Már egy ideje érzem, hogy a vésztartalékaimat fogyasztom. Alapból nincs jó természetem, és baromi pesszimista tudok lenni (most nem megyek abba bele, hogy a gyerekkorom sem volt egy olyan hú, de szuper, és nekem ne mondja senki, hogy ez nincs valamilyen kihatással a felnőttkorra). Na ezen tulajdonsággal rendelkező anya + egy nehezebben kezelhető gyerek, hát, nem a legszerencsésebb párosítás.
A türelmem is fogyatkozik. Ez ma is a felszínre tört, ugyanis már pár napja próbálom rávenni a leányt, hogy kóstolja meg az isteni, mézédes szamócát. Erre neki a látvány már olyan gusztustalan, hogy fenézi megenni. Ezen jócskán kiakadtam, pedig az utóbbi két napban ahhoz képest szépen evett (jó, az esetek túlnyomó többségében vizuális segédeszközöknek köszönhetően, magyarul mesenézés közben...). Tudom, hogy kretén vagyok emiatt, de mikor válogat ezerrel, akkor mindig eszembe jut, hogy mennyi gyerek éhezik; na meg az is, mikor anyuéknál laktam, volt egy időszak, mikor választhattam: zsíros vagy margarinos kenyér. Annyit még tudtam variálni, hogy só helyett cukorral szórtam meg ezeket.
És ezért is érzem zavarban magam, mikor páran írták, hogy felnéznek rám, meg hasonlók, mert nem érzem jogosnak. Legalábbis per pillanat inkább lenéznivaló, szánalmas, vergődő, sipítozó szaranyának gondolom magam. Most azért ülök itt, mert a szamócás kiborulásomat erőteljes hanghatásokkal támasztottam alá, persze a lány is, miközben férj aludt(volna), és így eléggé ballábasan kelt fel. Terveztük, hogy elmegyünk anyóshoz délután, de így engem, mint
idegbeteget depist itthon hagytak. Vagyis én feküdtem könnyeket nyeldesve az ágyon, ők meg elmentek. :(
Megőrülésem okozója az is, hogy 3 év alatt egyszer voltunk strandon hármasban, meg egyszer kettesben férjjel uszodában. És ennyi az összes kikapcsolódás. Alapból sem vagyok az az otthonülős (sajnos férfim meg igen), de az, hogy csak orvosi vizsgálatok miatt utaztunk, az azért kicsit nehezen emészthető nekem. Jó, pénzünk sincs rá, nem is álmodozom én külföldi nyaralásról, bőven jó lenne még megyén belül is elmenni valamerre, de nem jön össze. Vagy pénz nincs, vagy valami mindig közbe jön. Pedig biztos sok energiával töltene fel egy kis aktív kikapcsolódás. Mert oké, jó itt ülni a gép előtt, de ez azért nem ugyanaz, mintha programokat szerveznénk, és jól éreznénk magunkat hármasban.
Úgy döntöttem, kérek orvosi segítséget, mert ez így már nem állapot. Szülés óta is kapok, de most asszem ez már kevés. El lehet ítélni, meg lehet kövezni, nem zavar. Ezt a titkos blogba le sem írom, mert azt olvassa pár "hús-vér" ismerősöm is, és nem szeretném, hogy tudják. Nem azért titkolom, mert szégyellem, hanem mert rossz tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Akkor jöttem rá, hogy mennyire elítélik az emberek azt is, aki mondjuk lelkileg gyengébb, mint az átlag, mikor szülés után padlón voltam, amit a pszichológusnak tanult barátnőmnek elmondtam. Mindent őszintén, a gyógyszert is, erre lerázott annyival, hogy rakd le a bogyót, nem megoldás, szedd össze magad, múltat zárd le. Mindezt pár hónappal a szülés után. Amúgy a "dilim" a szülés utáni vérnyomáskiugrással kezdődött (200 fölötti), amiről nem tudták megmondani, hogy mitől lehet, így itthon, miután egyedül maradtam az akkor még Pirinyóval, rettegtem, hogy mi lesz, ha akkor leszek rosszul, ha egyedül vagyok vele otthon. És ezután jöttek sorban a mi lesz ha kezdetű kérdések, és ezek közül a legijesztőbb számomra az volt, hogy mi lesz, ha mondjuk reggel 8-kor megint felszökik a vérnyomásom, elájulok (vagy meghalok), erre szerencsétlennel mi lesz délután 4-ig, míg hazajön az apja, addig csak sír a kiságyban... Erre annyira ráállt az agyam, hogy az egyik nap kaptam egy több órán át tartó pánikrohamot, ami szörnyű volt, senkinek nem kívánom. Amúgy érdekes, mert egyébként nem tartom magam egy beszarinak, mikor a kórházban ment fel a vérnyomásom, a nővérkéken láttam, hogy csupa idegek voltak, mert csökkentőre sem reagáltam, de én mindvégig viszonylag nyugodt maradtam, és a pániknak még a nyoma sem volt. Anyu küzdött/küzd ezzel a nyavalyával, és én addig, míg nem éltem át, csak hisztinek és figyelemfelkeltésnek tartottam. Sajnos azóta tudom, hogy nem az. :(
Tudom, és emiatt végtelenül szégyellem is magam, hogy rengetegen sokkal nehezebb dolgokon mennek keresztül, és mégis jobban bírják, mint én. Kár, hogy gyenge vagyok, de itt is látszódik, hogy mennyire mások vagyunk.
Tisztában vagyok azzal is, hogy nem a legmegfelelőbb
gyógymód megoldás a gyógyszer a lelki bajaimra, de nincs lehetőségem alternatív megoldást választani (ugye megint a rohadt pénz, mifelénk sajnos csak magán úton lehetne pszichológushoz menni), valamit viszont kell találnom, mert tarthatatlan, hogy reggelente nincs kedvem felkelni, kedvetlen, nyűgös, lusta, kiállhatatlan hárpia vagyok. Nagyon félek a mellékhatásoktól (főleg a házaséletre gyakorolt negatív hatástól tartok), de nem csak magamat kell néznem: a lányomnak nem ilyen anyára, a férjemnek meg nem ilyen feleségre van szüksége... :S
