Nyár, Vadaskert

Gyorsan eltelt a nyár, sajnálom is, meg nem is.
Balaton-felvidéken voltunk nyaralni, úgy volt, hogy eljutunk a Balatonhoz is, de aztán nem úgy alakult. Nem volt rossz kirándulás, de meg lehetett volna jobban szervezni, meg nem lett volna hátrány, ha a kiba szervó vagy mi nem pont előtte nem sokkal kezd el sz.rakodni, 3 szerelő is azt mondta, hogy nincs vele gond, de ez persze nem így volt. Egy kis összezörrenés is lett a végén, nem csak a kocsi miatt, de összességében azért jó volt. Kutyák is jöttek, elég ügyesek voltak, túráztak is velünk. (A kormány azóta jó, elméletileg a légkondi tisztíttatás közben történhetett valami, beázhatott vagy fene se tudja, a hátsó ablakmosó is magától bekapcsolt, meg ilyenek, nem sokkal a hazaérkezés után minden megjavult magától. Nem is mi lennénk, na mindegy. Hazaértünk épségben, az a lényeg. A Balatonra meg majd eljutunk valamikor.

Jól elvoltunk, strandoltunk, játszótereztünk, madzagozott. És megtanult biciklizni. Eleinte seprűnyéllel, majd nem sokkal utána anélkül is. Én persze túlaggódom a közlekedést, mert az a része természetesen még nem annyira gördülékeny, elég neki arra is figyelnie, hogy tekerjen, de hárman szoktunk menni, apja fut mellette én mögötte szintén kétkeréken. Nem lehet könnyű azért sem, mert nem mehet el közben autiba. Mikor fent volt a pótkerék, akkor bizony nagyon hamar elment oda, így szinte cikcakkban haladt, majdnem felborult, majdnem nekiment embereknek, oszlopnak, autónak. De amióta nincs fent, nem tud. Remélem, hogy így is fog maradni, mert veszélyes. Mondtuk neki sokszor, hogy nem szabad soha, azt mondta, ok.
Büszkék vagyunk rá és persze ő is magára. :)

Esedékessé vált a szakorvosi felülvizsgálat, eltelt 5 év. Úgy voltunk vele, hogy menjünk oda, ahol a diagnózist kapta. Így is lett, mentünk a Vadaskert Alapítványhoz. Nem tudom, lehet, hogy félreértettük a neten való kiírást, miszerint már nem fogadnak tb alapon bennünket, mert nem az ellátó területen lakunk. Így magánrendelésre kértünk időpontot.

Vonattal, villamossal, busszal mentünk, visszafele pedig végre a régebben is ígért metrózást is megejtettük (bogárkiállításon voltunk tavasszal és úgy volt, hogy kipróbálja, még sosem közlekedett vele, de naná, hogy felújították azt a szakaszt, idő meg már nem volt elmenni másik vonalra. Jócskán kiakadt szegénykém, de most bepótoltuk. Na de vissza a Vadaskerthez: nem késtünk el, nem is kellett sokat várni. Fizettünk. Fura volt, mert kevesebbet kértek, mint számoltuk (mintha csak a szakorvosi papírért kértek volna, de lehet ezt is rosszul értelmeztük, mindegy, inkább kevesebbet kelljen, mint többet...)
Ügyesen válaszolt a kérdésekre, majdnem sikerült egy helyben maradnia is. :D Volt azért kis szemtelenség is, mostanában egyre gyakrabb és úgy tudja magát előadni, hogy most is vissza kellett fojtanom a röhögést. Doktornő szerint nagyon nem látszódik rajta, hogy auti, hát mondom igen, de ebben rengeteg munka volt és van.
Megkaptuk a papírt, ismét 5 évre.
Mentünk metrózni, tetszett neki, a mozgólépcső is, pedig kicsit tériszonyos, de most nem látszódott rajta, "hűhaaa, asztaaaa"ezt mondogatta. Mentünk pár megállót, majd loholtunk a vonathoz.

1. osztály vége

Gyorsan eltelt ez az év és ahhoz képest, ahogy indult, remekül zárult: a szorongása jelentősen csökkent, szeretett is járni iskolába, tanulni.
Nagy szerencsénk van, hogy itt helyben találtunk egy olyan intézményt, ami integrál, a fejlesztéseket is megkapja, amiket szintén szeret. Egyik délután volt is ezzel kapcsolatos fogadóóra, beszéltünk pár szót a fejlesztőkkel. Nagyon kedvesek, el vannak ájulva a nagylánytól, hogy milyen, ügyes, kedves. Az állapotát ugyanakkor sem ők, sem a tanárok nem bagatellizálják el. Azt mondták, hogy az osztálytársak is elfogadják. Sokszor egyedül játszik szünetekben, ez a nev.tanos vagy milyen összefoglalós papírban is benne volt, amit kár, hogy nem tudtam lefotózni (nem volt nálam telefon), mert korrektül össze volt foglalva benne, hogy hogyan illeszkedett be, hogy reagál dolgokra, stb.

Voltak év végi programok, kirándulás. Tetszett neki, de érződött rajta, hogy hiányzik neki a megszokott közeg, történések. Túl is telítődött egyszer-kétszer szegény, nem is csodálom mondjuk, pl. 2 egymás utáni napon volt évzárón, sok volt a zaj, változás. De túl vagyunk rajta, most meg lazulunk, talán túlságosan is, emiatt van bűntudatom, de majd rászánom magam és bekeményítek kicsit. (Kis olvasás, matek, írás; több kimozdulás: nagyon szeret itthon madzagozni, ha ki akarjuk mozdítani, eléggé harcol ellene, de utána meg persze jól érzi magát, na mindegy... :) )

Nagyon büszke vagyok rá és tudom, hogy szarul hangzik, de nem gondoltam volna pár éve, hogy így beilleszkedik és ilyen bizonyítványa lesz. Azon sem borult ki, hogy ő nem kapott könyvet (mondtuk neki, hogy elképzelhető, hogy nem fog, de majd veszünk, elmegyünk a könyvtárba).

Augusztus

A hónap elején esküvőre voltunk hivatalosak. Nagyon örültem a meghívásnak. A menyasszony nem akárki volt, hanem azon 2 ember közül az egyik, akit a barátomnak érzek. Bár a földrajzi távolság miatt sajnos ritkán találkozunk, de tényleg ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk előtte, még ha az előző fél éve vagy 1 éve is volt. A tanúja pedig ugyanaz a személy volt, aki nekem is és ő a második, akit barátnak tartok.
Szerintem nem írtam még, hogy vettünk egy autót (hitelre, 96'-os évjárat, de jól karbantartott és én amúgy szercsis lettem belé :) ), és ennek is köszönhető hogy el tudtunk menni az esküvőre, hisz egy autista gyerkőccel, 2 kutyával tömegközlekedéssel ez a táv elég necces lett volna... Arról nem is beszélve, hogy anyagilag szinte több is lett volna.
Gyerekkoromban volt apáméknak trabijuk és emlékszem, hogy azért mennyivel egyszerűbb így közlekedni. Eddig is mentünk ide-oda, de legtöbbször orvostól-orvosig. Az első pár év szinte kizárólag erről szólt és hát lelkileg/párkapcsolatilag megterhelő volt jócskán, és pl. az MR vizsgálatkor férj munkatársát kellett megkérni, hogy vigyen fel, mert tömegközlekedéssel szinte kivitelezhetetlen lett volna, pláne a hazaút a rövidtávú altatás miatt. :( Na de ez a múlt, szóval most igyekszem felfogni, hogy van autónk és bízom benne, hogy fent is tudjuk tartani hosszútávon is.
Na de visszatérve az esküvőre, nagyon csodás volt. Kinti ceremónia egy gyönyörű helyen. Az anyakönyvvezető megható szöveget mondott, többször el is pityeredtem elérzékenyülésem kapcsán. :')
A lakodalom egy többszobás nyaralóban és udvarán zajlott. Nagyon tetszett, hogy nem volt konkrétan az, hogy na, most akkor zaba; hanem mindenki akkor evett, mikor úgy érezte, hogy éhes. Bár nem kóstoltam végig mindent, de amiket ettem, azok isteniek voltak.
Táncoltunk is, a leányzó is jól bírta a lagzit (tovább fent volt, mint én :D ).
Szombaton volt az esküvő, ekkor és vasárnap ott aludtunk. (én még maradtam volna, de az embernek mehetnéke volt, meg a Cukkancs is ki volt idegileg, mert a macskát azért nem vittük és nagyon hiányzott neki <3 ) Ez is nagyon tetszett, mármint hogy nem csak egy nap tartott a mulatság. Én valamilyen szinten ürességet éreztem az esküvőnk/lagzink után. Olyan volt, mintha elvágták volna, így viszont volt átmenet és itt most nem csak magunkra, mint vendégekre gondolok, hanem az ifjú párra is, mert ennyi előkészület után meg amúgy is szerintem jobb volt így. Még hétfőn is szólt az éljen az ifjú pár felkiáltás természetesen. :)
Gyönyörű volt a környezet is, minden tökéletes összhangban volt. Annyira örülök, hogy meghívtak bennünket!
Ami még fontos, hogy ezen a helyen nem volt net (legalábbis az én szolgáltatómnál, emberé döcögősen, de működött, viszont kibírtam, hogy csak  kicsit kérjem kölcsön). Mivel egy kissé függő vagyok (főleg fb.), így ez nagyon kedvezően hatott rám, rájöttem, hogy mennyi időt rabol el. Bár azóta is persze fb-ozok, de jelentősen kevesebbet. Remélem ez marad is így! :)

Cserkeszőlő=sz*pás. Hallottuk, hogy hú de jó. Nem rossz, de nem is egy olyan nagy szám. Pláne, hogy szegénykémnek megmutattuk netes fotón, hogy milyen óriáscsúszda van, de f@sza lesz. Ja, csak ott derült ki, hogy 8 éven aluliak nem használhatják, plusz külön fizetni is kell érte (elképzelhető, hogy mi nem néztünk utána alaposan, ennek majd még azért utánajárok). Ezt nem igazán tolerálta, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Teljesen kiakadt és elment autiba. De nagyon durván!!! Kb. 2 óra hosszán keresztül tartott. :( Apja letargikus lett én meg depis. Tudom, nem a legjobb stratégia, de nézzétek el, hisz 3 hónapnyi ovi/fejlesztés nélküliség után azért nem könnyűek az ilyen szituációk. A "jókedvemhez" az is hozzájárult, hogy előző éjjel az Embörrel egy "kissé" összeszólalkoztunk, olyannyira, hogy legszívesebben nem is mentem volna másnap strandolni. Ezt tetőzte ez a kiba' csúszdásos kiakadásos történet. Napozásba fojtottam bánatom.

Állatkert=majdnem ugyanakkora szopi. Elmentünk a Szegedi Vadasparkba. Akkor voltam utoljára, mikor az apjával még csak pár hónapja voltunk együtt és hát az nem most volt (12 éve). Mivel a leány is legalább annyira állatbolond, mint az anyja, így gondoltam tetszeni fog neki. Majdnem... Áh, kezdődött azzal, hogy az érkezés után nem sokkal azt szajkózta megállás nélkül, hogy "pingvin-pingvin-pingvin, hol a pingvin, pingvint akarok látni!". Nemsokkal ezután szembejött velünk egy játszótér (aminek láttán erőteljes ingert éreztem, hogy lebontsam, felgyújtsam, sóval hintsem be; hát mondom nem igaz, hogy itt sincs nyugtunk tőle). Elvolt egy darabig, majd anyós szerencsére megoldotta a helyzetet és ki tudta könnyedén imádkozni.
Következtek a pingvinek. Tetszett neki. Abban reménykedtem, hogy majd így megnyugszik és élvezhetjük az állatkertezést. Nem igazán történt így. Ugyanis a kisasszony ezután újabb monoton ismételgetésbe kezdett: "papagáj, hol a papagáj, papagáj, papagáj, papagájt akarok nézniiiiiiíííííí!" Félre ne értsen senki, örülök, hogy verbálisan is ki tudja fejezni az óhaját, de azért voltam szomorú és ideges, mert tudtam, hogy ez a madzagozás (autiba való elvonulás) alternatívája. Ezzel sem lett volna problémám, csak mondom ki tudja mikor jutunk el hasonló helyre és ahelyett, hogy jól érezné/éreznénk magunkat, beszélgetnénk az állatokról, tudást szippanthatna magába játékosan, könnyedén, ehelyett a monoton dumáját ismételgette szüntelenül.
A papagájok előtt jött velünk szembe a gazdasági udvar, ahol persze voltak nyuszik és teljesen átkapcsolt az agya a "vigyünk haza nyulat, nekem is kell nyuszi most azonnal" üzemmódba. Ennek természetesen hangot is adott, nem is akárhogy. Már a papagájok sem érdekelték, azért nagy nehezen sikerült eljutni oda is, de zavarta a hangjuk. Meg ugye a folyamatos "nyuszi kell, nyulat akarok most!". Mikor a Fókáknál jártunk, akkor szégyen nem szégyen, de otthagytam őket és elmentem egy eldugott helyre bőgni. Nem csak a kiakadása(i) bántott(ak) (előfordul, megszoktam), hanem az, hogy basszus, az autizmus miatt nem tud élvezni egy ilyen kirándulást perpillanat, pedig odavan az állatokért. És hát ott volt bennem az is, hogy sem az apja, sem én nem vehettünk részt ehhez hasonló családi kiránduláson, ugyanis a faterjaink fostak ránk (enyém még most is, Emböré már nem él). Fájt, hogy neki itt lenne a lehetőség, de nem tudta mégsem jól érezni magát. :( Sikerült kizökkenteniük (én feladtam, 3 hónapnyi ovi/fejlesztés nélküliség mellett rohadtul nem jól reagálok már sajnos az ilyenekre, nyugodtan lehet emiatt megkövezni, lenézni, de az én határaim is végesek), M. mama megígérte neki, hogy majd egyszer, ha úgy alakul, akkor nála lesz egy nyuszija (nálunk teltház van, meg gondolom 2 kutya+ macska mellett nem annyira érezné magát jól egy nyuszi a panelban... )
Ami szerintem a nyulakon kívül tetszett neki, hogy az egyik majom teljesen belezúgott a karkötőjébe. :D

Hazafelé induláskor meg kikunyizott egy plüssnyuszit az állatkerti boltból, amit elnevezett Répának és azóta is a kedvence. Összességében azért ez a nap is jól telt. :) És erőt ad az, hogy pár nap és ovi! ;)

Május, június, július

Május:
Nagyon szép és megható volt az idei anyák napi ünnepség is.  Most közös műsor volt és az évben tanultakat fűszerezték meg az anyák napi mondanivalóval. Annyira drágák és ügyesek voltak.
Ebben a hónapban volt egy kirándulás is az ovis csoport által, ami nagyon jól sikerült. Vonattal mentünk egy közeli üdülőhelyre. Volt bográcsozás, fagyizás, játszóterezés. Rendesen el is fáradt szerintem a legtöbb résztvevő. :)

Szülinapjára (áprilisban) kapott biciklit, tetszett neki. Pótkerekes. Pont a mérete, de valahogy nem ment a tekerés. Ő anno nem kismotorozott, bébitaxit vagy mit sem hajtott, nem érzett rá az ízére. De most megtört a jég. Lendületadás után már tekeri és a kormányozás is jól megy. Van, hogy ekkor is el akar menni autiba, de nem akarom hagyni, hogy összekapcsolja, hisz ha a későbbiekben már élesben, kétkerékkel, a forgalomban fogunk binyózni, akkor azért elengedhetetlen, hogy odafigyeljen és ne rögzüljön neki, hogy a biciklin lehet "autiföldén" lenni.

A hagyományokhoz híven idén is volt családi nap az oviban, amit sajnos az esőzés kissé megzavart, de ettől függetlenül remek volt a hangulat. Tetszett a csajszinak az egész, beült a rendőrautóba, felpróbálta a tűzoltó sisakot, trambulinozott, bulizott egy nagyot. 
A helyi kutyamenhelyen volt gyermeknapi program, itt is szuperül éreztük magunkat. Volt baba strucc/kölyök kutya/cica simogatás, lovaglás, lovaskocsikázás, stb.

Június:
Kifestettük az előszobát, meg a nagyszobát és természetesen a Cukker is segített. 
Ellátogattunk egy közeli arborétumba, ahol természetesen a legtöbb időt az ottani játszótéren töltöttünk. 
Megnéztük a soltszentimrei csonka tornyot.

Tetszett neki, piknikezett is egyet uzsiidőben:

Július:
Játszóterezünk, lazulunk, strandolunk, megyünk ide-oda. (én mondjuk mindezek mellett a hétköznapokban feszülök, mert nagyon hosszú a 3 hónap ovi/fejlesztés-nélküliség...és még hátra van bő 1 hónap és nem csak nekem sz*r, hanem neki is ).
Horgászott, vagyis fogta a botot, meg hálóval cipelt egy mocsári teknőst (aki horogra akadt, de természetesen egy kis nézegetés, vizsgálódás után szabadon lett engedve).

Ellátogattunk egy jótékonysági Tompeti és barátai előadásra. Az oda való út és a sorban állás is elég neccesre sikeredett.  Volt, hogy egy előttünk álló férfit meglökött, meg folyamatosan azt ordibálta, hogy nem akar menni, meg hogy utálja a Tompetiéket. Ehhez képest a koncert alatt remekül érezte magát a kis "büdöse"...  

A nyárnak lassan vége...

...oh, de kár. :D Várjuk már nagyon az ovit! Hosszú volt ez a nyári szünet is, bár most kaptunk a tavalyihoz képest 2 plusz hetet, vihettem addig, míg az iskolák nyitva voltak. Úgy érzem, hogy mindkettőnknek jót fog tenni, ha elindul szeptembertől a móka. :) Ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó a nyár, csak egyszerűen mindketten, mindhárman elfáradtunk, hiányzik a nagylánynak a szigor, a keret (mi is próbáljuk azért megfékezni a kis diktátort, de hát nem annyira megy sokszor).
Persze közben azért van bennem egy adag félsz is, hisz 2 év után új csoportszobában lesz, új társakkal, 19-en lesznek a 10 fő helyett, új óvónénivel, E. néni nélkül. Úgy érzem, hogy simán menni fog a váltás, de attól még aggódom picit. :) De ez szerintem természetes...

Augusztus elején voltunk egy közeli üdülőhelyen pár órát. Vonattal mentünk, már az tetszett neki. 3 éve voltunk utoljára ott, na az a kiruccanás eléggé érdekesre sikerült, akkor még nagyon nagy kiborulások övezték a családi programokat, változásokat. Leírhatatlan az, amit érzek annak kapcsán, hogy már tudunk csinálni bizonyos dolgokat idegroham, kiborulás nélkül is. Előfordul még, hogy vannak balhék; de ahonnan indultunk, onnan nézve meg egyébként is nagyon nagy a pozitív változás.
Csónakáztunk, sétáltunk, játszótereztünk. Azt is elfogadta szerencsére, hogy most nem fürdünk, mint mások (a 3 évvel ezelőtti látogatásunkkor még nem értette és hogy megelőzzünk egy nagyobb kiborulást, így belement az apjával mindenféle fürdős cucc nélkül, sima pelussal, mellettük lócitrom, meg iszap, dagonya; nem volt túl bizalomgerjesztő, pláne, hogy nyelt is jó pár kortyot, de szerencsére semmi baja nem lett. )

Pár nappal ezután mentünk státuszvizsgálatra. Nem volt olyan egyszerű, már csak azért sem, mert a védőnő száma megváltozott, jó pár hívásomba belekerült, de végül sikerült elérnem. Húztam, halasztottam, de már úgy éreztem, hogy inkább legyünk túl rajta. (Szerintem a sok régi rossz emlék miatt is vagyok ezekkel a méricskélésekkel, vizsgálódásokkal hadilábon.)
Sokan szidják a Pokémon-t, de én kihasználtam a számunkra áldásos hatását, vagyis hogy a leányzó pörgetett a Pokéstoppoknál és így a térképen is tudtam mutatni, hogy hol vagyunk, mennyit kell még menni. Tetszett is neki. Így lazán legyalogolta a 2 kilométert odafele mindenféle hiszti nélkül.
Most nem tudtuk megfelezni a távot vonattal (a védőnői vizsgálat ugyanazon a helyen van, mint a gyermekorvosunk; és ha lebetegszik, akkor úgy szoktam időzíteni, hogy vonattal lerövidítjük, de most ugye fix időpontunk volt, így ez nem jött össze).
Nagyon ügyes volt, a kérdésekre is jól és cukin válaszolt. Egyedül annál bizonytalanodott el, hogy mi az anyja neve; zavarba is jött, hogy nem ugrott be neki, pedig tudja. Miután mondtam, hogy milyen Kati, azután rávágta egyből a vezetéknevemet is. Egyem is meg, annyira édes volt ekkor is. :)
Majd jött a látásvizsgálat. A villással próbálkozott a védőnő, de annak a logikáját nem értette, én halkan jeleztem az elején, hogy inkább a számossal próbálkozzunk, de valszeg nem hallotta a védőnő. Mindegy, elővette az ábrás (házikó, szék, csibe, stb.) képeket és azoknál a legkisebbeket is felismerte, így pipa.
Ezután hallásvizsgálat következett. Itt is volt egy kis zökkenő, hisz mikor bemutatta a feladatot a védőnéni, akkor először az egyik fülében, majd másodjára a másikban szólt a hang és rá kellett mutatnia, hogy hol hallja, és ezt a kis drágám szabálynak hitte, mármint hogy mindig hol az egyik, hol a másik füle lesz ingerelve mindig felváltva. Így mikor élesbe ment a dolog, akkor is hol az egyiknél, hol a másiknál jelezte, attól függetlenül, hogy melyik oldali fülhallgatóból jött a sípolás. A védőnő jól reagált erre is, teljesen értette, hogy a feladatot nem tudja hová tenni a nagylány és ettől függetlenül jó lehet a hallása. Ilyen esetekben el szoktam gondolkozni, hogy vajon egy ilyen dolgot, vizsgálatot, szitut, hogy a francba lehetne vizuálisan megsegíteni, de sajnos nem vagyok kreatív. Emiatt csomószor van bűntudatom is...
Nagyon pozitív volt a védőnőtől, hogy minden egyes vizsgálat előtt megkérdezte, hogy szabad -e, nem fog -e kiborulni az adott szitutól. Évről évre azt érzem, hogy egyre nyitottabbak az emberek az autizmus kapcsán. Nem mindenki, de én javuló tendenciát érzek szerencsére.
22,5 kg és 119 centis a "kicsikénk" (hogy a manóba ekkora, számomra rejtély, bár nem zavar, csak pl. anyukám már mindenféle betegséget vizionál, melyeket cikkekkel is igyekszik alátámasztani olykor... tény, hogy az apja és én sem vagyunk hórihorgasok, de ettől függetlenül nem gondolnám, hogy bajt jelezne, hogy őkelme nagyobb, mint az átlag korosztálybeliek)

A vizsgálat után átmentünk a gyerekorvoshoz, mert pöttyös a szája körül a bőr; meg mondom akkor egyúttal kérek időpontot a hivatalos státuszvizsgálatra is. De tök rendesek voltak, mert mondták, hogy nehogy emiatt még egyszer bejöjjünk, megcsinálják most a státuszt. Örültem neki nagyon. :) 3 legyet 1 csapásra.
A száján lévő bibi nagy valószínűséggel ételallergiára utal, ezt mondta a doktornő és azt a javaslatot kaptuk, hogy ha nem múlik, akkor bőrgyógyász, allergia vizsgálat. Szerintem amúgy a tejföl a ludas. A mániája ez a tejtermék, csomó olyan kajához is kéri, amivel párosítva engem hányinger kerülget... Bele sem akarok gondolni, hogy ha beigazolódik a gyanú, akkor mivel fogom helyettesíteni. Hisz tejföllel szépen eszik, nem igazán válogat, de anélkül??? Egyelőre még bizakodom, hogy hátha nem a tejallergia tért vissza ilyen formában.

Kivan a micsodám

Nem erről akartam írni, piszkozatban csücsül egy félkész összefoglaló, azt szeretném már befejezni végre. De ma eléggé kihúzta a gyufát nálam a csajszi, elfogyott a türelmem, türelmünk; így ideglevezetőként muszájnak érzem kiírnom magamból...

Lehet, hogy a meleg is közrejátszik, de valami elképesztő produkciókat vág le az utóbbi időkben. :( Nagyon látszódik rajta, hogy május vége óta nem volt szakember kezei közt, nem kapott fejlesztést, éljen a tanév rendszerű fejlesztés. :( Nagyon kezd elkanászosodni. Egyre kevésbé együttműködő. Egyedül ez a telós visszaszámlálós dolog műkszik, de ugye ezt nem lehet mindenre alkalmazni (pedig milyen jó lenne).

Közben a bűntudat is mardos, mert tisztában vagyok azzal, hogy többet is tehetnék érte, de valahogy most nem megy. :( Elfáradtam, belefásultam abba, hogy minden egy feladat, egy játékhelyzetbe hozás is, olyan mű ez így. Szinte semmi nem megy csak úgy, magától. Ezért lazábbra vettem a nyarat, meg is van az eredménye. Egyre többet van autiban, egyre kezelhetetlenebb, egyre intenzívebbek a kitörései. :(  És egyre erősebb. Mikor már szakad a cérna, akkor eltervezem, hogy kap egy kis langyos zuhanyt. (Tudom, hogy genyóság meg minden, de volt, hogy bevált, sikerült általa kizökkenteni, visszahozni.) De már olyan erős, hogy egyedül képtelen vagyok belerakni a kádba.

Ma azon akadtam ki és ez borította ki a bilit leginkább, hogy szerettem volna elvinni egy gyerekeknek való koncertre, ami a városunk mini erdőjében volt, de nem tudtuk sehogyan sem rávenni. :( Alig vannak elérhető programok számunkra (autó és anyagi hiányosságaink miat).
Itt lett volna egy remek alkalom, de neeeem, nehogy már jó legyen. Elkezdett irdatlanul tiltakozni. Az apja sem volt annyira partner, szerintem neki sem volt nagy kedve menni (nekem sem, nem épp az én zenei ízlésem az Alma Együttes, de akkor is jó lett volna egyet bohóckodni, "bulizni" hárman...) És ilyenkor (is) jön a rágódás, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a legjobb neki, nekünk? Erőszakkal elrángatni a koncira, hogy találkozzon más gyerekekkel, tömeggel, hangzavarral? Mert ez nagyon kellene neki, de ilyen erős tiltakozás mellett hogy kivitelezzük? Azzal nyugtatom magam a hiányosságainkat elnézve, hogy basszus, mi nem autispec. fejlesztők vagyunk, hanem csak szülők. Tudom, hogy sokszor egy neurotipikus gyerekkel sem egyszerű, de ettől nekem nem könnyebb.

Hosszú, túl hosszú ez a 3 hónap óvoda, fejlesztés nélkül...

És akkor még nem írtam arról, hogy másfél éve vannak kakigondok.
Hogy a férjem munkahelyi furcsaságai miatt (szerintem) feszültebb, mint szokott.
Hogy faszom kivan a meleggel. Meg azzal, hogy a fölöttünk lakó "kedves" szomszédéknak annak ellenére folyamatosan búg a légkondijuk, hogy nem fizetnek közösköltséget (több százezres hiányuk van). Van kocsijuk is és még két garázst bérelnek.... A garázsokról könnyedén le tudnék mondani, de a légkondit és az autót azért el tudnám fogadni én is. És mióta itt lakunk, ha félretettük volna a közösköltség árát, már lehetne klímánk... És ezek voltak a másodikok, akik sérelmezték, hogy vannak kutyáink. Sőt, az ürge egyszer lejött délben!!! ugatni, hogy nyikorog a lányom alatt a hinta (a kisszoba ajtófélfájában van rögzítve), anyámé nem olajozom be. Mindezt többszöri baszdmegolás kísérte. Meghallgattam, majd mondtam neki, hogy baszd meg te és rák*rtam elég erőteljesen az ajtónkat... Még így is túl elegáns és udvarias voltam. :P
A melóm is egy foskaki. Mármint nem maga a meló, mert az még jó is, de a munkatársak tudnak érdekesek lenni olykor. Nem szeretem a veszekedést, volt benne részem elégszer gyerekként, lehet emiatt is visel meg ennyire egy-egy összezördülésük.

Így most hirtelen ennyi. Van még bennem tüske, zavaró dolog, keserűség, értetlenség a fentebb ecsetelteken kívül is, de szerintem ezekből elég ennyi is, sőt kicsit sok is volt most így egyszerre. Legalábbis leírni nekem mindenképp. :/ Meg visszaolvasni. :(

Vadaskert

Először voltunk állatkertben a nagylánnyal, a Kecskeméti Vadaskertet látogattuk meg. (Okkal csak most mertük bevállalni.) Busszal mentünk, az út vége felé már elég nyűgi volt, mindenképp le akart szállni hamarabb, mint kellett volna. Nagy nehezen azért sikerült rávenni, hogy maradjon.
Ezután elmentünk fagyizni (ott lehet pisilni, meg ezzel zsaroltuk úgymond, hogy bírja már ki azt a kicsit az útból, utána lesz fagyi).

Majd még várt ránk egy helyi tömegközlekedés is, ami bár sűrűn jár, de a kisasszonyka nem volt túl türelmes.
A felszállás helyének megtalálása is egy kicsit nehezünkre esett helyismeret nélkül, de aztán megleltük a 3-as busz hozzánk legközelebb eső megállóját. :)

Leszállás után kezdődtek a gondok, ugyanis az állatkert bejárata előtt van egy játszótér. Ugrálóvárakkal... Ő mindenáron oda akart volna menni, és nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb. Mármint hogy kezdjünk a játszival, de aztán ha nagyon elmegy autiba, akkor nagyon nehéz lesz "elrángatni" onnan. Vagy menjünk a vadaskertbe először és utána a játszótér. Az utóbbit választottuk, bíztam benne, hogy majd az állatkák lekötik, de tévedtem. :( Lehet, jobb lett volna a másik út, na de majd legközelebb kipróbáljuk azt is. Másfél órát voltunk bent és közben szinte megállás nélkül hisztizett, nyígott, hogy ő nem akar az állatkertben lenni, menjünk a játszótérre. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mert arra számítottam, hogy majd mekkora élmény lesz neki, meg minden; erre egy "szaros" játszótér jobban érdekli, mint a tigrisek, tevék, makik, stb. Így egy kis gyomorgörcs kíséretében néztük meg az állatokat (nem akartam azt sem, hogy hisztizik, és erre az legyen a reakciónk, hogy oké, akkor az lesz, amit ő akar). Ez köcsög dolognak hangozhat, de egy nem túl rugalmas gyerkőcnél szerintem nagyon is fontos a következetesség és nem akarom megerősíteni benne azt a képzetet, hogy ha rinyál, akkor majd az lesz, amit őkelme óhajt. Így maradt a másfél órás (majdnem folyamatos) vinnyogás, de egy idő után már megszokta a fülem, az agyam és enyhült a gyomorgörcs is. A legijesztőbb az volt, hogy kb. 10 percig annyira bezárkózott, oly mértékben elvonult autiba, mint tavaly nyáron számtalanszor, előző évben meg szinte állandóan. Látótávolságon belülre, de elsétáltunk, mondtuk neki előtte, hogy jöjjön, különben itt hagyjuk, ő meg egy helyben kóválygott. És nem érdekelte, legalábbis nem adta a külvilág tudtára, hogy zavarná, hogy egy idegen helyen egyedül van. Régen ez általános volt, de egy ideje már jön utánunk, meg lehet győzni, hogy nem baj, ha arra megy, amerre kérjük, így furcsa és félelmetes volt ez a nosztalgia.
Volt, mikor abbahagyta a zsörtölődést, leginkább az állatsimogató nyerte el a tetszését. Szerintem azért, mert oda ugye bemehetett, simizhette, etethette őket, így jobban izgi volt. :) Vigyázat, képáradat következik, utána még némi szöveg is vagyon:

Sajnálom, hogy nem tudtunk ezzel a kiruccanással önfeledt kikapcsolódást és örömet szerezni neki, de legközelebb már hátha jobban fog sikerülni, hisz egyikünknek sem lesz új a hely, az élmény. És ahhoz képest, hogy tavaly még nem mertünk bevállalni hasonlót, már ez óriási előrelépés. :) Biztos, hogy még idén visszamegyünk.

Természetesen az állatkert után beígért játszóterezés is megtörtént. Nagyon ügyesen mászott fel és csúszott le a légváron. Csak az elején kellett egy kicsit lendületbe hozni, aztán már simán ment. Nagyon jónak tartom, hogy itt nincs időkorlát. Fizetés után addig használhatja a csemete a légvárakat, amíg bírja. :) Tündüs csomószor felmászott, lecsúszott, a végén már alig bírt kapaszkodni és a 3-as busz is jött, így muszáj volt kb. fél óra múlva útnak eredni. Szegénykém rendesen zokon vette, sírt (nem egyenlő a hisztivel), sajnáltam nagyon, hullottak a krokodilkönnyek, de elég hamar megnyugodott.

Nagy örömmel tölt el, hogy már tudunk szervezni ilyen kiruccanásokat, eddig szinte csak orvosokhoz utaztunk, mer' muszáj volt... És bár nem úgy alakult minden, mint terveztük, de összességében és visszagondolva nagyon is csodálatos és kellemes vasárnap délután volt. :) Várom az ismétlést!