A tessa-ügy

Avagy a testvér kérdés... Kicsit nehéz erről írnom, de egy ideje bennem van, és páran kérdeztétek is, hogy mit gondolok erről. Na szóval:
 Imádtam terhesnek lenni. Egészen a keményedésekig gondtalan volt, és szárnyaltam, hányingerem is alig volt, gyönyörűnek éreztem magam, a föld felett lebegtem. Csak aztán ugye jött a szülés, majd az utána való 4 nap külön, amik eléggé kikészítettek, és még mindig belesajdul a szívem. A félelmem erős, és mélyen gyökerező, amit egy újabb baba vállalása előtt mindenképp fel kellene oldani, amihez külső segítség is szükséges lenne (pszichológusra, kineziológusra gondolok), csak az olyan drága, hogy egyelőre csak álom. Sajnos van egy orvosi dolog is, ami mellett nem javasolják a teherbeesést. :( Ez tud változni, de egyelőre sajnos fennáll, és fogalmam sincs, hogy meddig.
 A másik, hogy ugye itt van az autizmus gyanú. Még a mai napig sem tudják, hogy pontosan mi okozza, de sok jel arra mutat, hogy genetikai tényezőkre is visszavezethető, és van rá esély, hogy Hanna testvére is rajta lenne a spektrumon. Ez sem lenne világvége, és talán másodjára már fejből tudnám, hogy mikor, hova, kihez vigyem, stb; de lelkileg nem biztos, hogy meg tudnék ezzel birkózni. A másik kérdés pedig az, hogy vajon a házasságunk túlélné? Úgy érzem egy kis csodamanót igen, de kettőt már nem biztos. Félre ne értsen senki, nem tartom házasságrombolónak a más ütemben fejlődő gyerekeket, de azért az biztos, hogy nem is párkapcsolati terápia egy ilyen élethelyzet. Kihangsúlyoznám, hogy továbbra is mereven ragaszkodom ahhoz a nézetemhez, miszerint ha egy kapcsolat tönkre megy sérült/más/beteg gyerek miatt, az előbb-utóbb egy teljesen egészséges/normál/átlagosan fejlődő gyerek mellettt is bekövetkezne, csak mondjuk később. Persze arra is van esély, hogy minden rendben lenne a másodikkal, de ezt előre nem lehet tudni.
 Viszont az biztos, hogy Hannin sokat segítene egy öcsi vagy hugi. Legalábbis szerintem.
 Én már régebben is gondolkoztam az örökbefogadáson. Mivel volt egy kis nehézség a teherbeeséssel kapcsolatban, nem tudtam, hogy vajon sikerül -e, így ez a lehetőség is szóba jött. Sajnos csak az én részemről, mert férjem elzárkózik. :( Egyedül meg ugye nem megy.
 A pénzhiány sem kedvez a családbővítésnek: jelen anyagi helyzetünk mellett örülünk, ha ezt az egyszemet is fel tudjuk nevelni szűkölködés nélkül.
 Azért reménykedem abban, hogy Hanna nem lesz egyke, de ha reálisan nézem a dolgokat, akkor bezony jókora esély van rá. :(  Mindegy, nem ő lesz az első, és az utolsó sem, és ugye a remény hal meg utoljára, még bármi megtörténhet. :)

Gyermekpszichiátria

 Túl vagyunk rajta hál' Istennek. Természetesen megint agyon aggódtam magam tök fölöslegesen... Annyira jellemző, leszokhatnék már róla, de akkor is ijesztően hangzik, hogy pszichiáterhez viszem a csemetémet.

 Vonattal mentünk. Olyan édes, mondja, hogy sihuhu. :) Leszállás után eldurrant kissé az agyam, mert az apja kivette a babakocsiból sétára. Láttam, hogy egy potenciálisan kutyagumi lelőhely felé tart Hanna, mondom az apjának, hogy kapd már el, erre ő hagyta a legnagyobb susnyásba bóklászni (szerintem volt némi "már csak azért sem csinálom azt, amit az asszony mond" indíttatás...) Ennek meg is lett az eredménye, mert természetesen belelépett egy jókora ürülékbe (jaj, de szépen fejezem ki magam), amiből a kezemre és kabátomra is jutott, mivel tombolt, mikor a babakocsiba próbáltuk ültetni. Így teljes volt a boldogság. Nem győztem füstölögni! Tudni kell rólam, hogy az ilyenektől hülyét kapok, betegségfóbiás vagy mi is vagyok, szóval még gyorsan visszaszaladtam az állomás mosdójába 150 Ft-ért kezet mosni (jó, ha így alakult, már pisiltem is, de nem akartam ennyit költeni, kész rablás a mi pénztárcánkhoz mérve.) Jah, és még reménykedhetek, hogy nem egy ember hagyta ott az emésztése végtermékét... Fujj!

 Odaértünk, megtaláltuk, rendes és segítőkész volt mindenki (egy kivételével, de apróságokon már nem akadok fenn).

 Kérdezősködött a doktornő, nézegette a leleteket, figyelte Hannát. A kis büdöse teljesen átlagosan viselkedett. Na jó, volt pár furcsasága, de ahhoz képest amilyen kis csodabogár szokott lenni, most rittig nem adta elő magát. De majd lesz rá alkalma, ugyanis be kell feküdnünk február elején másfél-két hétre. Mivel le is van maradva, és még annyira ifjú, így azt mondta a doktornő, hogy valószínűleg nem lesz diagnózis, lehet, hogy még a pervazív zavart sem tudják megállapítani, ha van (a beutaló és a szak.bizottság gyanúja alapján vizsgálódnak ezirányba). Mindenesetre be kell feküdni, hogy megnézzék, milyen irányba kell fejleszteni. Ő olyan fél éves lemaradásra saccol első ránézésre, és a pontosabb diagnózishoz az kell, hogy minimum 2,5 éves fejlettségi szinten legyen a lurkó.

 Elmondták, hogy majd úgy lesz, hogy különféle szituációkban, közösségben (direkt akkorra kaptunk időpontot, hogy legyenek kortársak, hogy lássák, hogyan viselkedik) fogják tanulmányozni őnagyságát. Örülök amúgy, hogy ezt elvégzik (bár rohadtul nincs kedvem befeküdni), mert így pontosabb képet kapunk arról is, hogy mondjuk a közösségben hogy műkszik, mennyire lesz nagy falat a beszoktatás, meg ilyenek. Szóval sínen vagyunk. :) 

 Hanni meg pont akkor kakkantott, mikor bent voltunk, és férjem vitte el tisztába tenni, és ezen tökre meglepődtek. :O Tényleg rendes tőle, hogy ennyire kiveszi a részét, becsülöm is érte, és hálás is vagyok, meg mázlista is, de furcsa volt, hogy ennyire csodálkoztak ezen. Ennyire megdöbbentő, ha egy apa rakja tisztába a gyerekét?

Szomorkás

 Mostanában nagyon nyűgös vagyok. Lehet, hogy az idő is közrejátszik, de szerintem ha ezer ágra sütne a Nap, akkor sem lennék önfeledten vidám Hanna furcsaságai miatt.

 Ebben az egész állapotban azt viselem a legnehezebben, hogy nem ragaszkodik, nem kötődik hozzám. Ez annyira fáj, és elszomorít. :( Mikor reggel bemegyek sem látom rajta, hogy hú de örülne nekem. Általában mutogat a zenelejátszó felé, hogy kapcsoljam be. Ennyi a reakciója.

 Meg az sem egy felemelő érzés, mikor ölelés helyett lök el magától. :( Ilyenkor bőgni tudnék! Annak persze nagyon örülünk, mikor könyörgés hatására odajön, és méltóztatik 3 másodpercig elviselni az ölelést. Az olyan jó érzés! :) 

  Viszont megvilágosodtam: tudom, hogy anyósom miért kezeli olyan normálisan ezt az egészet (szinte ő az egyetlen a környezetünkben, aki nem akarta bemagyarázni, hogy nincs semmi baj a lánnyal). Hasonlókon mehetett keresztül, mint mi. Tegnap eljött, és mondta, hogy a férjuram  tök ilyen volt kicsinek. Ha megpuszilta, törölte le az arcáról; az ölelést sem tudta elviselni, és irányíthatatlan volt. Nem tudta neki azt mondani, hogy "fiam, nem mész sehova", mert ha mondta is, a kis drága fogta magát, és megszökött az erkélyen keresztül. Arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg -még ha enyhén is- de tuti rajta van a spektrumon... 

 Annyira durva, hogy Mókuska, a mi kis cirmos dögünk sokkal jobban ragaszkodik, és sokkal többször és intenzívebben kimutatja az érzelmeit felém, mint a lányom. Állandóan bújik, követ, ölel, puszil. Nekem ő a matricagyerekem. :) Örülök, hogy visszakerült hozzánk (miután Hanna megszületett, pár hónapig vakációzott anyunál), mert így, hogy két olyan emberrel élek együtt, akiknek nem igazán megy az érzelemkimutatás, legalább van 1 valaki, aki szeretget. Tudom, hogy ő csak egy állat, de akkor is sokat dob rajtam. :)

 Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mennyit fog változni Hanna, és ha igen, milyen irányba. A mozgásfejlesztés azért volt könnyebb, mert ott tudtam, hogy addig kell vinni, míg el nem kezd járni. Ez a mostani állapot viszont annyira képlékeny, tele kérdésekkel, bizonytalanságokkal, hogy lehetetlen megjósolni bármit is. Nagyon bízom benne, hogy azért majd integrálható lesz, és meg fog nyílni valamennyire. 

 Rengetegszer kifutnék a világból, de nem tehetem. Néha elég őrült gondolataim is vannak. De el kell hessegetni ezeket, hisz nem ő akart megszületni, és nem is ő tehet arról, hogy ilyen. Meg kell tanulnom elfogadni ezt az állapotot, és megpróbálni így is boldogan megélni a mindennapokat. Még nem jöttem rá, hogy hogy kell ezt, de majdcsak eljön annak is az ideje! De most kicsit besokalltam, elfáradtam, unom, hogy nem történik semmi látványos, és dühös vagyok, meg igazságtalannak is tartom, hogy miért pont ő, miért pont mi, és a telet is rühellem. :(

Az első korai fejlesztés

 Tegnap voltunk. Nem is késtünk el, ez nálam nagy szó! Miközben nyomoztam, hogy az épületen belül hova kell menni, a Cuki megszökött. Mármint nem, de egy hosszú folyosó legvégére elszaladt, nem érdekelte, hogy tele van idegenekkel, az anyja meg sehol, ő csak ment, persze nem az emberekhez, hanem az ajtóhoz... Rossz, hogy ennyire nem ragaszkodik. Persze, jó hogy nem fogja mindig a szoknyám, de azért ez a véglet sem jó. :(
 Nagyon segítőkészek voltak, szinte az összes ott dolgozó kérdezte, hogy kit keresünk, segíthetnek -e. Én olyan bárgyú voltam, hogy nem jegyeztem meg a nevét annak, akihez mentünk, de azért csak megértettem magam, mert végül egész könnyen meglett a keresett személy.
 Nagyon örültem,mert szimpatikusnak tűnik a gyógypedagógus. Ez az első találkozás még csak inkább ismerkedés, adatgyűjtés volt, az igazi meló majd csak eztán fog elkezdődni. Azért próbált kérni ezt azt őkelmétől, de hozta a formáját, vagyis nem igazán működött együtt. Azt megmutatta, hogy a kézügyessége nagyon szuper, meg is jegyezte a nő. Kicsit beszélgetett a ceruzákkal is, meg volt le-fel császkálás. Mondjuk inkább mutassa meg a furcsaságait, minthogy ne, és azt higgyék, hogy na anyuka zakkant. Asszem van valami olyan kór, hogy az anya kitalál mindenféle betegséget a gyereknek, orvostól orvosig viszi az utódot, de most nem jut az eszembe. Sokan szerintem rólam is ezt hiszik... Mondtam is a gyógypednek, hogy olyan kaka, hogy a környezetünk mindenáron be akarja magyarázni, hogy minden rendben a csajszinkkal, csak mi vagyunk pancserok. Erre mondta, hogy sajnos ilyen az emberek hozzáállása, és hogy nagyon jól tettük, hogy ilyen hamar elkezdtük a fejlesztést, és hogy eszünkbe ne jusson magunkat okolni. Ez azért jól esett, bár sokkal jobban örültem volna annak, hogy ha azt mondta volna, hogy minek jöttek, nincs semmi fejlesztenivaló a lányon. Titkon mindig ebben reménykedem, de azért már kezdek belenyugodni, hogy jók voltak a megérzéseink, hisz ő már a 4. szakember, aki megerősíti ezt. :( Picsába!
 Felhívtam a mozgásterapeutát is, majd február elején kell mennünk. Szerencsére ez meg olyan közel van, hogy még babakocsi sem kell, csak leugrunk, lépünk párat, és már ott is vagyunk. :) Várom már azt is!
 Sajnos a jövő heti korai elmarad, mert gyermekpszichiátriára akkorra kaptunk időpontot. Annyira rossz ezt leírni, kimondani, titokban is tartjuk, mert úgy is mindenkinek az ugrana be, hogy na ezek a marhák képesek voltak 21 hónap alatt lelki sérültet csinálni a gyerekükből. El sem tudják hinni, hogy ott például a mi esetünkben azt nézik majd, hogy érintett -e az autizmusban... Ezt persze nem kell tudnia egy normál fejlődésmenetű gyerekkel rendelkező szülőnek, de sajnos arra nem képesek, hogy kérdezzenek.

Vegyes

 Holnap találkozunk a gyógypedagógussal. Várom nagyon, de közben nincs kedvem egy újabb idegennek elmondani a bajomat. Azt is kicsit unom, hogy a lányt mindig méregetik, tesztelgetik, figyelik. De ha azt akarom, hogy jobb legyen neki, akkor le kell nyelni ezt a békát, és remélem cuki lesz a nő. Lehet, a hülye idő miatt is vagyok ilyen kedvetlen, itt semmi hó, csak latyakos, nyálkás, nyirkos, undi idő van, amit utálok! Egyedül akkor nem voltam téli morciban, mikor terhes voltam. Azon kívül minden télen előjön, de az a jó, hogy úgyis tavasz lesz, amit meg imádok, és olyankor nem is vagyok annyira kiállhatatlan, hisztis picsa. :)


 Hogy nehogy elfelejtsem, hogy hogy híjják egyetlen sarjunkat, csináltam Hancsika betűket a falra faspatulából és jégkrémpálcikából /pedig hogy morgott az ember, hogy nem dobtam ki őket....:) /Az ötletet a Kifli és levendula blogról nyúltam.

  És végül a leányka folyadékpótlási szokásairól: mostanában kissé megőrjít, hogy mennyire rigolyás az ivás terén... Még mindig csak hanyatt fekve hajlandó inni. Legújabban csak a szobák bizonyos pontjain. Ha messzebb kínálom meg a képzeletbeli itatótól, akkor fogja magát, odamászik, és eldobja magát. Nem lényeg, hogy ott vezeték, vagy egy halom játék van, neki csak ott jó valamiért.
 Nemrég még az volt a hóbortja, hogy inkább kitikkadt, mintsem a pelenkázón kívül ivott volna. Megkínáltam egy nap százszor, de nem. Viszont ahogy az említett helyen kapta meg a cumisüveget, egyből lehúzott 3 dl-t... Mondjuk, ha jobban belegondolok, régen meg csak a babakocsiban volt jó.
 És nagyon ritkán jelez, hogy szomjas, max 5-ször ha csinált ilyet. Pedig kellene innia, mert még mindig hajlamos székszorulásra. Azt már nem is említem, hogy válogat is. Olyat, hogy vizet igyon?! Áááh, inkább kiszáradna. A rostosokból se mindegy, hogy milyen... Azt már nem is írom, hogy már az evőkéje sem az a mindent befalok típusú...

Cicabo...

 Valakinek legalább tetszik. :D Olyan ezen a képen, mint valami szörny. Alámászik, belemászik, labdázik benne a macska. Amúgy nem semmik ezek a kölkök... A cica játékaival inkább Hanna játszik, míg pl a Bilibo-val meg a Móki. De ezek a tesók már csak ilyenek, mindig a másiké kellene, az valamiért mindig jobb. :)
  Párszor már megengedte Hanna, hogy megpörgessük benne. Annyira nem esett hanyatt tőle, én viszont annál inkább. Nagyon jó benne forogni, sőt fitnesz gépnek is használom úgy, hogy beleállok, és "hasizmot" erősítek vele. Negyed forgás jobbra-balra-jobbra-balra. Nagyon jó, mert nekem szétnyílt a hasizmom, még mindig több ujjnyi rés van, és ez addig marad is ilyen, míg nem leszek rohadt gazdag, és jól megműttetem. Felülésezni sem tudok, így a Bilibo segít, hogy egy kicsit átmozgassam a pocakomat, ami reggel olyan, mint egy 12 hetes terhesé, miután valami belekerül a gyomromba, lazán félidősnek elmennék... Amúgy rejtély, hogy miért kék, ilyen jött. Kicsit csalódott voltam, narancssárgát vártam, de jól van ez, már kibékültem vele. :)

Bilibo

  Mikor még a helyi, játszóházas, fizetős gyógypedagógushoz jártunk, ott láttam egy fura szerzetet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ilyen ülőke féle volt, de el nem tudtam volna képzelni, hogy mire jó. Próbálta a nő beletenni Hannát, de nem tetszett neki. Így nem is foglalkoztam tovább ezzel a műanyag nyavalyával.

  Aztán már nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan, mikor és miért, de rátaláltam a neten, és azt is megtudtam, hogy becses neve az, hogy Bilibo. A leírások alapján nagyon tutkó dolog, annak ellenére, hogy egy különös alakú műanyag teknőnek tűnik, amit elég sok pénzért árulnak.

  Azért is gondoltam, hogy nem ártana beszerezni egy ilyet, mert ha sikerülne megértetni vele, hogy mekkora buli beleülni, ráállni vagy beleállni, akkor ez is jól megfejlesztené az egyensúlyérzékelését. Ha esetleg nem így történne, akkor sincs vész, mer' ebben az a pláne, hogy akármire lehet használni, csak a gyerök képzelőerején múlik, lehet páncél, pajzs, bölcső, szánkó vagy bármi, és 90 kg-ot elbír, szóval legfeljebb majd én beleülök, pörgök és már megérte. :) Na jó nem, de hasonló érvekkel győzködtem magam, hogy megrendeljem.

  Elkezdtem hát vadászni. Először használtat kerestem, de egyszerűen nincs. Vagyis van, de gyanúsan kevés, elképzeléseim szerint ez is azt bizonyítja, hogy szeretik a gyerkőcök. Találtam 2 hirdetést, az egyik pofátlanul többér árulja, mint az új... Persze, rajta a címke, meg állítása szerint új, de azért többért adni, mint a bolti ár??? Na mind1. A másik 4500-ért kínálta meg, a villámár 5000, de akárhogy számoltam, nem sokat spórolnék rajta, és végül Béla győzött meg, hogy inkább ne kockáztassak, vegyem meg újan.

  Hát jó. Az elsőként feltűnő webshopokban 7000 Ft. Hm... plusz szállítás, az azért már sok. Tovább nézelődtem, és nagyon megörültem, mikor láttam 6200-ért. A befutó áruház azonban 5800-ért árulta, 1000Ft a fuvar, és ez még semmi: lájkoltam a honlapjukat, így állítólag még ajándék tollat is kapok öcsém! :D Betojok! Érdemes sok helyen szétnézni. Annyi bibije van, hogy nem választattam hatszázféle szín közül, így be kell érnünk egy narancssárgával, ami olyan, mint a régi kukásautók színe. Valahogy túléljük, bár én pinket vettem volna legszívesebben. :)

  Várom, hogy megérkezzen, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá!

  Amúgy ha már szóba jött az egyensúlyérzékelés fejlesztése: úgy örülök, hogy tetszik neki a TSMT, ez megkönnyíti a helyzetünket, ekkor legalább nem kell harcolnunk (nem úgy, mint etetések, tisztábatevések alkalmából, napjában többször...) És már szemmel láthatóan sokat fejlődött. Ülve is kell oldalra hintáztatni a gimnasztika labdán, és eddig dőlt a feje a törzsével. Pár napja viszont már szépen tartja. :)

Bolondok háza

 A mai nap szörnyű volt. Kezdődött azzal, hogy hajnal fél5-ig nem tudtam aludni, csak forgolódtam, hol az ember horkolt, hol a gyomrom égett, hol a macska sz*rt, és mint egy őrült, kaparta az almot... Végül átmentem Hannához, és ott a földön nagy sokára elaludtam. Ilyenkor persze, ha később térek nyugovóra, mintha megérezné a tündüs, és a szokásosnál hamarabb kukorékol.
  A szemeimet alig bírtam nyitva tartani, ez hagyján. De amit ez a csaj ma művelt??? Semmi nem volt jó neki, nyüszített, megvadult, tiltakozott minden ellen, de amivel a legeslegjobban eldurrantotta az agyam, hogy többször veszélyeztette a testi épségét a hisztijeivel. Engem ezzel nagyon ki tud hozni a sodromból. Csak a csodareflexeimnek köszönheti, hogy nem zúgott ki az etetőszékből, nem esett le a pelenkázóról, és nem borult be a számítógép asztal alá. És mindezt 1 nap leforgása alatt. Még fürdeni sem akart, csak tombolt, mint egy félőrült, vért izzadtam. Lehet, hogy ez már a dac korszak? Majd rálesek, hogy az mikor is szokott gyünni... Közben a férjem is megvadult, így teljessé téve a lelki harmóniámat. :)
Azért jó dolgok is történtek ma: beszéltem a leendő fejlesztőnkkel, majd 17-én kell mennünk, és Szegedre a pszichiátriára is elég hamar, 24-ére kaptunk időpontot, ahol meglesik, hogy mennyire gyanús autizmusra.

Szocializáció

 Hanna társas viselkedésén van még mit csiszolni... Mikor sógoréknál voltunk karácsonyozni, nem lepett meg a viselkedése. A két fiú unokatesóról (5 és 8 évesek) nem igazán vett tudomást, sőt, mikor megérkeztünk, elkezdett zokogni szegénykém. Mondjuk egyszer megfoghatta a nagyobbik fiú a kezét, és be is ment velük a gyerekszobába. De utána bezárkózott a kis világába. Ezt általában úgy szokta, hogy valamivel nagyon elkezd szöszölni, ezen a délutánon pl. dobozba pakolt ki-be, és közben olyan, mintha megszűnne a kapcsolata a külvilággal. Ennél van egy kissé veszélyesebb dolga is, ez a járkálós szám, amiről már van fent videó. Akkor van baj, ha túl közelről bámulja a maga előtt tartott tárgyat, és így nem veszi észre az útjába álló akadályokat. Így történt, hogy szegénykém ezen a délutánon jócskán lefejelte az asztal sarkát. :(
 Nemrég jöttek barátnőmék, nekik is két kisgyerekük van. A kicsi fiú 15 hónapos, a lány pedig 4 éves. Mindannyian a gyerekszobában voltunk, míg ő a mi szobánkban. Volt olyan többször is, hogy csak úgy elkezdett zokogni. De nagyon durván, óriási könnyeket hullajtva. Annyira sajnálom ilyenkor, főleg azért, mert ha valakinek nincsenek gondjai a társas kapcsolatokkal, akkor is sokszor nehéz beilleszkedni, nemhogy így. :( Ilyenkor elkap az aggodalom a jövőjét illetően, és féltem nagyon őt a világtól.
 Barátnőm szerint a lánya is tök ilyen volt kicsinek, és ő azzal magyarázza, hogy mindkét csajszi kos csillagjegyű... Nem tudom, én nem igazán hiszek az ilyenekben. Meg valahogy Hannában van olyan, amit eddig más gyerekeknél nem tapasztaltam, valamiféle közöny a többi ember iránt. Eleinte picit érdeklődik, ami annyit tesz, hogy rájuk néz, de ennyiben kimerül.

 Most, hogy a nyelve megeredt, volt rá példa, hogy elbizonytalanodtam, úgy éreztem jókora marha vagyok, hogy bizottság elé viszem. De aztán a viselkedése, a furcsaságai megerősítenek abban, hogy igen is szüksége van fejlesztésre. Holnap kell hívnom a korai fejlesztőt. Várom nagyon, hogy elkezdjük, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.