Év végi összefoglaló

 Ez volt életem eddigi legszélsőségesebb éve, tele ellentétes érzelmekkel, történésekkel:
 Legboldogabb akkor voltam, mikor először hallottam a Cuki sírását, és a mellkasomra tették; a legszomorúbb pedig akkor, mikor 4 napig nem láthattam.
 Terhesen gyönyörűnek éreztem magam, soha akkora önbizalmam nem volt, mint nagy pocakkal; szülés után viszont nagyon rondának gondoltam magam. (Azóta már megbarátkoztam új külsőmmel, legnagyobb átalakuláson a hasam ment át, olyan ráncos a sok csíktól bizonyos pózban, mint egy herezacsi) :)
 Bátor, hős ősanya is voltam (szülés alatt és után), majd ez átváltott elveszett, tehetetlen, szerencsétlen, gyenge vagyok érzésbe.
 Szaranyu a kiszáradásakor; szuperanyu, mikor bár mindenki hülyének nézett, mégis elvittem gyógytornászhoz, és sajnos nem csaltak a megérzéseim.
 Kicsattanó testi-lelki egészség terhesen, majd ezek teljes ellentéte.
 Ebben az évben megajándékozott a sors az összes olyan nyavalyával, amit eddig csak hisztinek, gyengeségnek tartottam, mint pl.: migrén (erről majd  nemsokára bővebben is írok). Ezzel tanít az élet egy kis toleranciára.
 Idővel a rossz dolgok emlékei halványodni fognak, és eljön majd a nap, mikor csak az év legfontosabb, legcsodálatosabb eseményére fogok emlékezni: a drágánk születésére, hisz ez volt az év fénypontja. :)

 Mindenkinek boldog új évet!

Ahol a madár se jár + a nap tanulsága

 Nem vagyok egy ügyes kezű. Szóval elég keveset kreatívoskodom, de most kedvet kaptam hozzá, és gyártottam egy madáretetőt. Íme a remekmű:

 A gond csak annyi, hogy ezek a kib*szott(ul aranyos) madárkák nem jönnek. Pedig az ablakból pont látnánk őket. Ajánlom nekik, hogy feltűnjenek! Lehet, majd a fagyok beálltával megjelennek.

 És amit ma megtanultam: este igenis le kell venni a telefon hangját. Tegnap a melóból hívtak végtörlesztés ügyben, ma meg anyósom keltet. Nem haragszom, hisz én voltam hülye. A lány 5kor bőgött, majd Ember horkolt, mire abbahagyta, újból a lány kezdett rá, és mire visszaaludtam volna, csörgött a telefon. Ezek után feladtam az alvást. Voltam már kipihentebb is. :)

  A leányzó nem fosik, sőt, egyáltalán nem produkál semmit a pelenkába. Hiába a Milumil komfort (direkt szorulásos babáknak), Laevolac, kamillatea, Mira baby víz, székletlazító kaják, szorulást okozók kerülése...Nincs több ötletem. :(

Zabbantanivaló

 Megtanult tapsolni is. Szokta szórakozásból, de dühből is. Kezdi kinyilvánítani az akaratát. :) Ha mondjuk el merészelek venni egy játékot, azt hangos hisztivel, csípőemeléssel jelzi, hogy nem tetszik neki. Nemrég jött rá, hogy az ágyában is tud hasra fordulni és ennek nagyon örül. Édes kis hangot ad ki ilyenkor. Tegnap meg el is aludt hason. Olyan szokatlan még, hogy nem marad ott, ahová leteszem. Néha elfelejtem berakni a járókába, mikor kiszaladok, pedig jobb lesz az eszembe vésni, hogy azok az idők elmúltak. Nem lehet már felügyelet nélkül szabadon hagyni. Így is mindig kifürkészi a tiltott, veszélyes dolgokat a kis büdös.
 Az aggodalmaskodás is felütötte a fejét minálunk, ugyanis a két unokatestvére, és nagybátyja is hasmenéssel küszködött/küzd :( A nagyobb még hányt is nálunk a szőnyegre a karácsonyi összejövetelen, de akkor még azt hittük, hogy a nagy ugrándozástól. Remélem a kisasszony nem fogja elkapni! A hányás olyan szempontból jól jött, hogy rá bírtam venni Embert, hogy szedjük fel a szőnyeget, legyen csak a parketta. Már régóta rágtam a fülét ezért. Nem is tetszett, meg minden szutyok meglátszódott rajta

Karácsony

Megkaptuk a kisasszonytól a legszebb ajándékot, amit csak adni tudott: elkezdett kúszni. Csak igaza lett a gyógytornásznak, hogy bemászik majd a fa alá. :) 23-án észrevettem a próbálkozást, 24-én már egyre jobban hasonlított, majd 25-én egyértelműen kúszott.

Nagyon örültünk az apjával! Olyan édes, hernyószerű a mozgása. :) Jó rajta látni a fejlődést, és hogy nem hiába viszem a kezelésekre!
Vasárnap jött a rokonság. Kellemesen éreztük magunkat, Cuki is nagyon jól viselkedett, és még a tudományát is bemutatta. Nem is hisztizett, pedig jó nagy volt a nyüzsgés.

Gyógytornásznál

Október 18-a óta viszem a Cukit gyógytornászhoz. A második alkalomkor már akkor elkezdett görbülni lefele a szája széle, és folyni a könnye, mikor meglátta a gyógytornászt. A kezelés alatt pedig keservesen sírt, elejétől a végéig. Nem érdekelték a játékok, semmivel nem sikerült elterelni a figyelmét. Mi meg őt túlkiabálva beszélgettünk. :)
 A legnehezebb az, hogy közben nem lehet megfogni, megvigasztalni, pedig az ösztön azt diktálja, hogy tépd ki annak a nőnek a kezéből, aki "nyúzza". És olyan könyörgően tud nézni azokkal a gyönyörű kék szemekkel, hogy csak na. Mindig a cél lebegett a szemem előtt. Viszont erősnek kell lenni, és ez is, mint sok más, idővel egyre elviselhetőbb lett. A végén nagyon jó érzés megbabusgatni és megpuszilgatni a kis hőst. Azért van tüdeje, hogy bír bőgni megállás nélkül 1 órán keresztül, bár már hasfájós korszakában is bizonyított, a rekord: 3 óra sírás megállás nélkül. Hallottam olyan szülőt, aki azért nem vitte többször kezelésre, mert nem bírta elviselni, hogy bőg a gyerek. Inkább most hallgatom végig, minthogy később számolnom kelljen a lelkiismeretemmel, és minél később történik a beavatkozás, annál tovább tart a fejlődés.
 Bíztam benne, hogy elég lesz a heti 1 kezelés.
 Már kétszer eljött férj is. Az elsőnél még én noszogattam, hogy nézze meg, hogy mire adja ki a pénzt, a másodikra önként jelentkezett. Azt hittem kevésbé fogja bírni a bőgést, de tévedtem.
   A kezelések hatására hamar megtanult 4 irányban forogni, körbe-körbe és hátra kúszni, úgyhogy nagyon jól reagált.
 A 9. kezelésnél csoda történt: elkezdett játszani, és csendben tűrte a megpróbáltatásokat. Olyan nagyon büszke voltam rá! A gyógytornász is megdicsérte. Én azt gondoltam, ő olyan baba, aki mindig tiltakozni fog ellene, de megint pozitívan csalódtam. Ez a jó a pesszimizmusban, csak pozitív meglepetés érhet. :) A 10. tornán is hasonlóan ügyes csajsziként viselkedett. Azt mondta a Dévényes, hogy lehet, hogy a kisasszony majd bemászik a karácsonyfa alá. Magamban gondoltam, persze-persze, nem igazán akartam ezt elhinni. Mondjuk az első kezeléskor mondta, hogy majd ne lepődjek meg, de változni fog az alvása, torna után, ha lehet ne keltsem fel, had aludjon. Mondom nem ismered te az én nappal nemalvó lányomat, de végül csak igaza lett. 2 óra szundit lehúzott egyben, én meg nem győztem csodálkozni. Bíztam benne, hogy ismét igaza lesz!

A Cuki és a mozgás(hiány)

 Nem tetszett nekem ez a gyerek. Na nem a kinézetével voltak gondjaim, hisz gyönyörű, hanem a mozgásfejlődésével. Jobban mondva annak hiányával. Annyira nem idegeskedtem, hagytam neki időt, és azzal nyugtattam magam, (meg mások is engem), hogy minden baba más ütemben fejlődik. Persze a lelkem mélyén azért zavart, hogy csak fekszik. Tanácsadásokon jeleztem, hogy szerintem valami nem okés, de általában azt a választ kaptam, hogy kövér, lusta, tessék sokat hasaltatni, motiválni játékokkal. Ami az egészben zavart, az az, hogy az első tanácsadáskor még tudta mondani, hogy oxigénhiányos, most meg már csak lusta. Nem tudtam, hogy akkor most mégis mi van. Kell -e aggódnom, vagy idővel minden rendeződik majd magától.
 Így szokásomhoz híven bújtam a netet, míg rátaláltam egy hasonló helyzetben lévő anyuka és lánya történetére. Ez adta az utolsó lökést, hogy tennem kell valamit. Ekkor fél éves volt, és hátról hasra tudott fordulni, de azt is olyan furcsa, kitekeredett pózban. Vissza pedig egyáltalán nem, pedig láttam, hogy szeretné, de nem bírta. Ekkor már az orvos is komolyabban kezdte venni a dolgot. Megfogta a hóna alatt, és a lába mintha egy rongybabáé lett volna, csavarodott maga alá. A dokinő rám parancsolt, hogy még aznap hívjam fel a fejlődésneurológiát időpontért, mert jó lenne, ha minél előbb elvinnénk, nehogy komolyabb legyen a baj. Gondoltam magamban, na mi van, már nem csak lusta???Felhívtam őket, és felháborodottan kérdezték, hogy mért 6 hónaposan akarom vinni, mire közöltem, hogy mert az orvos most mondta. A nő közölte, hogy csak 5 hét múlva tudna időpontot adni, de ha nagy a baj, akkor minél előbb látniuk kellene, így soron kívül mehettünk másnap. Ez azért rendes volt tőlük.
 Ekkor már voltunk önszorgalomból egy Dévény-módszert alkalmazó gyógytornásznál felmérésen, aki megállapította, hogy hipotón, és nem a lustaság miatt nem mozog, hanem azért, mert nincs hozzá meg a megfelelő izomtónusa. Csak nem csalt a megérzésem sajnos... Mondta, hogy heti 1 vagy 2 kezeléssel helyre lehet hozni.
 A fejlődésneurológián azt a javaslatot kaptuk, hogy napi 5-ször 5-6 percet nyösztessük forgatással, lepedőben forgatással, és elemi kúszatással. Mondtam, hogy járunk Dévényre, de erre azt mondta a doktornő, hogy annál a heti 1-2 alkalomnál sokkal többet ér az otthoni általam végzett gyakorlatsor. Nem vitatkoztam, de persze egész más volt a véleményem. Mint később kiderült, a Katona módszert "tanították" meg, és ennek része a régebben gyerekorvosunk által előírt ülésbe húzás is. Én nem akarom kritizálni ezt a módszert, és biztos sok babán segített is, de úgy érzem, ezt hamarabb kellett volna elkezdeni, és lehet, akkor sem segített volna. A Cukinál az elemi kúszatás annyiban kimerült, hogy hason támasszam a lábát, és majd kirúgja magát. Igen ám, csak esze ágában sem volt ellöknie magát, mert valószínűleg ez a reflex már kihunyóban volt nála...
 Így azt a döntést hoztuk apjával, hogy inkább maradunk a Dévény-módszernél.

Őcukisága, és az a fránya hasfájás

 Elég hamar rájöttünk, hogy hasfájós. Nem volt nehéz... Egész nap, megállás nélkül csak sírt, tekergett, tombolt. Kipróbáltuk a szokásos csodaszereket, gyógynövényeket, de egyik sem használt. Az volt a legrosszabb, hogy tehetetlenül kellett nézni, ahogy szenved. Napközben alig aludt, legtöbbször csak a babakocsiban, viszont az éjszakákat elég hamar végigaludta. Gondolom azért is, mert a nappali bőgéssel úgy kifárasztotta magát, hogy este már egy csepp energiája sem maradt.
 Egy kis ízelítő:

 

 Akkor kezdett jobb lenni a helyzet, mikor már lefoglalta magát csörgőkkel, játékokkal. Ekkor el lehetett terelni a figyelmét, és talán a görcsök sem voltak olyan erősek. Szóval hasfájós babák szülei: fel a fejjel, és bármily hihetetlen, előbb-utóbb abbahagyják a porontyok az egész napos üvöltést. Csak 3-4 hónap, és mintha elfújták volna. Persze utána meg másért hangoskodnak, pl.: fognövesztés miatt, de ezek a gyerökök már csak ilyenek! :) Viszont mikor ránk mosolyog, gagyarászik, buta arcot vágva megnevettet; mindenért kárpótol.

Imádom hallgatni a szuszogását! Nagyon édes volt, mikor régebben evés közben azt "mondta", hogy hekk-hekk. :) Az is nagy boldogság volt, mikor elkezdett úgy kelni, hogy egyre hangosabban gagyogott, és mikor feltűntünk, eszeveszett csalapolásba kezdett, és szemmel láthatóan örült nekünk. Azóta is így kel, nagyon ritka az, hogy sírással ébreszt. Meg mikor elkezdett egy kis értelem szökni az eleinte bamba, (de persze úgy is gyönyörű), üveges szemébe. És a babamasszázs is nagyon kellemes mindkettőnknek, még a mai napig. Sokat segített abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, erősödjön a kötődés köztünk. Ezt a szoptatás hiánya miatt is fontosnak tartottam. 

 Még ha csomószor volt is olyan, hogy napokat bőgött végig, mi meg az őrület határára kerültünk,  akkor is több volt a jó, és bár akkor nem hittem volna, de ezekre az időkre is jó visszagondolni. :)

A kezdetek, a táplálás, és az első harc a kakiért

 Szokatlan volt az új helyzet. Kellett egy kis idő, mire mindketten felfogtuk, hogy egy 4 kiló körüli, hangos kis béka irányítja innentől az életünket. Szerencsére az Ember szabin volt egy hétig, és nagyon lelkes apuka volt, kelt a hajnali etetéseknél, megcsinálta a tápot, vagy tisztába tette, úgyhogy le a kalappal előtte.
 Jött a védőnő és a gyerekorvos. Kérdeztük, hogy nem gond -e az, hogy nem kakil a gyerök. Megnyugtattak, hogy nem, hisz úgysem engedték volna ki a kórházból szarás nélkül. Így kicsit hátradőltünk. Kár volt, ugyanis a fürdetésnél (anyósom segített), hatalmas küzdelmek árán sikerült elővarázsolni. Szegénykém csak erőlködött, vörösödött, üvöltött. El is akadt fél úton, csak csüngött ki belőle, így muszáj volt kézzel és kanál végével kipiszkálni belőle. :( Nagyon sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon meg kell szenvednie még egy ilyen egyszerű, hétköznapi dologgal is, mint a kakilás. És persze jött az önostorozás, hogy bezzeg ha szopizna, könnyebben menne ez a dolog is...
 Nem segített öngyűlölésem enyhülésében a védőnő hozzáállása sem. Nagy élvezettel mesélte, hogy ő a gyerekeit milyen sokáig tudta szoptatni különféle pózokban, miközben annyira jól érezte magát, hogy sokszor el  is aludt. Mintha kést forgatott volna a szívemben, én ugyanis akartam szoptatni! Bár még a szülés előtt mondta, hogy olyan nincs, hogy valaki ne tudjon szoptatni, csak akarni kell. Az is "kellemes" volt, mikor ecsetelte, hogy szegény kislány milyen hátrányos helyzetű (szó szerint ezt mondta), mert mivel nem szopik, majd sokszor be fog gyulladni a füle, és a beszéde sem fog olyan jól fejlődni, mert nem erősödnek az ezekhez való izmok. Nagyon helyes dolognak tartom, hogy a védőnők ennyire kiállnak a szoptatás mellett, és hogy nem hagyták ebben a pénz által irányított világban, hogy a kereskedelmi érdekek beleszóljanak ebbe a szent dologba, és bemagyarázzák, hogy a táp jobb. DE! Nem kellene minden anyát úgy beállítani, hogy nem akar szoptatni. Sajnos van olyan, hogy valaki nem tud, és ezekkel az anyukákkal máshogy kellene bánni (szerintem), mint azokkal, akik mondjuk azért tápozzák inkább a gyereket, mert féltik a cicijük feszességét. Elég nagy szomorúság az egy anyának, hogy nem tudja azt adni frissen született babájának, ami a legjobb, nem kellene még egy lapáttal rádobni, és tovább mélyíteni a szaranyu vagyok érzést. És igenis a többség felfogja, hogy jobb az anyatej, mint a táp. Megalapítom a tápszeres csecsemők érdekvédelmi egyesületét és világnapját... Na jó, nem. :)
 A napok nem voltak túl változatosak, rengeteg idő elment a fejéssel. Rossz volt, hogy a végén ment a lefolyóba, de én azért rendületlenül sanyargattam emlőimet. A napi 6 db vérnyomáscsökkentőt fokozatosan hagytam el, ugyanis addig nem is álmodhattam szoptatásról, míg a 3 féléből az egyiket el nem hagyom. Aztán végre sikerült (még mindig magas volt, de nem érdekelt, szoptatni akartam). Sajnos mire ide elérkeztünk, már jócskán apadt, de bíztam benne, hogy hátha több lesz. A kórházban már a bőgésétől csordogált. Itthon viszont egy csomó ideig kellett szívogatnia, mire jött belőle valami, és hangos mormogással, nyammogással, ütögetéssel adta a tudtomra, hogy mi az, hogy ebből nem jön olyan gyorsan, mint az üvegből. Olyan jó érzés volt, hogy még ha nem is elég a tejem, de egy picit megtapasztalhattuk, hogy milyen. Szopi után tápot is kapott.
 Az első tanácsadásra eljött apja is. Rossz volt vetkőztetni-öltöztetni a kis ropiujjút, miközben bámulják a bénázásom, de túl voltunk rajta. Ekkor mondta a dokinő, hogy nem tartja úgy a fejét, ahogy kellene, így huzigáljuk ülő helyzetbe. Érdekes, hogy mindenhol azt olvasni, hogy nem szabad ültetni, mert rossz a gerincének, így kicsit furcsálltuk. Meg férj megkérdezte, hogy ez mitől van, mire a válasz: oxigénhiány. Fel voltunk háborodva, hogy mit képzel magáról ez a nőszemély, hogy ilyeneket mond, hisz az Apgar-értéke 10/10 volt. Igen ám, de valahogy az kiment a fejünkből, hogy a hasamban, mikor leesett a szívhangja, és a hosszú kitolási szak alatt, kerülhetett oxigénhiányos állapotba. :(

Otthon

 Férj egyik ismerőse szállított minket haza. Láttam rajta, hogy kicsit félve, óvatosan vezet. :) Mi is be voltunk tojva.
 Embertől ezeket a gyönyörű tulipánokat kaptuk. :) Nagyon szépek voltak annak ellenére is, hogy egy kicsit már kezdtek kókadni, mert úgy volt, hogy hamarabb jövünk, és a virágok már pénteken vártak minket. Kedves volt tőle!

 Nagyon jó volt újra otthon lenni. A nagy izgalmak és a gyógyszerek hatására eléggé tompa voltam sajnos. Meg kicsit aggódtam is, hogy ugyan mi a francot fogunk mi kezdeni a "csomagocskánkkal". Jött anyósom segíteni. Kicsit később pedig sógoromék is megérkeztek, ezt kapta tőlük a család legifjabb tagja:

A várva várt nap

 Iszonyúan hiányzott a lányom. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy milyen volt tőle távol lenni. Telefonon érdeklődhettem felőle. Olyan rossz, hogy nem egy helyen van a két osztály.
 A kórházban nem volt túl változatos a program: vérnyomásmérés, gyógyszerezés, fejés, alvás, evés, szomorkodás. Az a nyavalyás nem akart lejjebb menni, hiába tömték belém a bogyókat, pedig régen sosem volt gond vele. Az a pletyka terjed a városban, hogy a "vidékiekkel" nem bánnak túl jól. Én ezt nem tapasztaltam, kedvesek voltak, próbáltak vigasztalni is.
 Hétfőn a hasi uh-on kérdezte a hölgy, hogy mikor fogok szülni... Mondom egy hete megtörtént. :/ Nagy volt a hasam, a nőgyógyász is megjegyezte, hogy milyen érdekesen néz ki, használjak hasszorítót. Nem haragudtam érte, mert tényleg olyan volt, mintha még terhes lennék.
 Kedd reggel aztán (bár még mindig 140 körül volt) mondták, hogy mehetek. Úgy örültem, de aztán gyorsan kérdeztem, hogy de mégis hogy jutok át a másik kórházba, gyalog csomagokkal lehet, hogy nem lenne olyan könnyű. Mondták, hogy van ingyenes kórházbusz, de rohanni kellett. A csomagomat alig bírtam el, de rendes volt egy szerintem rezidens fickó, mert egészen a buszig cipelte a cuccom. Odaérve is nagyon rendes volt egy nő, megengedte, hogy lerakjam a motyóm egy zárható helyiségben. Nagyon izgatott voltam,  hogy újra láthatom. Kissé félőrültnek tűnhettem, ugyanis hálóingben, fürdőköpenyben, és sportcipőben flangáltam, mert férj valamiért hazavitte az utcai ruháimat.
 Rohantam, hogy beszéljek a doktornővel, hogy végre zöld jelzést kaphassunk. Erre ő: nehogy azt higgye, hogy csak úgy kiadjuk, azt sem tudjuk el tudja -e látni. Mondom: tessék? Lesz segítségem, és különben is! Ő viszont makacsul tartotta magát ahhoz, hogy vetessem fel magam az osztályra, mert lehet, hogy még maradunk. Így elmentem az irodába, ott sem nagyon értették, hogy mit akar a doktornő, de felvettek, bár be is szóltak: minek felvenni, úgyse fog EZ tudni szoptatni. Igazán lélekmelengető megjegyzés volt! Kaptam egy ágyat, és ebédet. Itt is rendes volt az ápolónő, látta rajtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy megőrüljek, így próbált lenyugtatni. Úgy éreztem örökre a kórházban maradunk. Ő is furcsállta viszont, hogy hogy a manóba száradt ki a lány. Ja, elfelejtették kiszedni a kanült a kezemből, így tényleg úgy néztem ki, mint aki kiszökött a zárt osztályról. Az a doki szabadított meg tőle, akinél szültem. Nézett ám, hogy mit keresek én még ott.
 Közben az Embörrel meg próbáltam szervezni a hazautat, de elég macerás volt úgy, hogy azt sem tudtuk, ma hazajöhetünk -é.
 Na de most jön a lényeg: végre mehettem a deles etetésre. :) Boldogan öltöztem be, bár egy nőci megkérdezte, hogy nem vagyok -e rosszul, mert nagyon ramatyul nézek ki. Mondom: NEM (persze az ájulás határán voltam, de muszáj volt nem arra gondolni.) Megmutatták, hogy kell lefertőtleníteni a kezem szakszerűen, majd végre kézbe vehettem a cukit.Olyan jó volt újra látni!Nagyon izgultam, meg olyan izé volt, hogy miközben etetem táppal, vizslatják az alkalmasságom. Ezután elmentünk uh-ra. Tetőtől-talpig átvizsgálták, és minden rendben volt vele. Még egyszer meg kellett etetnem, és végre rábólintottak, hogy mehetünk. El sem akartam hinni. :)
 Kérdezték, hogy hoztunk -e cumit. Érdeklődtem, hogy mért van rá szükség? Azt felelték, hogy menjünk be egy boltba, és vegyünk, mert végig fogja bőgni az utat, nem marad meg cumi nélkül. Ehhez képest aludt, egy hangja nem volt, csak néha nyekergett. Szép sárga volt a táj, mert nyílt a repce. :)
 Ez a kép már itthon készült a kicsomagolás előtt:

A kiszáradáshoz vezető út és annak következményei

Reggel 6 körül hozták a babákat. Mikor kérdezték, hogy a Cuki kié, én büszkén mondtam, hogy az enyimé, ide vele. :)
 Itt éreztem először, hogy eléggé leterhelt ez a kórház, és szalagrendszer szerint működik. Nem vettem volna zokon, ha legalább az elején valaki segített volna, de mire föleszméltem, hogy nem csak csodálni kellene a kisdedet, már  a szobában sem voltak. Próbáltam én mindenhogy, de sajnos ellenállt. Pedig már lett is volna mit szívnia (a 20. héttől csöpögött minden evés alkalmával a bimbim). Inkább keservesen sírt... Gondoltam majd a következőnél. Viszont ekkor sem volt jobb a helyzet. Jött a védőnő segíteni. Tartotta mindenféleképpen, de az ellenállás töretlen volt. Mondta, hogy lapos a bimbajom, lehet ezért sem műkszik a dolog. Másnap, azaz szerdán hozattam be bimbóvédőt. Mikor először próbáltam azzal szoptatni, elkezdte szívni. Csodálatos érzés volt, örültem, hogy no, akkor veszély elhárítva. Természetesen nem így történt, mert a kisasszony a következőnél megint elutasította a tejet. :( Vagy bőgött, vagy aludt... Általában az előbbit művelte. Síri csönd az osztályon, a többi gyerek bőszen szopik, míg az én drágám úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Nem volt felemelő érzés. Korai anyaságom csúfos kudarcaként éltem meg. :(
 Nem tudtam büfiztetni sem, mivel az ülés nem ment katéterrel és ödémás nunival, viszont a sok bőgés közepette nyeldeste a levegőt. Így megkértem a csecsemősöket, hogy segítsenek már, mert nekem nem ment. Mindig azt a választ kaptam: majd mialatt kiérünk, büfög. Szerintem nem így történt, ugyanis a későbbiek folyamán is fél órákat kellet rázni a kis picsáját. Az a szobatársam, aki szülés után pár órával már szinte rohangált, tanácsolta, hogy szoptassak ülve. Egészen felbőszített! Nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy nem mindenki szül olyan könnyen, mint ő. Mondtam is neki, hogy vazze, nekem majd 1 napomba telt, mire két lábon tudtam járni. Nem mentegetőzésként, de tényleg ég és föld volt kettőnk állapota, és nem azért mert én elhagytam magam. Egy másik szobatárs, aki nem volt túl bizalomgerjesztő, pedig azzal basztatott, hogy be fog lázasodni a sok bőgéstől. Mondom ez nem normális.
 Csütörtökön az apja hozott be sárga színű latex bimbóvédőt, hátha az jobban elnyeri a tetszését a kishölgynek. Sajnos ezzel is ugyanúgy jártunk, mint a szilikonnal, csak az első alkalommal volt csábító a számára, így pénteken sem bírtam rávenni az evésre. Jött egy idősebb nő fényképezni. Látva a bénázásunkat odajött, és azt mondta, olyan nincs, hogy ne lehessen rávenni egy babát a szopizásra. Rakta így, rakta úgy, de végül be kellett látnia, hogy mégis van ilyen...
 Szóltam, hogy letelt a kötelező idő, ha lehet, mennénk haza. Már csak a nagydolgot kellett produkálnom némi kúp segítségével. Alig vártam, hogy otthon legyünk. Abban bíztam, hátha ott sikerül végre jobb belátásra bírni a leányzót. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs akadálya a hazamenetelnek, még be sem sárgult, így vártam a válaszra, közben telefonon intéztem a hazautat. A nővérpultnál érdeklődtem folyamatosan, és dél körül közölték, hogy nem mehetünk haza. Majd jött a szobába egy nő, és mondta, hogy menjek fel beszélni a doktornővel. Így is tettem, és ekkor jött a feketeleves: közölte, hogy kiszáradt, átkerült a koraszülött osztályra, infúziót kap. Mondom hova?! Elismételte. Kérdeztem, hogy ugye nem nagy a baj, és hamar jobban lesz, erre ő: azért nem olyan rózsás a helyzet, mert az elektrolit háztartása is felborult. Ekkor elkezdtem zokogni. Ő pedig mondta, hogy hagyjam abba, mert megijed a többi kismama... Gondoltam magamban köszi...meg persze cifrábbakat is. Magyarázta, hogy merre kell majd keresnem. Nem igazán fogtam fel. Visszamentem a szobámba, ahol a többi baba épp szopott, én meg fejtem és telefonáltam az Embörnek, hogy mi a helyzet. Szerencsére átjött.
 Nem akarta elhinni, hogy ez történt. Próbáltunk egymásba lelket önteni. Én egyszer csak nem láttam a fél arcát, látótérkiesésem lett, csak ilyen vibráló, cikázó fénycsíkokat láttam. Nagyon ijesztő volt, de mondom biztos az ideg miatt. Aztán elmúlt, férj hazament, én meg rohantam magamra ölteni a köpenyt, fejhálót, maszkot és lábzsákot. Majd ahogy beléptem, nagyon erős rosszullét elkapott, le kellett ülnöm, szédültem. A drágámat azért kitolták, hogy ha megetetni nem is tudom, azért láthassam. A fejébe volt kötve az infúzió. :(  Nagyon rossz volt őt így látni. És az is, hogy nem elég, hogy nem tudtam szoptatni, még most sem tudtam neki erőt, biztatást adni. Milyen anya az ilyen? Senkinek nem kívánom ezt az érzést, egy szerencsétlen, gyenge ürüléknek éreztem magam. Adtak valami édes löttyöt, majd miután látták, hogy a saját lábamon nem tudok visszamenni, hívtak egy beteghordó legényt, és mondták, ha az esti etetésre sem leszek jobban, inkább ne is menjek, ne kelljen a bokrok alól összekaparniuk.
 Sajnos nem lettem jobban. Mérgelődtem, mert elfogyott a betét, mert ugye úgy volt, hogy ekkor már otthon leszek, embernek említettem, de elfelejtett hozni. Ezt viszont, lehet, a sors akarta így, mert oda kellett mennem a nővérpulthoz kérni vattát, ahol mellesleg közöltem, hogy pocsékul vagyok. Mértek vérnyomást, ami legnagyobb megdöbbenésemre 190/valamennyi volt. Újra mérték, ekkor sem lett alacsonyabb. Kaptam a nyelvem alá valami fura ízű, gyorsan ható fújós vérny.csökkentőt. Majd próbáltam aludni több kevesebb sikerrel. Reggel lezuhanyoztam, és vártam, hogy mehessek hozzá. Nem engedtek, 200/100 valamennyit mértek, ismét gyógyszer, majd közölték, hogy át kell mennem abba a kórházba, ahol be tudják állítani. Teljesen elkeseredtem. (Elég hülye helyzet, de ahol szültem, nincs belgyógyászat, és mivel pár gyógyszertől nem ment lejjebb, így nem vállalták tovább a felelősséget...)
 A sürgősségire kerültem, bár azért kellett várni a folyosón, nem is keveset. Féltem, de gondoltam csak nem olyan nagy a baj, ha hagynak egyedül ücsörögni. Rossz volt látni a sok félhalottat. :( Bent meg is kérdeztem, hogy ugye nem halok meg? Felfoghatatlan volt, hogy mit keresek én ott, mért nem a lányommal vagyok??? Mi ez az egész? Nem rémálom ez az egész?
 Végül bekerültem öreg hölgyes szobába. Pisi szag, pelenkázás, zombik (nem mind, és csúnya szó rájuk, de tényleg olyanok voltak, az egyik kitépte a kanült is magából, és folyt a vére)... Legszívesebben kiszaladtam volna a világból. :(

Szülés utáni kellemetlenségek

Azt hittem, azzal, hogy kibújt a leányzó, vége a szenvedéseimnek. Nem így történt... Mindig olyan naiv vagyok. Emlékszem, bőgtem és röhögtem egyszerre, kicsit olyan érzés volt, mintha elmentek volna otthonról. Azt is mondtam, hogy én soha többé nem akarok még látni sem hímvesszőt. Ezen nevettek. :D
 Ezután következett az érzéstelenítő és a varrás. Nem volt túl kellemes, főleg, hogy nagyon lassan telt az idő, alig vártam, hogy békén hagyjanak. 40 percig stoppolt a doki, a méhszájamat is varrta, ugyanis kétoldalt repedt. Majd áttoltak az őrzőbe, és hozták a Tündüst is, be volt bugyolálva, és egy lámpával melengették. Aludt, egy hangja nem volt, olyan kis édes volt. Így visszagondolva azért lehet, h mellre kellett volna tenni, de ez sajnos elmaradt.
 Bejött végre az apja is.Olyan jó volt látni az arcát, el volt ám érzékenyülve. Furcsa volt, hogy most már 3-an vagyunk, de nagyon jó érzés volt. Fél órát bent volt, majd anyu is bejött. Én meg csak remegtem, mint a kocsonya. Kaptam teát, ami annyira jól esett, hogy csak na. Közben a Cukit elvitték.
 A megfigyelési idő lejárta után mondták, hogy próbáljak meg elmenni zuhanyozni. Sejtettem, hogy ez nem fog menni, de azért megpróbáltam. A vége az lett, hogy feketét láttam, a szülésznő gyorsan elkapott, és átrakott egy másik ágyra, és mondta, ha majd 1 óra múlva újra próbálkozunk. Ettem ittam, de később sem bírtam felkelni, így jött értem egy beteghordó, és levitt a szobába. Fürdés reggelig halasztva.
 Ott is kaptam teát, és arra kértek, hogy próbáljak meg pisilni. Kikísért egy ápolónő, de mért is sikerült volna?! Pedig még a vizet is megnyitotta, hátha az segít, de nem. Később megint megpróbáltam, de akkor sem ment. Már olyan fáradt voltam, és csak arra vártam, hogy békén hagyjanak. Erre közlik, hogy akkor muszáj megkatéterezniük. Eltört a mécses. Azt hittem rosszabb lesz a felhelyezés. Viszont az, hogy lógott belőlem, nagyon zavaró volt alvásnál, mozgásnál. Olyan érzés volt, mintha mindig ki akart volna csúszni.
 Az orvost is lehívta az ápolónő (pedig ez nem szokás nála, volt egy szobatársam, akinek ő volt a fogadott orvosa, és nem nézett rá szülés után), annyira bedagadt a lábam köze.
 Ami viszont a legrosszabb volt, az az, hogy nem hozták a 21:00-ás szopira. Kérdeztem, hogy mért nem, azt mondták, még megfigyelik. Így csak a telefonommal készített képeket néztem, és vártam a reggelt, hogy újra láthassam.

Szülés

Ezt a bejegyzést én nem ajánlanám szülés előtt állóknak! Nem olyan szörnyű, de csak saját felelősségre!

 Szóval, 13:30-kor burkot repesztettek. Ezután egyszerűen nem bírtam megmaradni hanyatt fekve, másztam le az ágyról. Olyan érzés volt, mintha a kis lábait beakasztotta volna a bordám alá, és feszítette szét. Vér is folyt a lábamon, elég érdekes volt, hisz rég láttam már ilyet. A telefonom kint maradt a táskámba, a kint várakozókat szerettem volna értesíteni.Volt két szülésznő tanuló. Egy szőke és egy fekete. A szöszi nagyon lelkes és segítőkész volt, így megkértem, hogy hozza már be legyen szíves a telefonom. Én naiv azt hittem, majd két fájás közt telefonálok. Nem számítottam arra, hogy burokrepesztés után ilyen hamar besűrűsödnek. Szinte egymást érték. Ahogy elmúlt az egyik, kis szünet, és már jött is a következő. A CTG-t pedig többször állítani kellett, mert kiakadt, olyan erősek voltak az összehúzódások. Nem volt szükség oxitocinra... Ismét a lelkes csajszi segítségét kértem: szóljon már ki, hogy mégsem megyünk haza, hanem szülök.
 Érdeklődtem, hogy kaphatok -e fájdalomcsillapítót. A seggembe kaptam, de kár volt, mert nem igazán használt, és kicsit szédelegtem is tőle. A lelkes lány masszírozgatta a derekam, nagyon aranyos volt. Elmehettem zuhanyozni. Ez nagyon jól esett, alig akartam kijönni a zuhany alól. Visszamenni viszont szörnyű volt, azt hittem estig sem érek oda. Ami még rossz volt az az, hogy reggel óta nem ettem és ittam, csak egy nedves gézlapot kaptam. Zuhanyzás közben éreztem egy kis kakilhatnékot, de nem igazán volt erős.
 A "pancsolás" után megvizsgáltak, ez 15:30 körül volt, és hívták az orvost. Gyorsan odaért, felpörögtek az események, mondták, hogy fogjam a combom, és ha érzem, nyomjak. Amit kicsit hiányoltam az az, hogy nem mondták, h mikor mit csináljak. Tudom, egy született ősanya biztos zsigerből tudja, mikor hogyan kell levegőt venni, szuszogni, fújtatni, de ezek szerint akkor én nem vagyok az. Volt, hogy én kérdeztem, hogy most mi a jobb a babának a mély vagy a sok apró légzés. Az oxigénmaszkot sokszor rám rakták. Abban sem voltam teljesen biztos, h mikor kell nyomnom, így mikor keményedett a hasam, hát nyomtam.Viszont a kisasszony nem akart, pontosabban nem tudott kibújni. Éreztem, hogy az orvos kézzel feszítette szét a micsodám. Ez sem életem legkellemesebb érzése...Volt, hogy kiabáltam, hogy feladom, kész, nem bírom tovább, szedjék ki valahogy, de a határozott szülésznő visszarángatott a valóságba, és mondta, hogy muszáj összeszednem magam a babáért. Jött egy másik doki is, már majdnem úgy volt, hogy vákuum lesz, de végül az orvos kikönyökölte belőlem 16:00-kor. Onnan tudtam, hogy kint van, hogy hirtelen feltöltődött a tüdőm, újra volt hely a levegőnek, és már nem feszültem ott lent, és ilyen csusszanás félét is éreztem. Gyorsan emelgettem a fejem, h végre láthassam Őt, akit már annyira vártunk. Nem sírt egyből, én meg kétségbeesve kérdeztem, hogy mért nem. Mondták, hogy mindjárt fog, és valóban, egy kis hátpaskolás után elkezdett nyekeregni. Ekkor, megkönnyebbültem. A mellkasomra is rakták egy kis időre. 3850 grammal és 50 centivel látta meg a napvilágot. Nem pont így álmodtam meg a szülést, de a lényeg az volt, hogy túl voltunk rajta.

Az a bizonyos hétfő délelőtt

Április 11-én, 1 nappal a kiírt időpont előtt a reggeli program fájásmérés volt. Késtem. A kb. fél órás utat majd 1 óra alatt sikerült megtennem, szinte minden 3. háznál megálltam pihenni. A Cukit nem éreztem mozogni, a hasam viszont fájt. Nagy nehezen beestem. Felrakta a szülésznő a tappancsokat, de egyre csak pakolgatta. Az arca pedig egyre fehérebbé vált. Átjött egy másik szülésznő is. Nézték a pulzusom, aggodalmas arcot vágtak, majd mikor hívták az orvost, már nagyon meg voltam ijedve. Hívták a mentőket, és mondták, hogy készítsék a műtőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg. Bent volt sógorom is (kórházban dolgozik). Hívta az Embert, és próbált vigasztalni és lelket önteni belém.
 A félelmem azért is volt nagyon erős, mert sajnos a családban történt egy tragédia. A 35. héten halva kellett megszülnie az egyik rokonunknak a babáját, lepényinfarktus miatt halt meg a pici. Rettegtem attól, hogy velünk is ez fog történni. Több mint 30 percet kellett várni a mentőre... Állítólag azért, mert a városunkban nem volt szabad jármű, így 25 km-ről jöttek. Én meg csak annyit tudtam tenni, hogy a bal oldalamon feküdtem, és próbáltam megnyugodni. Szörnyű volt az a tehetetlenség. Soha nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak. Nagyon lassan telt az idő. Végre aztán megérkeztek. Még át kellett érni abba a városba, ahol szülni lehet, ami még plusz 15-20 perc. Eléggé felháborító, hogy sportcsarnok kell a városnak, de kórház nem... Ha továbbra is lett volna szülészet, nem teszik tönkre a kórházunkat, akkor csak egy emelettel kellett volna feljebb menni, nem pedig egy 25 km-re lévő városba utazni.
  Érkezés után gyorsan rakták rám a vizsgálófejet, pár perc itt is kellett, hogy megtalálják a szívhangot, de szerencsére rendeződött, 160-al dobogott. (Azt feltételezték, hogy a baba  szíve helyett az én szívhangomat rögzítette a gép, azért lett csak rossz a régebbi eredmény; de ez nem így volt, mert nézték a pulzusom, ami nem egyezett a görbével.) Leborotváltak, kicsit lestem is, hogy nem császár lesz? Megnézte az orvos a magzatvizet, tiszta volt.
 Fájásaim továbbra sem rendeződtek, így majdnem hazaküldtek. Jó sokat voltam gépre kötve, aztán elküldtek sétálni, hátha történik valami. Ekkor felhívtam a férjem, aki kint volt a folyosón anyuval. Majd én okos visszatettem a telefont a táskámba.
  Újra rám rakták a tappancsokat. A helyzet változatlan volt. Egy szülésznő mondta, hogy nagyon fog fájni, amit most csinál, de a mi érdekünkben teszi. Nem hittem, hogy létezik ekkora fájdalom. Kézzel tágított. Csillagokat láttam, és azt hittem leugrok az ágyról. Viszont hálás is vagyok érte, mert azért csinálta, hogy ne küldjenek haza. Bizonygatta is az orvosnak, h halad előre az ügy. A doki egy kicsit le is tolta, azt mondta, nem is nagyon tágulok, ezért ő is rásegített kézzel. Végül szerencsére ő is megkönyörült, és burkot repesztett, bár azért az nem lett volna hátrány, ha szól előtte. Így furcsa volt, hogy egyszer csak elöntött egy melegség, és hallottam is, ahogy ömlik. Az vigasztalt, hogy tudtam, innen már nincs visszaút, legkésőbb 24 órán belül a karjaimban lesz, és végre láthatom.

A harmadik trimeszter

Az első fájásmérés februárban történt. Már ekkor mutatott a gép összehúzódásokat. Fájni nem fájt, de kellemetlen volt. Általában többen voltunk a vizsgálaton, és a 40. hét környékén járóknak tök egyenes volt a görbéjük, míg az enyém soha. Mondták, hogy szedjek magnéziumot. Így is tettem, de a keményedések nem múltak. Ettől eltekintve jól éreztem magam.
 A hasam óriásira növekedett. Sokan mondták, hogy biztos fiú lesz, mert csúcsos volt. A vége felé már csak úgy tudtam menni döcögni, hogy közben a kezemmel tartottam. Az utolsó hónapban 2 naponta kellett mennem NST-re. Elég fárasztó volt ez a 4 km gyaloglás, de muszáj volt.
 Ami kicsit aggasztó volt, az az, hogy a városunkban (30 ezer fős) bezárták a szülészetet. Nekem nem volt fogadott orvosom. Hitelből meg tudtuk volna oldani, de mondom ne b@ssza már meg, hogy hitelből kelljen szülni. Meg valamiféle addig nem ismert bátorság kerített a hatalmába, az járt a fejemben, hogy mamám a tanyában bába segítségével szült, akkor minek nekem fogadott doki...
 A szülés előtti héten két egymással ellentétes véleményt hallottam arról, hogy mit kezdjek magammal és a rendszertelen fájásaimmal. Az egyik doki azt mondta, hogy hívjam ki a mentőket és vitessem magam át Kecskemétre. A másik viszont azt, hogy csak akkor menjek be, ha rendszeresek lesznek a fájások, mert nagy valószínűséggel hazaküldenek ellenkező esetben. Én az utóbbi tanácsot fogadtam meg, ugyanis ez az orvos dolgozott ott, jobban tudja, hogy mi ott a módi, és nagy hassal egy 50 km-es túrát temérdek körforgalommal meg akartam úszni. (A 36. héten voltam UH-on, és komolyan mondom, majd besz@rtam. Busszal mentünk, nincs kocsink... Lehet, hogy hisztinek tűnik, de tényleg annyira fájt a hasam, hogy a helyi járat helyett inkább gyalogoltam.)
 Már 2 ujjnyira nyitva voltam. A szülés előtti hétvégén szenvedtem, mint a kutya. A lábam iszonyúan bevizesedett. Állandóan szomjas voltam, görcsölt a hasam, de esze ágában sem volt rendszeressé válni. A nyákdugó folyamatosan ürült. Emlékszem, állva néztem a tv-t, mert se ülve, se fekve nem bírtam megmaradni.

A második trimeszter

Nagyon élveztem a terhességet. Annyira jó érzés volt, hogy fejlődik bennem egy életke. Mikor már éreztem a mozgását, afelől is visszajelzést kaphattam, hogy minden rendben odabent. Napról napra jobban gömbölyödtem, kár, hogy már nem volt jó idő, így mutogatni annyira nem tudtam, pedig szívesen tettem volna. (Egy szomszéd szülés után azt mondta:-nem is tudtam, hogy terhes voltál.)
 Majdnem 1 éve készült ez a kép a pöttömről. Apja ekkor tette le a cigit. Egy élmény volt a 4D-s UH. Bár akkor eléggé elkenődtem, mikor közölte a vizsgálatot végző úr, hogy már meszes a lepény. Kétségbeestem és elszomorodtam.Azt mondta, h ez még nagyon korai. A hazafelé utat végig bőgtem, aggódtam, nehogy valami baja legyen.
 Később a  nőgyógyász csinált pluszban UH-okat, de mivel nőtt, azt mondta nem kell vele foglalkozni, de azért elküldött fájásmérésre.

Az első trimeszter

Tényleg van abban valami, hogy akkor jön a baba, mikor nem számít rá az ember. Előző bejegyzésemben írtam, hogy készültünk az esküvőre, eszembe sem volt a baba, pedig előtte volt ám hőmérőzéstől kezdve nyák nyúlásának vizsgálgatásáig minden. Persze mindig felhúztak, mikor azt mondták, hogy ne akard görcsösen, mert azért nem sikerül, de az én példám is azt mutatja, hogy van benne igazság, bármennyire nehéz is ezt elfogadni.
 Aznap, mikor + lett a teszt, gyorsan elszaladtam  nőgyógyászhoz, petezsákot lehetett látni, szívhangot még nem. Így azért még nem lovaltam magam annyira  bele. 1 hét múlva vissza kellett mennem, és akkor már lüktetett az a kis mákszemnyi szívecske. Nagyon jó érzés volt látni, teljesen meghatódtam.Ekkor tettem le a cigit. Azt hittem nehezebb lesz, majdnem 10 évig szívtam. Amikor már tudtam, hogy Ő úton van, és még bagóztam, mindig bűntudatom volt, és nem is esett jól, így elég könnyen megszabadultam tőle.
 12. heti UH-ra eljött az embör is, izgulva vártuk, hogy mit mutat a gépezet, de szerencsére minden rendben volt. Édes volt a kis lufifejű.

Jött a gólya

 Kezdem a legelején. PCOS-t diagnosztizáltak nálam. Mindig rettegtem attól, hogy nekünk sosem lehet gyerekünk. Távolságtartó is voltam a törpékkel, falat húztam magam köré. Eléggé el voltam keseredve, de szerencsére találtam egy lelkiismeretes endokrinológust, akinek nagyon sokat köszönhetek, ugyanis írt fel nekem Meforalt. Nem sokkal később magától megjött, nem kellett semmiféle hormonrásegítés, ami eddig elképzelhetetlen volt. Általában a nők nem szeretik, ha megvan, de én nagyon örültem neki. 30 naposra beállt a ciklusom.Később a hormoneredményeim is javultak, így elhagyhattam, kaptam Clostilbegytet. Ezt nőgyógyász írta fel, ő már nem volt olyan lelkiismeretes, ugyanis a receptfelíráson kívül más nem történt, nem követte nyomon uh-on a peteérést, stb. Szedtem rendületlenül 3 hónapig. Eredmény nuku. Megjegyezném, hogy ittam kecskeruta teát is, ami szerintem sokat segített a későbbiekben.

 www.pcos.blog.hu/2008/01/22/kecskeruta

Jött a gyógyszermentes időszak. Kicsit csalódott voltam, de szerencsére a gondolataimat lekötötte az esküvő. Megházasodtunk,elmentünk a Mátrába vadkempingezni nászút gyanánt, jól éreztük magunkat. Ekkor még nem is sejtettük, hogy valaki beköltözött a hasamba. Később furcsa volt, h nem nagyon kívánom a cigit, fáradékonyabb vagyok, de hányingerem nem volt szerencsére. A munkatársaim állandóan azzal mentek az agyamra, hogy "na akkor biztos jön a gólya,ha megházasodtatok". (Mi az, gyerek nélkül nem lehet házasodni,vagy mi?) Nekem ezek nagyon fájtak, de nem haragudtam rájuk, mert ők nem tudták, hogy nekem jobban meg kell küzdenem a gyermekáldásért, mint a lábam szétrakása...
 Amikor már nem bírtam tovább a "zaklatásukat", csináltam egy tesztet, gondoltam, majd jól az orruk alá dörgölöm. Annyi negatív tesztet láttam már, hogy nem akartam elhinni, mikor 2 csík jelent meg. Egyszerre voltam nagyon boldog és rémült, de összességében majd kiugrottam a bőrömből az örömtől. Ez 2010.08.17-én történt. :)