Első találkozásom Kim Stone-nal

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

Úgy tűnik idén óriási szerencsém van a várólista-csökkentésbe beválogatott könyvekkel, eddig egyik sem okozott nekem csalódást, sőt, igazán remek, szórakoztató olvasmányokra bukkantam közöttük. Ebbe a kategóriába tartozik az Elfojtott sikoly is, ami olyannyira bejött nekem, hogy bár mostanság kerülöm a sorozatokat (leszámítva Cormoran Strike-ot, de hát őt muszáj), Kim Stone-nal is kivételt fogok tenni.

Nekem a krimik kapcsán csak néhány elvárásom van és ha azt megugorja az író, akkor bizony jóban leszünk. Legyen a történet kellően érdekfeszítő, de tegye mindezt úgy, hogy nem hülyének nézi az olvasót azzal, hogy információkat tart vissza, hanem szépen mindent az orrunk alá pakol, csak fifikásan rendszeresen tévútra visz menet közben. Első pipa.

Még az első ponthoz félig-meddig az is hozzátartozik, hogy ne találjam már ki az első oldalon a tettes személyét, hadd pörögjek végig, és ha sikerül is, akkor az a végefelé legyen, plusz inkább büszkeséggel töltsön el, mint azzal, hogy "pfff, ez sem volt valami nagy agymunka"! Pipa itt is.

Harmadszor legyen egy tökös főszereplője, aki - ha már sorozatról van szó, akkor pláne - legyen elég komplex ahhoz, hogy érdekeljen miért veti bele magát az ügybe 110%-osan, és mi van a puttonyában, ami miatt olyan kőkemény karaktere lett, mint amit legutóbb talán Lisbeth Salandernél éreztem (jó, nem olyan fasza csaj, de közelít hozzá!). Pipa ennél a pontnál is. Szóval mindezen elvárásokat megkaptam Angela Marsons krimijétől, és még jóval többet is!

"– Azt hiszem, Einstein mondta, hogy ha a tények nem illenek bele az elméletedbe, változtasd meg a tényeket."

Ami hatalmasat tudott dobni a sztorin, az, hogy végre ez nem egy amerikai "fancy" krimi. Persze, most jövök rá, hogy ugye Cormoran sem az, szóval ezek az angolok tudnak valamit. Merthogy ez is Angliában játszódik. A téma is aktuális: gyermekbántalmazás és a gyermekotthonokban zajló dolgok kerülnek a középpontba. A szívem szorult össze olvasás közben, hogy hány érintett gyermek lehet, akiket szociális okokból, vagy árvaság miatt "bedarál" a rendszer, és ha nem elég szerencsések, fiatal életük elkallódik.

"(…) a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Óriási piros pont a könyvet végig átszelő humorért, ami főleg Kim Stone karakterének köszönhető. Hihetetlen milyen beszólásai vannak a nőnek, szívesen felkérném egy-egy továbbképzésre, hogy némely férfi kollégát hogyan is kellene helyretenni, ha egy kicsit többet enged meg magának, mint amit a munkakapcsolat indokolna.

De ami miatt igazán emlékezetes lett az első találkozásom Kim Stone-nal, az a történet legnagyobb csavarjának köszönhető. Bravúros volt! Szeretem, amikor ennyire meg tudnak lepni. Lehet, hogy ha pihentebb aggyal olvasom és nem a 4-6-os villamoson reggelente meg délután, akkor talán-talán jobban összerakom a mozaikkockákat, de erre a csavarra nem lehet felkészülni szerintem. Úgyhogy végre van egy újabb krimi sorozat, amelynek részeire megéri várni, illetve van egy olyan főszereplője, akit részről részre szeretnék majd jobban megismerni. Addig is, ajánlom a történetet mindenkinek, aki a jó krimiket szereti, én pedig megpróbálom a második részt mihamarabb levadászni majd a könyvtárból.

"A jó és a rossz közti különbségre vonatkozó tudást holtunkig csiszolgatjuk, nincs eleve beleégetve az agyunkba."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2015

Fordította: Szieberth Ádám

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."

George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 

Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"

2017 első kedvence - és pont egy YA?!

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Ugye, hogy milyen előítéletes vagyok? Higgyétek el, megvan ennek is az alapja, mert olvastam én jó pár YA-könyvet, de nagyon sokszor kiborultam, hogy vagy egy szerelmi háromszög a téma (uncsi!) vagy tele van az egész klisékkel és mintha ugyanazt a sztorit írná meg mindegyik író, csak egy picit csavarva, máshová helyezve a hangsúlyt. Ilyen érzelmekkel álltam neki a várólista-csökkentésbe beválogatott Neked adom a napot c. könyvnek és az elején igencsak húzogattam a szemöldököm, hogy te jó ég, öreg vagyok én ehhez. És láss csodát, a végén kikiáltottam kedvencnek, így vannak még  jó YA-könyvek.

Az elején nekem nehéz volt ráhangolódnom a stílusra. Olyan friss az egész, mintha átestünk volna egy nyelvújításon, amit én átaludtam, mert nekem volt benne jó pár olyan szleng szó, amin csak pilláztam és matuzsálemnek éreztem magam miatta. De ahogy eljutottam a könyv kb 1/4-ig, egyrészt megszoktam, másrészt megszerettem a szereplőket, harmadrészt teljesen belehelyezkedtem a történetbe és nagyon érdekelt az ikrek sorsa, negyedszer ültem az ágyban és csodáltam azokat az embereket, akik bármilyen művészi tehetséggel lettek megáldva. Amint eljött ez a pont totál egy olyan könyv lett belőle számomra, amit már olvasás közben sajnálsz, hogy bizony, egyszer a végére érsz.

"A földre fricskázza a cigarettáját, vízzel teli poharat emel föl az asztalról, nagyot kortyint belőle, azután az agyagra köpi – pfuj, de durva! –, majd ujjaival vadul dolgozik a megnedvesített részen, tekintete most a munkájára tapad. Belefeledkezik, kortyol, nyel és mintáz, kortyol, nyel és mintáz, úgy gyúrja az agyagot, mintha ki akarna húzni belőle valamit, amire égetően szüksége van. Ahogy telik-múlik az idő, lassanként látom, hogy egy férfi meg egy nő ölt alakot – faágak módjára egymásba gabalyodott két test. Ez a kézzel fohászkodás."

Kimondottan üde színfolt volt a váltott elbeszélés, ami ráadásul más időszakokba helyezi el az olvasót. Noah, az ikerpár fiú tagja szemszögéből ismerjük meg a múlt történéseit, amikor is az ikrek még csak 13 évesek és a srác a suli egyik legfurább alakja, állandóan csak fest, rajzol, nemcsak papíron, hanem képzeletben is. Jude, az ikernővére, szinte mindenben az ellentéte, népszerű, körülrajongott, könnyen beilleszkedik bárhová, egy közös van bennük: a művészet. A lány a tengerparton homokból készít szobrokat, illetve ruhákat tervez. Mindketten a bohém, művészlélek édesanyjuk szerető támogatását élvezik, bár ez Noah esetében egy szoros és meghitt kapcsolatot jelent, míg Jude mindenben lázadozik az anyjával, később ikeröccsével szemben is. Aztán a másik szálon Jude lesz a mesélő 16 évesen, és szinte rá sem ismerünk a lányra. Hatalmas göncökbe bújik, ordít róla a világfájdalom és most ő válik olyanná, mint 3 évvel ezelőtt Noah. Az öccse viszont pont olyan lesz, mint Jude korábban: népszerű, a társaság középpontja, csakhogy menet közben kiirtotta magából a művészi ambíciójának még a csíráját is. Vajon mi történt az ikrekkel 3 évvel ezelőtt? Mi vezetett odáig, hogy szerepet cseréltek és eltávolodtak egymástól? Ezekre a kérdésekre akkor kezdjük visszafejteni a válaszokat, amikor Jude, aki művészeti suliba jár egy új mentort szerez magának, a szobrász Guillermo személyében (és nekem ő lett a kedvenc karakterem is).

"– Azt mondom, ne remegjetek. Azt mondom, merjetek dönteni, tévedni, elkövetni borzasztó nagy, meggondolatlan tévedéseket, elszúrni alaposan mindent. Azt mondom, másképp nem lehet csinálni."

Mikor elolvastam a Neked adom a napot csak úgy repkedtek a gondolataim, hogy milyen okos könyv volt ez. Jandy Nelson nehéz témákat fogott egy csokorba, viszont a művészeti körítés miatt fogyaszthatóvá, sőt élvezetessé tette ezt az olvasó - idősebb és fiatalabb korosztály - számára. Foglalkozik a könyvben a testvéri féltékenységgel, egymástól való elszakadással, az ikrek identitáskeresésével, gyermeki-szülői, házastárási kapcsolatokkal, a lázadó tinédzser korszakkal, a nemi hovatartozás felvállalásával, a szexuális érettség kérdéskörével, gyász megélésével, önpusztító életmóddal, második esélyekkel. Tényleg sok mindent gyúr egybe, hogy a papíron megjelenő, Noah által szinte vizuális élménnyé váló festményekkel, rajzokkal, majd a Jude által agyagba formált, kőből vésett szobrokkal és az alkotó folyamat megélésével választ adjon rájuk, utat mutasson a két testvérnek egymáshoz, a családhoz, szeretteikhez, és legfontosabbként saját magukhoz való visszataláláshoz.

"A másodperc törtrésze alatt átláttam mindazt, ami lehetnék, mindazt, amivé válni szeretnék. És mindazt, ami nem vagyok."

Örülök, hogy nem tartottam sokáig ellen, most az egyszer megértem a könyv körüli rajongást, mert tényleg olyan volt ez a nagy YA-dömping között, mint egy friss fuvallat, ami mögött felbukkan egy ezer színben játszó szivárvány. Olvassátok el, megéri!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Komáromy Rudolf

Mi lett volna, ha ...?

Laura Barnett: Variációk egy párra

Azt hiszem, nincs olyan ember, akinek az élete során ne fordulna meg legalább egyszer a fejében, hogy egy adott szituációban jól döntött-e vagy sem. Hogy mi lett volna, ha az adott pillanatban balra megy és nem jobbra, vagy esetleg gyalogol a busz helyett, vagy teázó helyett koktélbárba megy találkozni a barátnőkkel, vagy éppen visszamosolyog egy fiatalemberre vagy sem? A Variációk egy párra ezen utóbbi kérdésre ad három lehetséges választ, megmutat nekünk három utat, amin a két főszereplő adott döntéseinek hatására más és más utat, életet jár be és számomra nagyon élvezetes, sőt tanulságos volt ez az egymás mellett futó elbeszélés. 

Már többször olvastam, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntést hozunk az életünkben. Csak a következmények lesznek eltérőek és ezekre sem mondhatjuk ki kategorikusan, hogy jók vagy rosszak. Ami nekem rossznak tűnik, másnak lehet, hogy jó és fordítva. Pont ezt imádtam Laura Barnett három szálában. Rávilágít arra, hogy amire azt gondolnánk, hogy a legklasszabb lehetőség lesz a háromból, nem biztos, hogy az kapja a  boldog befejezést. Vagy amelyiknél azt gondolnánk, hogy az élet és a sok egymásra találás, majd szakítás megviseli a főszereplőket, talán pont annak a sztorivonalnak a végével leszünk a legelégedettebbek. Vagy ahol a két főszereplő sorsa állandóan csak keresztezi egymást éveken át, de bizonyos ponton nem lépnek túl, talán lehet, hogy annak a végén fogják igazán értékelni a késői boldogságot, ha az mellett döntenek.

"Elég öreg már, hogy tudja, milyen is a boldogság: kurta és tünékeny, nem egy állapot, amire törekednie érdemes, amiben élni próbálhatna, hanem olyasvalami, amit meg kell ragadnia, amikor elérkezik, azután kapaszkodnia belé, ameddig csak bír."

Nagyon örülök annak, hogy nem került el engem ez a regény. Utálom lassan a chick-lit kategória besorolást, mert én bizony sokszor felszínesnek találom ezen műfajba eső regényeket és már többször rájöttem, hogy előítéletes vagyok velük és nincs igazam. Lehet, hogy a tálalás könnyedebb, mint mondjuk egy szépirodalmi mű esetében, de nekem a Variációk egy párra rengeteg átgondolnivalót adott. Az ember egész életében keresi a másik felét, a párját, a boldogságát. Sokan a Nagy Ő-re teszik fel az életüket. De mi van, ha a Nagy Ő nem csak egy személy, hanem kettő is kopogtat az életünkben? Vagy mi történik akkor ha sok magányos év után már néhány ősz hajszállal gazdagabban, 40-50 évesen találjuk meg azt, aki kiegészíthet minket? Lehet, hogy nem adatik meg több évtizedes boldogság, de az a pár év sokkal intenzívebb, sokkal érzelemdúsabb lesz, mint egy fiatalon kötött házasság utáni hosszú - esetleg ellaposodó - kapcsolat.

"Tudja, miután újra rátalált, most sokkal súlyosabban érintené a veszteség. Elképzelni sem bírja, hogyan viselné el, de természetesen rákényszerülne. Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek.
Még mindig magányosak, akár a tömeg közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is."

Laura Barnett két főszereplője egyetemistaként találkozik egy biciklis balesetnek köszönhetően. Az első szálon a két fiatal szóba elegyedik, majd szerelmes lesz, közös életbe kezdenek igen fiatalon. A második szálon szintén ugyanakkor találkoznak, csak aztán nem lesz belőle beszélgetés, hanem mindenki megy a maga útján. A harmadik vonalon szintén szerelem szövődik közöttük, itt viszont egy újabb váratlan helyzet és egy arra adott választás miatt nem olyan irányba indul a kapcsolatuk, mint az elsőnél. Először azt gondoltam, hogy nehéz lesz majd mindhárom szálat követni, de nagyon jó a szerkezet, mert ugyanannál az időpontnál, fontosabb eseményeknél mindhárom szálat egymás után követhetjük végig, tehát időben ugyanannyit és ugyanoda ugrunk. És tetszett ez a megoldás, hogy bár a három szál, három lehetséges úton gördül tovább, vannak pontok ahol mindig összeér mindhárom történet.

Boldog vagyok, hogy hallgattam a belső radaromra (és hogy működik is), hogy ezt a történetet el kell olvasnom. Szerettem volna ha a végére a 3 szálból tudtam volna egy kedvenc variációt választani, de nem megy. Mindegyikben volt fent és lent, voltak könnyek és mosolyok, boldog pillanatok és tragédiák, nekem egyik sem lett túlszépítve, kikozmetikázva, igazán emberiek voltak és talán ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám a Variációk egy párra.

Kiadó: Park - szuper a borító: a legfontosabb pont jelenik meg, egy három színű vonallal díszítve, ötletes és egyszerű

Kiadási év: 2016

Fordította: Komáromy Rudolf

Vége a februárnak is, zárjunk!

Egy kicsit késve írom meg a februári zárást, de legalább örömködhetek, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a telet és végre itt van a tavasz. Mert ma aztán igazi tavasz van odakint, meleg, napsütéses idő. Imádom, főleg azt, hogy a sok szürke nap után végre színt látok.

A február során sem került hozzám túl sok könyv, csupán egy, amit előrendeltem, ez pedig Kristin Hannah-tól a Fülemüle. Nagyon örülök, hogy a Park Kiadó elhozta nekünk, már régóta nézegettem a külföldi bloggerek véleményét a könyvről, és én borítékolom előre, hogy szeretni fogom ezt a 2. világháborús történetet. Márciusban tervezem is elolvasni. Amúgy érdekes, hogy mennyire nem kapott el a könyvvásárlási láz idén, halál nyugiban elvagyok az eddigi könyveimmel, plusz a váróslista-csökkentős csapattal. Bár ... tegnap találtam olyan új Parkos megjelenéseket, amelyekre szeretnék lecsapni, szóval úgy tűnik idén ők lesznek rám veszélyesek. De majd ésszel csinálom és hallgatok a megérzéseimre.

Az olvasások tekintetében átlagos volt a hónap: 5 könyvet olvastam el és ebben volt egy monstrum monster is. Elsőként Dennis Lehane Az éjszaka törvénye került terítékre és úgy sajnálom ezt leírni Lehane-nel kapcsolatban, de csalódás volt. Aztán sorra került végre Eleanor Catton A fényességek című monstruma, ami amúgy egész könnyen és gyorsan olvasható, de szerintem fele ennyi oldalon sokkal klasszabb lett volna a sztori. A vcs-s könyvek közül két szuper olvasmányom volt februárban: az egyik a régóta halogatott A sündisznó eleganciája (istenem, micsoda kis intelligens gyöngyszem!), a másik pedig Orwelltől az Állatfarm (soha nem veszti el sajnos az aktualitását). És hallgatva a megérzésemre levettem a polcról Laura Barnett Variációk egy párra című könyvét, amelynél nagy meglepetésemre igazán élvezetes és gondolatébresztő, három szálon futó történetet kaptam két ember kapcsolatáról. Nem is értem, miért nem kapott nagyobb reklámot ez a könyv. Egyelőre egyik könyvről sem született poszt, kicsit elcsúsztam velük, de szeretnék mindegyikről írni majd. Bár felemás volt ez az 5-ös csapat, azért 3-ra igazán jó visszagondolni.

Márciust nagyon vártam már, érzem, hogy a tavasz, a tavaszi szél elfújja a téli szürkeséget, tespedtséget és új dolgok várnak majd rám, meg új könyvek és általuk új élmények. Továbbra is tartanám magam a kevés beszerzés - normál mennyiségű olvasás kombinációjához, de ha borul ez a számomra egyensúlyi helyzet, hát akkor sem dől össze a világ.

A többiek februárja:

Heloise

Amadea

Kata

PuPilla

Nita

Dóri