Úton

Charles Frazier: Hideghegy

Középiskolában mire eljutottunk az amerikai polgárháború történetéhez, én már kívülről fújtam azt. Azt hiszem e kor iránti rajongásom az Elfújta a széllel kezdődött, majd megkaptam John Jakes Észak és Dél trilógiájának mindhárom kötetét. A Hideghegyet az azóta bezárt kedvenc mozim kistermében néztem meg, és amikor később ráeszméltem, hogy ez könyvön alapszik már nem tudtam beszerezni. Eme hiányosságomat 2013-ban, egy antikváriumi nézelődésem során pótoltam, lecsaptam rá, boldogan hoztam haza, hogy közel 4 évet várjon arra, hogy elolvassam. Kérdés az, hogy megérte-e? Teljes mértékben!

"A háború kiragadta az embert a szabályos élet körforgásából, és külön évszakot teremtett magának, amely nemigen függ semmitől."

Az amerikai polgárháborúban játszódó könyv három ember története. Inmané, a Hideghegy lábánál élő fiatalemberé, aki lelkesen megy el katonának, hisz csak pár csatára számítanak, amelynek néhány ütközet alatt vége kell, hogy legyen. Adáé, az igazi déli szépségé, a lelkész széltől is óvott lányáé, aki idős apját követve köt ki Hideghegy egyik csodálatos, ámde elhanyagolt birtokán, hogy édesapja halála után egyedül találja magát egy olyan világban, ahol az életerős férfiak távollétében a nőknek kétszer annyira életrevalónak kell lenniük, mint korábban. Ada esetében esélytelen harcnak tűnik mindez. Egészen addig, amíg fel nem tűnik a harmadik szereplő, Ruby, a vad föld szülötte, egy vadóc lány, aki apjának csak kolonc volt a nyakán és életének legnagyobb részében egyedül boldogult a földről, növényekről és állatokról szerzett tudása alapján. 

Hármójuk összefonódó sorsán keresztül vezet végig minket Frazier a polgárháború utolsó, legkegyetlenebb idejének poklán. Inman egy sebesülés után úgy dönt, hogy ha ember akar maradni, akkor nem a harctérre tér vissza, hanem Hideghegyre Adához, akivel távozása előtti hetekben romantikus érzelmeket kezdtek el egymás iránt táplálni, és akihez azóta folyamatosan írja leveleit a frontról. 

Olvasás közben végig azt gondoltam, hogy mindhárom főszereplő úton van. Inman fizikailag is rója az Adához vezető kilométereket, miközben hihetetlen és borzalmas, helyenként pedig szívszorító és megdöbbentő eseményekben van része. Úton van a fiú, a férfivá és emberré való átalakulás útján, aki úgy akar élete hátralévő részében élni, hogy nem fog többé fegyvert senki emberfiára.

"Vagy így, vagy úgy, de hazatérek, de nem tudom, hogyan állnak a dolgok kettőnk között. Először az volt a szándékom, hogy ebben a levélben megírok mindent, amit tettem, és amit láttam, hogy világosan lássa, ki és mi vagyok, még mielőtt hazatérnék. De aztán rájöttem, ahhoz, hogy mindazt, ami velem történt, papírra vessem, akkora levélpapírra lenne szükségem, mint maga a mennyboltozat, és különben sincs meg hozzá bennem az akarat vagy az erő. Emlékszik még arra az estére, négy évvel ezelőtt, karácsonykor, amikor az ölembe ült a konyhában a tűzhely mellett? Akkor azt mondta, szeretne mindörökre így maradni, az ölemben ülve és a vállamon nyugtatva a fejét? Ma azonban nem tudom elűzni szívemből a keserű bizonyosságot, hogy ha mindazt tudná rólam, amit azóta láttam és cselekedtem, nem merné többé megtenni, amit akkor, azon az estén…"

Ada is úton van, holott nem mozdul ki Hideghegyről. Ő a felnőtté válás útjára kellett hogy rálépjen, le kellett vetni a kifinomult déli úrihölgy fodros ruházatát, és magára kellett öltenie a férfi nadrágot, hogy ne haljon éhen. Kicsit úgy éreztem, hogy Ada maga Dél - idealista, álmodozó, aki óriási pofont kap az élettől (Északtól) és összeomlik körülötte minden, amit addig biztosnak vélt, amire addigi életét alapozta.

És persze Ruby is úton van, ő szerintem egy belső utazáson vesz részt, amelynek a lényege, hogy saját erejét és értékét ismerje meg, hogy elengedje az apja iránti sérelmeit, hogy közel engedjen magához egy másik emberi lényt Ada személyében és hogy Adán keresztül ne csak a birtok virágozzon fel, hanem Ruby lelke is.

"Már régen eldöntötte, hogy nem sok értelme van azon töprengeni, mit fog hozni a nap. Az ember egyaránt tévedhet mindkét irányban: vagy a kelleténél jobban fél, vagy a kelleténél jobban reménykedik."

Nem volt gyors olvasás, de nem is illene az ehhez a könyvhöz. Le kell lassulni, fel kell venni ezt a hömpölygő, andalító elmesélést, amelybe Ruby és a fejezetenként váltakozó elbeszélés (egy fejezet Inman, egy fejezet Ada és Ruby története) hozott egyfajta dinamikát. Azt hiszem, hogy a végére annyira megszerettem, hogy pár év múlva majd újra lekerül a könyvespolcomról Frazier története. Addig is nagyon jó szívvel fogok rá visszagondolni, nagyon szép élményt kaptam tőle.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Visszahúz a múlt

Nora Roberts: Megszállottság

A múltkori régi és új kedvencek kapcsán gondoltam egyet és a régi kedvencek íróitól választottam egy új könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz, ad-e valami újat, mást érzek-e, mint régebben még a nagy rajongás idején. Első körben Nora Roberts mellett tettem le a voksom és tőle egy romantikus krimit néztem ki magamnak, a Megszállottságot. Nem akartam a romantikát túltolni, inkább egy kis borzongásra vágytam, úgyhogy belecsaptam a "kísérletbe".

Amit először éreztem az az, hogy Nora Roberts olyan, mintha alapos kutatómunkával kidolgozta volna a könnyed, romantikus krimik receptjét. Legyen benne egy erős női karakter, aki nem ijed meg az árnyékától, de azért jó ha erős férfikezek is támogatják néha. Legyen kemény múltja, valami nagy tragédia vagy nagy titok, és ennek következtében vagy nagyon összetartó családja vagy totális széthullott régi élete. És ilyenkor általában jön egy új helyszín, egy új élet felépítése, ahol új barátokra lel, meg persze szerelemre, de hogy a krimi szál legyen a hangsúlyos, történjenek újabb gyilkosságok, borzalmak, amik mind visszahozzák a régi élet emlékét. Ezeket az alapvető hozzávalókat patikamérlegen kiméri az írónő és mindebből születik egy szórakoztató, pár órás olvasásélmény. Ráadásul szerintem Nora Roberts még viszonylag jól is ír, csak valahogy most annyira éreztem ezt a pontos recept szerint haladunk érzést végig a könyvön.

Ami amúgy jó volt, meg szerettem a könnyedségét, sőt, szerettem benne azt, hogy a romantikus része még talán háttérbe is szorult és igazából a főszereplő nő, Naomi Carson életének újjáépítésére, a korábbi traumának feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Naomi gyerekként apja után osonva az erdőbe megment egy, az apja által megerőszakolt és fogva tartott lányt, aminek következtében egész élete megváltozik. Kiderül, hogy az apjának nem ez volt az első esete, elítélik, börtönbe kerül, a család pedig hátrahagyja az életét és a sajtó elől menekülve a lány nagybátyjáéknál találnak menedéket. A könyv első részén végigkövethetjük ezt a traumatikus utat: a döbbenetet, a hitetlenséget, a családtagok eltérő hozzáállását, a sajtó nyomását és a beilleszkedni vágyás kudarcra ítélt útját, hisz egy ilyen múlt előbb vagy utóbb utoléri a családtagokat. 

 

"Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma."

Felnőttként a lány a szabadúszó fotósok vándormadár életét éli, mígnem egy városkában bele nem szeret egy hatalmas házba és nem dönt úgy, hogy ideje letelepednie. Felújítja a házat, szert tesz egy kutyára (legcukibb szereplő), és persze összebarátkozik a város szakijaival, no meg egy igen helyes kétkezi munkát végző fickóval, aki szabadidejében zenél a helyi srácokkal alakított bandában és olyan könyvespolca van, hogy arra még én is irigy lettem (és még Jane Austent is olvas a pasi - mondom én, hogy tudja Nora Roberts, hogy mitől döglik a légy). De aztán az idilli helyzetnek vége szakad, fiatal nők tűnnek el, majd holtan kerülnek elő és a gyilkosságok hasonló képet mutatnak, mint anno Naomi apja esetében. Vajon egy "rajongóról" van szó, vagy valaki a múltból nyúl a lány után? Számomra ez nem is volt sokáig kérdés, mert elég könnyen rá lehetett jönni a megoldásra és talán a krimi vonallal ezért nem voltam túl elégedett.

A romantika szála egész aranyos volt, nem voltak nagy és csöpögős jelenetek, volt pár "násztáncot" járunk esemény (tudjátok, amikor mindkét fél tudja, hogy ebből lesz valami, de még húzzák egymás agyát), volt pár egymásnak feszülünk eset (amikor ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, hiszen évekig elvoltam pasi nélkül), de összességében jó volt olvasni, ahogy közel kerültek egymáshoz és bízni kezdtek a másikban. Mondjuk jobban örültem volna ha a pasi zenélni nem tud, ezzel túlontúl kiérdemelte a helyi legvagányabb fickó címét nálam. Szeretem ha a fickó nem tökéletes (hello, Mr. Rochester!).

Viszont ami valóban elgondolkodtatott olvasás közben az az alapszituáció, ami Naomi életét meghatározza gyerekként. Fel lehet dolgozni valaha is egy ilyen traumatikus élményt? Hogy az az ember, akit addig a nagy és sérthetetlen apádnak tartasz, egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos? Hogy Te vagy az a személy, aki lebuktatja? Hogy anyád nem tudja ezt elfogadni és apádat sem tudja elengedni, majdhogynem téged hibáztat ebben? Szóval sokat filóztam ezeken a kérdéseken és ez hihetetlen bonyolult lehet, és az nagyon tetszett, hogy a 4 érintett családtag másképpen dolgozta fel ezt (ha egyáltalán fel tudta dolgozni) és másként hatott mindegyikük jövőjére ez a múltbeli esemény.

"– Ha az ember túlteszi magát valamin, akkor onnantól fogva az a dolog mögötte lesz. Én inkább szem előtt tartanám, hadd lássam mindig, merre tart éppen."

Végeredményben érdekes volt újra NR-krimit olvasni: kritikusabb lettem, helyenként húztam a szám, de valóban olvasmányos, könnyed, pár órás szórakozást tudott nyújtani, szerintem strandra, nyaralásra ha valaki csajos olvasmányra vágyik, akkor jó választás. Én mindenesetre örülök, hogy már nyitottam mások felé, megyek is visszabújni A fényességekbe, ami meglepő módon egész klasszul alakul és érdekel is merre haladunk.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2016

Fordította: Gázsity Mila

Monstrum Monster

A 2017-es évre nem sok tervet állítottam fel magamnak könyves szempontból, de egy fontosat igen. Szeretném legyőzni a Monstrum Monstert! Én nem tudom, hogy mikor történt, de jó pár éve kellő távolságból figyelem a polcomon sorakozó és korábban nagy lelkesedéssel beszerzett monstrumokat. Az én szótáramban a monstrum az 500+-os oldalszámmal rendelkező könyveket jelenti. Tényleg nem tudom mi okozta bennem ezt a változást, hisz régebben eltöltöttem majdnem egy hónapot Alexandre Dumas Monte Cristo grófjának olvasásával (az én kiadásom 3 kötetes és több mint 1000 oldal) vagy éppen a sorozat után vettem kézbe (és gyúrtam karizomra) Ken Follett A katedrális című monumentális alkotását (szintén 1000 oldal körüli). Ez utóbbit még utaztattam is, azaz vittem magammal munkába és olvastam közlekedés közben is. 

Az utóbbi időkre pedig az lett a jellemző ahogy megfigyeltem magamat, hogy a komfortzónám az oldalszámokat tekintve olyan 250-350 oldal körül mozog. Arra tudok gondolni csak, hogy valami miatt a könyvmoly énemnek fontos az, hogy egy hónapban nem egy darab 1000-1200 oldal körüli nagyregényt olvas el, hanem legalább elmondhatom, hogy 4-5 könyvet sikeresen teljesítettem. Mintha ez valami verseny lenne, ami tök hülyeség. Tudom, hogy felgyorsult a világunk is és biztos, hogy ennek is köszönhető az, hogy nem szeretek leragadni egy-egy történetnél egy, maximum másfél hétnél tovább, ami szintén egy nagy marhaság. És erre most ékes bizonyíték volt Charles Frazier Hideghegy című regénye. Bár oldalszámát tekintve csak 400 oldal körüli, nekem mégis ő is egy mumus volt, mert főleg leíró részeket tartalmaz ráadásul nagyon sűrűn szedve. Mit ne mondjak, félve kezdtem bele, aztán annyira jól esett vele a lelassulás, hogy úgy gondolom az év elejei tervemből lesz egy-két kézzel fogható eredmény is, szóval érzem magamban az erőt, hogy nekifussak a monstrumoknak. 

Ezek várják az olvasást (és a lista nem teljes ám):

1. Mika Waltari: Szinuhe  - őt még ajándékba kaptam és már volt a várólista-csökkentés csapatában is, de aztán a mérete valóban elriasztott, pedig ez puhafedeles (azaz könnyebb) és még kisebb alakú is a többihez képest. Történetét tekintve pedig jónak ígérkezik.

2. Maria Dueńas: Öltések közt az idő - szintén ajándék volt kedves barátaimtól, ráadásul még én sugalltam, plusz világháborús, ami nálam nagy favorit, mégis a polcomon figyel egy ideje. Tudom, hogy az is a bajom vele, hogy ez is baromi sűrűn szedett, hiába no, fárad az ember szeme ahogy idősödik. Mivel a sorozatot szeretném megnézni hamarosan, tényleg itt az ideje az olvasásának, mert nálam az első a könyv.

3. Eleanor Catton: A fényességek - nagyon rá voltam készülve erre a könyvre és rögtön lecsaptam rá a megjelenésekor. És azóta sem történt semmi. De a februári terveim között pont az szerepel, hogy változtatok ezen, vele kezdeném ezt a válogatást. Már kézbe is vettem párszor (gyúrok rá lélekben) és kellően szellős, viszonylag jó kiadás, úgyhogy hamarosan neki is fogok futni.

4. Elizabeth Kostova: A történész - jó pár éve, hogy ezt is beszereztem a nagy nyári Szandis akció keretében. Imádtam tőle a Hattyútolvajokat, és erről is egész jó kritikákat olvastam. Többször is megemlítettem már itt a blogon is, hogy saját magamnak adjak egy lökést, illetve ősszel mindig érzem a késztetést az olvasására, aztán soha nem lesz belőle semmi. Elég nagy alakja van, de amúgy könnyen olvashatónak tűnik.

5. Abraham Verghese: Könnyek kapuja - azt hiszem ezt is majdnem a megjelenésével egy időben szereztem be, ami 2012, így - te jó ég! - legalább 4 éve áll a polcomon. A története nagyon érdekel, a helyszín is, fogalmam sincs itt is mi tartott még vissza. (Mondjuk a védőborítója elég szörnyű, de ha nem akarom nézni, akkor leveszem és alatt egy szép, világos kék fedél fogad.)

Tehát 2017-re ez a nagy projektjeim egyike. Mindegyik könyv nagyon érdekel és mint fentebb említettem, nem csak ezek vannak a listámon, talán ezek élveznek csak elsőbbséget. Tervezem hamarosan Az Aranypintyet is beszerezni, így jó lenne ha az idei évben valóban le tudnám győzni a Mostrum Monstert, hogy annak ne kelljen már éveket várnia.

Nektek van valamilyen 500+os vagy 1000+-os monstrumotok, amit évek óta toltok magatok előtt?

Ellenállók

John Steinbeck: Lement a Hold

Steinbecket először az Édentől keletre című regényén keresztül ismerhettem meg, tavaly pedig a Csatangolások Charleyval olvasása során a wanderlust érzésemet enyhítették az általa papírra vetett utazási kalandok. Sokat olvastam már róla Robert Capa tolmácsolásában, láttam őket közös fotókon, és persze az Orosz naplót is rég szeretném a kezembe venni, de a radaromon a Lement a Hold már sokkal régebb óta megtalálható. Így idén fix helye volt a várólista-csökkentési 12-esben.

Ez a balladai tömörségű kisregény 1942-ben született, amikor is a legsötétebb éveket élte a világ. Már senki nem hitte el akkor, hogy a világháborúnak gyorsan vége lesz, sőt, egyre elkeseredettebben dúltak a harcok, és egyre több színhely, ország lett benne érintett. Ha a könyvre rákeresek az interneten, sok helyen megtalálom azt, hogy a könyvárusok anno a pult alól árulták. Nem is csodálom! Olyan ez a pár oldal, mint valami röpirat, ami arra buzdítja az embereket, hogy ne adják fel a harcot és a reményt, és hogy a legkisebb emberekből és ellenállásokból születhetnek a legnagyobb hősök és tettek.

"Van egy kis jogunk az életre, ebben a nagy halálban."

Számomra ez a történet tényleg az ellenállókról szólt, és a megszállók, a "hódítók" kegyetlenségeiről, illetve félelmeikről. Igen, a félelmeikről is, mert a kezdeti szívélyes megszállás, amivel beveszik a könyvbéli kis falucska lakosságát és szénbányáját, hamarosan megtorlásokhoz vezet. Hiszen a falu, élén a polgármesterével és doktorával, olyan csendes, összehangolt harcba kezd, ami aláássa a német megszállók terveit és határozott fellépésüket. Hirtelen eltűnik a legnagyobb besúgó a faluból, megfogyatkozik a német katonák száma egy-egy rajtaütéstől, a fiatal férfiak a biztos halál elől menekülve az éj leple alatt eltűnnek a faluból, naponta megrongálódik a szénbánya vasútvonala és a bizony a szénbányászok sem úgy dolgoznak, illetve az asszonyok sem készítenek a megszállóknak ízletes vacsorát. Igazából megkapnak a németek mindent, amit kérnek, de mégsem. A sok egyszerű ember megmutatja, hogy milyen félelemben élni, mindig a hátad mögé tekinteni a sötét éjszakában, és bár az ő kezükben nincs fegyver, a tettek is ugyanannyira félelmetesek tudnak lenni, mint egy-egy jól irányzott, halálos golyó.

"– Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
– Igen – mondta a polgármester –, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.

– Éspedig?
– Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Biztos vagyok benne, hogy annak idején ha valaki a megjelenéskor hozzá tudott jutni Steinbeck írásához reményt talált benne. Meg hitet. Hitet abban, hogy egyszer ennek az egész szörnyűségnek vége lesz, és még akkor is lesznek olyan emberek, akik emberek maradtak, akikben nem tudták azt a bizonyos emberi szellemet tartósan elnyomni a világháború zavaros poklában. 

Kiadó: Európa-Fabula

Fordította: Vas István