5 könyv, amit olvasás után be kell szereznem otthonra

Biztos más könyvmoly is beleszalad párszor abba a hibába, hogy elkezdi egyre-másra felhalmozni a könyveit, amik aztán évekig állnak majd a polcon olvasatlanul, majd jó esetben valamikor sorra kerülnek, de akkor már nem tetszik. Ennek sok oka lehet: megváltozik az ízlésünk, nyitottunk más műfajok felé, amelyek jobban bejönnek, kiöregedtünk a régi kedvenceinkből vagy egyszerűen csak rosszul súgott az a belső hangunk a könyvek megvásárlásakor. Ebbe a szituációba persze én is beleestem régebben, aztán történt valami, és ma már óvatosabban vásárolok könyvet és sokszor van az, hogy könyvtárból kerülnek hozzám csodálatos történetek, vagy kölcsönbe kapom és ilyenkor esz a fene, hogy nekem ezeket be kell szereznem. Ma ezeket gyűjtöttem egy csokorba, és azt hiszem az egyik megvételét még a héten ki fogom pipálni. (Ez úgysem számít "igazi" beszerzésnek, ugye?)

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Erre a könyvre nagyon sokszor gondolok vissza, mert imádtam a hangulatát. Azt hiszem könyvtári példányt olvastam, és egyszer volt szerencsém belefutni egy antikváriumban kb. 300 Ft-ért, de én balga ott is hagytam. Egyébként ennek a könyvnek a borítójával van gondom, egyik magyar megjelenés sem az igazi, legalábbis szerintem. Viszont a külföldiek közül van egy, ami tökéletes, szóval lehet, hogy inkább angolul kellene megvennem, hogy én is maradéktalanul elégedett lehessek.

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Az egyik legjobb könyv, amit valaha ajánlottak nekem, sajnos könyvtárból olvastam ezt is.

Annak idején kislányként mindig irigykedve gondoltam a rizsporos parókát és hatalmas abroncsos, gyönyörű ruhákat viselő hölgyekre a filmekben. Irigyeltem a kort, amiben éltek. Később már irigyeltem az elegáns férfiakat is tőlük, akik mindent megtettek az imádott nő kegyének elnyeréséért. Ennek a könyvnek az elolvasása után már abszolút nem irigykedtem. Hihetetlen, hogy ezek az emberek unalmukban hogyan tudnak az érzelmekkel, a szexualitással játszani, incselkedni, csábítani, szerelmessé tenni, romlásba dönteni. Igazán megérdemelné, hogy valamelyik magyar kiadó újra felfigyeljen rá és újra kiadja, eddig még nem sikerült rátalálnom antikváriumban sajnos. És persze olvasás után a film is kötelező darab, zseniális feldolgozás, zseniális szereplőkkel!

David Gutterson: Hó hull cédrusra

Azt hiszem ezt a könyvet is többször ajánlgattam már, válogattam be ilyen-olyan listára, ez is mutatja, hogy nekem milyen maradandó élményt nyújtott. 1999-ben adta ki a Magvető, hát ez sem most volt már. A Bookline-on láttam belőle egy példányt, elég drágán adják sajnos, és ezzel sem nagyon találkoztam eddig antikváriumokban. Kedves Kiadó(k), örülné(n)k egy újra megjelentetésnek!

Donna Tartt: A titkos történet

Imádtam, imádtam, imádtam! A hangulatát, a szereplőket, az elzárt iskolás világot. Nem egy könnyű, gyorsan befogadható, és pörgős sztori, ellenben olyan, amit az ember olvasás után nehezen enged el, és még sokáig gondolkozik rajta. Én tobzódtam benne végig.

Nagyon örültem, amikor hosszú évek távlatából a Park Kiadó 2015-ben újra megjelentette, új köntösben természetesen, ami szerintem sokkal jobban illik a regény hangulatához. Még nem vettem meg, de szerintem ha a Goldfinch megjelenik még az idén, hozzá fogom csapni ezt is.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Ez az a könyv, ami ennek a posztnak az ötletét adta. Nekem A

szél árnyéka az egyik kedvenc könyvem és még az Ulpiusos zöld kiadást vettem meg anno. Sajnos a két folytatásra (előzményre) már csak a könyvtárban leltem rá, így repestem, amikor az Európához került Zafón. Az angyali játszmának az új kiadásától rázott a hideg, hiába volt hozzácsapva a Tűzrózsa is, nem éreztem indíttatást arra, hogy újra megvegyem magamnak. Az a borító!!!! Ellenben, amikor megláttam az Angyali játszmának az új borítóját, menthetetlenül elvesztem. Rég volt már ilyen, amikor egy könyv a borítójával ennyire megfogott magának. Persze az is közrejátszik, hogy ez a sorozat is a kedvenceim között van, így gondolkozás nélkül fogom magamnak beszerezni és legalább újra is tudom majd olvasni. A beszerzést szerintem még a héten megejtem, legalább a júliust szuperül tudom majd zárni.

Nektek vannak olyan könyvek az életetekben, amelyeket olvasás után szereztetek be?

A misszió

Paolo Giordano: Az emberi test

Észrevettem, hogy sajnos mostanában egyre kevesebbet olvasok olasz szerzőtől, pedig imádom őket, ezért amikor láttam a hírt, hogy az Európánál kiadják Paolo Giordano újabb regényét, tudtam, hogy előbb-utóbb beszerzem. Pláne, hogy a háborús történetekhez fura módon amúgy is vonzódom, és bár eleddig ez inkább csak az első és második világháborút jelentette, mostanában több, napjainkat meghatározó korábbi, vagy éppen zajló 21. századi háborús háttérrel rendelkező könyv talált meg magának.

Az emberi testet olvasva kellett igazán rádöbbennem arra, hogy a tévén, interneten keresztül mi nagyon-nagyon kicsi és kellően megszűrt szeletét kapjuk egy-egy háborús híradásnak, és igen, összeszorul a szívünk, amikor látjuk a harcokról, a robbanásokról a képeket, de a veszteségek, az áldozatok mögé nem látunk. Azt hiszem, hogy ez a könyv pont arra volt jó számomra, hogy felnyissa a szemem: a közös nevezőn belül, nevezetesen a katonaság mint intézmény és foglalkozás bizony megannyi szerteágazó emberi sors van. És ezek a sorsok több ponton nagyon komolyan összefonódnak, hisz rengeteg olyan pillanat következik be egy-egy bevetés során, amikor a csapattársra, annak tizedmásodperc alatt lezajló reakciójára, ítéletére van bízva egy (több) másik ember sorsa is.

"A missziót követő években addig mesterkedett mindegyikük, hogy felismerhetetlenné tegye a másik, korábbi életét, amíg az emlékeket valamiféle hamis, mesterséges fénybe nem vonta, amíg meg nem győzte saját magát, hogy a történtek valójában nem is történtek meg, vagy legalábbis nem vele."

Fura fickó ez a Paolo Giordano. Fizikából doktorált, aztán az írás felé fordult és két, témájában erőteljesen eltérő regénnyel jelentkezett, legalábbis magyarul eddig e kettőt olvashatjuk. Nem is tudom mit vártam, amikor Az emberi testbe kezdtem, mindenesetre jóval több érzés kavargott bennem a regény végén, mint amire számítottam. Giordano maga is kétszer járt Afganisztánban, első alkalommal egy riport kedvéért, második alkalommal már akkor, amikor javában írta a könyvet, úgyhogy számomra nagyon hitelesen be tudta mutatni azt, mi zajlik egy missziót teljesítő olasz kontingens életében Afganisztánban. Viszonylag sok szereplővel operál végig, és bár eleinte nehezemre esett beazonosítani, hogy ki kicsoda, ahogy haladtunk előre kristálytisztán elváltak egymástól a regény karakterei, megismertem a hátterüket, a civil életüket, hogy kit mi hajtott a seregbe és azt is, hogy a csapaton belül milyen erőviszonyok uralkodnak közöttük.

A karakterei közül nem tudok kiválasztani egyet sem, akit kiemelnék, ez a sokszínűség nálam jelentős mértékben hozzájárult a regény szeretetéhez. Mert van itt egy húszéves srác, Ietri, aki anyuka szoknyájától (és a szüzességétől) szabadulna a seregben, van egy mindig a mások szívatásán ügyező, kicsit beképzelt Cederna, és még női karakterhez, Zampához is szerencsénk lesz, akin keresztül beleláthatunk egy picit abba is vajon nőként mivel kell megküzdenie egy katonának nap mint nap, mind a bajtársai, mind a feljebbvalói előtt. De a két legfőbb és legérdekesebb karakter akik igazán keretbe foglalják a történetet: Egitto orvos-hadnagy, aki ahelyett, hogy küldetése lejártával hazamenne, vállal még egy újabb missziót, hogy ne kelljen visszatérnie ahhoz, ami elől menekült, és René főtörzs se semmi, hisz ha nem a seregben van, akkor civilben dzsigolóként tengeti napjait és keres egy kis mellékest, egészen addig, amíg az egyik ügyfele teherbe nem esik tőle. Szóval a srácok ilyen magánéleti gondokkal indulnak Afganisztánba, ahol azt a szerepet töltik be, amit a katonaság rájuk szabott: vezetők, végrehajtók, gyalogok, bástyák, gyógyítók, és bár egyikük sem tudja, de túlélők, még akkor is ha lesz olyan, aki nem tér haza.

Számomra sok csúcspontja volt a regénynek: szerettem amikor bemutatták a tábori életet és azt, amit hátrahagytak, illetve azt, hogy ezt mind a katonáknak, mind a családtagoknak milyen kezelni. Szerettem René vívódását egy jelenetnél, amikor kihasználta, hogy ő a főnök, egyszerűen kibújt belőle a gyarló ember és én nem tudtam elítélni. Cedernát néha máglyára vetettem volna a beképzeltségével és a szemétkedéseivel együtt, de aztán bizonyos történések tükrében megbocsátottam neki mindent.

Összességében kaptam egy kemény regényt, hisz eleddig a katonaságot Apukám kedvenc filmjein (A piszkos tizenkettő, Kelly hősei) és a saját kedvenc sorozatomon (Elit alakulat) keresztül láttam, itt pedig valahogy úgy éreztem, hogy a hús-vér-verejték-könnyek kombinációjából álló 21. századi valóságot kaptam meg, ami azért már jelentősen eltér a második világháborús időktől.

"Miért akar mindig túl sokat, és miért mindig lehetetlent, olyat, ami már elmúlt, vagy ami még rosszabb, olyat, amit sosem kaphat meg? Ez az ő keresztje? Húszévesen kezdi azt kívánni, hogy tűnjön el nyomtalanul minden vágya. Egyszer valamikor el kell jönnie a pillanatnak, amikor az ember már nem félembernek érzi magát, amikor pontosan ott van, ahol lenni akar."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2015
Fordította: Matolcsi Balázs

Amikor túlagyalod a dolgokat

Lena Anderson: Jogtalan elbirtoklás

Erre a 192 oldalas történetre még a nemrég befejeződött tanulmányaim során hívták fel az egyik órámon a figyelmemet, fel is írtam magamnak, hogy beszerzendő lesz, de szerencsére egyik könyvtári csatangolásom során sikerült megtalálnom az újdonságok között. Habozás nélkül vittem magammal haza és azt kell, hogy mondjam nagyon örülök, hogy elolvastam, mert egy - számomra - nagyon tanulságos történetet kaptam arról, hogy mi nők (bocs, nem általánosítok, csak egy típus, amibe sajnos néha én is beletartozom) hogyan agyaljuk túl a dolgokat, hogyan képzelünk oda is szerelmet, érzelmeket, ahol nincs.

 

"A remény élősködő lény. Eltekint mindentől, ami nem támogatja a növekedést, de ráveti magát a legkisebb morzsára is, ami hizlalja."

A könyv főszereplője, Ester egy harmincas költő, esztéta, akit arra kérnek fel egy nap, hogy készítsen egy előadást Hugo Raskról, aki maga is művész. Ester beleássa magát a feladatba, és egyúttal Hugo életébe is, de olyannyira, hogy hamarosan olyan érzelmeket vél felfedezni magában, amely a szerelemhez hasonlatos. Szép lassan Hugo közelébe férkőzik, hisz interjút is készít vele, sziporkázó diskurzusokat folytatnak, intellektuális szinten nap mint nap csodás párost alkotnak, és Hugonak természetesen nagyon tetszik a fiatal nő kitüntető figyelme. Lassan egy bizonyos határt is átlép a kapcsolatuk, amely Ester meglévő párjára is hatással lesz, illetve egy idő után Ester egész életére is, majd rövid idő elteltével Hugo és a közöttük lévő kapcsolat megszállottja lesz a nő.

Nekem ez egy kőkemény olvasmány volt, szembesültem saját hibáimmal és szégyenkezve vallom meg, de sajnos sokszor felismertem saját magam hülyeségeit Ester cselekedeteiben. Ha valaki nőként volt már olyan szituációban, hogy több vagy másabb érzelmet vitt bele egy kezdődő, alakuló kapcsolatba, mint amit valójában kellett volna, vagy amennyit a másik fél tett bele, akkor az mélységesen át fogja érezni Ester kínlódását, "túlagyalását". 

 

"Mikor az ember szeret, és az érzés viszonzásra lel, a test könnyűnek érzi magát. Ellenkező esetben minden kiló háromnak érződik. A kezdődő szerelem: pengeélen táncolás."

Ha valaki a valós életében általában hamarabb átlát a szitán, ha nem kerget olyan érzelmeket, amelyik a másik félben nem vetnek gyökeret, az bizony ezt a könyvet nagyon fogja utálni. Sajnos én voltam olyan helyzetben, amikor többet gondoltam bele egy "kapcsolatba" mint kellett volna, így abszolút meg tudtam érteni a nő érzéseit, azt, hogy kapaszkodik egy általa kitalált, idealizált érzelembe, az emberbe, aki felé érzi ezeket, vagy akitől várja a viszonzást. Szar érzés, amikor egy regény során azzal szembesülsz, hogy mekkora lúzer voltál, hogy ugyanezeken a fázisokon mentén keresztül te is, csak talán hamarabb felismerted, hogy az egész egy veszett fejsze nyele, és jobb ebből kilépni. Ugyanis itt a másik fél, Hugo, a szememben egy piszok önző pasi volt: akinek jó, ha masszírozzák az egóját, ha fényesítik az amúgy is tündöklő karrierjét, ha egy nő csüng a szavain, ha egy éjszakára valaki más melegíti az ágyát, ellenben az már baromi fárasztó lett volna, ha kerek-perec megmondja a rajongva szerető nőnek, hogy mi is az alapfelállás. Nem, nem, ez túlontúl kényelmes megoldás volt Hugonak, úgyhogy igencsak megnehezítette Esternek a "kiszeretés" folyamatát.

"Akárhányszor mondott valami, némaság fogadta. Hugo sosem reagált arra, amit Ester mondott. Ester mindig reagált arra, amit Hugo mondott. Egyiküket sem érdekelte nagyon a nő, de mindkettőjüket érdekelte a férfi."

Az alcím szerint ez egy szerelem története. Én ugyan még nem találtam meg életem nagy szerelmét, abban sem vagyok biztos, hogy létezik ilyen, vagy ha igen, akkor egyetlenegy van az ember életében, azt viszont piszkosul remélem, hogy az igazi, viszonzott (és itt ezen van a hangsúly) szerelem minden csak nem ilyen, mint amit ez a kisregény elénk tár. Remélem, hogy a szerelem kétoldalú, kölcsönös és nem érdek érzelem, és még ha vannak is idők, amikor az egyik fél többet tesz bele, mint a másik, lesznek idők majd a közös élet során, amikor a mérleg nyelve helyrebillen és a másik ad kicsivel többet. Ugye van ilyen, és nem én vagyok a kis naiv "lányka"?

Kiadó: Animus - a kiadásról csak annyit, hogy igen, ilyen borítókat szeretnék látni nagyon sok regényen - egyszerű, mégis mindent elmond!
Kiadási év: 2015
Fordította: Bándi Eszter

2 könyv ha kínoz a wanderlust

A bejegyzésem írásakor rákerestem a google-ben, hogy mit dob ki magyarul a wanderlust kifejezésre. A kereső szerint ez vándorlási kedv vagy mehetnék érzése. Számomra a wanderlust valami mélyről jövő zsigeri érzés, ami minden pórusodat átjárja és egy ismeretlen hely, város, ország felé terelne, egyszerűen másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy felülnél rögtön az első buszra, repülőre, bármire és mennél világot látni. 

Szerencsére vannak olyan emberek, akiknek megadatik az, hogy ha elkapja őket ez a kínzó érzés, akkor engedhessenek a hívó szónak, és sajnos vannak olyanok mint én, akiknek több dolog kell, hogy egyszerre összejöjjön (szabadság, az anyagiak, bátorság az egyedül utazáshoz) és nem tudják rögtön felhúzni a bakancsot. Ilyenkor sincs azért nagy probléma, én minden esetben a könyvek felé fordulok és keresek valami olyan olvasmányt, ami mások kalandjait tárja elém. Egyrészt inspirálódni lehet ezekből a történetekből, másrészt kicsit én is magam mögött hagyhatom így a rohanó mindennapokat és ott vagyok a könyvek főszereplőivel.

Forrás

A mostanában olvasott könyveim közül Laura Fraser Hét év a nagyvilágban című kötet volt ilyen, amely sok helyre elrepített és sok érdekes érzést tárt elém, amiket helyenként jó volt átgondolnom, helyenként pedig fájt velük szembesülnöm. A könyv főszereplője túl van már egy félresikerült házasságon, negyven éves, és egyedülálló, de nagyon szeretne családot és gyermeket, csakhogy nem jön össze, főleg a párkapcsolati problémák (illetve a párkapcsolatok hiánya) miatt. Szerencséjére munkája olyan, hogy íróként, újságíróként sokat kell külföldre utaznia, és az ott tapasztaltakról cikket írnia, így kvázi alig van otthon, mindig úton van, érdekesebbnél érdekesebb helyekre jut el, furcsa és szerethető emberekkel hozza össze a sors, tehát mindig történik vele valami.

Több ok miatt nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását. Egyrészt Laurával hasonló cipőben járok (bár a 40-et még nem töltöttem be) és nagyon sok gondolatával tudtam azonosulni. Kedvencem, amit a társadalom nagyon sok alkalommal az orrom alá dörgöl:

"Ám a túloldalon most itt a negyvenedik év, a legidegenebb táj, ahová valaha is betettem a lábam, és hirtelen itt állok magamra maradva. A kapunál elveszik az útleveledet, odaállnak eléd egy csipeszes írótáblával: Hol van a férje? Mellesleg mikor tervez gyereket szülni? – kérdezik."

Másrészt nagyon szimpatikussá tette őt a szememben az utazáshoz való hozzáállása. A nyitottsága, a felfedezni vágyása, az, hogy ha kapott egy megírandó sztorit, abba 100%-ig belevetette magát. Szerintem utazó és utazó között is vannak különböző emberek. Mert vannak azok, akik csak azért mennek, hogy elmondhassák, hogy itt is, meg ott is voltak és csak a megszokott nevezetességeket keresik fel, de vannak azok, akik igazán igyekszenek megismerni az adott helyet azalatt a pár nap alatt, ami a rendelkezésükre áll. Megkóstolják a helyi ételeket, italokat, nem csak döglenek a szállodai szobában, hanem felfedezik a várost és hagyják, hogy az kalandra invitálja őket, sokszor úgyis, hogy többször eltévednek menet közben. Azt hiszem én inkább ez utóbbi típusba tartozom, Laura meg főleg, ezért lett nagy kedvelhető személyiség nekem rögtön az elején.

"Tapasztalt utazóként tudom, hogy a véletlenszerű csodálatos élményeket nem lehet megismételni, ott és akkor kell maradéktalanul kiélvezni: az élet csupán a jelen pillanatok sorozata, amelyek összeadódnak."

Laura Fraser könyve után még kutattam újabb wanderlust-enyhítő olvasmány után és találtam egy nagyszerű John Steinbeck regényt, amely egy kvázi útinapló a híres írótól. Csatangolások Charley-val című könyve valóban nem más, mint néhány hetes útjának és az ott tapasztaltaknak a leírása, amely út során hű társa a Rocinante névre hallgató lakókocsija és Charley nevű uszkárja volt. Charley-nak fontos szerep jut a könyvben: néhányszor ő az, aki elindítója lesz két idegen közötti kommunikációnak, akiknek útja keresztezi egymást valahol Amerikában, illetve Steinbeck sokszor neki írja, magyarázza mindazon gondolatokat, amiket az utazás, az ott megismert emberek, helyzetek váltanak ki belőle. 

Steinbecket egyelőre csak az Édentől keletre című műve alapján ismertem és kedveltem meg, de ebben a könyvben megismerhettem a személyiségét, amely végtelenül szerethető lett a szememben. Egyszerű fickó lehetett, nem volt elszállva magától, a tehetségétől, szerette a feleségét, az életet, amit kapott és imádott úton lenni, de persze hazatérni is.

"Mikor még nagyon fiatal voltam, és rám jött az utazási viszketeg, a felnőttek megnyugtattak: felnőtt koromra majd csak kinövöm. Mikor éveim alapján már felnőttnek nevezhettek, az érett férfikor lett az előírt orvosság. Elértem az érett férfikort, s akkor arról biztosítottak: öregségemre biztosan lecsillapodik ez a láz. És ma, amikor ötvennyolcadik évemet taposom, abban bíznak, hogy a szenilitás majd megteszi a magáét. Semmi sem segített. Ha egy rekedt hajókürt egymás után négyszer elbődül, nyakam libabőrös lesz, lábam meg magától nekiindul."

***

"Egy utazás valóságos személyiség: nincs belőle két azonos darab. Minden terv, óvintézkedés, rendszabály és erőszak hiábavaló. Évekig tartó küzdelem árán rájövünk: nem mi irányítjuk az utazást, az utazás kerít hatalmába minket. Társasutazás-szervezők, menetrendek, helyfoglalások csődöt mondanak, és óhatatlanul zátonyra futnak a kirándulás egyéniségén. Igazi csavargó csak akkor nyugszik meg és kerekedik fel, ha mindennek tudatában van. Csak ekkor gördített el minden akadályt az útból. Ebben a tekintetben az utazás hasonlít a házassághoz. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy mindent tud, akkor biztosan tévedett. Hogy mindezt kimondtam, máris sokkal jobban érzem magam, bár csak az értette meg, aki maga is tapasztalta…"

Nagyon örülök, hogy Steinbecknek ezt az oldalát is megismerhettem, számomra egy nagyon érdekes, a világ dolgaira nyitott ember képe rajzolódott ki az utazási kalandjai olvasása során. Mindenképpen folytatni fogom a vele való ismerkedést, mert a stílusa is nagyon egyszerű, letisztult, ugyanakkor olyan gondolatokat vet papírra, amelyek felett érdemes megállni elidőzni és elmélázni.

Mindkét könyvet bátran ajánlom azoknak, akik wanderlust-lázban szenvednek, vagy azoknak, akik nem tudnak szabadságra, hosszabb utazásra indulni, hisz ahogy kinyitjuk ezeket a regényeket, már az első bekezdések után ott robogunk a főhősök mellett az utakon!

 

Utazás helyett #2 - az amerikai Dél könyvekben

Egy kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt írtam egy hasonló bejegyzést Olaszország kapcsán. Akkor azt gondoltam, hogy ez majd egy rendszeres rovat lesz, de aztán valahogy jól háttérbe szorult a gondolat, pontosabban a tett. Azonban a nyár beköszöntével az én kis év közben bujkáló wanderlust-énem egyre hangosabban hallatja a hangját, így igyekszem neki teret adni és összeszedni azokat az általam olvasott könyveket, amelyeken keresztül megismerhetjük és körbejárhatjuk az amerikai Délt anélkül, hogy kitennénk otthonról a lábunkat.

Forrás

Az első, ami rögtön eszembe jutott tinikorom nagy kedvence, ráadásul pont nyaralás alatt olvastam el a monstrumot, ez pedig nem más, mint Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye. Ó, hogy én mennyire beleszerelmesedtem anno ebbe a történetbe, Scarlettbe és Rhett Butlerbe, illetve az amerikai polgárháború korszakába miatta! Utána egyre-másra kerestem ezt a témát, és így találtam rá késő tizenéves korom másik nagy imádatára, John Jakes Észak és Dél című trilógiájára. Mondanom sem kell, ezt is magamévá tettem, a témát pedig annyira, hogy középiskolában halálra untam magam, amikor ezt vettük töriórán, illetve tanulnom sem kellett már rá semmit sem.

"– Maga… oh, maga… Bár férfi lennék! Kihívnám és …
– Kár a fáradságért. Megölném. Ötven lépésről eltalálom a táblán a középpontot. Maradjon csak a saját fegyvereinél. Arcgödröcskék, vázák és a többi…"

/Elfújta a szél/

Természetesen ha erről a helyről olvasunk, mivel történelmének elengedhetetlen része, ezért a rabszolgasággal, az abolicionista mozgalmak megjelenésével, mindezeknek az amerikai társadalomra gyakorolt hatásaival, a négerek megkülönböztetésével is sokat fogunk találkozni. Ebben a témakörben is remek regények születtek eddig, és még mostanában is akadnak gyöngyszemek a témában. Ha klasszikus regényt kellene ajánlanom az biztos, hogy Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című története lenne. Nagyon szerettem olvasni, pedig felnőttként találkoztam vele. Egyelőre a folytatásra nem vágyom, szeretném ezt a jó élményt meghagyni magamnak. De e mellé kiegészítésnek az egyik legkedvesebb nyári olvasmányom Kathryn Stockettől a Segítség volt. Imádtam helyszínt, a szereplőit és a komoly kérdéseket, amelyekkel még a '60-as években is meg kellett birkóznia az amerikai társadalomnak (és ahogy olvasom a híreket, sajnos még manapság is ...)

"Ha minden ember egyforma, miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, miért néznek le másokat oly nagy buzgalommal?"

/Ne bántsátok a feketerigót!/

Forrás

Ha kicsit korábbra megyünk vissza, a polgárháború előtti rabszolgatartó déli államokhoz, rögtön két kivételes olvasmányélményem is eszembe jut. Kicsit sötét, kegyetlen világot mutat meg Kathleen Grissom Tölgyfa a dombtetőn című regénye (aminek ha jól tudom már folytatása is jelent meg), illetve nemcsak a rabszolgaságot, hanem a fehér nők helyzetét is párhuzamba helyezi a témával Sue Monk Kidd Szárnyak nélkül szabadon című történetében.

"Nem számít, milyen az embernek a színe, ki a papája, ki a mamája. Mi egy család vagyunk, szeretjük egymást. A család erőssé tesz minket a baj idején. Mi összetartunk, mi segítjük egymást. Ezt jelenti a család. Amikor felnősz, te is magaddal viszed ezt az érzést."

/Tölgyfa a dombtetőn/

Keményebb, pasis könyvek terén a film hatásaként (mert a könyv egyelőre még csak tervben van nálam) John Grisham Ha ölni kell könyve az első, ami ehhez a tájhoz kapcsolódik a fejemben. Emlékszem a film nagyon maradandó, torokszorító élményt nyújtott, szerintem a könyv is ugyanilyen lesz. Nem oly régi könyves élményem, és inkább szintén a keményebb vonalat képviselő déli hangulatot árasztó regény Nic Pizzolatto Galvestonja. Az egész egy road movie szinte és bár nem egy hibátlan könyv, de hangulatilag nagyon erős.

"Itt és innen délre a reggel bronzszínű köde végtelennek tűnik és homályos, amiről a távoli mexikói-öböl vizein tomboló homokviharok jutnak eszembe, mintha a horizonton túl sivatag terülene el, és miközben nézem, ahogy a garnélrarákhalász-hajók, mentőcsónakok és tartályhajók kiemelkednek belőle, az jár a fejemben, hogy most a létezés egy másik sírjára látok rá, amely felülírja a jelenlegit, és a történelem terhe nehezedik rá. A történelem tanulsága pedig az, hogy halálunk napjáig gyakorlatilag hitetlenek vagyunk."

/Galveston/

Forrás

Persze vannak ám könnyedebb, inkább a női léleknek való regények az amerikai Dél csodás helyszíneivel. Rögtön Sarah Addison Allen A barackfa titka az egyik amit meleg szívvel ajánlanék, bár nem tudta felülmúlni a kedvencemet az írónőtől, mégis a tipikus déli kisvárosi hangulatáért nagyon szerettem. Szintén habkönnyű szórakozást ad Beth Hoffman Déli álmok című története, amelyben ugyan van egy cseppnyi szomorúság, de a gyászra, fájdalom, veszteségre a legjobb gyógyír a déli hölgyek vendégszeretete és a sok-sok behűtött limonádé. Ebben a kategóriában nekem két nagy kedvencem lett eddig. Az egyik Amanda Stevenstől a Sírkertek királynője trilógia, amely ezen a vidéken játszódik, ám van benne egy jó nagy adag misztikum is, hisz a főszereplője temetőket restaurál, illetve látja a lelkeket, halottakat, akik nem képesek nyugodni. Vízparton, kánikulában szerintem tökéletes kikapcsolódás. A másik ilyen, aminek az újraolvasásán amúgy is gondolkozom az Edward Kelsey Moore Szikomorfán születtem című regénye. Imádtam a három nő évtizedeket felölelő barátságának történetét, az író stílusát és humorát, egyöntetűen az egyik legkellemesebb olvasmányom volt, amelyet az amerikai Délhez tudok kapcsolni.

"Jól eszembe véstem, hogy ha egyszer segítségül kell hívnom egy férfit valamiért, akkor pitét kell majd neki sütnöm. Lehet, hogy a papám ezért nem jött már haza soha? Nem emlékeztem, hogy anya sütött volna neki valaha is pitét."

/Déli álmok/

Nektek volt olyan olvasmányotok, amely felkeltette érdeklődéseteket az amerikai Dél iránt?

Csipkekesztyű és fakanál

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Bevallom, hogy a könyv megjelenésekor nem volt számomra ismerős Szécsi Noémi, a szerző blogja, de természetesen ez azóta megváltozott. Tudtam én, hogy kell nekem ez a kívül-belül csodás kis (nagy!) könyv, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi érdekes pillanatot - nevetést, rácsodálkozást, döbbenetet, hitetlenkedést - fog majd okozni nekem.

Természetesen mivel ez egy kultúrtörténeti összefoglaló a nők helyzetéről a kiegyezés korától egészen az első világháború kezdetéig, ezért nem egy habcsók könnyedségű olvasmány, viszont annál érdekesebb, mert remekül lett felépítve szerkezetileg, és részletes betekintést nyerhetünk a korszakba és a változó női szerepekbe általa. Sokáig tartott elolvasnom, ami nem azért volt, mert esetleg unalmas lett volna, hanem szerintem ezeket a könyveket szép apránként kell befogadni, így esténként 3-4 történetet olvastam el. Persze, amikor kedvesebb, vagy könnyebben emészthetőbb résznél jártam, volt, hogy észre sem vettem, hogy simán lecsúszott 50-60 oldal is.

"Az úrinő legalább annyira elképzelhetetlen levelezés nélkül, mint kézimunka vagy főzés nélkül."

Amit nagyon élveztem, hogy valóban Budapestre és valóban az úrinőkre koncentráltak a szerzők - persze, mi másra, hisz a címben is ez van. De tényleg kaptunk egy összehasonlítást, egy éles kontrasztot a vidékkel és a kevésbé módosabb osztályokkal kapcsolatban is. Nőként kimondottan élvezetes volt látnom, hogy mennyit változott azóta a világ, hogy mi nők, mennyi mindent csinálunk azóta másként, ugyanakkor mennyi minden maradt még változatlan, a nemi szerepek még mindig élesen elkülönülnek. És remélem senki feminista nem fog most köveket dobni rám, de bizony olvasás közben sokszor azon gondolkoztam, hogy éltem volna-e abban a korszakban? Ha igen, mennyire éltem volna meg kalitkának egy ilyen életet, vagy mivel nem tudtam volna, hogy másként is lehet, nem zavart volna-e az az élet? Amúgy arra jutottam, hogy kipróbálnám, egy időgéppel, mondjuk pár hétre, hónapra, de aztán minden további nélkül úgy érzem, hogy visszatérnék a saját koromba (ha csak az egészségügy, a női bajok, betegségek, menstruáció témáját nézzük akkor mindenképpen).

Külön öröm volt a történetekben felbukkanó nők, családok háttere mellett a fényképeiket is megtalálni a könyvben, feldobta, színesítette az elbeszélést. Elidőztem egy-egy fotó felett, próbáltam a csipkék, ruhák, hajviseletek, arckifejezések mögé látni, szóval időgép nélkül is időutazáson voltam pár hétig. Nagyon-nagyon élveztem! Ráadásul azért is szívembe zártam ezt a társadalomtörténeti értekezést és azt, hogy általa mélyebben betekinthettem ebbe a korszakba, mert két kedves sorozatom női főszereplői is ebben a időszakban voltak ifjú hölgyek (Dávid Veron és Hangay Mili az Ambrózy báró sorozatból). Persze kedvenc részeim is voltak: imádtam az udvarlásról, lánykérésről, levelezési etikettről olvasni, ezeken a részeken nagyon jót somolyogtam magamban, de érdekes és nagyon tanulságos volt olvasni a női test, a terhesség, a szülés akkori elképzeléseiről, felfogásáról is. Szintén kedvenc részeim közé tartoztak a változó női szerepek közül azok a fejezetek, amelyek a nők tanulásáról, hovatovább az elemi elvégzése utáni továbbtanulásáról szóltak.
Szóval csak annyit tudok mindenkinek tanácsolni, hogy olvassátok, mert nagyon érdekes és szórakoztató, és szeressétek majd, úgy mint én!

"A lánykérés az után következhetett, miután a fiatalember az illendő viselkedés keretei között megismertette magát a leánnyal és családjával. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre inkább elfogadottá vált, hogy az ifjú először a választottjának tette fel a nagy kérdést, s csak ezt követte az ünnepélyes lánykérés a szülőknél. Már az sem volt előírás, hogy násznagyot vigyen magával, mint korábban, hanem mehetett egyedül. Az ifjú úriember külsejével kapcsolatban annyit vártak el, hogy ünneplőben jelenjen meg, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűben, a kalapját pedig tartsa kézben, amíg a letételére fel nem szólítják."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016

Júniusi könyvcsúcs

Azért is könyvcsúcs ez a június, mert a fényképen egy óriási könyvtorony látható, és azért is természetesen, mert hogy ez 9 darab könyvet jelent, ami nálam 2012 óta nem esett meg. Ne kérdezzétek! 

Először azt gondoltam, hogy szabadkozni fogok és magyarázom majd a bizonyítványomat, de rájöttem, hogy senkinek sem akarok megfelelni, úgyhogy ez van, ennyit vettem és bizony örülök nekik és a következő hónapokban szépen el is fogom olvasni őket. Pont. Meg boldogság.

Három könyvet köszönhetek a szandi Regényes június akciójának, és mivel családilag rendeltünk még mellé kettőt, ezek így 50%-kal olcsóbbak voltak. A Szerelem a szavannán (úgy gondoltam, hogy az Elefántsuttogó után kötelező olvasmány lesz nekem), Paolo Giordanótól Az emberi test (elég kevés olaszt olvasok mostanában) és A budapesti úrinő magánélete került így hozzám (amire régóta vágytam és nem is csalódtam benne). 

Aztán a Könyvhét keretében csütörtök munka után és még a vihar előtt ámokfutottam egyet (valóban az volt, sorban állással együtt kb. 20 perc alatt végeztem) és vettem meg a Beretva és tőrt, a Poggyász nélkült, az Arkangyal éjjelt és a Babilon bárkáját különböző mértékű kedvezményekkel. 

E mellé pont a hónap utolsó napjaiban megérkezett két korábbi előrendelésem: Jojo Moyestól a Miután elvesztettelek (sajnálom a nagy hype-ot a Mielőtt megismertelek körül, félek, hogy mindenki, aki a mozifilmet látja, csak egy naaaagy romantikus történetként gondol majd rá, holott szerintem a könyvnek nagyon komoly mondanivalója van és nem a nyálas-romantikus-giccses kategória), plusz kitörő örömmel simogattam meg immár itthon a polcra tevés előtt Robert Galbraith Cormoran Strike-sorozatának 3. kötetét, a Gonosz pályát. Engem a cím sem zavar, a borító színeibe meg beleszerettem, a lényeg számomra úgyis a történet.

Olvasás terén is termékeny hónap volt, könyvszerető ismerőseim is megjegyezték, hogy valóban sokat olvasok. Hát nem tudom, az elmúlt években voltak jobb és rosszabb hónapjaim is ennél a júniusnál, de nekem a könyvek még mindig sokat jelentenek. Egyelőre nincs más az életemben, ami miatt háttérbe szorulna ez a hobbi, ha lesz, biztos változnak majd a dolgok, addig meg olvasok.

Elolvastam:

- E. L. Doctorow: A vak zongorista

- Truman Capote: Álom luxuskivitelben - A fűhárfa

- Nic Pizzolatto: Galveston

- Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

- Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

- Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás

- Böszörményi Gyula: Beretva és tőr

- Szécsi Noémi - Gál Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

- Amy Harmon: Making Faces 

- Rain Arlender: Az élet esszenciája

Ebből a kupacból emlékezetes marad és szerintem a top olvasmányaimban a helyük a Légzőgyakorlat fuldoklóknak és A budapesti úrinő magánéletének. A Jogtalan elbirtoklás pedig egy olyan tükröt mutatott nekem, amibe nem szívesen néztem bele, azóta is sokat gondolkozom rajta.

Júniusban lezártam az újabb tanulmányaimat, és úgy érzem, hogy nem mondom, hogy soha többet nem fogok tanulni, mert egyrészt végre, ennyi idősen én választottam, hogy mit akarok és nem az élet, hogy mit kellene, másrészt tanulni jó dolog, még akkor is ha munka mellett sok áldozatot igényel, meg energiát. De sokszor azt gondoltam közben, hogy sokkal-sokkal többet kapok ettől mint vártam és én magam is folyamatosan formálódom ebben az új közegben. A sulis véghajrá miatt sok egyéb dologra nem volt már energiám, és sajnos volt néhány történés, amelyek feladták nekem a leckét a továbbiakat nézve. Jó lenne néha egy varázsgömb, ami megsúgná, hogy mit tegyek, de hát a felnőtt lét egyik legnagyobb kihívása, hogy magunk vívjuk meg a csatáinkat, csak néha egyedül nehéz ez. Szóval remélem, hogy júliusban - ha világot nem is tudom megváltani, de legalább - meg tudok majd egy kicsit pihenni.

A többiek összefoglalója:

Amadea

katacita

Dóri 

PuPilla