A héten a Témázós csapat megint egy olyan új témát dobott fel, ami - miközben olvastam a posztokat szép sorban egymás után - úgy érzem most engem is megmozgatott. Az e havi körbeposztok a sokkoló, döbbenetes, megsemmisítő (történetű, élményt adó, végkicsengésű, vagy éppen ennyire pocsék - kinek mi) könyvekről szólnak.
Miamonánál már írtam, hogy én pont az az olvasó vagyok, aki szereti az ilyen témájú könyveket. Miért is? Nem azért, mert mazohista lennék és annyira jó nekem mindig kapni egy jó nagy tockost, hanem azért, mert sokszor az kell, hogy felrázzon a fásultságomból/önsajnálatomból, hogy valaki vagy valami rámutasson arra, hogy egész jó dolgom van itten nekem, nincs igazi okom panaszra, és azt értékeljem amim van és ne az elérhetetlen után sóvárogjak. Számomra a legtöbbször ezt a tanulságot adják az ilyen témájú könyvek.
Ahogy nézem a kis listám, elég vegyes felhozatal van rajta, és van olyan könyv, amire ha még most is visszagondolok bizony újra összeugrik a gyomrom.
Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...: baromi jó stílusban megírt YA-könyv ez, amely igen fontos témát boncolgat. Emlékszem, a döbbenet érzését az adta számomra, hogy Melinda mennyire egyedül maradt, mennyire elszigetelődött a problémájával mindenkitől és hogy - egy tanárt leszámítva - egyszerűen senki nem vette/nem akarta észrevenni, hogy milyen nagy a baj!
"Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád. Mindaz a szarság,
amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről,
hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz."
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje: igen, tudom, disztópia, ami már magában hordozza a sokkolás lehetőségét - ha jól van megírva. Ez a történet egy olyan világot tárt elém, amelyet sajnos bármikor el tudnék képzelni. Nemcsak lelki, hanem fizikai fájdalmat éreztem olvasása közben és bár
csak úgy faltam a sorokat, de volt amikor egy-egy rész elolvasása után
csak bambultam magam elé, próbálván megemészteni az olvasottakat, hogy
milyen világ az olyan ahol a még fogamzóképes nőket egyszerűen csak egy
két lábon járó anyaméhnek tekintik. Fájt olvasás közben nőnek lennem!
"Az a pillanat a legszörnyűbb, amikor az ember kétséget kizáróan
felismeri, hogy elárulták: hogy egy másik emberi lény ennyire rosszat
akart neki.
Mintha a legfelső szinten elvágták volna a felvonó kötelét, és az ember csak zuhan, zuhan lefelé, s nem tudja, mikor csapódik be."
Mintha a legfelső szinten elvágták volna a felvonó kötelét, és az ember csak zuhan, zuhan lefelé, s nem tudja, mikor csapódik be."
José Saramago: Vakság: az egyik legdöbbenetesebb olvasmányom! A benne foglalt borzalmak ellenére is alig tudtam letenni. Itt is a jövőkép volt az, ami a nyomasztó érzést kiváltotta belőlem, de erre még pluszban rátett egy lapáttal az, hogy milyenek lennénk mi emberek egy ilyen szituációban. Rájöttem, hogy hiába vagyunk mi a "tápláléklánc csúcsán", mi tudunk a leggyorsabban visszasüllyedni állati mivoltunkba. Kemény könyv, amely beléd mar és kiszakít belőled egy darabot, amit soha nem kapsz már vissza!
"Ha arra nem is vagyunk képesek hogy teljességgel ember módjára éljünk,
legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk állatok módjára."
Emma Donoghue: A szoba: olvasás közben állandósult érzéseim voltak a gombóc a torokban, a szorító érzés a mellkasban, a levegőt venni alig merek helyzet. Rettegtem én is a Patástól, fulladoztam a bezártságtól, és nem találtam szavakat a döbbenettől, főleg azért, mert ilyen történetekről, mint ami A szobában tárul elénk, sajnos mostanában egyre többet hallani.
"– A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet?
– Nem, nem. Inkább azt…hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj."
– Nem, nem. Inkább azt…hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj."
Melania G. Mazucco: Egy tökéletes nap: úgy kezdtem neki, hogy ez nagyon fájni fog. Ezek a piszok olaszok képesek erre, hogy "behúznak" a történetükbe, majd a végén akkorát kapsz tőlük, az Élettől, hogy örülsz, hogy a pofon "csak" virtuális és nem valós. Amikor elolvastam az utolsó oldalt, az utolsó szavakat, akkor is még
némán, döbbenten ültem tovább magam elé bambulva a székemben és még
mindig nem hittem el … Hatásvadász vagy sem, soha nem felejtem el a végén a néma üvöltésemet: Neeeeeeeeeee!
"A súlytalan mondatok elszállnak a levegőbe. Az igazán súlyosak a szívedre ülnek."
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó: nemrég olvastam Tóth Krisztina eme novella-kötetét és annyira, de annyira ráült a lelkemre, hogy utána napokig nem találtam a helyem. Talán nem szabad lett volna gyorsan elolvasnom, mert piszkosul földhöz vágja az embert a nagy magyar valóság, sok(k) volt így egyszerre. A muskátlira azóta sem tudok úgy visszagondolni, hogy ne szoruljon össze a szívem. Amikor azt a történetet olvastam, le is kellett tennem a könyvet, mert egyre csak a miért? zakatolt bennem.
"Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz,
hogy megtaláljam a saját hangomat. Régen az iskolában volt olyan
feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez
nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban se
vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem az élem-e még mindig,
ami akkor elkezdődött."
Agatha Christie: Tíz kicsi néger & Gyilkosság az Orient expresszen: itt a sokkoló érzés nem a gyilkosság miatt volt bennem, hanem a furfangon, a megoldáson, az egész hangulat megteremtésén. Mindkét regényben elszigetelődnek az emberek (egy szigeten, illetve egy hóviharban megrekedt vonaton), akik valamilyen ok folytán kapcsolódnak egymáshoz és olyan zseniális a megoldása a gyilkosságnak, hogy pl. a Tíz kicsi négernél az utolsó oldalon derül ki minden. Annál a regénynél majdnem elmondhatom, hogy féltem egyedül a sötétben olvasni. Az Orient expresszen pedig a borzongató atmoszféra mellett egy erkölcsi kérdés is előkerül, úgyhogy kellően sokkoló ott is csavar és a megoldás is.
"És az őrült mindig előnyben van. Kétszer olyan agyafúrt, mint egy normális ember."
Bernhard Schlink: A felolvasó: ez a könyv Katacita listáján is szerepel, szóval nem csak számomra adott letaglózó érzést. Mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ha egy könyv nem brutális
vastagságú, akkor is jó nagyot üthet. Itt megkaptam ezt az emlékeztetőt. Nagyon felkavaró történet. Emlékszem, amikor a filmet
láttam a mozikban, még jó darabig ülve maradtam miközben az emberek
mentek ki a teremből. Ugyanezt az érzést hozta vissza a könyv, mert
miután befejeztem, csak néztem magam elé és nem tudtam eldönteni, hogy
akkor én most sajnálom-e Hannát vagy sem és hogy jól döntött-e a Fiúcska
vagy sem. A mai napig nem tudom eldönteni.
"Mitől van, hogy visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is,
ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el? Miért keseríti meg a
boldog házas évekre való visszaemlékezést, ha kiderül, hogy a másik
félnek egész idő alatt szeretője volt? Azért, mert ilyen helyzetben nem
lehet boldog az ember? De hát boldog volt! Némelykor azért nem
megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt.
Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart? Mert fájdalmasan csak
az végződhet, ami fájdalmas volt, tudattalanul és fel nem ismerten? De
mi is az a tudattalan, fel nem ismert fájdalom?"
A posztokat olvasva az én olvasandó könyveket tartalmazó listám most igencsak megugrott, bár azt hiszem, nem egyszerre esek neki ezeknek a könyveknek, mert nálam is van egy határ azért. Mivel a Beszélnünk kell Kevinről szinte mindenkinél előkelő helyen van, az tuti, hogy idén bevállalós lesz! Remélem, túlélem!