Kísértetek között

Amanda Stevens: Örök kísértés

Nem tudom, ki hogy van vele, de én hiszek abban, hogy vannak olyan könyvek, amelyek megszólítanak minket. Lehet, hogy sokan most nevetnek ezen, de velem ez már nem először esett meg és ugyanezt éreztem Amanda Stevens Örök kísértés c. regénye kapcsán. A Sírkertek Királynője trilógia második kötete nemrég jelent meg, és én most éreztem azt a vonzást, hogy el kell olvasnom nekem is ezt a sorozatot. Pedig idén úgy voltam vele, hogy ha valami sorozat, akkor azt inkább próbálom messze elkerülni, ugyanis elegem volt már sokszor a rétestészta effektusból és az újabb részekre való várakozásokból. És akkor egyszer csak jelzett nekem ez a könyv, én pedig elsiettem a könyvesboltba és lecsaptam rá. Este pedig bele is kezdtem és két nap alatt a történet végére értem, ugyanis nem tudtam letenni, annyira belemerültem ebbe a borzongató, természetfeletti világba.

"Kilencévesen láttam először kísértetet.

Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen."

Amelia Gray, a történet főszereplője, huszonhét éves és kilencéves korától látja a világban bolyongó szellemeket. Ezzel a képességével nincs egyedül, mert az őt csecsemőként örökbefogadó szülei közül édesapja is rendelkezik vele. Az addig őt féltőn óvó apuka a kislánynak 4 nagyon fontos szabályt tanít meg, amelyet a további években sziklaszilárdan be kell tartania ahhoz, hogy ezzel az adománnyal/átokkal együtt tudjon élni:

1. Soha ne vegyél tudomást a holtakról! Ne nézz rájuk, ne szólj hozzájuk!
2. Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől!
3. Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!
4. Soha, de soha ne kísértsd a sorsot!

Mivel az édesapja temetőgondnokként dolgozik, Ameliának egyenes az útja ahhoz, hogy az ő foglalkozása is a temetők, holtak körül forogjon: temetőrestaurátor lesz. Egészen addig elég eseménytelenül telik az élete (ha egy ilyen képességekkel rendelkező lány mindennapjaira lehet egyáltalán ezt mondani), amíg fel nem kérik az Oak Grove-i temető restaurálására, ahol egyik éjjel egy sírra kitett holttestet találnak, azaz gyilkosság történik. Amelia egyszerre az események középpontjában találja magát, hisz a restaurálás elejét alapos feltérképezés, fényképezés teszi ki, ezért a nyomozók úgy gondolják, hogy az általa készített fotókon talán találhatnak valamit, ami a gyilkos személyéhez közelebb viszi őket. Ekkor toppan be John Devlin nyomozó a lány életébe, amely fenekestül felfordul. Egyrészt életében először ellenállhatatlanul vonzódik egy férfihez, amivel nem is lenne semmi gond, hisz Devlin egy igazán karizmatikus férfi, csakhogy nincs egyedül, mert egy balesetben elhunyt felesége és lánya szelleme folyamatosan kísérti őt. Ha valaki esetleg elfelejtette volna, akkor vessen egy pillantást a 3. pontra! Igen, a Devlinnel való mindenféle kapcsolat szigorúan tiltott lenne Amelia számára. De az események folyása alól nem tudja magát kivonni, mert nemcsak a vonzalmát nem tudja legyőzni, de a rendőrség a fényképeken túl is a segítségét kéri, mint tanácsadó ebben a gyilkossági ügyben, mert hogy a szálak messze nem egy "szimpla" gyilkosságra utalnak. Az események pedig olyan dolgok láncolatát indítják el a lány életében, amelyek visszavonhatatlanok és egyelőre beláthatatlan hatással vannak a jövőre nézve.

"Az életem javarészt temetőkben telt – a temetők az én birodalmam, megannyi nyugodt menedék, kerek egész világ, mellettük a városi zűrzavar maga az átok. Aznap éjjel azonban a valóság pusztító erővel tépázta és döngette a kapukat."

Engem ez a történet az első mondatától az utolsó mondatáig nem eresztett, egyszerűen beszippantott. Pedig az olvasmányaim között nem dúskálnak a paranormális regények, meg nem vagyok egy olyan ember, aki imád borzongani, mégis ezt a történetet ha tudtam volna, akkor egy szuszra falom fel. Ez pedig több dolognak is köszönhető.

Elsőként az írónő remek karakterei ejtettek rabul. Amelia (annyira megtetszett ez a női név egyébként!) egy nagyon okosan megalkotott női főszereplő. Karakán fiatal hölgy, súlyos terhet rak rá az élet a képessége miatt, mégis, ezt képes a saját előnyére kovácsolni azzal, hogy egy ilyen ritka szakmát választ magának, amelyben ő lesz az egyik legjobb szakértő. Rengeteg ijesztő dolog történik vele végig a történet során, mégsem direkt rohan a vesztébe, azaz feleslegesen nem kockáztat, hanem csak akkor ha muszáj (mindig is utáltam a horrorfilmekben azt a részt, amikor a házban magányos főhősnő egyedül lemegy a pincébe, mert zajt hall - én fejvesztve rohannék ki a házból!). 

Aztán ugye van itt egy férfi főhős, a titokzatos Devlin! És végre, micsoda egy férfi! Devlinért nem azért lehet oda-meg vissza lenni, mert kockás a hasa és kidolgozott izmai vannak, ilyenekről még csak szót sem ejt az írónő, hanem úgy írja le nekünk a típusát, hogy csak az zakatol az agyunkban, hogy milyen kisugárzása van ennek a fickónak és apránként csepegtet bizonyos infókat vele kapcsolatban, amelyek nemhogy közelebb vinnének a megértéséhez vagy a szellemeihez, hanem csak egyre jobban összezavarnak. Mégis, nekem úgy tűnt, hogy ebben a nyomozásban olyan volt, mint egy kőszikla, azaz Amelia bármikor számíthatott rá, ő ott volt.

"– És magának? Szoktak lenni visszatérő álmai?
– Szoktak – hallgatott el. – Aztán felébredek, és kiderül, hogy valóság."

Maga a történet is elég kacifántos lett. Én bizony ki nem találtam a gyilkos személyét, menet közben úgy éreztem magam, mint egy Agatha Christie-krimi esetében, állandóan másra tippeltem és mondanom sem kell, hogy nem találtam el. Aztán van benne egy igazán nagy csavar is, ami miatt végképp megemeltem a kalapom, bár bevallom számítottam erre a húzásra egy ilyen sztori esetében, de a többi eseménnyel szépen elaltatta az éberségem az írónő. 

Amelia munkáját is imádtam. Ő nem szellemirtó, vagy olyan médium, aki szellemekkel foglalkozik, hanem egy rettentően érdekes szakmát választott magának. A sírkövekről, a temetkezési szokásokról olyan dolgokat tanulhattam meg, amelyek tudatában ha legközelebb egy temetőben járok biztosan másképp fogok nézni egy sírt vagy egy sírszobrot.

A helyszínválasztás pedig nagy kedvemre volt, hiszen ez a regény a babonákkal övezett Délen, Charlestonban játszódik, ahol még hisznek a boszorkányságban, ahol a holtakat legalább olyan tisztelettel kezelik, mint az élőket. Egy ilyen történethez egy ilyen helyszínt választani számomra nagyon jó húzás volt, és a vékony cérnaszálon lógó idegeimnek kimondottan megnyugtatóak voltak azok a részek, amelyeknél a déliek vendégszeretetéről vagy éppen tornácos házairól esett szó.

Annyira megfogott magának ez az első kötet, hogy amikor láttam, hogy ezzel nagyon gyorsan végezni fogok és még éjszaka is csak faltam a sorokat, másnap délután az első utam a könyvesboltba vezetett, hogy beszerezzem a második kötetet. Azóta sajnos már azt is "elfogyasztottam" és csak annyit mondhatok, nem fogom tudni kivárni, amíg a harmadik rész megjelenik magyarul, és a folytatást muszáj leszek elsőként angolul elolvasni! 

(ui: a könyv olvasása közben végig Jane Eyre története járt a fejemben, valahogy Devlin karakterét Mr. Rochesterével tudtam azonosítani és a hangulat is azt a fajta borzongást váltotta ki belőlem, mint amit Thornfield.)

+ egy kis érdekesség: érdemes megnézni az írónő honlapját a sorozattal kapcsolatban, mert Amelia Déljéről csodás képeket találni ott, illetve zeneszámokat is, amelyek tökéletesen passzolnak a történethez

Értékelésem: 4,5 / 5 - ből

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2012

Fordította: Szlovacsek Ilona

10 évvel fiatalabb

Liane Moriarty: Add vissza az életem!

Ne, ne ijedjen meg senki, nem egy átalakító műsorról írok, ez még mindig könyves blog, szóval megint csak egy könyv lesz a főszereplő. Egy olyan regény, amelyre nem voltam igazán kíváncsi, amely valamilyen úton-módon sehogy nem talált utat a szívemhez (értem ez alatt, hogy sem a fülszöveg, sem a borító nem vonzott első látásra). Mégis hogyan került akkor a kezembe? Megkaptam ajándékba! És ugye azt mondják, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, jelen esetben ne zárkózz el egy könyv elől sem, szóval novemberben ezzel a könyvvel indítottam a hónapot. Ráadásul újfent bebizonyosodott számomra, hogy ne ítéljek előre semmilyen könyv tekintetében, mert amennyire nem vártam ettől a regénytől valami nagy durranást, olyannyira tetszett és gondolkoztatott el.

Az alaptörténet nagyon egyszerű: adva van egy 39 éves fiatalasszony Alice, aki egyik reggel a konditerem stepaerobick óráján elesik és beveri a fejét, de úgy, hogy amikor magához tér azt gondolja, hogy 29 éves és az első gyermekével várandós éppen. Szóval egy esés és hipp-hopp 10 év eltűnt az életéből. Az igazi sokk nem is akkor éri, amikor rájön, hogy 10 évvel több, mint amennyinek gondolja magát, hanem amikor a kórházban az alábbiak történnek vele:

• hívná imádott férjét, akinek a titkárnője olyan lekezelően bánik vele, mintha ő valami kiállhatatlan boszorkány lenne, majd a férj habzó szájjal hívja vissza egy fontos üzleti útról - konklúzió: 10 év után éppen válófélben vannak azzal az emberrel, akibe Alice 29 évesen teljesen bele volt pistulva, és aki nélkül egy napig nem tudta volna leélni az életét.
• természetesen kiderül, hogy nem terhes, sőt talál a hátizsákjában egy 3 lurkót ábrázoló képet - konklúzió:  10 év alatt 3 gyerek és ebből csak az első terhességére emlékszik, de még azt sem tudja hogy hogyan hívják a gyermekeit.
• mentsvárként a nővérét hívja, aki ugyan bemegy hozzá a kórházba, de érezhetően megváltozott a viszonyuk a 10 évvel korábbi állapothoz képest - konklúzió: valami itt is nagyon félresikerült a kiesett időszak alatt.
• realizálja, hogy a ruhamérete két számmal lett kisebb, a teste kisportoltabb, az arcán mutatkozik pár ránc - konklúzió: ki ez a sportos nő, aki a reggelét az edzőteremben kezdi és hová lett az igazi (régi) Alice?

De mivel egyéb baja nincs, és az orvosoknak nem vallja be, hogy nem tért vissza a kórházban megfigyelés alatt töltött időszak során az emlékezete, ezért hazaengedik és innen kezdődnek a megpróbáltatások. Hiszen itt van Alice, aki 29 évesnek érzi magát, tele szerelemmel a férje iránt, boldogsággal a lelkében, ráadásul a meglévő emlékei szerint első gyermeküket várná éppen. Ehelyett van egy majdnem 40 éves Alice, aki hazatérése után azzal szembesül, hogy ugyan épp olyan gyönyörű házuk lett a férjével Nickkel közösen, mint amit elterveztek, és van 3 gyermeke, de a rokonai és barátai elmondása szerint mégsem olyan ember lett belőle, amilyen 29 évesen gondolta, hogy lesz belőle 10 év múlva. Mi történt vele ez alatt az idő alatt? Hogy változhatott meg ennyire? Mi ment félre a férjével való kapcsolatában, hisz annak idején megígérték egymásnak, hogy ha bajba kerülne a házasságuk körömszakadtáig harcolni fognak a rendbehozatalára? Mi történhetett a nővére és közte, hogy szinte tapintható a testvérek közötti feszültség? És mi lett a csigaházába visszahúzódó anyjával, aki most Alice apósának felesége lett és salsát oktat? Hát megbolondult itt mindenki? Nem Alice, csak eltelt 10 év, amely hatással volt az életedre!

„Felnőtt. Ez történt. Egy felnőtt nézett rá vissza a tükörből. Csak éppen nem érezte magát felnőttnek.”

Na, és épp ezért volt nekem ez a regény óriási meglepetés. Azt gondoltam, hogy valami csajoknak szóló limonádé, aztán jó nagyot koppantam, mert nagyon sokszor szorult össze a szívem és gondoltam át azt, hogy mennyi minden történik egy ember életében egy évtized alatt és milyen borzalmas lenne egyik nap arra ébredni, hogy nem emlékszel ezekre a sorsfordító eseményekre. Milyen lehet nem emlékezni életed eddigi talán legmeghatározóbb 10 évére? Milyen lehet azzal szembesülni, hogy nem olyan nő vált belőled, mint amilyenre fiatalon gondoltál, hogy leszel? Aztán milyen lehet látni azt, hogy az az ember, akit imádsz, gyűlölettel teli tekintettel néz rád és egy gyermekelhelyezési perről akar csak veled beszélni? Milyen lehet egyáltalán nem emlékezni a gyermekeidre? Mindezeket a kérdéseket az írónő Alice karakterén olyan szépen kidolgozottan, érzelmesen mutatja be, hogy szinte az olvasás idejére én magam is eggyé váltam Alice-szel, az ő bizonytalanságai, érthetetlenségei az enyéimé is lettek.

Nagyon tetszett az a vonulat, ahogy Alice és Nick házasságát a visszaemlékezések során megismerjük, hogy megláthatjuk azt, hogy min csúsz(hat)nak el a dolgok két ember között. Annyira tipikus szerintem ez, amire a fiatal házaspárok azt gondolják, hogy majd náluk ez biztos nem így lesz, aztán persze mégis, és akkor hirtelen odáig fajulnak a dolgok, hogy a válás lesz a szemükben az egyetlen megoldás. Pedig lehetne másképp, csak ahhoz lehet, hogy mindenkinek hirtelen le kellene dobni x évet, visszamenni az időben és arra emlékezni, hogy hogyan is indultak neki a közös életüknek és utána egy kicsit kívülálló szemmel nézni a házassági gondokra, hogy akkor pl. mi most valóban egy tál cseresznye elfogyasztása miatt veszünk össze? (A példa a könyvből jön, az egyik legjobb jelenet szerintem, mármint arra, hogy a két fél mennyire másként látja ezt a cseresznyés ügyet.)

De nem csak ez az amnéziás dolog van a középpontba állítva, hanem a már fent említett a házastársi problémák, a gyermeknevelési gondok, a lázadó és szüleik válását nehezen viselő gyerekek, a küzdelmes hétköznapok, a gyász, a barátnők fontossága és Alice nővérén keresztül pedig a harc egy gyermekért. Szóval ez egy nagyon komplex és szerintem baromi jól megírt regény!

Ráadásul ezt az összetettségét a könyv stílusa is tovább tetézi, ugyanis a történetet 3 nő meséli el. Egyrészt Alice, aztán nővére, Elisabeth leveleken keresztül, amelyeket E/1. személyben ír a pszichológusának, illetve itt van a lányok nagymamája, aki pedig blogol az idősek otthonában és a blogos bejegyzéseken keresztül ismertet az olvasókkal pár családi történetet. Szóval 3 különböző nő, 3 különböző formában és 3 eltérő stílusban, de mindannyian egyre több puzzle darabot adnak a képhez, hogy kerek egésszé álljon össze az elmúlt időszak történése.

A sok szomorkás és érzelemdús eseményen kívül egyébként jó pár humoros jelenet is van a könyvben, pl. az idősek otthonában rendezett műsor, vagy a nagyymama blogbejegyzései és az arra jövő kommentek vagy az, ahogy a gyerekek nap mint nap átverik az anyjukat, hiszen Alice nem emlékszik az általa felállított szigorú szabályokra.

"– A többi anyukához képest, akiket az iskolából ismertek – szólalt meg ismét – szigorú vagyok?
– Olyan vagy, mint a nácik – közölte vele Madison. – Mint egy gestapós."

Egy dolog miatt nem tudom maximálisra értékelni a könyvet: Alice legkisebb gyermeke Olívia rettentő cuki kislánynak van beállítva, ami nem is gond, hisz ismerek én zabálnivaló 4-5 éves lánykákat, de tudom, hogy ezek a pöttömök sem hívják az anyjukat és az apjukat minden adandó alkalommal Anyucikának és Apucikának, szóval ettől a sokadik alkalommal már a falra tudtam volna mászni. De tényleg csak ennyi negatívumot tudok felhozni a könyvvel kapcsolatban, mert sokkal-sokkal mélyebb történetet kaptam, mint amit vártam, igazán élvezhető stílusban megírva és még a befejezéssel is meg tudta koronázni az írónő az amúgy is szépen felépített és kidolgozott történetet. Örülök, hogy elolvastam!

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó: Pioneer

Kiadási év: 2012

Fordította: Morvay Krisztina

A hónap leg-leg-leg könyvei #18

Szeptemberben amilyen lelkesen köszöntöttem az őszt és amilyen nagy hévvel vetettem bele magam az olvasnivalók tömegébe, most novemberben annyira elhagyott az olvasási kedvem. Lehet, hogy csak a szokásos évi rövidke válságot élem át, de most valahogy máshol és máson kattognak a fogaskerekeim és nem köt le semmi, pedig írtam egy listát, amin olyan könyvek szerepelnek, amelyeket még idén szeretnék elolvasni. Nem úgy tűnik, hogy sikeres projekt lesz, de sebaj, majd akkor jövőre belehúzok!

Addig is inkább ránéztem az októberi olvasmányaimra, itt legalább látszik, hogy valóban szoktam olvasni. Érdekes hónap volt az október: volt benne hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás-olvasás, elkalandoztam a bájos Délre, nyomoztam egy kicsit a Pendragon legenda rejtélye után, Norvégiába és Párizsba is sikerült eljutnom és még egy kis romantikát is sikerült becsempésznem a mindennapjaimba.

1. Katherine Webb: Az elfelejtett dal: első könyvem volt ez a történet az írónőtől és nagyon vágytam arra, hogy elolvashassam. Nagyon jó és szerteágazó történetet kaptam, az egyik legjobb atmoszférával, helyszínnel itt találkozhattam, beleborzongtam a leírásokba.
2. Szerb Antal: A Pendragon legenda: elég rég volt, hogy beszereztem ezt a könyvet, rögtön az Utas és holdvilág elolvasása után lehetett. Azt hiszem ez volt az a történet október folyamán, ami a legösszetettebb volt, ha akarom akkor krimi, ha akarom akkor paródia, vagy történelmi regény - mindez megtalálható benne, ráadásul Szerb Antal stílusa lehengerlő és zseniális.
3. Beth Hoffman: Déli álmok: az egyik legbájosabb hangulatú történet, amely a tipikus Déli atmoszférát olyan jól tárja elénk, hogy pillanatok alatt elfeledkeztem arról épp hol is vagyok.
4. Linn Ullmann: Áldott gyermek: most ősszel erős késztetést éreztem, hogy olvassak valamit skandináv szerző(k)től és az internetes keresgélésem eredményeképpen találtam rá Linn Ullmann ezen regényére. Erre a könyvre azt tudnám mondani, hogy olvasása közben ez okozta nekem a legtöbb érzelmi feszültséget. Mert éreztem, hogy a felszín viszonylagos nyugalma alatt olyan elfojtott érzelmek parázslanak, amelyek ha felszínre kerülnek, akkor aztán elégetnek majd mindent. A kérdés egész végig az volt bennem, hogy mikor történik majd meg mindez és mi marad a pusztítás végén?
5. Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél: majdnem egy éve, hogy beszereztem ezt a könyvet, aztán most ősszel végre azt éreztem, hogy itt az ideje sorra keríteni. Ez volt a második könyvem az írónőtől, de ezek után a többit is szeretném majd elolvasni. Romantikus címkét kapnak a regényei, de szerencsére nem azt a fajta romantikát képviseli amely belefullad a giccsbe és a nagy rózsaszín ködbe. Csakúgy, mint az első könyve esetén itt is elmondhatom, hogy a legszerethetőbb karaktereket alkotta meg főszereplőiben - nem tökéletesek, hibáznak (szinte folyamatosan), de képesek a fejlődésre és mert olyanok mint mi közel tudjuk őket érezni magunkhoz.
6. Julia Quinn: Splendid: ez a könyv Szilvamag bejegyzésének elolvasása után került a figyelmem központjába. Olvastam én már pár könyvet az írónőtől, szeretem is a stílusát, és most erre azért lettem kíváncsi, mert az első regénye. Azt gondoltam nem lesz olyan jó, mint az általam eddig olvasottak és akkorát tévedtem, mert szerintem ez az egyik leghumorosabb, legmókásabb történelmi romantikus regény. Voltak olyan részek, amelyeknél az az igazi hirtelen felszakadó nevetés kapott el, szóval rettentő jó kis kikapcsolódás volt.
7. Ernest Hemingway: Vándorünnep: az egyik legcsodálatosabb történet, amit olvastam. Hemingway és első feleségének, Hadley-nek a története ez a Párizsban eltöltött évekről, de mindezt olyan tálalásban kapjuk az írótól, hogy úgy érezzük mi is ott rójuk velük az utcákat Párizsban. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Minden út Párizsba vezet

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Nagyon régen vágytam már elolvasni Hemingway Vándorünnep című kisregényét. Rengeteg blogger elismerő és rajongó véleményét olvastam róla, és mindig fájt a szívem, hogy szinte beszerezhetetlen. Aztán A párizsi feleség elolvasása után egyre csak azt éreztem, hogy tényleg fel kell kutatnom ezt a könyvet, mert maga az írónő is megemlíti, mint forrásmunkát, amelynek sokat köszönhetett a könyve megírása során.

Úgy tűnt, hogy októberben rám mosolygott a szerencse, mert amikor nem is számítottam már rá, akkor sikerült megtalálnom egy antikváriumban. 

Miután hazavittem, szinte rögtön hozzá is kezdtem és azt vettem észre, hogy nagyon gyorsan elmerültem a történetben, az oldalak meg csak fogynak és fogynak. Gondoltam, hogy nem lesz ez így jó, én nem csak 1-2 napot szeretnék Párizsban tölteni Hemmel és Hadley-vel, hanem legalább egy hetet, szóval szándékosan lassítottam, esténként engedélyeztem magamnak pár fejezetet, azokat teljes átéléssel olvastam. De azt hiszem, nem is lehet másként, mert ahogy Hemingway ír erről a városról, az ottani életről, szinte vele együtt átéljük mi is a történéseket.

Mivel Hadley szemszögéből olvastam már mindezekről az eseményekről, olyan sok újdonságot nem kaptam,

ellenben nagyon jó volt megismerni az érem másik oldalát, azaz Hemingwayt és az ő érzéseit azokról a Párizsban eltöltött évekről, a pályája kezdetéről, a nehézségekről, a kudarcokról és a sikerekről. Másfajta élvezet volt az ő szemszögéből olvasni Gertrude Steinhez, F. Scott Fitzgeraldhoz, Ezra Poundhoz fűződő barátságáról. Meghatározó évek, kapcsolatok voltak ezek Hemingway számára mind szakmailag, mind magánéletileg, nem véletlen, hogy évekkel később, 1957-ben nekiállt ennek a történetnek. Annyira magam elé tudtam képzelni őt, ahogy beveszi magát egy párizsi kávéházba, kikészíti az íróeszközöket, kér egy kávét a pincértől és csak ír, ír, ír, majd áthúzza az egészet, megrázza a fejét, mert elégedetlen azzal, amit aznap alkotott és nagy sebbel-lobbal elindul egyet sétálni a Szajna-partjára. Másnap pedig kezdi elölről az egészet talán nagyobb sikerrel.

"Néhány kék fedelű füzet, két ceruza, egy ceruzahegyező (a zsebkés túl sok ceruzát pazarol), a márványtáblás asztal, a kora reggel illata, kisöpört és felmosott helyiség, no meg szerencse - mindössze ennyi kellett az íráshoz. Ami a szerencsét illeti, az ember vadgesztenyét és nyúllábat hordott a jobb zsebében. (...)

Néha olyan jól ment az írás, sikerült annyira életre kelteni a tájat, hogy az ember szinte ott volt, kilépett a fák közül a tisztásra, fölkapaszkodott a fennsíkra, s látta a dombokat ott túl a tó nyúlványán."

Shakespeare & Company

Amibe pedig igazán beleszerelmesedtem az Hemingway látogatásai voltak a Sylvia Beach által működtetett Shakespeare & Company párizsi könyvesboltba, illetve abba, ahogy minden alkalommal újabb klasszikussal ismerkedett meg, ahogy belevetette magát pl. az orosz irodalom megismerésébe (sajnos nekem elég nagy hiányosságom ez, most kaptam egy kis inspirációt, hogy változtassak rajta).

"Azóta, hogy Sylvia Beach kölcsönkönyvtárára rábukkantam, elolvastam Turgenyev valamennyi írását, Gogol minden angolul megjelent művét, Tolsztojt Constance Garnett fordításában és az angol nyelvű Csehov-fordításokat mind. (...)

Dosztojevszkijben voltak hihető dolgok és hihetetlenek, de néhány olyan igazság is, hogy más emberré vált tőle az, aki olvasta; műveiben az emberi esendőséget és őrültséget, a gonoszságot és életszentséget, a játékszenvedélyt éppúgy megismerte az ember, mint ahogy Turgenyevnél megismerte a tájat és az utakat, Tosztojnál a csapatmozdulatokat, a terepet, a tiszteket és a közkatonákat, s a harcot magát."

Azért meg aztán végképp a kedvenceim közé sorolhatom majd ezt a könyvet, mert úgy tudott elkalauzolni Európa egy másik szegletébe, hogy ki sem tettem itthonról a lábamat. Mondjuk örültem volna annak, ha olvasás előtt beszerzek egy részletes utcatérképet Párizsról és jelölöm a helyeket, utcákat, ahol Hemingway megfordult. Bár ezt legközelebb is megtehetem, amikor újra leveszem majd a polcról, mert biztos, hogy valamikor újra fogom olvasni ezeknek az éveknek a történetét, főleg ha egyszer esetleg Párizsba is eljutok majd, hisz ahogy Hemingway írta:

"Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep."

Értékelésem: 5 / 5 - ből

Kiadó: Magyar Helikon

Kiadási év: 1971

Fordította: Bart István, Göncz Árpád, Szász Imre

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Kettő az egyben - könyv és film #1

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Nem tudom, mi történt velem mostanában de rákattantam a régi fekete-fehér filmekre. Igazából akkor éreztem elég erőteljesen, hogy itt nagy hiányosságaim vannak, amikor elolvastam Marisa de los Santos És besétált a szerelem c. regényét, ahol a főhősnő, Cornelia nagy rajongója ezeknek a filmeknek, és kedvenc színésze Cary Grant. (A régi nagyok közül az enyém Gregory Peck :)) Amikor ebben a könyvben olvastam a filmekről, bizony sokat keresgéltem az interneten, hogy egy picit képbe kerüljek velük és akkor elhatároztam, hogy ahogy időm engedi, majd igyekszem több ilyen régi filmet megnézni.

Az ősz beköszöntével pedig mindig sokkal erőteljesebben érzem azt is - tudom, ez biztos szintén valami bolondság nálam -, hogy az évszaknak megfelelő hangulatú könyvet olvassak. Így jutott az eszembe Daphne du Maurier híres regénye A Manderley-ház asszonya, ami az egyik kedvenc könyvem. Mivel sajnos nincs belőle saját példányom, mert könyvtárit olvastam anno, ezért nem tudtam gyorsan lekapni a polcról, hogy újra elolvassam. Bár már 3 éve, hogy megismerkedtem Maxim de Winter és ifjú (második) felesége történetével, a mai napig igen élénken él bennem mind a történet, mind a hangulat, mind a színhely. Végig libabőrösen olvastam, ott bolyongtam az új, félénk feleséggel abban a hatalmas házban, Manderley-ben, és éreztem én is az első hitves, Rebecca szellemét. No és persze rázott a hideg ezt az első asszonyt mániákusan imádó házvezetőnőtől, Mrs. Danverstől.
Szóval mivel a könyv nem volt elérhető közelségben, ezért a Hitchcock-film megnézése mellett döntöttem. Egyedül voltam, a sötét szobában kuporogtam a takaró alatt jól felszerelve egy bögre gyümölcsteával és egy kis nassolnivalóval és majd kitört a frász a film közben. Tökéletes élmény volt! 

Mrs. Danvers és az ifjú feleség

A szereplők nagyon jól eltaláltak voltak: az ifjú feleséget játszó színésznő Joan Fontaine olyan ártatlan, olyan szerelmes, olyan félénk volt, és olyan elveszett amilyennek lennie kellett. 

Maxim szerepét Sir Laurence Olivier szintén hihetően formálta meg, remekül hozta a szerep kettősségét: azt a Maximot, aki csendes, nyugodt életre vágyik, újrakezdésre egy ártatlan és szerelmes ifjú nő oldalán, illetve azt a Maximot, aki valami borzalmas titkot őriz Rebeccáról, a házasságukról és aki úgy érzi, hogy nem jár neki második esély. 

Természetesen az egyik kulcsszerep a történet során Mrs. Danversé, akit Judith

Mr. és Mrs de Winter

Anderson formált meg oly pontosan, hogy esküszöm, láttam a végén az őrületet, a mániát a szemében és féltem, de még mennyire féltem tőle, hisz én már tudtam, hogy mire képes ez a nő.

Szintén nagyon tetszett maga Manderley, a ház, a szobák, az a kísérteties hangulat, ami átjárta a falakat. Ugyan egy percre sem tűnik fel az első feleség Rebecca (se egy festményen, se egy fényképen esetleg), de ott van, végig ott van a szelleme, mindig minden Rebeccához kanyarodik vissza. Több kulcsjelent van a filmben (pontosan követve a könyvet), amelyben Rebecca főszereplővé válik és el nem tudtam képzelni, hogy ez a filmben mennyire fog átjönni úgy, hogy nem ölt testet valójában. Nem véletlen volt Alfred Hitchcock a thriller nagymestere, mert ő ezt a feladatot is gyönyörűen megoldotta!

"Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem."

Mielőtt átmennék fanatikus rajongó üzemmódba, azoknak, akik még nem ismerik a történetet mindenképpen ajánlanám a könyvet. Higgyetek nekem, letehetetlen, hátborzongató, baljóslatú, és egyszer az életben muszáj elolvasni! Utána pedig szinte kötelező az 1940-ben készült film megnézése, a kettő együtt lesz igazán tökéletes élmény, amit egyhamar biztos, hogy nem felejt el az ember, hisz Manderley senkire nem marad hatás nélkül!

"Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik."

A filmről a Porton itt olvashattok (a posztban felhasznált képeknek is ez a forrása), illetve itt megnézhettek egy angol nyelvű előzetest a filmből.

Könyvszaporulat - október

Október nagyon jó kis hónap volt, kimondottan szerencsésnek tartom magam a beszerzéseket tekintve. Régóta vágyott könyveket sikerült megszereznem, ráadásul olyan árakon, amelyeket először el sem akartam hinni. Összesen 4 könyv gyarapította a gyűjteményemet (ennyi mennyiségnek hónapról hónapra még sikerül helyet találnom, de jövőre már nagy gondban leszek).

Az első Linn Ullmann Áldott gyermek c. könyve (azóta elolvastam, poszt is érik belőle) - ez az egyetlen, amelyet az internet nyújtotta "normál" akció keretében szereztem meg. Egyszer csak elfogott az érzés, hogy nekem el kell olvasnom ezt a könyvet, hogy kell valami skandináv olvasmány őszre, így engedtem ennek a késztetésnek, aminek utólag nagyon örülök.

Aztán a második könyv egy Múzeum körúti antikváriumozás eredménye, ez pedig Charles Frazier Hideghegy c. regénye. Olyan nagyon régen szerettem volna már elolvasni, hisz nagyon sok jót írtak már róla, a filmet anno láttam is, szerettem is és Katacita eme bejegyzése után muszáj volt az őszi vagy a téli hónapokra beszereznem, hogy ebben az időben tudjam majd elolvasni.

A harmadik és negyedik könyv egy délutáni antikváriumozás után került a birtokomba, ezúttal a Jászai Mari téri Szőnyi Antikváriumban nézelődtem (ide időről-időre betérek, és csak ritkán jövök ki üres kézzel). Itt akadtam rá egy gyűjtemény keretében Hemingway Vándorünnep c. kisregényére, amit már sokan sokszor ajánlottak, amiről már annyi szépet és jót olvastam, és amit főleg azóta szerettem volna igazán beszerezni, amióta elolvastam A párizsi feleséget. Ráadásul majdnem beszerezhetetlen ez a könyv, tényleg régóta vadásztam rá és ezért is döbbentem meg annyira, hogy egyszer csak ott figyelt az egyik polcon, mindössze 500 Ft-ért. Rögtön lecsaptam rá! 

Utána igazából már csak bónuszként nézelődtem tovább, erre megláttam egy szinte új állapotú kiadásban Zilahy Lajos Két fogoly c. könyvét (ezt anno az 1. világháborús egyik olvasmányom kapcsán ajánlotta nekem Nokedli, azóta volt kívánságlistás) és mikor megláttam, hogy csak 240 Ft, bizony nagy mosollyal vittem a két könyvet a pénztárhoz. Kifelé jövet azon gondolkoztam, hogy kb. 3 gombóc fagyi áráért micsoda szuper könyvekhez jutottam. 

Szóval tényleg jó volt az októberi beszerzés: csupa klassz könyv igazán pénztárcakímélő árakon!