Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

"– De… – Elhallgat. Ki akarja mondani. A szája korábban formálja a szavakat, minthogy megszólalna, de végül: – Nem vagy meztelen. 
– Remek megfigyelés – mondja a nő hüvelykujját feltartva és kacsintva. – Rossz hírem van, Del. Valójában nem kamionpihenős prosti vagyok, ezért nem fogjuk baszással tölteni ezt a szép estét. Vagy reggelt. Azt hiszem, már reggel van, nem? Akárhogy is, baszás az nem lesz. Nincs pénz, nincs móka. 
A férfi állkapcsa összeszorul. 
– De felkínálkoztál. Tartozol nekem. 
–Tekintve, hogy még nem fizettél nekem, tekintve továbbá, hogy a prostitúció nem egészen legális ebben az államban, na nem mintha a moralitás törvényi szabályozása mellett állnék, mert ami engem illet, mindenki azt csinál, amit akar, de a lényeg, hogy szerintem lószarral sem tartozom neked, Del. 
– A picsába. Te aztán szereted hallani a saját hangodat, mi? 
– Igen. – Miriam tényleg szereti."

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az új blogomra. Ha van kedved gyere, és nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Három könyvről röviden

Az a helyzet, hogy mostanában inkább szívesebben olvasok mintsem írok, így több olyan könyvet is magam mögött hagytam már, amiről eddig nem született bejegyzés és sajnos a lecsökkent közlési kényszeremnek hála szerintem erre  már nem is fog sor kerülni. Ám a napokban rábukkantam néhány elfeledett régi vázlatomra, és a régi szép idők emlékére úgy gondoltam, hogy összegyúrom őket egy amolyan zanzásított röpke posztba. :)

Rachel Vincent: Add a lelkedet (Sikoltók 4.) 

A Sikoltók sorozat 4. része sajnos nagy csalódás volt a számomra, mert bizony ez volt az eddigi kötetek közül a leggyengébb. Nem tehetek róla, de Kaylee hozzáállása a Nash-el való kapcsolatához totál kiverte nálam a biztosítékot, pedig a féltékenységi rohamait még nem is írtam a listájához. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy miért nem tudott végre megbocsátani Nash-nek, aki meglátásom szerint már épp eleget vezekelt a bűneiért. Szerintem most inkább épp támogatnia kellett volna ezt a szegény srácot és nem eltaszítania magától, és ahelyett, hogy folyton csak féltékenykedett és azon lamentált, hogy vajon adjon-e egy újabb esélyt kettőjük kapcsolatának vagy sem, inkább csak oda kellett volna tennie magát és Nash mellett maradva segíteni neki, hogy minél könnyebben vészelje át a drogfüggőségéből adódó komoly testi és lelki elvonási tüneteket. De neeeem. Ő csak vacillált, meg cirkuszolt és nyűglődött.... egyszóval kiborító volt. A cselekményt illetően - és több hónap távlatából nézve - erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy miről is szólt valójában.... hát az utolsó néhány pár oldaltól eltekintve őszintén szóval semmiről.
Úgyhogy ez a rész nálam durván alul teljesített, melynek hála kicsit el is ment a kedvem az egésztől, de úgy vagyok vele, ha már eddig eljutottam, akkor kár lenne veszni hagynom a sorozatot, úgyhogy adok még egy esélyt a folytatásnak.

Fiona Paul: Seregély (Az Örök Rózsa titkai 3.)

A démonok és groteszk alvilági lények után Fiona Paul Örök Rózsa titkai trilógiájának befejező kötetével múlattam az időt, mely regény megjelenését már nagyon régóta vártam, hiszen nagy rajongója vagyok a sorozatnak. De sajnos azt kell mondjam, hogy kissé csalódott vagyok - igen, ismét -, ugyanis nem lett elsöprő szerelem a regényből. Hogy miért? Mert meg voltam győződve arról, hogy ebben a részben Luca sokkal több szerepet fog majd kapni és vele együtt a romantika is, melynek köszönhetően már előre borítékoltam a sóhajtásokkal teli édes pillanatokat közte és a hősnőnk  között, de mint kiderült kissé pofára estem, mert most aztán tényleg csak a nyomozáson volt a hangsúly, ami egyébként nem volt rossz, tényleg egy szavam nem lehet ellene, hisz tele volt izgalommal és rémisztő helyzetekkel.... de a fene vigye, akkor is valami másra számítottam.
Ami óriási pozitívum volt a számomra, hogy Cass az elmúlt részek alkalmával olyan változáson ment keresztül, hogy le a kalappal előtte. Egy elkényeztetett és burokban nőt leányzóból egy erős, bátor és határozott nővé cseperedett, aki az egész Örök Rózsa rendjének titkát szinte teljesen egyedül göngyölítette fel.
Szóval bár a romantika terén árnyékra vetődtem, de a történet kissé gótikus és hátborzongató hangulata az nagyon bejött. Amit még egy kicsit sajnálok ezzel a résszel kapcsolatban, hogy érzésem szerint valahogy most  nem igazán sikerült  a szerzőnek tökéletesen átadnia a szereplők érzelmeit, mert értem én, hogy Cass - pengeéles logikával - miért is választotta azt a férfit, akit végül is választott, de a döntése és a szavai mögött nem láttam az őszinte érzelmeket és szerelmet, és ez számomra sokat levont a történet élvezeti értékéből.

Összességében - és a nyavalygásaim ellenére -  jó kis könyv volt ez, bár az is igaz, hogy a Belladonnát nem múlta felül, de ha valaki egy izgalmas és főként nyomozással teli történelmi YA-ra vágyik egy kis romantikus beütéssel, akkor annak biztos nyugodt szívvel ajánlanám.

Susan Elizabeth Phillips: Álom, édes álom (Chicago Stars 4.)

A következő olvasmányom Susan Elizabeth Phillips Álom, édes álom című regénye volt, amit egy kedves barátnőm ajánlására vettem a kezembe.
Aki ismer az tudja, hogy nem rajongok az írónőért, persze azt sem tagadom, hogy még csak egy-két könyvét olvastam eddig, vagyis nincs sok tapasztalatom vele kapcsolatban, de valahogy ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy ne soroljam őt a kedvenc romantikus szerzőim közé. Sokat beszélgettem már erről másokkal, hogy vajon ennek mi lehet az oka, hiszen ha valaki szereti a romantikus már-már cukormázba hajló regényeket, akkor az én vagyok, és mégis. (Őszintén szólva a történelmi románcokat nálam semmi nem múlja fölül, azok az én szívem csücskei, egyszerűen imádom őket. Imádom a kor hangulatát és gondolkodásmódját,  a szemérmesebb megfogalmazást, a visszafogottabb és titokzatosabb szereplőket... ahhh, egyszóval teljesen odavagyok értük.) De visszatérve a regényre, meglepő mód nem bántam meg, hogy végül is elolvastam mert határozottan jó könyv volt.

Egyébként érdekes volt a vele való kapcsolatom, mert az elején csak úgy faltam a sorokat, egészen addig, amíg el nem jutottak a szereplők az első ágyjelenetig, mert nem tudom ki hogy van vele, de számomra egy romantikus regény legjobb része midig is az  volt, ahogyan eljutottak a hősök addig a bizonyos pontig.... mely pont ebben az esetben igen korán bekövetkezett. Sajnáltam is mindezt cefetül olyannyira, hogy még a történet utáni lelkesedésem is kissé alábbhagyott, de Ethan és Kristy sztorija miatt ismét elkezdett érdekelni a könyv, úgyhogy egy kisebb átmeneti "válság" után újra elkapott a lelkesedés.
Szóval finoman szólva is érzelmi hullámvasút volt számomra a regény; hol nem tudtam letenni, hol pedig kicsit untam, és alig vártam, hogy újra elkapjon a lendület, de a végén, amikor becsuktam, mégis úgy éreztem, hogy vétek lett volna kihagyni, és nem csak azért mert tele volt érzelemmel; boldogsággal és szomorúsággal, hanem mert a szereplők is olyan kivételesen erős és bátor karakterek voltak, akiknek a sorsáról és az egymáshoz való viszonyáról tényleg érdekes és szívfacsaró volt olvasni.

Olyannyira, hogy a végére még azt is majdnem elhittem, hogy mindez valóban megtörténhet. :)

Tovább olvasom...

Kresley Cole: Poison Princess – Méreghercegnő

Az történetről röviden annyit, hogy hősnőnk Evie tizenhat éves és irigylésre méltó életet él, ha nem vesszük számításba, hogy borzalmas hallucinációk gyötrik, mely miatt már elmegyógyintézetbe is került, ahova egyébként a kedves anyukája dugta be a nyári szünetben.
Amikor az év elején az iskolába új diákok érkeznek, a közülük való hosszú bűnlajstrommal rendelkező ám de igen jóképű új fiú Jack, rögtön szemet vet a lányra, de az eltérő társadalmi helyzetük és az ebből fakadó előítéleteik hőseinket kezdetben inkább csak eltaszítják egymástól, mintsem közelebb hoznák őket. Aztán történik valami, amit mindenki csak Villanásnak hív, és melyben elpusztul az emberiség java, megölve mindenkit, akit Evie szeretett. És ha mindez még nem lenne elég Evie rájön, hogy a hallucinációi voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak, amelyek továbbra sem szűntek meg.
Az egyedül maradt, életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni Jacktől, aki pont jókor érkezik, hogy megmentse őt a milicistáktól, és ezzel kezdetét is veszi közös utazásuk, melynek célja Evie egyetlen életben vélt nagymamájának a felkutatása.

Merő lustaságból kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivelhogy az estére tervezett Fiona Paul regényért lusta voltam kicsattogni a lakás legtávolabbi sarkába, és mivel ez pont kéznél volt, így más lehetőség híján végül is csak ez maradt. És már az első oldalak után az a kósza gondolat röppent fel bennem, hogy hogy a jófenébe maradhatott ki nálam ez a nagyszerű történet idáig, ami már a prológusával - amiben egy őrült pszichopata úgy csalogatja be hősnőnket a házába, mint ahogyan azt a gonosz boszorkány tette a Jancsi és Juliskában - rögtön elfeledtette velem a körülöttem lévő világot.

Elsősorban a könyv hangulata volt az, ami totálisan levett a lábamról, melyet az a hátborzongató poszt-apokaliptikus háttér adott, amit az írónő olyan szemléletes és remek módon írt le, hogy az események szinte filmként peregtek a szemeim előtt. Másrészt pedig a történet felépítése és maga az ötlet - mely szerint Evie-nek a tarot kártya huszonegy  Nagy Arkánumát, melyeket tinédzserek testesítenek meg kell majd legyőznie - volt az, ami miatt letehetetlen volt számomra a regény.

Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie, Csak egy maradhat életben.

Bizony azt kell mondjam, hogy mindegyik szereplő karaktere jól el lett találva, nem tisztán csak jók és rosszak voltak a történetben, hanem ennél jóval összetettebb és árnyaltabb jellemábrázolású fiatalokkal volt dolgom. Ettől függetlenül a főhősök, bevallom őszintén nem igazán kerültek közel a szívemhez, de nem is volt velük különösebb problémám, azon kívül, hogy Evie elkényeztetett éne az elején kicsit idegesített, és az állandó titkolózása Jackel szemben sem volt mindig ínyemre, de ahogy Evie különleges képessége egyre erősebb lett és ahogy a hatalmának is szép lassan a tudatára ébredt, olyan belső (és külső) fejlődésen ment keresztül, hogy ez miatt könnyen szemet tudtam hunyni a korábbi bosszantó tulajdonságai felett. Jack már nehezebb tészta, nem mondom, hogy maximálisan el tudott bűvölni, de a védelmező hős szerelmes szerepét szerintem egész jól játszotta, mindenesetre Evie helyében én biztos egy kis alkoholelvonóra fognám a srácot.

Összességében ez egy nagyon különleges és izgalmas olvasmány volt és egy elég erős kezdés is, mely mögött bízom benne, hogy a folytatás sem fog elmaradni. Úgyhogy mindenképp csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek ezt a könyvet, nyugodtan olvassátok, mert baromi jó.

Sorozat részei:
1. Poison Princess - Méreghercegnő
2. Endless Knight
3. Dead of Winter

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Poison Princess 
Sorozat: The Arcana Chronicles
Fordította: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Abigail Gibbs: Vacsora a vámpírral

Amikor két évvel ezelőtt megjelent ez a könyv, akkor szép reményeket fűzve hozzá vetettem rá rögtön magam, bízva abban, hogy ez tuti jó választás lesz. Aztán egy szép napon (ami lehet, hogy nem is volt olyan szép) a kiadó egy közösségi oldalon azt nyilatkozta, hogy nem kívánja folytatni a sorozatot, mely érthető mód rögtön el is vette  a kedvem az olvasástól - mert ugye minek belekezdeni egy olyan könyvbe, aminek úgysem jutok hozzá a folytatásához -, de akárhányszor ott álltam a könyvespolcom előtt azon tanakodva, hogy vajon melyik könyv társaságában töltsek el pár óra felhőtlen kikapcsolódást, mindig rásiklott a szemem erre a kötetre, és bár soha nem vettem le onnan, eldöntöttem, hogy az idén - a vcs kihívás keretében - mindenképp elolvasom, merthogy anno olyan lelkes voltam vele kapcsolatban, hogy csak nem hagyhatom úgy... érintetlenül árválkodni a polcomon.

És nem bántam meg, mert jó könyv volt, szerettem olvasni, hamar a végére is értem a bő 500 oldal ellenére, bár őszintén szólva én kissé elnyújtottan éreztem a történetet, egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna neki - szerintem. Maga a cselekmény egyébként nem volt túl szövevényes, persze volt benne izgalom és akció, egy kis politika és ármány, jóslatok és próféciák, de a fő irányvonal mégiscsak a két főszereplő, Violet és Kasper egymásra találásáról szólt.

A történet egy 17 éves lány Violet Lee körül forog, aki egy este rossz helyen volt rossz időben, mely véletlen örökre megváltoztatta az életét. Violetet egy ősi vámpír dinasztia a Varn család rabolja el, és tartja fogva a palotájukban, egészen addig, amíg el nem dönti, hogy vámpírrá kíván-e változni avagy sem. Ebben az új környezetben a lány hamar felfedezi a vámpírok pazar új világát, melyben ugyan egyaránt vannak jó és rossz - nagyon rossz dolgok – de ez utóbbi ellenpontjaként ott van számára a vámpírok dögös és ritka bunkó hercege, aki természetesen folyamatosan nagy hatással van rá. 

Meg kell hagyni, Gibbs regényében egészen új megközelítésben lehetünk részesei a vámpírok világának, ugyanis a hierarchia legtetején a férfiak állnak, a nőknek alig van beleszólásuk a politikába és úgy egyáltalán bármibe, amit őszintén szólva kissé sérelmeztem. Persze az is igaz, hogy igen nehéz megtalálni a női lét számára megfelelő középutat nemcsak vámpíréknál, de még nálunk embereknél is, de ebbe most ne menjünk bele, mert ez egy egészen más téma, én is csak azért mertem most szóba hozni, mert az eddigi paranormális könyveimnél nem pont ilyen felálláshoz voltam szokva. Szóval Violetet emberként és nőként is úgy kezelik a palotában, mintha csak egy tárgy lenne, és nem egy élő személy. Persze már az első pár oldalon nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy Gibbs vérszívói nem azok a sokak által - beleértve engem is - ismert és kedvelt fényre csillogó fajták, akik az "emberségükről" voltak híresek, hanem olyan kegyetlen lények, akiknek mi, halandó emberek tényleg csupán csak egy ízletes vacsorát jelentünk, úgyhogy e tekintetben sem mondható a könyv egy szokványos vámpíros történetnek.

A főhőst Kaspert be kell valljam nekem nem sikerült megszeretnem. Ő egy arrogáns és hihetetlenül tahó, elkényeztetett vámpírherceg volt, aki ugyan a könyv végére engedi láttatni azon gyengéd érzéseit, amiket már sok-sok éve mélyen eltemetett magában, de az én szívemet ez nem hatotta meg, ettől még nem vált rögtön szimpatikus és megnyerő szereplővé a számomra. Sajnos Violet sem nőtt közel a szívemhez, nem igazán értem, hogy miért is szeretett bele Kasperba - talán a Stockholm-szindrómája miatt -, mindenesetre ők ketten nem lettek a kedvenc párosom, de sebaj, mert volt más, ami miatt letehetetlen volt számomra a könyv. A történetben egyébként van egy átmeneti szerelmi háromszög is, de mire el tudtam volna dönteni, hogy melyik pasinak is szurkoljak már rövidre is zárta az írónő az egészet. Úgyhogy, aki hozzám hasonlóan ódzkodik a hármas felállás veszélyétől megnyugodhat, mert itt nincs túl sok efféle szerelmi nyűglődés.

Íme a külföldi borítók, szerintem mindegyik gyönyörű.

Ami igazán tetszett a könyvben az az emberek és a vámpírok közötti zavaros politikai helyzet és a párhuzamos világok elgondolása volt, mely utóbbiról sajnos alig tudtunk meg valamit, ami kevés információ a birtokomba került, abból ítélve nagyon érdekesnek és egyedinek gondolom az egészet, ezért is lettem komolyabban is kíváncsi a folytatásra... valóban nagy kár, hogy a kiadó elkaszálta a sorozatot.

Szóval mi tagadás, voltak problémáim a könyvvel, a vége felé pedig már erősen úgy éreztem, hogy elfáradt a történet, és talán vele együtt az író is, de ettől függetlenül még így is teljesen magával ragadt ez a képzeletbeli világ és maga a sztori is, úgyhogy azoknak, akik egy többdimenziós világban játszódó igazi, kegyetlen vámpírokról szóló könyvre vágynak, azoknak bátran ajánlom a Sötét hősnő első részét. 

Ja, és a fülszövegben az olvasható, hogy az idei év legérzékibb olvasmánya… hát izé, nem kell ám mindennek bedőlni.

Abigail Gibbs

A sorozat részei:

1. Dinner With a Vampire - Kaspar Varn & Violet Lee

2. Autumn Rose - Fallon, Athenea hercege & Autumn Rose Al-Summers

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Dinner With a Vampire
Sorozat: The Dark Heroine
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 548

Tovább olvasom...

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Olyan, de olyan rég olvastam már egy igazán, harapnivalóan izgalmas és humoros vámpíros könyvet, hogy már teljesen ki voltam rá éhezve. Szerencsére a vcs kihívásomba kettőt is beválogattam - szeretem őket na, miért is tagadjam -, így került a kezembe Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsája. Bevallom nem szívesen olvasok magyar írók tollából, mert ordas nagy előítéletekkel viseltetek irántuk (köveket a postaládámba kérem) persze próbálom ezen ellenérzéseimet kordában tartani, sőt mi több, küzdeni és tenni ellenük (lásd: bekerült vagy nem került be magyar szerző a vcs-be) és meggyőzni magam arról, hogy igenis vannak tehetséges hazai írók, csak rájuk kell találnom, és lám-lám Gaura Ágnes egy azon kevesek közül, akinek a nevét érdemesnek tartom a továbbiakban jól az eszembe vésni.

Nem is tudom, hogy mi olyat írhatnék még erről a könyvről, amit az előttem értékelők még nem írtak volna meg. Imádtam a regényt, ha az elejét nem is, de a végét mindenképp. Bori karaktere nagyon szimpatikus és üdítő volt a számomra, ő egy igazán sokoldalú egyéniség volt: okos, bátor és szép, a csípős nyelve és a vörös haja pedig csak még különlegesebbé és tökösebbé tette ezt az egyébként sem mindennapi nőszemélyt. Ráadásul az érzelmeit is a helyén tudta kezelni, mivelhogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a munkája miatt - vámpírológus a szentem - nemhogy hosszú távú párkapcsolatról, de még rövid kalandokról sem nagyon álmodhat, mert ugye melyik pasi engedné vígan és dalolva kedvesét éjszakánkét vámpírok vérét csapolni. Mert Borinak a Vámpírkutató Intézet alkalmazottjaként ez volt a munkája, egészen addig, amíg az intézetet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően be nem zárták. Így hát Bori munkanélküli maradt, de nem sokáig, mert a Nemzetbiztonsági Hivatal egy szörnyen titkos és szörnyen veszélyes feladattal bízta meg: be kellett épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, akik valami érthetetlen okból kifolyólag nem jelentek meg az üléseken, melynek következtében leállt a kormánymunka, és megbénult az ország döntéshozatali mechanizmusa. Borira várt tehát a feladat, hogy kiderítse, mit titkolnak az IQ vámpírok az emberi szövetségeseik elől és miért.

A könyv elején az egy négyzetméterre jutó dögös pasik száma kissé meglepően magas volt a számomra, persze nem mintha bármi kifogásom lett volna ellenük, csak gondoltam megemlítem ezt az édes kis apróságot. Persze ez a mennyiség a történet előrehaladtával ugyan változott, de soha nem érte el az egyet, amit szintén nem panaszként mondok, csupán a romantika kedvelők számára jegyzem meg halkan. Pedig ez a könyv egyáltalán nem is romantikus műfajú, ennek ellenére én mégis sóhajtoztam olvasás közben, mely kapcsán joggal röppenhet fel a kérdés, hogy vajon miért, de legfőképp kiért? Nos, természetesen a könyv másik főszereplőjéért a kissé mogorva és titokzatos, de rendkívül céltudatos Attiláért, aki nemcsak Bori főnöke volt, hanem az egyetlen olyan ember a történetben, akivel Bori valamilyen szintű baráti viszonyt tudott fenntartani, még úgy is, hogy folyamatosan vívták az eszméletlenül szórakoztató és parázs szócsatáikat, ami nagyon sokat dobott a könyv hangulatán. Kettőjük kapcsolatát illetően egyébként a kacsóimat bőszen tördelve nagyon várok ám valami nagy dologra.... tudjátok, arra a bizonyos áttörésre, amely a következő részek valamelyikében remélem, hogy meg fog majd történni.

A történet javarészt Magyarországon játszódott, egy két ember kivételével magyar szereplőkkel, amiről úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy be fog nekem jönni - már megint azok a fránya előítéletek ugye? - de tévedtem, mert bár kezdetben iszonyúan fura volt, hogy egy vámpírt Bélának, vagy Édes Klárának, vagy akár Ledér Lilinek hívjanak (mely nevek amellett, hogy roppant beszédesek egyszerűen hatalmasak) és olyan hazai sajátosság kerüljenek paranormális környezetbe, mint például a pálinka és a szolgálati Suzuki autó... de a történet előrehaladtával meglepő mód hamar megszoktam őket, csakúgy, mint a magyar mentalitás jelenlétét és az országra oly jellemző politikai zűrzavart.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a dartsozásnak igen fontos szerepe volt és gondolom a továbbiakban is majd lesz a történetben, rengeteg leírást olvashattunk róla (a játék szabályairól és az eredetéről), melyek mennyisége kezdetben kissé bosszantott (az elején pl. el nem tudtam képzelni, hogy mi a fészkes fenéért kell nekem ennyire részletesen tudni, hogy milyen szabályok szerint játszanak a zombik), de a könyv végére eljutottam odáig, hogy amikor előkerült a téma, már csak jót mosolyogtam magamban és fejcsóválva azon töprengtem, hogy vajon milyen bűnös vonzalom fűzheti a szerzőt ehhez a különleges sporthoz, hogy ilyen fontos szerepet tulajdoníott neki a könyvben.

Gaura Rejtőzködő Ágnes

Őszintén szólva óriási meglepetést okozott számomra ez a könyv, baromi jól szórakoztam olvasás közben, egyetlen dolog tart csak vissza attól, hogy kiválónak tituláljam, az pedig a kötet első 20-25%-a, melyet meglehetősen elnyújtottnak és indokolatlanul részletesnek éreztem.

A sorozat részei:

0.  Démoni színjáték (novella)

1.  Vámpírok múzsája

2.  Átkozott balszerencse

3.  Lidércnyomás 

4.  Lángmarta örökség
5. ...még előkészületben

Ez a könyv immár az ötödik olvasmányom volt a vcs listámról, nagyon örülök, hogy volt annyi merszem és eszem, hogy beválogattam és, hogy el is olvastam, mert óriási hiba lett volna kihagyni ezt a fantasztikus élményt. Természetesen a folytatás már itt csücsül az asztalomon a sorára várva.

Update 

Nemrég találtam egy interjút az írónővel Shanara blogján, melyben többek között arra is fény derül, hogy bizony még soha a büdös életben nem dartsozott... héééééé, ez így nem ér! :)

Kiadó: Delta-Vision
Sorozat: Borbíró Borbála
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Chanda Hahn: Bűbájtalan (Balszerencsés tündérmese #1) - Röpke poszt (4)

Ez a könyv úgy került a kezembe, hogy valami nagyon könnyed, kicsit sem elgondolkodtató rövid és mesésen romantikus történetre vágytam, valami olyanra, ami nem veszi túlzottan igénybe az agytekervényeimet sőt, ha esetleg még kicsit pusztítja is őket, azt sem lett volna nagy baj, és hát mit is mondhatnék, Chanda Hahn regénye mindezeknek a kívánalmaimnak tökéletesen megfelelt.

Hősnőnk Mina Grime az iskola lúzere egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Azt viszont, hogy ezzel az akciójával a figyelem középpontjába kerül és nemcsak a suli diákjai, hanem olyan mesebeli teremtmények is felfigyelnek rá, akik elől az anyja mindeddig csak óvta és védte őt álmában sem gondolta volna. Ugyanis Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, akit egy olyan átok terhel, mely generációról generációra száll. Ez az átok ölte meg az édesapját és most Mina élete is veszélybe került, így hát rajta a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot. Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténjen, meg kell szereznie egy könyvet, és végig kell játszania több mint 200 mesét.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó, a kivitelezés viszont elég gyatrára sikerült, sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, mint amennyit az írónak sikerült. A főszereplő lány - vagy inkább nevezzük kislánynak - borzasztóan idegesítő volt a számomra, ő tipikusan az a fajta szereplő volt, akinek az értelmi és érzelmi szintje kicsit sem volt összhangban a korával. A telefonmániás barátnője szintén zenész, lapozzunk. Brody és Jared: igazából miattuk adtam nagy jóindulattal három csillagot a könyvre, mindkettőjüket szerettem, ők tényleg olyanok voltak a regényben, mint a mesebeli hercegek, pontosabban csak Brody volt szőke és gazdag, Jared abból a bizonyos dögösen rosszfiú fajtából való volt. Mivel meséről van szó, így természetesen nem maradhattak ki az izgalmas és felettébb érdekes varázslények sem a sztoriból, akiknek az volt a feladatuk, hogy riogassák ezt a szegény Mina lányt és szerezzék meg tőle a varázskönyvet, de sajnos ezek a lények nemhogy félelmetesek nem voltak - képzeljétek, ilyen névvel futott az egyikük, hogy Szürke Farok, most komolyan? fetrengtem a röhögéstől - hanem még állati nevetségesek is.

Chanda Hahn

Sajnos a könyvről nem sok jót tudok írni, a történetevezetés elég foghíjas volt, a cselekmény pedig kidolgozatlan, ráadásul az egésznek a szellemi tápértéke majdnemhogy a nullához konvergált, de hogy őszinte legye ez most nem is igazán érdekelt, mert meglepő mód irtó könnyen csúszott és még szórakoztatott is, úgyhogy egyszeri olvasásra és vészhelyzet esetére nekem ez most tökéletesen megfelelt. A folytatásra viszont már egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hiába imádom a meséket, és hiába oly gyönyörűek és hívogatóak ezek a csodás borítók, rajtam nem fog a varázsuk.

A sorozat eddig megjelent részei:

1. UnEnchanted - Bűbájtalan

2. Fairest

3. Fable

4. Reign

5. Forever

Kiadó: Maxim
Eredeti cím:UnEnchanted 
Sorozat: An Unfortunate Fairy Tale
Fordtotta: Stier Ágnes
Oldalszám: 256

Tovább olvasom...

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Lassan három éve porosodik már a könyvespolcomon Gail Carriger Lélektelen című regénye, pedig amikor annak idején a 2012-es Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém egy dedikált példányt szerezni belőle úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni. De aztán gyorsan teltek a napok és a hónapok és valahogy elterelődött róla a figyelmem, felkerült a többi könyv közé a polcra és azóta sem vettem a kezembe, úgyhogy ezért is gondoltam, hogy jó ötlet lesz beválogatni a 2015-ös vcs könyvek közé.

Hogy őszinte legyek kicsit csalódott vagyok a könyvvel kapcsolatban, mert annak ellenére, hogy annyi szépet és jót olvastam róla és visszaemlékezve arra a hatalmas hájpra, ami a megjelenésekkor körülvette azt reméltem, hogy ez biztosan valami hihetetlen jó, fergeteges és mindenképp felejthetetlen könyv lesz majd a számomra. Ehelyett azonban egy amolyan egyszer olvasós, gyorsan felejtős, igaz hangulatában és humorában csillagos ötöst érdemelő könyvvel volt dolgom, de semmiképp sem egy, az általam remélt világmegváltó darabbal. Persze lehet, ha a megjelenéssel egy időben olvasom, akkor nálam is nagyot szólt volna, de időgép hiányában sajnos ezt már soha a büdös életbe nem fogom megtudni.

A történet egyébként a kedvenc korszakomban, a viktoriánus Angliában játszódik, ahol mint köztudott a vénkisasszonyoknak nem volt könnyű sorsuk. Ha pedig még lélek nélkül is születtek, mint ahogyan Tarabotti kisasszony, akkor meg aztán tényleg végtelenül bonyolulttá tudott válni minden körülöttük.
Történetünkben minden baj, akkor kezdődött, amikor egy kihalt könyvtárszobában egy ismeretlen kóbor vámpír az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanta Alexia Tarabotti kisasszonyt táplálkozás céljából, aki természetesen mindezt a pimaszságot nem tűrvén kénytelen volt önvédelemből megölni a támadóját. Sajnos ez a vérszomjas vámpír nem volt tisztában azzal, hogy Tarabotti kisasszony lélektelensége minden esetben semlegesíti a természetfeletti képességeket, ellenkező esetben hótziher, hogy messzire kerülte volna a hölgyet.

A haláleset kapcsán természetesen rögtön a helyszínen terem a város rendőrkapitánya a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember Lord Maccon, hogy fényt derítsen a haláleset körülményeire. Sajnos a helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, más vámpíroknak és kóbor farkasoknak ugyanilyen váratlanul nyoma vész, és közben mindenki Alexiára mutogat. A feladat tehát nem egyszerű, Alexiának és Lord Macconnak meg kell találniuk, hogy ki vagy mi tizedeli a természetfeletti társadalom magányos tagjait.

Miss Tarabotti és Lord Maccon között kezdetben kissé paprikás volt a hangulat, ami nagy örömömre a későbbiekben is megmaradt, sziporkázó szócsatákkal és forró érzéki pillanatokkal kiegészülve. Alexia, küllemét tekintve semmiképp sem volt gyönyörűnek mondható, a legjobb esetben is inkább csak az egzotikus jelzővel lehetett illetni a hölgyet, kinek teltkarcsú alakja, sötét haja és markáns orrszerkezete - amit a néhai talján atyjának köszönhetett, csakúgy mint a természeten túli mivoltát is - teljesen elvarázsolta Lord Maccont. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy vonzereje gyakran még a gróf szemében is rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. 

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf."

A történetet egyébként nagyon összeszedetnek, a cselekményt pedig izgalmasnak találtam, Carriger mesterien szőtte össze a romantikát és az austeni nyelvezetet a paranormális világgal és a steampunk elemekkel. Az írása roppant humoros és elragadóan stílusos, a karakterei pedig tökéletesen kidolgozottak és meglehetősen változatosak voltak, ennek ellenére mégsem tudtam száz százalékig elveszni a történetben. Az én szememben Tarabotti kisasszony túlontúl gyakorlatias volt, melyet mi sem bizonyított jobban, minthogy kezdetben nem is igazán a szenvedély, mindinkább a tudományos kíváncsiság vonzotta őt Lord Macconhoz, melynek köszönhetően a gróffal való izzással teli érzéki pillanatok a legtöbb esetben elvesztették számomra a varázsukat.

Gail Carriger

Természetesen ismét egy sorozatról van szó, mely első három része már nálunk is megjelent, illetve érdekességként említem, hogy már képregény is készült Tarabotti kisasszony kalandjairól.

A sorozat részei:
1. Soulless ~ Léletketelen
2. Changeless ~ Változatlan
3. Blameless ~ Szégyentelen
4. Heartless
5. Timless

Kiadó:Könyvmolyképző
Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus
Fordította:Miks-Rédai Viktória
Oldalszám: 374

Tovább olvasom...

Mark Frost: Szövetség ~ A Paladin-prófécia #2

Több mint egy éve találkoztam először Willel és az ő különleges kis csapatával, akik akkor - hihetetlen izgalmak és kalandok útján – buktatták le a Nagy Károly lovagjai néven működő sötét, titkos társaságot és fedezték fel különleges képességeiket, melyekről azelőtt még nem is nagyon tudtak. Tisztán emlékszem, hogy az a feszített tempójú történetvezetés - ami egy adrenalin bombával is felért akár - és az a különleges és fantáziadús világ, amit Frost ebben a regényben teremtett, totál levett a lábamról. Nem meglepő hát, ha azt mondom, hogy az első találkozásom a könyvvel tökéletesre sikeredett, melynek köszönhetően már tűkön ülve vártam a folytatást, ami ugyan már nem szólt akkorát, mint az elődje, de mégis méltó folytatása lett A Paladin- próféciának.

A könyv főhőse továbbra is Will West, aki ebben a részben is egy roppant szerethető és hihető szereplőt alakított, többek között ezért is vélem úgy, hogy nagy részben az ő humoros és bámulatos személyisége az, ami hajtja előre a történetet és emeli az olvasás élményét. Will a különleges képességeivel – gyors tanulás, magas intelligencia, hihetetlen fizikai erőnlét és teljesítőképesség – még mindig magasan kitűnik a társai közül, melyeket az indián edzőjének hála, nemcsak szinte tudott tartani, de sikerült tovább is fejlesztenie.  A történet folytatásában Will, a szülei halála utáni gyászból felébredve úgy dönt, hogy most ő veszi magához az irányítást és bosszút áll azokon, akik az életükre törtek.

Az előző könyvben viszonylag sok mindent megtudhattunk a mellékszereplőkről; Will tanárairól, edzőjéről és a tornai szertárosról, de higgyétek el, hogy közel sem annyit, mint ami majd ebben a részben fog napvilágra kerülni. A történet most is elég összetett és nyakatekert, de a könyv végére - a Lovagokkal, a fekete kalaposokkal és azzal a gonosz hatalommal kapcsolatban, ami minden jel szerint világuralomra akar törni - rengeteg titok megállapítást nyer. Az író most a Központ melletti sziget gyomrába navigál bennünket, ahol a szereplők ismét tanúbizonyosságot tesznek kivételes képességeikről, miközben nemcsak egy eltűnt város romjait fedezik fel, hanem egy kihalt ősi faj nyomára is bukkannak egyben. A történetre továbbra sem lehet – még a legnagyobb jóindulattal sem - azt mondani, hogy kiszámítható lett volna. Will barátai: Ajay, Nick, Brook és Elise továbbra is a fiú mellett állnak és segítik minden lépését, és Will továbbra is a legjózanabb és a legintelligensebb főhős, akit valaha láttam. Ő egy nagyon kiforrott és tökéletes karakter, aminek - ha jobban belegondolok - tulajdonképpen bosszantónak kéne lennie, merthogy tökéletes emberek ugye nem léteznek, és mert egy „normális” könyvben a rossz dolgok egy része általában a főhős hibájából szokott bekövetkezni, de itt Will soha nem hibázott, a problémák rajta kívül álló okok miatt alakultak úgy ahogy. Amit egyáltalán nem hibaként rovok ám fel, csupán csak érdekesnek találtam, és semmiképp sem zavarónak sőt! A történetben van egy kis szerelmi háromszög, amit igazából nem nagyon tudtam hova tenni, bevallom, kissé érdekesnek is találtam az egészet, de mivel mindez annyira diszkréten és visszafogottan jelent meg, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Frost zseniális írásának hála a könyv második felét habzsolta szívtam magamba, és az események is filmként peregtek a szemeim előtt, úgyhogy olvasás közben én totál úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna a szereplőkkel a történet kellős közepén, és ez félelmetesen izgalmas volt. Természetesen a könyv végén maradtak sötét foltok és elvarratlan szálak, de csak hogy minél jobban várjam a folytatást, úgyhogy én nem is tépem tovább a szám, mert e röpke kis beszámolóm alapján szerintem már mindenki számára világossá vált, hogy nekem ez a könyv (és sorozat) a "legjobbak" kategóriájába tartozik. Egyetlen fájdalmam van csupán csak vele kapcsolatban, hogy a jóég se tudja, hogy mikorra várható a befejező rész.

Mark Frost

Véleményem szerint Frost ezen írása egy ritka csemege, melyben nemcsak lélegzetelállító akciójelenetek és szellemes karakterek vannak, hanem érzelmi töltete is van az egésznek. És bár a sorozatnak nem én vagyok a célközönsége, ennek ellenére mégis maximálisan elnyerte a tetszésemet. Úgyhogy mindenképp olvasásra ajánlom!

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Alliance
Sorozat: The Paladin Prophecy
Fordította: Szabó Luca
Oldalszám: 308

A sorozat eddig megjelent részei:
1. Paladin-prófécia
2. Szövetség

Interjú az íróval

Ez az interjú nem a legfrissebbek közül való, de úgy gondolom, hogy akik hozzám hasonlóan szintén rajonganak a sorozatért, azoknak minden információ aranyat ér. ;)

1. A Paladin-prófécia volt az első kitérőd a young adult műfajban, amivel rendkívüli sikereket ért el! Mi inspirált, hogy tizenéveseknek írj könyveket, és miben volt ez más, mint amikor felnőtteknek szóló regényeket írtál?

Hiszed vagy sem, de a Paladin ötlete azután jött, hogy a 8 éves fiam azt kérdezte tőlem: Apa, miért nem írsz olyan könyveket, amiket én is el akarok olvasni? A folyamat ugyanaz volt, igyekeztem visszagondolni azokra az időkre, amikor én voltam tizenéves és így írtam…

2. Milyen történetek – könyvek, vagy filmek – befolyásolják leginkább az írásaidat?
Kamasz koromban kezdtek Tolkien művei bekerülni a köztudatba, és én imádtam ezeket a könyveket. Olvasd csak el őket öt éven keresztül minden évben!

3. Milyen kihívásokkal néztél szembe a történet írásakor?
Tényleg ugyanazokkal, mint a többi történet esetében: olyan karaktereket kellett létrehozni, akikkel törődnek az emberek, és akik felkeltik az olvasóközönség kíváncsiságát annyira, hogy tovább lapozzanak a könyvben. A többi már az olvasón múlik…

4. Will egy hihetetlenül szellemes karakter, és ahogy mesél az egyszerűen fantasztikus! Szerettem az intelligenciáját és az elképesztő személyiségét. Kihívásként tekintettél rá, hogy egy tizenéves szemszögéből írj?

Én úgy hiszem, hogy fiatal énünk valahol ott lakozik sértetlenül lelkünk legmélyén; ha megtaláljuk ezt a részt önmagunkban, akkor már meg is vagyunk…

5. A Szövetséget könnyebb vagy nehezebb volt megírni, mint a sorozat első részét, a Paladin-próféciát?

Mivel az első rész jelentős részét tette ki maga a világ létrehozása és a karakterek megalkotása, így a Szövetség valamilyen módon könnyebb volt. De ez igazából sose könnyű. Ha olyan egyszerű lenne, bárki meg tudná csinálni!

6. Mikor fog megjelenni a sorozat következő kötete? Megtudhatunk valamit arról, hogy mi fog történni a harmadik könyvben?
2015-ben! Sose beszélek arról, hogy mi lesz a következőkben, de az biztos, hogy megtudjátok milyen az élet a túloldalon…

Interjú forrása

Tovább olvasom...

Cat Winters: Fekete madarak árnyékában

Hogy őszinte legyek nem gondoltam volna, hogy nekem ez a könyv ennyire fog tetszeni, meg voltam győződve arról, hogy semmivel sem fog többet nyújtani, mint a most oly divatos YA könyvek - amelynek bevallom épp akkor szükségét éreztem - de tévedtem. Persze az is igaz, hogy nem egy iskolás környezetben játszódó habos babos szerelmi történetről volt szó benne, és hogy a könyv közel sem volt tökéletes, de a történet sötét és kissé nyomasztó hangulata és atmoszférája olyan különleges volt a számomra, hogy az teljesen magával sodort, mondhatni totál levett a lábamról. Úgyhogy innentől kezdve ne lepődjetek meg, ha csakis pozitívan tudok a regényről nyilatkozni.

A történet elején kissé lassan folytak az események, ami szerintem szükséges volt ahhoz, hogy ráhangolódjunk a korra, hogy magunk elé tudjunk képzelni egy olyan kísérteties és hullaszagtól bűzlő félelmekkel teli várost, ahol álarcos férfiak és nők próbálják magukat távol tartani az influenzajárványtól és nemcsak az arcuk elé tett maszkok segítségével, hanem mindenféle népi gyógymódokkal… Sajnos nem sok sikerrel.

Időben egyébként 1918-ban vagyunk az első világháború borzalmas és zűrzavaros időszakában, amikor az emberek félnek és rettegnek, a fontról hazaérkezett testileg és lelkileg megsebzett katonák pedig elvesztették az életbe vetett hitüket, depressziósak, a városban pedig tombol a spanyolnátha, ami kivétel nélkül szedi az áldozatait. Mivel a háború okozta megrázkódtatás és veszteség miatt az emberek elkeseredettek és reményvesztettek nem meglepő, hogy a szeretteiket gyászoló anyák, apák, feleségek és szerelmek hinni akartak valamiben vagy valakiben. Ekkor léptek a színre azok a hamis szellemfotósok és spiritiszta szeánszok médiumai, akik kapva kaptak az alkalmon és kihasználva az emberek elkeseredettségét és hiszékenységét azt állították, hogy ők kapcsolatba tudnak lépni az elhunytak szellemével, sőt mit több, le is tudják fotózni őket.

Állítólag azt mondják, hogy akik nem is látják a szellemeket azok is érezhetik őket, amikor például valami hideg suhan át a hátuk mögött, vagy amikor hirtelen lehűl a levegő mellettük és libabőrös lesz a karjuk, vagy amikor minden ok nélkül lépésszerűen recseg a lépcső és a padló a közelükben... ti is éltetek már át ehhez hasonlót?

Mary Shelley 16 éves, amikor az apja letartóztatása után a nagynénjéhez kell menekülnie San Franciscóba, aki nem sokkal, csupán csak 10 évvel volt idősebb nála, ennek ellenére mégsem tekintette őt egyenrangú partnernek. Én Mary helyében többször is szívesen megcibáltam volna Eva haját, amiért nem tartotta tiszteletben a kérését és megkérdőjelezte a szavahihetőségét. De Mary nem sokat foglalkozott ezzel, a figyelmét teljes mértékben a gyerekkori barátjával, szerelmével való nagy találkozás kötötte le, majd később az a hír, hogy a fiú mindent hátrahagyva bevonult a seregbe. Egy balesetnek köszönhetően azonban Mary egy különleges képességre tesz szert, mellyel lehetővé válik számára, hogy lássa a fiú szellemét, aki meglepő mód segítséget kér tőle (nem egyszer s nem kétszer). És Mary ahelyett, hogy fejvesztve elmenekülne előle inkább marad és próbálja megérteni őt és pontosan kideríteni, hogy mi is történt vele valójában.

A történet számomra meglepően érdekes és izgalmas volt, rengeteg hátborzongató dolognak voltam szemtanúja olvasás közben kezdve a hamis és megjátszott szeánszoktól, Mary túlságosan is valódinak tűnő szellemekről és különféle fekete madarakról szóló látomásáig, melyek valódiságában hozzá hasonlóan én sem mindig voltam biztos, és ez bizony sokszor nagyon misztikussá és titokzatossá tette a könyvet, mely miatt nem egyszer felállt a szőr a hátamon.  

Mivel a történet kiszámíthatatlan volt, így ennek köszönhetően a vége is marha nagyot szólt. Voltak ugyan különböző elméleteim Stephen halálával kapcsolatban, de egyik sem közelítette meg a történet végkifejletét. Olvasás közben végig tele voltam olyan kérdésekkel, mint hogy vajon Mary valóban látja Stephen szellemét? Vajon mi történhetett a fiúval, hogy nem tud békében nyugodni a lelke? És Stephen bátyja mit titkolhat, valóban becsapja a szeretteik után sóvárgó embereket a szellemfotóival?
De a sok-sok pozitívum mellett a könyv végére mégis hiányérzetem maradt, hogy miért? Azt pontosan nem tudnám megmondani… talán mert túl gyorsan ért véget, vagy mert a bűnösök nem a tetteikhez mérten nyerték el a méltó büntetésüket. Mindenesetre ha valakinek egy sötét hangulatú, idegfeszítő gyilkossági nyomozásra támadna kedve, amely valamiféle természetfeletti jelenséggel (teszem azt egy szellemmel) áll kapcsolatban, akkor annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, szerintem nem fog csalódást okozni.

                                                        Cat Winters

Amikor megláttam a magyar borítót, akkor azt mondtam magamban, hogy ez csodálatos. Amikor olvasás után megnéztem az eredetit is, akkor azt mondtam, hogy EZ a tökéletes, már csak azért is, mivel Mary is mindig pilótaszemüvegben rohangált a regényben, és mert ennek a borítónk a hangulata sokkal kísértetiesebb, ami jobban visszaadja a könyv hangulatát.

Kiadó: Scolar

Eredeti cím: In the Shadow of Blackbirds

Sorozat: Nem, hál' istennek

Fordította: Simonyi Ágnes

Oldalszám: 304

Tovább olvasom...

Chloe Neill: Twice Bitten - Chicagoland vámpírjai #3.

Ez a könyv valami hihetetlen jó volt, és már most előre elnézést kérek az állandóan ismételgetett szavaimért, de amellett, hogy a sorozat ezen részéről is csak csupa csupa jót tudok írni, még mindig úgy gondolom, hogy ez az egyik legjobb vámpíros sorozat, amihez eddig szerencsém volt. Van benne minden, ami a műfaj kedvelőit a fotelhez szegezheti. Van itt kérem akció, romantika, szenvedély, fordulatokban gazdag cselekmény, izgalom, humor és persze egy tökös hősnő, aki okos, talpraesett, szexi és a kardforgatásban is páratlan. Ha azt mondom, hogy a Chicagoland vámpírjainak az első két része erős volt, akkor ez a rész… pffff…. átkozottul jó volt, melyhez az a kis erotikus extra (igen, közös erővel sikerült végre összegyűrniük Merritéknek a lepedőt), amit az előző részekben oly rettentő mód hiányoltam, mi tagadás, sokat lendített  a dolgon.

Na de nézzük, hogy miről is szólt ez a rész. Azzal, hogy a vámpírok Celinanak hála kiléptek a nyilvánosság elé, akár tetszett nekik, akár nem, az emberek szeme elé kerültek, akik nem voltak mindig elnézőek velük szemben. Mivel túl sok vámpírban túl sok gyűlölet gyülemlett fel az emberekkel szemben és fordítva, sokan úgy gondolták, hogy elkerülhetetlen a háború. A vámpíroknak tehát szövetségesekre volt szüksége és erre a legkézenfekvőbb megoldás az alakváltók voltak, akik épp most készültek arra, hogy Chicagoban találkozva, egy gyűlésen határoznak arról, hogy a saját területeiken maradjanak-e a továbbiakban vagy térjenek vissza az ősi lakhelyükre Alaszkába. Ha az alakváltók maradnak, akkor a vámpírok velük együtt nézhetnek szembe az őket ért támadásokkal, ha viszont nem, úgy, mint már korábban, ismét egyedül kell elszenvedniük a természetfelettiek ellen irányuló kegyetlen emberi tetteket. Ennek a lehetőségnek az elkerülése végett Ethan mindent megtesz, hogy szövetséget kössön a falkával, és mintegy a béke jeleként felajánlja (kölcsön adja) az alakváltók Alfájának, Gabriel Keene-nek Meritet, különleges testőrnek. Meritnek természetesen el kell fogadnia a kinevezést, annak ellenére, hogy tudja, valószínűleg meg fogja bánni, amivel nem is tévedett olyan nagyot, ugyanis valaki, aki nem nézi jól szemmel az alakváltók és a vámpírok közötti bimbózó kapcsolatot vadászik Gabrielre, melynek köszönhetően Merit hamarosan a tűzvonalban találja magát. Meritnek minden létező segítségre szüksége van, hogy kinyomozza, ki lehet a lehetséges gyilkos, de bárkihez is fordul a természetfölötti lények sorában, mindenhol egyre növekvő ellenségeskedéssel és feszültséggel találja szembe magát.

Na és persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy mindeközben bizony közte és egy bizonyos zöld szemű, évszázados korú mester vámpír között is egyre fokozódik a feszültség.

Ennek a résznek a cselekményéből igen nagy szeletet hasítottak ki az alakváltók, melynek kezdetben nem igazán örültem, mivel ha választanom kéne a vámpírok és az alakváltók között, akkor gondolkodás nélkül a vámpírok mellett tenném le a voksom. Hogy miért? Azt nem tudnám pontosan megmondani, de az alakváltók eddig valahogy egyik könyvben sem igazán nőttek közel a szívemhez. Talán mert túl gyakran növesztettek szőrt, meg mert büdösek... na jó, nem büdösek hanem föld, meg fű, meg a természet különböző illatainak az eszenciáit hordozzák magukon. Aztán ezen felül mindegyikük kivétel nélkül rettentő laza, ugyanakkor túlontúl szenvedélyes, és tuti, hogy imád motorozni, a hosszú hajukról már nem is beszélve. Míg a vámpírok csúcsragadozók. Értitek, A Csúcs Ragadozók. Nem félnek senkitől és semmitől, varázserejük van, igaz, hogy érzéketlenek és hidegek, de ha kell, akkor tudnak nagyon szenvedélyesek is lenni. Ennek következtében az ő érzelmeik kevésbé befolyásolhatóak, de ha valakinek (mondjuk egy nőnemű lénynek) ez mégis sikerül, akkor az nagyon izgalmas és eget rengető tud lenni. Szóval annak ellenére, hogy nem nagyon kedvelem az alakváltókat és ez a rész aztán igazán bővelkedett bennük, valahogy most a jelenlétük mégsem volt olyan zavaró a számomra, mivelhogy a könyv cselekménye olyan gyorsan magával sodort és beszippantott, hogy sok időm nem is nagyom volt miattuk lamentálni.  

Részemről ez a könyv (és a sorozat többi része is) elsősorban az írónő stílusa és a humora miatt lett nagy kedvenc, no és persze az is sokat nyomott a latban, hogy Merit és Ethan kapcsolatából most jóval többet kaptunk, mint korábban, aminek én - ugye mondanom sem kell -, hogy roppant mód örültem. Ebben a részben aztán volt ám szenvedély és halkan elsuttogott szerelmes szavak, hogy amikor aztán már az olvasó végleg abba a hiszembe ringatta magát, hogy végre sínen van a hős szerelmes gerlepár kapcsolata, akkor Ehatn mindezt elszúrva újra magára haragítsa Meritet. Pedig olyan jól indult minden és olyan jó érzés volt őket együtt látni, akár vitáztak egymással, akár nem, a kiképzős forró harci jelenetekről már nem is beszélve.

Szerencsére ebben a részben most nem sokat lehetett látni Morgant, akit nem igazán szeretek és a Catcher és Mallory páros is csak nagyon rövid időre tűnt fel a színen, de ezt igazából nem is nagyon bántam, volt annyi új és ugyancsak érdekes és szerethető karakter a történetben, ami tökéletesen elterelte a régiekről a figyelmem.

Egy szó, mint száz, élvezet volt olvasni a sorozat ezen részét is és nem kétséges, hogy a továbbiakban is irtó kíváncsi vagyok, Merit és Ethan kapcsolatának alakulására, no és persze, hogy milyen újabb bonyodalmakkal kell majd Meritnek a következő részben megküzdenie.

Chloe Neill

Ui.: Ha minden igaz, akkor jövőre nálunk is folytatódik a sorozat, de egyelőre csak a 3. rész kerül kiadásra.

Eredeti cím: Twicw Bitten
Sorozat: Chicagoland Vampires
Oldalszám: 355

          

       Novellák

A sorozat kötetei:

1. A lányok, olykor harapnak - Some Girls Bite
2. Ha eljön a péntek - Friday Night Bites
3. Twice Bitten
4. Hard Bitten
5. Drink Deep
6. Biting Cold
7. House Rules
8. Biting Bad
8.A. High Stakes (Luc & Lindsey Short Story in Kicking It Anthology)
8.B. Howling For You (Jeff & Fallon Novella)
9. Wild Things
10. Blood Games
11. Dark Debt 

Tovább olvasom...

Rebecca Maizel: Infinite Days – Végtelen napok

Kezdjük azzal, hogy én még mindig nagyon szeretem a vámpíros történeteket, és minden könyvre, ami ebben a témában a piacra kerül rettentően kíváncsi vagyok. Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy hármasnál kevesebb szívecskét nem igazán szoktam könyvekre adni, alapjában véve én egy hálás olvasó vagyok, nem a hibákat keresem egy regényben, hanem a pozitívumokat, amitől jó, amitől szórakoztató tud lenni egy történet, hiszen mi másért is olvasnék, ha nem a szórakozásért. Ennek ellenére ezzel a könyvvel mégsem sikerült egymásra találnunk, pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt.

A könyv nagyon jól indult, Lenah Beaudonte egy 16 éves testbe zárt 592 éves vámpírkirálynő, aki emberként ébredt fel, miután lelki társa Rhode egy ősi szertartás segítségével feláldozta önmagát. Mielőtt Rhode meghalt volna még elmagyarázta Lenah-nak, hogy az alatt a 100 év alatt, amíg ő a föld alatt pihent (hibernálódott), sok minden megváltozott a világban. Figyelmeztette, hogy nem lesz könnyű szembenéznie a 21. századdal, de ez a probléma mind eltörpül amellett a veszély mellett, amit a több száz évvel ezelőtt Lenah által teremtett klán tagjai jelenthetnek a lányra nézve, ha ember formájában a nyomára bukkannak. A klán tagjait még anno Lenah kötötte magához fekete mágiával, ő maga válogatta és változtatta át valamennyiüket kegyetlen vámpírrá és állapodott meg velük abban, hogy senki nem szállhat ki a szövetségből anélkül, hogy az életével ne fizetne érte.

Hogy Lenah-nak minél könnyebb legyen a társadalomba való beilleszkedése, és hogy rejtve maradjon az üldözői elől, Rohde gondoskodott róla, hogy egy divatos bentlakásos iskolába járjon. Ellátta elegendő pénzzel és instrukciókkal az új kor vívmányairól, de mint később kiderült mégsem volt elég körültekintő a nyomok eltüntetésében.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Magát az alapkoncepciót meglehetősen eredetinek találtam, hiszen gondoljatok csak bele, egy erős és hatalmas, több száz éves vámpír újra emberré válik. Micsoda tudást és tapasztalatot halmozhatott fel az idők során, hiszen a saját szemével lehetett szemtanúja a történelemnek – és ki tudja, akár részt is vehetett volna benne -, rengeteget utazhatott és különleges emberekkel találkozhatott. Micsoda lehetőségek, micsoda potenciált rejt mindez magában, amit az írónő véleményem szerint sajnos csak nagyon minimálisan használt ki. De mindezek felett simán szemet tudtam volna hunyni, ha nem lett volna a történet tele ellentmondással és logikai malőrökkel, vagy akár a szereplőket sikerült volna annyira megkedvelnem, hogy ne legyenek zavaróak mellettük mindezek a tökéletlenségek és hiányosságok.

Lenah egy kegyetlen és érzéketlen vérbeli vámpírkirálynőből egy átlagos és idegesítően önző tinilánnyá változott, akit a szerző a megszokottnál is unalmasabb és szürkébb középiskolás környezetbe helyezett el, a szükséges papírmasé karakterekkel együtt, akiket egyszerűen lehetetlen volt megkedvelnem. Ráadásul Maizel egyáltalán nem félt használni a már jól ismert sulis kliséket (az iskolába érkezett új lány és a suli legjobb sráca között szerelem szövődik, melybe egy féltékeny barátnő és az ő sekélyes barátnői néha kicsit bekavarnak…), amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, hiszen szeretem én a kliséket is, ha az jól van megírva, de itt bizony a rosszabbik fajtából kaptam egy nagy adag ízelítőt.

A történetben a jelen eseményeit Lenah visszaemlékezései szövik át, melyek között olyan éles kontraszt húzódott, hogy az teljesen kettévágta a történetet, egy kicsit sem sikerült a szerzőnek megteremtenie a két idősík közötti összhangot, ami számomra szintén zavaró tényező volt.

Ami megmentette a történetet a totális csalódástól, azok Lenah visszaemlékezései voltak, amik meglehetősen kegyetlenekre és félelmetesekre sikeredtek, de ez számomra nem okozott problémát sőt, kifejezetten élveztem ezeket a részeket, hiszen a lelki szemeim előtt én is ilyennek képzelek egy  érzelem nélküli, a könyörületességet hírből sem ismerő legendásan vérszomjas vámpírkirálynőt.

Összességében, mint látjátok nekem ez a könyv egyáltalán nem jött be. Látom a lehetőséget a sorozat alapötletében, de a kivitelezés abszolút nem nyert meg magának. Minél tovább olvastam a könyvet, annál mélyebbre süllyedt a történet élvezhetősége, úgyhogy nagyon úgy tűnik számomra, hogy Maizel is csak egy, a rengeteg YA író közül, aki ugyan most tudott villantani valami eredetit, de csak azért, hogy azt a könyv végére totálisan taccsra vágja. Úgyhogy ha a könyv vége felé kicsit el is gondolkodtam azon, hogy folytatni fogom-e a sorozatot, a zárókép (ami olyan Twiligh szagú volt, hogy ihaj) végleg meggyőzött arról, hogy a legjobb lesz, ha inkább gyorsan elfelejtjük egymást.

Rebecca Maizel

A sorozat részei:

1. Infinite Days
2. Stolen Night
3. Enternal Dawn

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Infinite Days
Sorozat: Vampire Queen

Fordította: Cziczelszky Judit
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...