Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már nálam ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Amie Kaufman · Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

Ezt a könyvet végső soron - tudom sekélyesen hangzik, de - a gyönyörű borítója adta el nekem, no meg a vágy, egy kis könnyed és izgalmas romantikus olvasmány iránt, amire a sok krimi és thriller után már totál ki voltam éhezve. És mivel még mindig nagy örömmel és kíváncsisággal olvasok YA könyveket, így úgy gondoltam, hogy ez a kötet megfelelő választás lehet arra, hogy a stresszes mindennapokban szerzett apró ráncaim kisimuljanak. 

Bővebben...

Tovább olvasom...

Alex Shearer: Felhővadászok

"A második félév közepén új tanuló jött az iskolánkba. Jenine-nek hívták, egy-egy heg éktelenkedett az arca két oldalán, mindkettő a szeme aljától egészen a szájáig ért. Nem balesetben szerezte, nem is így született, és nem verekedés során kapta. Dísznek szánták, szertartás és hagyomány áll mögötte. A hegek azt jelezték, hogy vándor, hogy nomád: az ismeretlen eredetű hontalanok közé tartozik, akiket a szokás "felhővadászok"-nak nevez."

A könyv történetét egy tizenéves fiatal srác, Christien szemszögén keresztül ismerhetjük meg, aki egy rendkívül érdekes világba kalauzol el bennünket. Ebben a világban a Föld már nem létezik, az emberek levegőben úszó égi szigeteken élnek, amit úgy kell elképzeli, mintha ezek a szigetek a tengerben lennének, csak víz helyett sűrű és nehéz levegő veszi őket körül, amiben akár a bátrabbak még meg is mártózhatnak. Természetesen ez a hely is, mint ahogy az óceánok, tele van különböző lényekkel (égfókákkal, égcápákkal, égmedúzákkal...), melyek közül némelyik gyönyörű és fenséges, némelyik azonban igen veszélyes, sőt, halálos is lehet. Ebben a világban a legértékesebb kincs mindenki számára a víz, aminek a megszerzése vagy pontosabban a begyűjtése a felhővadászok feladata, mely foglalkozás rendkívül izgalmas és bizony sokszor igen veszélyes is egyben. És bár ezzel mindenki tisztában van, mégis lenézik a felhővadászokat és sokan vadaknak tartják őket, ám hiába az emberek előítélete, ha egyszerűen nem tudnak nélkülük élni - micsoda gyönyörű kettősség nemdebár?

A könyv hősnője Jenine is egy felhővadász, aki új diákként rögtön felkeltette Christien figyelmét. Annál is inkább, mivel a fiú mindig is csodálattal adózott eme gyönyörű szakma előtt, így ahogy lehetősége adódott közelebb férkőzni a lányhoz, és egy kicsit összebarátkozni vele - aki egyébként a szívét is kellőképp megdobogtatta - meghívatta magát a nyári szünetben egy hosszabb felhővadászatra, amelyről úgy gondolta, hogy felejthetetlen élményt fog majd nyújtani a számára. Ami persze így is lett, azonban ha tudta volna, hogy ennek az utazásnak a célja nem csak a felhővadászat és vízgyűjtés lesz, hanem ennél sokkal veszélyesebb és személyesebb dolog, akkor biztos kétszer is meggondolta volna, hogy valóban csatlakozni akar–e Jenine családjához.

Először is hihetetlen, hogy milyen fantáziadús mesét talált ki Alex Shearer ebben a könyvében. És bár igaz, hogy az elején a lassú és eseménytelen felvezetéssel és a kissé csapongó világbemutatással majd rám hozta a frászt, hogy rossz olvasmányt választottam magamnak, de ahogy Christien felszállt a felhővadászok hajójára, hogy elinduljanak világot látni, az események is rögtön felgyorsultak és ettől persze én is sokkal lelkesebb lettem.

Élveztem a könyv olvasását, mert annyira szokatlan és érdekes volt benne minden, hogy mindig többet és többet szerettem volna megtudni az ott felvázolt sokszínű világról. Őszintén szólva kicsit meg is lepődtem azokon a témákon - kulturális különbségek, mindennapi előítéletek, a hit helyes és helytelen formái, no és persze a környezetvédelem - amik a történet kapcsán felmerültek benne. Hiszen ezek némelyikét még felnőtt fejjel is nehezen tudjuk megemészteni, nemhogy egy 12-14 éves fiatal, aki szerintem még nem is igazán foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, vagy ha mégis, akkor tuti, hogy csak felszínesen. Ne értsetek félre, nem negatívumként írom mindezt, hiszen baromi érdekes volt a szereplők párbeszédeit és Christien filozofálásait olvasni, és gyakran mentem a férjemhez megmutatni neki egy-egy fejezetet, hogy basszus, én ilyen szemszögből még soha nem is gondolkodtam el a kereszténység jelképéről - de pont ezek miatt érzem úgy, hogy inkább a kicsivel idősebb fiatalokat célozza meg a könyv, akik mindezeken a témákon már tényleg hajlandóak elgondolkodni és kérdéseket feltenni, hogy aztán - jó esetben - véleményt is tudjanak formálni. Szóval mindezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy sokkal több van ebben a könyvben, mint ahogyan azt én elsőre gondoltam, ami mindenképp a javára írható.

És hogy néhány érdekes példát is említsek; nézzük rögtön a szigetek társadalmi berendezkedését, amely a különböző habitusú embereknek köszönhetően teljesen eltért egymástól, mind  kultúrában, szokásban és törvénykezésben egyaránt. Ott voltak például a Tiltott-szigetek, amelyeket rendkívül bigott és zsarnok természetű emberek lakták, míg a Szakadár-szigeteken élőkre a tolerancia és az elfogadás volt jellemző. Képzeljétek, voltak olyan helyek, ahol azért mert kalapot hordasz, vagy szakállad van, netán fehér vagy, vagy fekete halál járt, míg más helyeken olyan emberek éltek, akik senkit nem akartak bántani és megölni, hanem egyszerűen csak harmóniában és békében együtt élni.

A könyv cselekménye nem volt túl bonyolult és még egy kis romantika és szorult belé, a fejezetek pedig mind nagyon rövidek és haladósak voltak, amely tulajdonképpen csak a fiatal olvasók szempontjából lehet érdekes.
Véleményem szerint, ha nem lett volna annyira szelíd és nyugodt a könyv hangulata és tempója, akkor sokkal ütősebb is lehetett volna, arról már nem is beszélve ha még egy-két illusztrációval is megörvendeztetett volna bennünket az író, akkor meg aztán tényleg teljes lett volna a boldogság. Ám ezek hiányában sincs okom panaszra, mert jó kis könyv volt, úgyhogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatására - annak ellenére, hogy önálló kötetként is megállja a helyét - mert a végével kapcsolatban elég felemás érzéseim maradtak.

Alex Shearer

  

Kiadó: Kolibri
Eredeti cím: The Cloud Hunters
Sorozat: The Cloud Hunters
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 288

Tovább olvasom...

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia (Dorothynak meg kell halnia 1.)

Az utóbbi idők egyik legvágyottabb könyve volt számomra a Dorothynak meg kell halnia, mivelhogy az Óz, a nagy varázsló az egyik legkedvesebb mesém, így mindenre kíváncsi vagyok ami vele kapcsolatos. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben (de tényleg csak egy icipicit), hogy mekkora pofára esés lenne, ha a könyv nem váltaná be a hozzá fűzött reményeimet, de mivel ez nem így történt, így most egy igen lelkes rajongás fog következni.

Én nem kértem ezt. 
Nem akartam hős lenni. 
De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, 
amerre visz, nem igaz? 

Amy az édesanyjával együtt egy lakókocsiparkban él, ami miatt sokan csúfolják őt a suliban, de Amy olyan talpraesett és belevaló csaj, hogy mindezt gond nélkül tudja már kezelni. Az apja évekkel ezelőtt hagyta el őket, az anyja világában pedig csak két hely létezett: a kanapé és a bár. Amynek nem voltak barátai és a szülei sem álltak mellette, az iskolában csúfolódások céltáblája volt és teljesen magára volt utalva. És amikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor kezdődött csak el igazán a móka.

Kansasen egy óriási tornádó söpört végig, ami a lakókocsijával együtt elsodorta őt Óz birodalmának egy lidérces változatába, ahol semmi sem olyan volt, mint ahogyan azt a meséből ismerte. Ebben a világban a Madárijesztő egy őrült tudós volt, a Favágó egy szadista parancsnok, a Gyáva Oroszlán pedig egy vérszomjas ragadozó, Dorothy pedig… Jah kérem, hát ő egy szeszélyes kis dög volt, ráadásul hatalommániás és kegyetlen zsarnok is, aki miután visszajött Ózföldre, valahogy rákapott a varázslat ízére és azután már semmi nem volt elég neki. Glindával a Déli Jó Boszorkánnyal együtt folyamatosan rabolták a föld mágikus erejét, az emberek falvait felgyújtották őket pedig rabszolgasorba taszították. A repülő majmokat láncra verték, és ha valami olyat tettél, ami Dorothynak nem tetszett, akkor olyan súlyos következményekkel kellett számolnod, amelyek egyáltalán nem voltak arányban az elkövetett bűnnel.

Szóval Amy ebbe a „szép” új világba csöppenve szabályszegésért rögtön börtönbe is kerül, ahonnan a Gonoszok Forradalmi Rendjének boszorkányai mentik ki, hogy orgyilkost faragjanak belőle. Hogy miért? Mert úgy gondolják, hogy csak Amy tud véget vetni Dorothy rémuralmának, és hogy ő az a lány, aki képes eltávolítani a Bádog Favágó szívét, ellopni a Madárijesztő agyát, elvenni az Oroszlán bátorságát, no és persze megölni Dorothyt.

Először is… basszus, basszus, basszus… hogy ez a könyv mennyire jó volt!

Ahogy felütöttem mintha varázsütésre léptem volna be Óz birodalmába, nem volt szükségem semmilyen ráhangolódásra, hanem egyszerűen csak belecsöppentem az egészbe. És mindez egyrészt a történet hihetetlenül erős atmoszférájának volt köszönhető, hiszen az a feszült, félelemmel és titkokkal teli hangulat ami a könyvet jellemezte hamar körülvett olvasás közben. Másrészt pedig a nem mindennapi szereplők, a szemléletes írásmód és a részletesen kidolgozott világ tette eszméletlenül élvezetessé és letehetetlenné a könyvet.

A szereplők közül Dorothy volt az, aki az elvárásaimon felül teljesített, iszonyatosan gonosz volt és én mégis imádtam őt érte, ami most így tudom, elég furán hangzik, de majd ha ti is elolvassátok a könyvet szerintem biztos megértitek, hogy miért éreztem így - vagy legalábbis remélem. Mindenesetre az eredeti mesében Dorothyt én mindig is egy túlzottan vidám és kedves, ám kissé naiv kislánynak tartottam, de ebben a történetben épp az ellenkezője volt rá az igaz. És Glindát, a jó boszorkányt szerettem a legjobban - tudjátok, aki egy rózsaszín szappanbuborékban érkezik Dorothy üdvözlésére -, aki most viszont az erő sötét oldalát erősítette... Ejh, akkor még a fene se gondolta volna, hogy idővel így eldurvulnak majd a dolgok.
De visszatérve a könyvre, ahogy ezt a másik Dorothyt magam elé képzeltem a tizenöt centis piros tűsarkújában és a merész fazonú, hatalmas dekoltázsú kék kockás rüfkés kis ruhácskájában, rögtön mosolyra húzódott a szám. Őrületesen izgalmas volt ez az újfajta felállás, teljesen torz és kitekert, és épp ettől vált az egész oly eredetivé; rendkívül félelmetessé ugyanakkor kissé komikussá is.

Természetesen Dorothy mellett a többi karakter is nagyon erős és különleges volt a könyvben, a Madárijesztőtől például a bizarr ember- és állatkísérletei miatt mindig kirázott a hideg, az Oroszlán és a Bádogember szívtelen kegyetlenségeitől pedig szóhoz sem jutottam. Amy volt az egyetlen, akit tényleg mindig csak a jó szándék vezérelt és aki inkább a szívére mintsem az eszére hallgatott, aminek aztán persze mindig meg lett a következménye, de tapasztalatom szerint minden pozitív hősnek előbb vagy utóbb muszáj átesnie némi időt (és embert) rabló moralizáláson ahhoz, hogy végre a tettek mezejére tudjon lépni, és ez Amynél sem történt másképp.
Szerencsére a sok erőszak mellett azért a romantika is helyet kapott, ami bár elég kezdetleges volt, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett, de azért erősen bízom abban, hogy a következő részekben ennél többet is kapok majd belőle.

Egy szó, mint száz, mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit csak vártam sőt, még többet is. Egy igazán rejtélyes és hátborzongató, valamint kellőképp izgalmas és érdekes olvasmányban volt részem, ami megfelelő mértékben árasztotta magából – egy teljesen más, kissé bizarr, de mégiscsak azt a bizonyos - Dorothys-hangulatot, ami engem mindig totál le tud venni a lábamról, úgyhogy én a magam részéről mindenképp vevő vagyok a sorozat következő részére, ami remélem mihamarabb eljut majd hozzánk.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Dorothy Must Die

Sorozat: Dorothy Must Die

Fordította: Turcsányi Jakab

Oldalszám: 436

Tovább olvasom...

Kresley Cole: Poison Princess – Méreghercegnő

Az történetről röviden annyit, hogy hősnőnk Evie tizenhat éves és irigylésre méltó életet él, ha nem vesszük számításba, hogy borzalmas hallucinációk gyötrik, mely miatt már elmegyógyintézetbe is került, ahova egyébként a kedves anyukája dugta be a nyári szünetben.
Amikor az év elején az iskolába új diákok érkeznek, a közülük való hosszú bűnlajstrommal rendelkező ám de igen jóképű új fiú Jack, rögtön szemet vet a lányra, de az eltérő társadalmi helyzetük és az ebből fakadó előítéleteik hőseinket kezdetben inkább csak eltaszítják egymástól, mintsem közelebb hoznák őket. Aztán történik valami, amit mindenki csak Villanásnak hív, és melyben elpusztul az emberiség java, megölve mindenkit, akit Evie szeretett. És ha mindez még nem lenne elég Evie rájön, hogy a hallucinációi voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak, amelyek továbbra sem szűntek meg.
Az egyedül maradt, életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni Jacktől, aki pont jókor érkezik, hogy megmentse őt a milicistáktól, és ezzel kezdetét is veszi közös utazásuk, melynek célja Evie egyetlen életben vélt nagymamájának a felkutatása.

Merő lustaságból kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivelhogy az estére tervezett Fiona Paul regényért lusta voltam kicsattogni a lakás legtávolabbi sarkába, és mivel ez pont kéznél volt, így más lehetőség híján végül is csak ez maradt. És már az első oldalak után az a kósza gondolat röppent fel bennem, hogy hogy a jófenébe maradhatott ki nálam ez a nagyszerű történet idáig, ami már a prológusával - amiben egy őrült pszichopata úgy csalogatja be hősnőnket a házába, mint ahogyan azt a gonosz boszorkány tette a Jancsi és Juliskában - rögtön elfeledtette velem a körülöttem lévő világot.

Elsősorban a könyv hangulata volt az, ami totálisan levett a lábamról, melyet az a hátborzongató poszt-apokaliptikus háttér adott, amit az írónő olyan szemléletes és remek módon írt le, hogy az események szinte filmként peregtek a szemeim előtt. Másrészt pedig a történet felépítése és maga az ötlet - mely szerint Evie-nek a tarot kártya huszonegy  Nagy Arkánumát, melyeket tinédzserek testesítenek meg kell majd legyőznie - volt az, ami miatt letehetetlen volt számomra a regény.

Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie, Csak egy maradhat életben.

Bizony azt kell mondjam, hogy mindegyik szereplő karaktere jól el lett találva, nem tisztán csak jók és rosszak voltak a történetben, hanem ennél jóval összetettebb és árnyaltabb jellemábrázolású fiatalokkal volt dolgom. Ettől függetlenül a főhősök, bevallom őszintén nem igazán kerültek közel a szívemhez, de nem is volt velük különösebb problémám, azon kívül, hogy Evie elkényeztetett éne az elején kicsit idegesített, és az állandó titkolózása Jackel szemben sem volt mindig ínyemre, de ahogy Evie különleges képessége egyre erősebb lett és ahogy a hatalmának is szép lassan a tudatára ébredt, olyan belső (és külső) fejlődésen ment keresztül, hogy ez miatt könnyen szemet tudtam hunyni a korábbi bosszantó tulajdonságai felett. Jack már nehezebb tészta, nem mondom, hogy maximálisan el tudott bűvölni, de a védelmező hős szerelmes szerepét szerintem egész jól játszotta, mindenesetre Evie helyében én biztos egy kis alkoholelvonóra fognám a srácot.

Összességében ez egy nagyon különleges és izgalmas olvasmány volt és egy elég erős kezdés is, mely mögött bízom benne, hogy a folytatás sem fog elmaradni. Úgyhogy mindenképp csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek ezt a könyvet, nyugodtan olvassátok, mert baromi jó.

Sorozat részei:
1. Poison Princess - Méreghercegnő
2. Endless Knight
3. Dead of Winter

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Poison Princess 
Sorozat: The Arcana Chronicles
Fordította: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Anna Woltz: Black Box

A könyv egy Black Box nevű reality műsorról szól, amit akár szokványosnak is lehetne mondani a Big Brother és társai után, de mivel itt hét gyereket zárnak össze szülői felügyelet nélkül egy hónapra, egy feketére festett bekamerázott házba, így már azért mégsem mondanám annyira hasonlónak.

A történet tulajdonképpen egy párhuzamos világban játszódik - mert ezek az események a miénkben biztos vagyok benne, hogy nem történhetnének meg - ahol a fiatalok egy úgynevezett Ticket rendszeren keresztül mondják meg, hogy ők milyenek, és a világ milyen legyen körülöttük. A Ticket valójában egy kis kártya, amit maguk a gyerekek találtak ki, és ami öt szempontból értékeli a tulajdonosát. Minél magasabb a különböző tulajdonságoknál elért százalék, az illető annál ismertebb és népszerűbb lesz a társai körében. Ezek a tulajdonságok a külső, az ész, az egészség, a pénz és a vonzerő. Az ésszel és az egészséggel semmi problémám nincs, hiszen ha a gyerekek sokat tanulnak és egészségesen táplálkoznak annak mindenki csak örül. Azonban a pénz, a külső, és a vonzerő alapján értékelni bárkit is, az már nem biztos, hogy olyan jó dolog, nem csoda hát, ha ennek következményeként sokan a népszerűség és a magasabb százalék elérése érdekében még a plasztikai műtétektől sem riadnak vissza.

De térjünk vissza a show-ra, melynek ötlete Jacob Rijn, a vonzó és fiatalon befutott filmrendező fejéből pattan ki. Célja, hogy megismerje és megértse a gyerekeknek ezt a furcsa ticket őrületét, és megnézze, hogy ez miatt valóban annyira megváltoztak-e, hogy a felnőttek nélkül is képesek lennének boldogulni?

A Black Box szerkesztői csapata Rijnnel együtt öt tagból áll; két férfi és három nő. Közülük a legfiatalabb Jamie, egy 17 éves naiv, de lelkes Ticket használó lány, aki hamarosan őrülten szerelmes lesz Rijnbe, melynek következtében egyszerűen képtelen lesz helyes döntéseket hozni. Jamie kezdetben jó mókának és kivételes szerencsének tartja, hogy beválogatták ennek a műsornak a készítői közé, majd ahogy a szerelem egyre jobban elvakítja úgy süllyed egyre mélyebbre Rijn és annak menedzsere Gonggrijp által kitalált mocskos játékban.

Kezdetben nehezen hangolódtam rá a történetre, nem az író gyönyörű fogalmazása volt az, ami miatt végül is ráéreztem az ízére, hanem maga a cselekmény, és azoknak a lehetetlen és felfoghatatlan szituációknak a sorai, amik megtörténhettek ebben a könyvben. A szereplők érdekesek voltak, de egyikük sem nőtt közel a szívemhez. Kezdetben Jamie-vel próbáltam szimpatizálni, de az első baklövése után - amikor rögtön véget kellett volna vetnie a műsornak, de ő ezt nem tette meg - tőle is egyre távolabb kerültem.

Érdekes volt figyelni a gyerekek egymás közötti viszonyát a házban, és a felnőttek reakcióit az ő tetteikre, de ez utóbbi valahogy mégis sokkal több érzelmet váltott ki belőlem. Úristen, hogy én mennyire haragudtam a szerkesztőkre hogy engedték megtörténni a gyerekekkel azokat a szörnyűségeket, amiket még csírájában el kellett volna fojtaniuk. És ahogy mindezt az emberek csak tétlenül nézték a tévében miközben csipszet zabáltak és üdítőt ittak csak még bizarrabbá és felfoghatatlanabbá tette az egészet. Hihetetlen volt számomra, hogy senki nem háborodott fel a történtek miatt, ha akadtak is párna, akiknek nem tetszett a műsor olyan kis létszámban voltak, hogy semmit nem tudtak tenni ellene.
És az is érthetetlen volt a számomra, hogy miért nem jöttek egyik gyereknek sem a szülei az asztalt verve követelte, hogy azonnal hozzák ki onnan a gyermekét. Döbbenet volt, hogy Rijn és a többiek, mennyire nem tudtak erkölcsileg felelősségteljesen és józanul gondolkodni. Hihetetlen, hogy a pénz és a szenzáció-hajhászás mennyire ki tudja fordítani önmagukból az embereket, és hogy a siker érdekében mi mindenre vagyunk képesek.

A történet végét az író nem zárta le tökéletesen, ami kezdetben kissé zavart, de aztán rájöttem, hogy nem is az a lényeg, hogy mi lett a sztori pontos vége, hanem, hogy elgondolkodjunk azon, hogy valójában ki vagy kik voltak a hibásak a történtekért. 

Összességében jó kis könyv volt, kellőképpen sokkolt és hihetetlen indulatokat váltott ki belőlem, és mivel elsősorban a fiatalokhoz szól, így olyan fontos témákat boncolgat, mint a másoknak való megfelelés kényszere, az időskori ellátás, az öregség és az eutanázia kérdése, és nem utolsósorban, hogy milyen hatalmas befolyással is bír a média és a különböző közösségi oldalak a körülöttünk lévő világra.

Anna Woltz

Kiadó: Tilos az Á Kiadó
Eredeti cím: BlackBox
Fordította: Rádai Andrea
Oldalszám: 230

Tovább olvasom...

Duplázok - két könyvről röviden #1

Az elmúlt hetekben több könyvet is sikerült elolvasnom, melyekről kedv hiányában nem született bejegyzés, pedig volt közöttük olyan, ami bizony nagyon is megérdemelte volna. Ennek köszönhetően végül is úgy döntöttem, hogy mégiscsak írok - ha csak pár sort is - mindegyikről, csak úgy, jelzésként, hogy na ezek is megvoltak.

      

Liliana Hart: Go-go girl és a lopott ékkő
Pár héttel ezelőtt már meséltem nektek Addison Holmes kalandjairól, amely ebben a nem túl előnyös küllemű könyvben - persze mindez csak nézőpont kérdése - tovább folytatódik. Már az első rész olvasása közben megrendeltem a sorozat folytatását, annyira tetszett az írónő stílusa és humora, no meg persze Addison csetlései-botlásai és az egyéni, mondhatni életveszélyes nyomozási módszere. Mi tagadás, tiszta Szingli fejvadász feeling ez a sorozat - amit nem mellékesen én anno roppant mód szerettem -, de most mégsem kívánom e kettőt összehasonlítani, és nem csak azért mert korábban részben ezt már megtettem, hanem mert úgy gondolom, hogy ez után a könyv után már tényleg baromira nem számít. A lényeg, hogy mindkét sorozat annyira vidám és szórakoztató, hogy rosszkedv ellen orvosság gyanánt kellene felírnia minden orvosnak az arra rászorulóknak.
De visszatérve a könyvre azt kell mondja, hogy ezen a részen még jobban dőltem a röhögéstől, mint korábban, szóval nem okozott csalódást sőt, jobban tetszett mint az első kötet.
Természetesen Addison ismét nyomozásba lendül, mely során még mindig több vakszerencsével, mint csodás képességgel van megáldva, és mint ember, továbbra sem tökéletes, ám pont ennek köszönhetően lesz olyan szórakoztató egyéniség a számomra, ami miatt végül is megszerettem őt. A mostani feladata néhány orosz gyémánt útjának a felkutatása, mely nyomozás során újfent csak gyűlnek a hullák és jönnek a bonyodalmak, és a szerelmi élete sem indul virágzásnak. A Nickel való kapcsolata olyan se veled, se nélküled szinten leledzik, mely helyzetet tovább bonyolítja egy bizonyos harmadik személy felbukkanása, akinek Dr. Csont FBI-os ügynökéhez hasonlóan - mert az FBI-os pasik úgy látszik, hogy már csak ilyenek - ugyancsak gyengéje a csiricsáré színes zokni.

Összességében ez a rész sokkal kiforrottabb és gördülékenyebb volt az előzőnél, mely miatt végérvényesen kijelenthetem, hogy Addison Holmes felkerült a kedvenc sorozataim listájára, úgyhogy már alig várom, hogy a folytatást is mihamarabb a kezembe vehessem, ami ha minden igaz október elejétől már ott fog virítani a könyvesboltok polcain. Éljen! Éljen! És megint csak éljen!
Értékelés: 5/5

Elizabeth Wein: Fedőneve Verity
Ezután a könnyű chick-lit után egy éles kanyar következett és a sokak által dicsért Elizabeh Wein Fedőneve Verity című könyvébe vetettem bele magam, mely meg kell mondjam, hogy teljesen letaglózott és rettentő mód szíven ütött. És bár inkább kerülöm, mintsem keresem a szomorú és sírva zokogó történeteket, erről mégis az a véleményem, hogy óriási hiba lett volna kihagyni.

Hogy én mennyit pityeregtem ezen a könyvön!

Miután az utolsó oldalt is elolvasva letettem a könyvet, még sokáig ott kavargott a fejemben Maddie és Queenie rendkívüli története. Nagyon szépen és szívbemarkolóan megírt regény volt ez, felemelő és fájdalommal teli, izgalmas és elgondolkodtató no és persze drámai.
Bevallom az elején igen nehezen hangolódtam rá a történetre, mert lassan kerültek elő a kirakós darabjai és sokáig nem láttam az összefüggéseket, mely miatt kissé alább is hagyott az olvasási kedvem. Akkor még nem is nagyon értettem, hogy mi a fenéért ez a nagy rajongás körülötte, de később minden megváltozott és kitisztul, úgyhogy higgyétek el, hogy megéri a kitartást, mert a szerző nagyon izgalmasan és szépen kerekíti  a cselekményt, mely a végére tökéletesen összeállt és ezzel együtt bizony néhány papír zsebkendő is előkerült a fiókból.
Én mindenkinek szívből ajánlom ezt a második világháborúban játszódó, mind témájában és szerkezetében is különleges regényt, amely egy skót kémnő és egy brit pilótanő nem mindennapi barátságáról szól. Higgyétek el, megéri kézbe venni!
Értékelés: 4,5/5

Tovább olvasom...

Arwen Elys Dayton: Seeker (Klánok háborúja 1.)

Azon az éjszakán, amikor Quin Kincaid felesküszik Keresőnek, új történet kezdődik a számára. Már nem kislány többé, mesterei jól felkészítették, hogy kiálljon minden próbát, harcoljon a becsületért és az igazságért a sötétség ellen. Két életre szóló barátja, Shinobu és John is megértek a próbákra, ám valami oknál fogva mégis csak az egyikük teheti le az esküt. 
A két fiú közül Shinobu reménytelenül szerelmes a lányba, Quin szíve viszont Johnhoz húz.

Az eskü éjszakáján azonban minden rosszul sül el, Quint a családja becsapja, a szerelme pedig elárulja, és még az is kiderül, hogy a Keresők nem az ártatlanok és gyengék védelmezői, hanem kegyetlen bérgyilkosok.

Bevallom a könyv elején kissé el voltam szontyolodva, mert annak ellenére, hogy az író egy olyan különleges világba kalauzol el bennünket, amit - mint később kiderült- irtó könnyű megszeretni, nem igazán állt össze a kép, hogy a könyv főhősei Quin, John és Shinobu, akik épp arra készülnek, hogy Keresőnek esküdjenek fel, mit is csinálnak tulajdonképpen és kik is ők valójában - ami elég frusztráló tud lenni egy idő után. Nem tudtam, hogy milyen korban vannak, milyen mágikus fegyver az ostorkard, és hogy az önvédelmen kívül mire jó még az athame és a villámszóró. Nem volt tiszta, hogy mi is az a bizonyos Odaát, ahova egy időkapunk keresztül lehet eljutni és ahol néhány perc eltöltött idő több órának, napnak, vagy akár évnek felel meg. Kik azok a lidércek, honnan származnak és miért vannak a Keresőkkel, mire vigyáznak és felügyelnek velük kapcsolatban… Szóval mi tagadás, az elején bőven volt kérdésem, melyek némelyikére ugyan ha  lassan is, de kaptam választ, ám a helyükre még ugyanennyi, ha nem több megválaszolatlan került a listára.

A történetről igazán nem szeretnék sokat elárulni, mivelhogy a fülszöveg tökéletesen összefoglalja azt a kevés információt, ami az induláshoz szükséges. Az események a középkori Skócia egy félreeső birtokáról indulnak és a könyv második felére a távoli jövő Honkongjába jutunk el. Az cselekmény viszonylag gyors tempóban halad előre, mely közben az író a szereplők karakterfejlődéséről sem feledkezik meg. És bár a szerelmi háromszög igen erőteljesen van jelen a könyvben, érdekes mód engem ez most mégsem zavart. Talán mert a kezdetektől fogva John pártján álltam és hiába volt Shinobu a pozitív(abb) szereplő a két fiú közül, én valahogy mégsem tudtam őt megkedvelni.

A történetet egyébként négy szereplőn - Johnon, Quinen, Shinobun és a Fiatal Lidércen, Maudon - keresztül követhetjük nyomon. Az ő fejezeteikből ismerhetjük meg a szereplők kétségeit és bizonytalanságait, gyengeségeit és erősségeit, valamint a múlt egy-egy apró darabját, mely utóbbiból többet is simán el bírtam volna viselni. Négyük közül nekem a legkedvesebb szereplőm John volt, a legérdekesebb pedig Maud, a Fiatal Lidérc. Az ő fejezeteit mindig nagy izgalommal és kíváncsisággal vártam, mert azt reméltem, hogy mivel ez a több száz éves lány jobban ismeri a többieknél az elmúlt idők titkait, talán majd több információval is tud szolgálni róla. De Maud túl megfontolt és nyugodt volt ahhoz, hogy csak úgy könnyelműen fecsegjen, így tőle sem tudhatunk meg sokat, de mindettől függetlenül én mégis nagyon kedveltem őt, és van egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy a jövőben valami nagy dologra - a most véghezvittnél is nagyobbra -  lesz majd hívatott. 

Amit kissé zavarónak éreztem a könyvben az a Skócia harsogó zöld tájai és a zsúfolt Hongkong ábrázolása közötti éles kontraszt volt, és hogy a regényben több műfaj elemei is keverednek egymással. Persze nem tagadom, hogy igen érdekes hatást gyakorolt a fantasy és a sci-fi elemek elegye a sztorira, de ezt a furcsa steampunkos beütést, amivel még különlegesebbé akarta tenni a szerző ezt a világot, valahogy nem tudtam hova tenni. John léghajója számomra totál idegenül hatott Hongkong felhőkarcolói felett és a szereplők által használt fegyverek némelyikét is meglehetősen érdekesnek találtam, persze az is lehet, hogy csak az én fantáziám szegényes, mindenesetre, ha a világok kialakulásának miértjeit és hogyanjait nem nagyon boncolgatjuk, akkor biztos élvezetesebb lesz számunkra a történet. 

Összességében, hogy őszinte legyek a kezdeti ijedség után engem gyorsan magával ragadt a történet, és bár úgy tűnhet, hogy elégedetlen voltam vele kapcsolatban, mégis élveztem az olvasását. A mágia, a romantika és az a bonyolult családi dráma, ami a cselekmény hátterében áll igencsak érdekesnek ígérkezik, úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra és bízom benne, hogy a kiadó mihamarabb el is hozza majd hozzánk.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: Seeker

Sorozat: Seeker

Fordította: Markwarth Zsófia

Oldalszám: 448

Tovább olvasom...

Abigail Gibbs: Vacsora a vámpírral

Amikor két évvel ezelőtt megjelent ez a könyv, akkor szép reményeket fűzve hozzá vetettem rá rögtön magam, bízva abban, hogy ez tuti jó választás lesz. Aztán egy szép napon (ami lehet, hogy nem is volt olyan szép) a kiadó egy közösségi oldalon azt nyilatkozta, hogy nem kívánja folytatni a sorozatot, mely érthető mód rögtön el is vette  a kedvem az olvasástól - mert ugye minek belekezdeni egy olyan könyvbe, aminek úgysem jutok hozzá a folytatásához -, de akárhányszor ott álltam a könyvespolcom előtt azon tanakodva, hogy vajon melyik könyv társaságában töltsek el pár óra felhőtlen kikapcsolódást, mindig rásiklott a szemem erre a kötetre, és bár soha nem vettem le onnan, eldöntöttem, hogy az idén - a vcs kihívás keretében - mindenképp elolvasom, merthogy anno olyan lelkes voltam vele kapcsolatban, hogy csak nem hagyhatom úgy... érintetlenül árválkodni a polcomon.

És nem bántam meg, mert jó könyv volt, szerettem olvasni, hamar a végére is értem a bő 500 oldal ellenére, bár őszintén szólva én kissé elnyújtottan éreztem a történetet, egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna neki - szerintem. Maga a cselekmény egyébként nem volt túl szövevényes, persze volt benne izgalom és akció, egy kis politika és ármány, jóslatok és próféciák, de a fő irányvonal mégiscsak a két főszereplő, Violet és Kasper egymásra találásáról szólt.

A történet egy 17 éves lány Violet Lee körül forog, aki egy este rossz helyen volt rossz időben, mely véletlen örökre megváltoztatta az életét. Violetet egy ősi vámpír dinasztia a Varn család rabolja el, és tartja fogva a palotájukban, egészen addig, amíg el nem dönti, hogy vámpírrá kíván-e változni avagy sem. Ebben az új környezetben a lány hamar felfedezi a vámpírok pazar új világát, melyben ugyan egyaránt vannak jó és rossz - nagyon rossz dolgok – de ez utóbbi ellenpontjaként ott van számára a vámpírok dögös és ritka bunkó hercege, aki természetesen folyamatosan nagy hatással van rá. 

Meg kell hagyni, Gibbs regényében egészen új megközelítésben lehetünk részesei a vámpírok világának, ugyanis a hierarchia legtetején a férfiak állnak, a nőknek alig van beleszólásuk a politikába és úgy egyáltalán bármibe, amit őszintén szólva kissé sérelmeztem. Persze az is igaz, hogy igen nehéz megtalálni a női lét számára megfelelő középutat nemcsak vámpíréknál, de még nálunk embereknél is, de ebbe most ne menjünk bele, mert ez egy egészen más téma, én is csak azért mertem most szóba hozni, mert az eddigi paranormális könyveimnél nem pont ilyen felálláshoz voltam szokva. Szóval Violetet emberként és nőként is úgy kezelik a palotában, mintha csak egy tárgy lenne, és nem egy élő személy. Persze már az első pár oldalon nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy Gibbs vérszívói nem azok a sokak által - beleértve engem is - ismert és kedvelt fényre csillogó fajták, akik az "emberségükről" voltak híresek, hanem olyan kegyetlen lények, akiknek mi, halandó emberek tényleg csupán csak egy ízletes vacsorát jelentünk, úgyhogy e tekintetben sem mondható a könyv egy szokványos vámpíros történetnek.

A főhőst Kaspert be kell valljam nekem nem sikerült megszeretnem. Ő egy arrogáns és hihetetlenül tahó, elkényeztetett vámpírherceg volt, aki ugyan a könyv végére engedi láttatni azon gyengéd érzéseit, amiket már sok-sok éve mélyen eltemetett magában, de az én szívemet ez nem hatotta meg, ettől még nem vált rögtön szimpatikus és megnyerő szereplővé a számomra. Sajnos Violet sem nőtt közel a szívemhez, nem igazán értem, hogy miért is szeretett bele Kasperba - talán a Stockholm-szindrómája miatt -, mindenesetre ők ketten nem lettek a kedvenc párosom, de sebaj, mert volt más, ami miatt letehetetlen volt számomra a könyv. A történetben egyébként van egy átmeneti szerelmi háromszög is, de mire el tudtam volna dönteni, hogy melyik pasinak is szurkoljak már rövidre is zárta az írónő az egészet. Úgyhogy, aki hozzám hasonlóan ódzkodik a hármas felállás veszélyétől megnyugodhat, mert itt nincs túl sok efféle szerelmi nyűglődés.

Íme a külföldi borítók, szerintem mindegyik gyönyörű.

Ami igazán tetszett a könyvben az az emberek és a vámpírok közötti zavaros politikai helyzet és a párhuzamos világok elgondolása volt, mely utóbbiról sajnos alig tudtunk meg valamit, ami kevés információ a birtokomba került, abból ítélve nagyon érdekesnek és egyedinek gondolom az egészet, ezért is lettem komolyabban is kíváncsi a folytatásra... valóban nagy kár, hogy a kiadó elkaszálta a sorozatot.

Szóval mi tagadás, voltak problémáim a könyvvel, a vége felé pedig már erősen úgy éreztem, hogy elfáradt a történet, és talán vele együtt az író is, de ettől függetlenül még így is teljesen magával ragadt ez a képzeletbeli világ és maga a sztori is, úgyhogy azoknak, akik egy többdimenziós világban játszódó igazi, kegyetlen vámpírokról szóló könyvre vágynak, azoknak bátran ajánlom a Sötét hősnő első részét. 

Ja, és a fülszövegben az olvasható, hogy az idei év legérzékibb olvasmánya… hát izé, nem kell ám mindennek bedőlni.

Abigail Gibbs

A sorozat részei:

1. Dinner With a Vampire - Kaspar Varn & Violet Lee

2. Autumn Rose - Fallon, Athenea hercege & Autumn Rose Al-Summers

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Dinner With a Vampire
Sorozat: The Dark Heroine
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 548

Tovább olvasom...

Neal Shusterman: Bontásra ítélve (Unwind 1.)

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de leginkább, hogy mit és hogy hogyan is írjak erről a könyvről, mert annyira ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, hogy ihaj. Ugyanis számomra ez a történet, illetve, ha pontosan akarok lenni, akkor inkább ennek a történetnek a hátteréül szolgáló társadalom egyszerre volt taszító és mégis elgondolkodtató. Tudom, hogy egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyermekét, akiket pedig nem, azokat mások fogadnának örökbe. Tudom, hogy egy tökéletes világban mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, és azt is tudom, hogy olyan, mint tökélete világ nem létezik, mert semmi nem fekete vagy fehér.

Ennek ellenére a könyv legelején egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan törtvényt – ez lenne az Élet Törvénye -, amely kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, de csak a fogantatásától a gyermek tizenhárom éves koráig, mely után viszont egészen tizennyolcig a szülők döntenek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… szóval képtelen voltam felfogni, hogy ezt a törvényt, hogy a fenébe fogadhatták el az emberek. Hogyan vált lehetségessé, hogy mindez – ami tulajdonképpen a gyermekek megöléséről szólt - egy bevett és elfogadott gyakorlattá vált ebben a világban, mert nekem nemcsak az anyai ösztöneim, hanem úgy összességében minden idegszálam őrült mód tiltakozott(ik) ez ellen. Úgyhogy nem mondom, az író a könyv legelején ezzel a ténnyel aztán rendesen odavágott nekem, ami miatt utóbb kicsit nehezteltem is rá, merthogy nem volt semmiféle magyarázat vagy történelmi áttekintés arra vonatkozólag, hogy a társadalom ilyetén való elkorcsosulását vajon milyen hatások és események okozták, úgyhogy kezdetben csak durrogtam és puffogtam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nem létezhet, de aztán szép lassan sikerült összerakosgatnom az író által itt-ott elejtett értékes információmorzsákat, melyek segítségével később ugyan magyarázatot kaptam a miértekre, de elfogadni azokat mégsem tudtam.

A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak ”hívják.

Kétségtelen, hogy kitűnő munkát végzett az író, mert ez a könyv mindenképp gondolkodásra fogja majd sarkallni az olvasóit, úgyhogy Shusterman tökéletesen elérte a célját, már ha egyáltalán ez volt, de ugye mi más is lehetett volna. Bennem például olyan kérdések merültek fel a történet kapcsán, hogy vajon joga van-e bárkinek is meghatározni, hogy kinek az élete a fontosabb. Vagy ha netalán egy szerencsétlenség folytán szükségem lenne egy testrészre (mondjuk egy karra, lábra vagy akár egy új szemre vagy fülre), akkor el tudnám-e fogadni és együtt tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy a kapott testrészem egy olyan tizenéves fiataltól származik, akit a beleegyezése nélkül fektettek fel arra az asztalra, ahol a csontjait, a húsát és az agyát újrahasznosítás céljából dogozták fel vettek el tőle. És ami számomra mind közül a legfontosabb. Vajon mi olyat tudna tenni a gyermekem, ami miatt képes lennék "bontásra" ítélni őt. (Bár ezen a válaszon, egy percig nem kellett gondolkodnom.)
De mindezek a kérdések csak a jéghegy csúcsa, mert számos olyan érzékeny témát érint még a könyv, amin például rengeteget lehetne vitatkozni vagy a nyugodtabb vérmérsékletű embereknek csak úgy diskurálni, mert biztos vagyok bennem, hogy mindenkinek más és más lenne a véleménye például az abortuszról, a transzplantációról vagy épp a lélek létezésének a kérdéséről.

Be kell valljam, hogy rendkívüli indulatokat váltott ki belőlem a könyv, a vége pedig baromira felkavart, de nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a történet roppant mód olvastatta magát, izgalmas volt és nem utolsósorban elgondolkodtató. Ráadásul a három fiatal karakterét is nagyon jól sikerült eltalálnia az írónak, ugyanis el tudta érni, hogy végig izguljak értük és drukkoljak nekik, ellenben, hogy bármelyikükkel is azonosulni is tudjak arra sajnos már nem voltam képes.  

A Bontásra ítélve egy sorozat első része, ami egyébként önmagában is megállja a helyét, ettől függetlenül én a folytatására is kíváncsi lennék.

Neal Shusterman

A sorozat részei:

1. Unwind - Bontásra ítélve

1.5 Unstrung

2. UnWholly

3. Unsouled

4. Undivided

5. UnBound

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Unwind
Sorozat: Unwind
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:

1. Planesrunner - Síkvándor

2. Be My Enemy

3. Empress of the Sun

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Rolf Lappert: Pampa Blues

Erre a könyvre még februárban figyeltem fel, amikor is a Tilos az Á Kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az első félévre vonatkozó terveit. Miután elolvastam a könyv tartalmát rögtön valami megmagyarázhatatlan és roppant különös vonzalmat kezdtem el érezni iránta, tudjátok, azt a bizonyos én a tiéd, te az enyém típusú érzést, ami után már nincs visszaút, úgyhogy amikor pár hónappal később rendelhetővé vált, én azonnal le is csaptam rá és tűkön ülve vártam, hogy végre a kezembe vehessem.

A Pampa Blues egy 16 éves srácról Benről szól, aki egy poros és lepusztult tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja énekesnő és a karrierje építése érdekében egyszerűen csak lelépett körbeutazgatni Európát, háta mögött hagyva Bent a semmi közepén, hogy vigyázzon a magatehetetlen nagyapjára. A falu lakosai haláli fazonok voltak a maguk egyszerű módján, akik között csak egyetlen nő volt Anna, a fodrász.

Bennek ebben az ingerszegény környezetben irtó unalmas volt az élete, érthető mód csapdában érezte magát; nem volt hova mennie, és persze nem volt kivel mennie. Teljesen kilátástalannak tűnt számára minden a nagyapja mellett, amikor is egy nap, egy lány érkezik a faluba, akinek elromlott a kocsija. Pontosabban ő rontotta el a saját kocsiját, hogy tovább maradhasson, mely aprósággal Ben is tisztában volt, mégsem szólt neki egy szót sem, mert azt hitte, hogy ő az a bizonyos újságíró, akit egyébként már tűkön ülve várt mindenki a faluban az ufók megjelenése óta... De nem is tépem tovább a szám a tartalom ismertetésével, mert még valami olyat találnék mondani, amivel aztán lelőném a könyv poénját és ezt a világért sem szeretném, a felfedezés örömét inkább meghagyom nektek, annál is inkább, mert Rolf Lappert ezt a könyvet nagyon pöpecül írta meg.

A képek a könyvből készült tv filmből valók.

A Pampa Blues egy finom nyelvezetű, kellemes olvasmány volt a számomra, bár ez a két szó egyáltalán nem fejezi ki azt a nyugodt és kiegyensúlyozott érzést, ami a hatalmába kerített olvasás közben. A történet stílusa és humora baromi jól el lett találva csakúgy, mint a szereplők karakterei, akikkel kapcsolatban egyébként végig olyan érzésem volt, mintha már évek óta ismertem volna valamennyiüket, és akik közül bizony a kötet végére mindenkit a szívembe is zártam.

Ha röviden szeretném jellemezni a könyvet, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen egyszerűségében volt nagyszerű. És bár a történet eleje kissé melankolikus volt és lassú sodrású - megjegyzem nekem pont ez miatt nyerte el igazán a tetszésemet - a végére mégis lassan felpörögtek az események és akadtak benne bőven hihetetlen véletlenek és meglepő fordulatok.

De, hogy mondjak valami olyat is, ami egy kicsit elégedetlenné tett; a végét nem igazán tudtam hova tenni, nem értettem, hogy Léna milyen indíttatásból tette próbára Bent. Szerintem végig sem gondolta a tette lehetséges következményeit, hanem egyszerűen csak bízott a megérzésében és természetesen a fiúban, ami egy ilyen szituációban szerintem nagy bátorságra, de leginkább felelőtlenségre vall... szóval nekem a vége kissé fura volt, de ettől függetlenül totál egyben volt az egész, és irtó jó érzés volt benne elmerülni, úgyhogy bízom benne, hogy még több művét olvashatom majd a szerzőnek, mert a stílusa bizony levett a lábamról.

Rolf Lappert
Nekem mindkét, sőt három borító nagyon tetszik, de talán az első, a francia a legobb mégis mind közül. (Katt a képre a nagyításért)

Kiadó: Tilos az Á Kiadó

Eredeti cím: Pampa Blues

Fordította:Győri Hanna

Oldalszám: 219

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Chanda Hahn: Bűbájtalan (Balszerencsés tündérmese #1) - Röpke poszt (4)

Ez a könyv úgy került a kezembe, hogy valami nagyon könnyed, kicsit sem elgondolkodtató rövid és mesésen romantikus történetre vágytam, valami olyanra, ami nem veszi túlzottan igénybe az agytekervényeimet sőt, ha esetleg még kicsit pusztítja is őket, azt sem lett volna nagy baj, és hát mit is mondhatnék, Chanda Hahn regénye mindezeknek a kívánalmaimnak tökéletesen megfelelt.

Hősnőnk Mina Grime az iskola lúzere egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Azt viszont, hogy ezzel az akciójával a figyelem középpontjába kerül és nemcsak a suli diákjai, hanem olyan mesebeli teremtmények is felfigyelnek rá, akik elől az anyja mindeddig csak óvta és védte őt álmában sem gondolta volna. Ugyanis Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, akit egy olyan átok terhel, mely generációról generációra száll. Ez az átok ölte meg az édesapját és most Mina élete is veszélybe került, így hát rajta a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot. Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténjen, meg kell szereznie egy könyvet, és végig kell játszania több mint 200 mesét.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó, a kivitelezés viszont elég gyatrára sikerült, sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, mint amennyit az írónak sikerült. A főszereplő lány - vagy inkább nevezzük kislánynak - borzasztóan idegesítő volt a számomra, ő tipikusan az a fajta szereplő volt, akinek az értelmi és érzelmi szintje kicsit sem volt összhangban a korával. A telefonmániás barátnője szintén zenész, lapozzunk. Brody és Jared: igazából miattuk adtam nagy jóindulattal három csillagot a könyvre, mindkettőjüket szerettem, ők tényleg olyanok voltak a regényben, mint a mesebeli hercegek, pontosabban csak Brody volt szőke és gazdag, Jared abból a bizonyos dögösen rosszfiú fajtából való volt. Mivel meséről van szó, így természetesen nem maradhattak ki az izgalmas és felettébb érdekes varázslények sem a sztoriból, akiknek az volt a feladatuk, hogy riogassák ezt a szegény Mina lányt és szerezzék meg tőle a varázskönyvet, de sajnos ezek a lények nemhogy félelmetesek nem voltak - képzeljétek, ilyen névvel futott az egyikük, hogy Szürke Farok, most komolyan? fetrengtem a röhögéstől - hanem még állati nevetségesek is.

Chanda Hahn

Sajnos a könyvről nem sok jót tudok írni, a történetevezetés elég foghíjas volt, a cselekmény pedig kidolgozatlan, ráadásul az egésznek a szellemi tápértéke majdnemhogy a nullához konvergált, de hogy őszinte legye ez most nem is igazán érdekelt, mert meglepő mód irtó könnyen csúszott és még szórakoztatott is, úgyhogy egyszeri olvasásra és vészhelyzet esetére nekem ez most tökéletesen megfelelt. A folytatásra viszont már egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hiába imádom a meséket, és hiába oly gyönyörűek és hívogatóak ezek a csodás borítók, rajtam nem fog a varázsuk.

A sorozat eddig megjelent részei:

1. UnEnchanted - Bűbájtalan

2. Fairest

3. Fable

4. Reign

5. Forever

Kiadó: Maxim
Eredeti cím:UnEnchanted 
Sorozat: An Unfortunate Fairy Tale
Fordtotta: Stier Ágnes
Oldalszám: 256

Tovább olvasom...