Jayne Ann Krentz: Ölelő karok

Ahogy megláttam ezt a könyvet, a borítója rögtön megbabonázott. Sehogy nem tudtam szabadulni tőle, pedig egyáltalán nem egy nagy durranás és mégis, muszáj volt megvennem. Persze ehhez a megmagyarázhatatlan erős birtoklási vágyhoz az is hozzájárult, hogy Jayne Ann Krentz nevével már kismilliószor találkoztam romantikus oldalakon, illetve rengeteg figyeltem kedvenc írója, ennek ellenére nekem eddig még egyetlen könyvével sem volt dolgom, illetve, ha pontos akarok lenni, akkor csak az írónő jelen kori románcai kerültek el messzire. Mert tudniillik Krentz, több írói álnév alatt is fut, melyek közül talán a legismertebb Amanda Quick, mely álnéven a történelmi romantikusait, Jayne Castle néven - ami egyébként a születési neve is egyben - a jövőben játszódó történeteit veti papírra.

Na de visszatérve a könyvre, azt kell mondjam, hogy kellemes meglepetést okozott számomra, sőt a végére egész megszerettem. Holott alapjában véve nem vagyok nagy rajongója a modern kori romantikának, de azt hiszem, hogy épp itt az ideje, hogy ebbe az irányba is bátrabban nyissak.

Hősnőnk, Molly Abberwick azért alkalmazta Harry Trevelyant a néhai apja tudományos alapítványának vagyonkezelőjeként, mert a férfinak különleges tehetsége van ahhoz, hogy az esetleges adócsalásokat kiszimatolja. Harry-nek az volt a feladata, hogy átnézze a beérkező pályázatokat és eldöntse, hogy azok érdemesek-e az alapítvány támogatására vagy sem. Egy hónapnyi ismeretség után Harry-ben egyre erősödött a vágy Molly iránt és egy üzleti vacsora alkalmával mindezt a tudtára is adta. Molly-t első hallásra mindez felháborította, de még mielőtt észbe kaphatott volna, máris Harry karjaiban találta magát. Pedig ez a két ember nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Míg Harry amolyan tudós ember féle, addig Molly az üzleti világból való. Míg Harry természeténél fogva egy nagyon megfontol, elemző - sokak szerint halvérű - és logikus alkat, addig Molly az a bizonyos csípőből tüzelő típus. Az egyikük önfejű a másikuk impulzív…

Ráadásul a családi hátterük is meglehetősen zavaros; Harry apai ágon népes cirkuszi mutatványosokkal, anyai ágon pedig sikeres ingatlanforgalmazókkal büszkélkedhet, míg Molly neves feltalálók és tudósok leszármazottja volt.

És ha mindez még mindig nem lenne elég, íme néhány dolog, ami folyamatosan beárnyékolta kapcsolatuk fejlődését. Először is ott volt Harry családja, akiknek mindig volt valami nyűgjük, amivel állandóan zargathatták őt. Aztán ott volt Molly családja, akik rendületlenül próbálták lebeszélni őt a Harry-vel való kapcsolatról. Aztán nem szabad megfeledkezni Harry különleges képességéről sem, amit ugyan próbált elfojtani magában - megjegyzem nem sok sikerrel -, mely miatt nemhogy jobban, csak egyre rosszabbul érezte magát. És ott volt a legutolsó és egyben legsúlyosabb probléma: egy ismeretlen és veszélyes ember személyében, aki folyamatosan zaklatta Molly-t.

Bevallom, attól tartottam, hogy a szereplők csak nagy sokára és rengeteg kínlódás útján találnak majd egymásra, ehelyett azonban szinte rögtön megtalálták a közös hangot és felnőttek módjára kezelték a kapcsolatukat. Molly és Harry között a kezdetektől fogva ott volt a szikra, ami ha nem is mindent elsöprő módon, de lángra lobbant miközben közös erővel próbálták felkutatni az ismeretlen zaklató kilétét, aki a könyv végére elég drasztikus módszerre szánja el magát. Egyrészt örömömre szolgált, hogy nem egy nagy szerelem kibontakozásának lehettem szemtanúja, hanem azt a vonzalmat, amit a szereplők már a kezdetektől fogva éreztek egymás iránt nem titkolták el, hanem éltek a pillanat adta lehetőségekkel. Másrészt ugyancsak nagyon tetszett, hogy bár voltak forró pillanatok a könyvben az írónő mégsem esett túlzásokba az érzéki jelenetek leírásakor, ezzel is tökéletes egyensúlyban tartva a romantikát, a bűnügyi nyomozást és Harry "hatodik érzékének" jelentőségét.
Az már más kérdés, hogy maga a történet és azok a helyzetek, melyekben a főszereplők találták magukat nem mindig voltak igazán hihetőek, de kit érdekelt mindez, amikor Harry-t és Molly-t - akik egyébként tökéletes párost alkottak - igazán kedves és szerethető karaktereknek találtam. A családjuk iránt azonban már egész másféle érzésekkel viseltettem, mondhatni rendkívül visszataszítónak, önzőnek és roppant bosszantónak találtam őket.

Azt túlzás lenne állítanom, hogy a könyv tökéletes volt, mert ha őszinte akarok lenni, akkor bizony igen is el tudtam volna viselni egy kicsivel több temperamentumot a szereplőktől, és lendületesebb történetvezetést az írónőtől, de mindezek hiányában is még mindig egy nagyon szórakoztató és kellemes olvasmányban volt részem, melynek köszönhetően kíváncsi lettem a szerző ezen álnév alatt írt további könyveire is.

Jayne Ann Krentz

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Absolutely, positively
Fordította: Palkó Katalin
Sorozat : -
Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nem vagyok nagy thriller-rajongó, de néha - főleg ebben a nagy hőségben - jól esik egy kis borzongás és izgalom, mely vágyaim kielégítésére Sophie McKenzie könyve tökéletes választásnak bizonyult. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv, olyan mintha Gillian Flynntől a Holtodiglan és S. J. Watsontól a Mielőtt elalszom című regények kereszteződése lenne, mely állítás valódiságáról csak részben tudok nyilatkozni, ugyanis csak az utóbbit olvastam, de tény, hogy olvasás közben az volt az első könyv, ami az eszembe jutott róla.  

A történet kezdetén úgy tűnik, hogy Geniver Loxley normális életet él, de ahogy egyre jobban megismerjük őt, rájövünk arra, hogy az élete nem is olyan boldog, mint ahogyan az kívülről látszik. Nyolc évvel ezelőtt a kislánya halva született, és ez a tragédia azóta is beárnyékolja a mindennapjait. Gen, a kislánya halála előtt több könyvet is írt, de a tragédia után elvesztette a múzsáját, depresszióba esett és most - amolyan ímmel-ámmal - egy művészeti egyetemen tanít óraadó tanárként. Ezzel szemben Gen férjének, Artnak a karrierje azóta is csak felfele ível, és minden jel szerint az üzleti sikerei csúcsán áll, melynek következtében Gen totális csődtömegnek érzi magát mellette.

Aztán egy nap egy ismeretlen nő kopogtat Gen ajtaján és azt állítja, hogy nyolc évvel ezelőtt a gyermeke élve született. És erről nemcsak a szülésnél segédkező nővér tudott - aki ennek a nőnek a testvére volt és a halálos ágyán gyónta meg neki mindezt -, hanem a szülészorvos is, és ami a legnagyobb döbbenet, Gen férje, Art is. Gen kezdetben nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy bármi is igaz lehet abból, amit ez a nő állított, de mégis gyökeret vert a fejében a gondolat; mi van, ha mégis igazat beszélt, és a kislánya valóban életben van?

Innentől kezdve Gen élete fenekestől felfordul, először csak megkérdőjelezi a szülés körüli múltbéli eseményeket, majd az egyre sűrűsödő apró jelektől és információktól felbuzdulva megszállottan kezdi keresni a halottnak hitt kislányát.

Az első benyomásom a főszereplőkről az volt, hogy szeretik egymást, mert különben mi másért maradtak volna együtt a gyermekük halálát követő hosszú kimerítő éveken át, a hat lombikbébi próbálkozásról már nem is beszélve. Úgyhogy Genhez hasonlóan az Artot ért gyanúsítást, ha el nem is vetettem, de hajlottam rá, hogy csak egyszerű rágalomnak higgyem, melyet a történet szempontjából jó húzásnak tartottam az író részéről a feszültség fenntartásához. De elég hamar rá kellett jönnöm arra, hogy tévedtem, és Genhez hasonlóan egy idő után már én is kételkedni kezdtem Artban, csakúgy, mint az összes többi szereplőben, ami kellőképpen izgalmassá és feszültté tette a könyv hangulatát.

Úgy hiszem, hogy ez a kötet egy olyan témát dolgoz fel, ami minden nő legrosszabb rémálma lehet; mit tennénk, ha kiderülne, hogy valaki elrabolta a gyermekünket? Én mindenre képes lennék, hogy visszaszerezzem és ezzel Gen is így volt. Igaz, hogy a történet elején mintha kissé túl sok idő kellett volna neki ahhoz, hogy végre a kezébe vegye az irányítást és gőzerővel vesse bele magát a nyomozásba - melynek következtében kissé lassan indultak be az események -, de miután ez megtörtént, egy éles jobb kanyar következett, ami után már nem volt visszaút. Én csak találgatni tudtam, hogy mi fog történni a következő oldalakon, illetve ha őszinte akarok lenni, akkor erre sem volt időm, mivel McKenzie annyira ügyesen szőtte a szálakat és a könyv vége felé már annyira feszített volt a tempó, hogy nemcsak az elmélkedésre nem marad időm, de levegőt is majd elfelejtettem venni. Úgy faltam a sorokat, mintha az életem függött volna tőle. A történet egyszerre volt szívfájdító, Gen tragédiája miatt, és hihetetlenül izgalmas, mert soha nem lehetett tudni, hogy kiben lehet megbízni, ki mond igazat, vagy épp ki hazudik. 

Én úgy gondolom, hogy egy jó thrillerben kell, hogy legyen izgalom, valamilyen rejtély, természetesen szükség van lenyűgöző karakterekre no és persze rengeteg fordulatra, melyek ebben a könyvben mind megvoltak. McKenzie megtalálta az arany középutat az érdekes történetmesélés és a szükséges szenzációhajhászás között. Úgyhogy, aki már unja a könnyed limonádé típusú könyveket, és egy kis izgalmas borzongásra vágyik, annak mindenképpen ajánlom McKenzie könyvét, de azért szeretném felhívni mindenki figyelmet arra, ha esetleg bárki magával vinné a strandra ezt a könyvet, akkor ne felejtsen el fényvédőt használni mellé, mert ha egyszer belemerül az olvasásába, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szabadul tőle egyhamar.

Sophie McKenzie

Kiadó: Európa

Eredeti cím: Close My Eyes

Fordította: Záhonyi Barbara

Oldalszám: 416

Tovább olvasom...

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

"Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben. 
Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. 
Elmondom, mi történt. Itt és most - az én könyvemben."

A történet egy tizenöt éves lányról Daisyről szól, akit a szülei az angliai nagynénjéhez küldtek a szünidőre, hogy ne legyen otthon láb alatt. Daisy ezt egy cseppet sem bánta, sőt, kifejezetten örült, hogy nem kell tovább otthon egy levegőt szívnia a kibírhatatlan mostohaanyjával. Angliába érkezve Daisynek a nyüzsgő és forgalmas New York-i utcák után, kezdetben nehéz volt megszoknia a nagynénje farmjának csendjét és nyugalmát, de hamar ráérzett a vidéki élet ízére, melyben unokatestvérei, jelentős szerepet játszottak. Sajnos idő közben a nagynénjének a munkája miatt el kellett utaznia és így a négy, illetve Daisyvel együtt már öt gyerek egyedül maradt a farmon, ami egyfajta paradicsommá vált így a számukra. Élvezték a független élet izgalmát anélkül, hogy bárki megmondta volna nekik, hogy mit szabad és mit nem szabad tenniük. És persze ez idő alatt alakul ki Daisy és Edmond között a szerelem. 

Ez a boldogság azonban nem tartott túl soká, mert a háború mindent megváltoztatott, amiről tulajdonképpen nem sok mindent tudtunk meg, még az olyan legalapvetőbb tényeket sem, hogy melyik ország kezdeményezte és hogy annak mi volt a motivációja. Amit biztosan tudtunk, hogy Anglia megszállás alá került és egy idő után elkezdődött az erőszakhullám. Daisyt és az unokatestvéreit eleinte nem érdekelte a háború, mivel mindez egy olyan távoli eseménynek tűnt csupán a számukra, melynek nem voltak súlyos következményei rájuk nézve. De egy nap azonban mindez megváltozott és mindannyian ott találták magukat a háború kellős közén.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Szerintem ez egy elég merész könyv az írónő részéről, mivel olyan témákkal foglalkozik benne, mint a háború, a szerelem, a kiskorú szex, az anorexia, a vérfertőzés és az erőszak. Ezek a dolgok már felsorolva is határozottan sokkolóak tudnak lenni, nemhogy egy ilyen rövid történetbe sűrítve, amellyel kapcsolatban, meglepő módon olvasás közben azonban mégsem így éreztem. A történet a jövőben játszódik és Daisy szemszögéből olvashatjuk (majdnem 10 év távlatából), ő volt a regény mozgatórugója és egyben a hőse is, egy okos és bátor, kitartó és elszánt szereplő. 

A képeket  könyvből készült filmből válogattam.

"Persze a túlélés érdekében Piperrel szükségünk volt egy tervre, amit nekem kellett kidolgoznom. Piper dolga az volt, hogy titokzatos teremtés legyen, az enyém meg az, hogy az e világi problémákat megoldjam, mert hogy így voltak leosztva a lapok, és fölösleges volt más szereposztáson agyalni."

Az unokatestvérek (három fiú és egy lány) érdekes karakterek voltak, kicsit furcsák, kicsit titokzatosak, olyanok, akiket valamilyen megmagyarázhatatlan és misztikus kapcsolat fűzött egymáshoz és a természethez. Élvezet volt olvasni, hogy milyen nagyszerűen érezték magukat így öten a zegzugos vidéki ház idilli környezetében és élték gondtalan életüket. A könyv technikailag két részre oszlik, és ez a nyugodt időszak a regény első felére esett, csakúgy, mint Daisy és Edmont kapcsolatának a kialakulása, ami szerelem volt első látásra. Edmond nem az a tipikus romantikus főszereplő volt, akikkel a mai YA (fiatal felnőtteknek szóló) regényben találkozik az ember. Ő nem egy átlagos tizennégy éves srác volt, a cigarettájával és a furcsa hajával... ő egy igazán különleges fiú volt.

"A haja, na igen: egy kicsit olyan, mintha saját magának vágta volna le éjjel egy baltával. De egyébként ő pont úgy néz ki, mint egy menhelyi kutyus..."

Bevallom, zavarban vagyok a kettőjük közötti kapcsolat miatt. Egyrészt azért, mert olyan tisztának és ártatlannak éreztem, másrészt viszont pont ezt a tiszta és ártatlan kapcsolatot nagyon is megbotránkoztatónak és zavarónak. És nemcsak azért, mert két, szinte még gyereknek számító tizenéves között jött létre, hanem mert ez a két fiatal rokoni kapcsolatban állt egymással. És ha már a témánál vagyunk, akkor azt is muszáj megemlítenem, hogy bár szó esett a szenvedélyről és a szexről - melybe egyébként az olvasó nem nyert betekintés - a védekezésről viszont nem, ami miatt végig azt hittem, hogy Daisy bajba fog kerülni. 

És akkor elérkeztünk a könyv második feléhez, ami már a háborúról szólt. A háborús események nem voltak részletesen kidolgozva, de mivel a történetet egy tizenéves szemszögéből láttuk, így talán mindez érthető is, hiszen Daisy figyelmét ekkor nem a nagyvilágban zajló események kötötték le, hanem a saját személyes problémái és hogy egyáltalán túlélje a háborút. Ennek köszönhetően a szörnyűségek a háttérben maradtak, bár kaptunk egy kis ízelítőt azokból a borzalmakból, amit Daisynek át kellett élnie amíg biztonságba nem tudta magát, de közel sem olyan részleteset, mintha mondjuk egy világháborús bestsellert olvastunk volna. 
Egyébként a könyv nagyon jól átadta azt a fejetlenséget, kilátástalanságot és kétségbeesést, amit egy esetleges háború következményei lennének. Akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy milyen szörnyű lenne a világ, ha nem lenne élelem, áram és víz, ha mindezek miatt az állatok elpusztulnának és az emberek éheznének az erőszakról már nem is beszélve... 

Egyszóval, nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi volt az, ami az első oldaltól kezdve egészen a befejezésig fogva tartott a regényben... egyszerűen csak szerettem. Talán az elbeszélés stílusa és Daisy hangja - ami gyakran dacos és sebezhető volt - tette a könyvet oly vonzóvá és élvezetessé a számomra. 

Meg Rosoff

Az íróról, a könyvről és a belőle készült filmről sok információt és érdekességet találhattok, ha a könyv bemutatására szervezett turnéban résztvevő blogok között bogarásztok.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: How I Live Now
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 224

Tovább olvasom...

Blogturné ~ Natalie Babbitt: Örök kaland

"Valaha, nem is olyan régen, augusztus első hetében, egy szép napon három esemény történt – első ránézésre úgy tűnt, nincs is közöttük kapcsolat.

Pirkadatkor Mae Tuck lóra pattant, és elindult az Odvasfalva határában meghúzódó erdőbe. Mint tízévente mindig, most is azért ment, hogy találkozzon két fiával Miles-szal és Jesse-vel.

Déltájban Winnie Foster – az odvasfalvi erdő az ő családjának a birtoka volt – végül elveztette a türelmét, és úgy döntött: fontolóra veszi a szökést.

Napnyugtakor pedig feltűnt egy idegen a Foster család kapujában. Keresett valakit, de nem árulta el, hogy kicsodát."

Nos, e három, egymástól mondhatni teljesen függetlennek látszó esemény lendíti mozgásba a könyv történetét. Amikor Winnie azon a bizonyos reggelen bemerészkedik a házuk mellett lévő erdőbe, találkozik egy fiatalemberrel Jesse Tuckkal, aki épp egy titkos forrásból iszik. Amikor Winnie is kér egy kortyot a forrásból, akkor a fiú megtagadja tőle, próbálja megmagyarázni a lánynak, hogy miért is nem szabad neki belőle innia, de mivel Winnie elég csökönyös kislány volt, így nem volt mit tenni, a Tuck család kénytelen volt elrabolni őt. De nem kell megijedni, szó sincs arról, hogy bármiféle rossz szándék vezérelte volna őket, csupán csak arról, hogy időt szerettek volna nyerni és közben megértetni Winnie-vel, hogy a halhatatlanság, amit e forrástól kaptak nem áldás, hanem inkább átok. 

Apropó emberrablás. Nos, Tuckék nem azok a tipikus emberrablók voltak, akikre az ember ilyenkor számítani szokott, ők inkább amolyan - hogy is mondjam - igazi bűnbánó emberrablók voltak, akik szívből megszerették a kislányt és a kislánynak sem kellett sok idő, hogy ő is viszont szeresse őket. De ugye tudjátok, hogy minden valamire való mesében, lenni szokott egy gonosz és rettentő veszélyes ember, aki merőben másként látja a dolgokat, mint ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva. És bizony ez a szereplő ebből a történetből sem hiányozhatott. Sajnos, amikor Tuckék elmesélték Winnie-nek a forrásról szóló történetük titkát, annak egy idegen férfi is a fültanúja volt, aki miatt Winnie-nek bizony hamarosan minden szabályt fel kell majd rúgnia, hogy az újdonsült barátai segítségére siessen.

Be kell valljam, kissé csalódott vagyok, mert, bár a történet varázslatos és elgondolkodtató volt, én mégsem laktam jól vele, szívesen olvastam volna sokkal bővebben és sokkal részletesebben is erről a gyönyörű meséről, amolyan igazi, bő lére eresztett, felnőtteknek szóló verzióban. Persze tudom én, hogy ezt a könyvet az írónő nem az én korosztályomnak szánta, hanem a nálam sokkal fiatalabb olvasókat a 9-10 és ennél idősebb gyerekeket célozta meg vele, akiknek még sikerélményt is adhat e a rövidke, ámde rengeteg megbeszélnivalóval bíró regényecske elolvasása.

A könyv rövidsége persze semmiféle hátrányt nem jelentett a történet nyújtotta varázslatos hangulat szempontjából, hiszen Babbitt fantasztikusan élénk leírásai az első oldalaktól kezdve rabul ejtettek és elvarázsoltak. Az írónő stílusa rendkívül élvezetes volt, melynek segítségével könnyen elképzelhető volt számomra az erdő, az erdő közepén álló fa és a gyökereinél feltörő forrás, a vidéki élet, a szereplők és az a rengeteg béka. A szavakat, amiket és ahogyan használta pedig olyanok voltak, mintha csak festette volna őket a könyv lapjaira.

Meglátásom szerint az írónő nem a szereplőkre és azok külsejére helyezte a hangsúlyt, hanem magára a történetre, a halhatatlanság kérdésére. A szereplők csak statiszták voltak, akik több szemszögből meséltek arról, hogy mit is jelent számukra mindez és hogy hogyan élik meg ezt a csodát.

A könyv olyan meglehetősen komoly és elgondolkodtató témákat feszeget, mint például az élet értelmét és a halál szükségességét, a természet körforgásának okát, az öröklét fogalmát, az emberi kapzsiságot és erkölcstelenséget, egy gyilkosság büntetlenségét(?)…. melyek kapcsán nem gondolom, hogy a történet végén bármiféle konklúziót is le kéne vonnunk, csupán elgondolkodni és elbeszélgetni arról, hogy mi a jó és mi a rossz.

A könyvből egyébként 2002-ben a Disney filmet is készített, amit ez idáig még nem volt alkalmam megnézni, de mivel úgy hallom, hogy mind a szereplők és a mind a történet tekintetében meglehetősen eltér a könyvben megálmodottól, így mielőbb sort szeretnék rá keríteni.

Natalie Babbitt

 

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Tuck Everlasting
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Oldalszám: 144

Borítómustra

A teljesség igénye nélkül néhány olyan borítót mutatok nektek, mellyel megjelent e csodás könyv szerte a világban.

Nyereményjáték

Te választanád az örök életet, ha tehetnéd?
Összegyűjtöttük nektek néhány könyvszereplő véleményét a halhatatlanságról, életről és halálról. Olyanokét, akiknek szembe kellett nézniük élet és halál közötti választással, vagy akik a maguk bőrén tapasztalták, milyen is az örök kaland.
A Ti feladatotok az, hogy kitaláljátok, kiktől származnak az öröklétről szóló idézetek. Hogy segítsünk nektek, a szereplők nevének betűit elrejtettük a bejegyzéseinkben.

“A halál része az emberéletnek. Ez vezet minket. Ez formál. Ez őrjít meg. (..) Egyáltalán ember vagy még, ha egyszer nem halsz meg?”

a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

November 2-a és 7-e között olyan kalandra indul a Blogturné Klub, ami örökké tart majd. Legalábbis az élmény mindenképpen, ugyanis Natalie Babbitt Örök kaland című könyvével indulunk hat állomásos turnéra. Olvashatjátok a kritikáinkat és rengeteg érdekességgel is készülünk, többek között a filmváltozatról is. És természetesen nyereményjáték is lesz, három példányt nyerhettek a könyvből az Európa Kiadó jóvoltából.

11/02. SzAngelika

11/03. Deszy könyvajánlója
11/04. Nem harap a...
11/05. Szilvamag olvas
11/06. Kelly & Lupi olvas
11/07. Dreamworld

Tovább olvasom...

Elizabeth von Arnim: Elvarázsolt április

"Azoknak, akik szeretik a glicíniát és a napfényt. Kicsiny középkori olasz kastély a Földközi-tenger partján, április hónapra bútorozva kiadó.."

Ez a vonzó hirdetés volt olvasható egy nap a Times hasábjain, melyre négy különböző nő reagált majd egyszerre. Először Lotty fejében fogant meg az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha a férje nélkül - vagy inkább elöl menekülve - egy teljes hónapot tölthetne ebben a csodálatos olasz kastélyban. Majd miután épp indulni készült egy esős londoni napon egy kellemes női klubból, ahol e hirdetést olvasta, meglátta Mrs. Rose Arbuthnot, akivel egyébként még soha életében nem beszélgetett és ki tudja, hogy miért - talán a csillagok állása vagy inkább a Times-ban olvasott hirdetés miatt érzett megmagyarázhatatlan vágyakozás miatt  -, de szóba elegyedett vele és megkérte, hogy tartson vele. Amikor Mrs. Wilkins beleegyezett, akkor költségtakarékosság céljából e két hölgy úgy döntött, hogy még két személyt be kell venniük e csodás utazásba.  Így ők is hirdetést adtak fel, mely révén csatlakozott hozzájuk a fiatal Lady Caroline - akinek a szépsége és  hangjának dallamossága egyfajta teher volt számára - valamint a félelmetes Mrs. Fisher - egy idős hölgy bottal -, aki ragaszkodott is ahhoz, hogy ezt mindenki szem előtt is tartsa.

Glicíniával befuttatott terasz

A cselekmény központjában tehát négy különböző nő áll, akik teljesen idegenek egymásnak, a közös bennük csupán annyi, hogy mindegyikük menekül valami elől. Lotty a férje, Rose a férjével való rossz kapcsolat elől, Mrs. Fisher a fiatalság és a magány, míg a gyönyörű Lady Caroline a hódolok és az őt bálványozó emberek elől.

A történet nagyon könnyű, prózai és csak egy csipetnyit romantikus és humoros. Elképesztő, hogy milyen gyorsan szimpatikussá tudta tenni számomra az író az összes szereplőt (kivéve Carolinet), akik annyira emberiek voltak, valós és teljesen hihető problémákkal. Mrs. Fisher az állandó morózus hangulatával nagyon a szívemhez nőt csakúgy, mint a csendes és az együtt érző Rose, aki úgy érezte, hogy teljesen elhatárolódott a férjétől és a bűntudatát, amit a férje munkája miatt érzett, a szegények megsegítésével próbálta enyhíteni. Aztán – bár a négy nő közül ő volt a legmostohább a számomra - mégsem feledkezhetek meg a vakító szépségű Carolineról, akinek az élete hangos volt és üres. Hogy őszinte legyek az apátiája számomra értehetetlen volt, valószínű azért, mert én soha nem sütkérezhettem abban a fényben, amit neki osztott a sors (mondom ezt minden irigység nélkül) és bár az összes szereplő átalakulását a történet végén hitelesnek és jogosnak éreztem, addig az övé egyáltalán nem tűnt annak, sőt, be kell valljam, még csodálkoztam is hirtelen pálfordulásán. És ott volt Lotty….. a drága Lotty, aki  Londonban egy bizonytalan és a férje által megfélemlített szürke kisegér volt, és amikor megérkezett ebbe a „paradicsomba ” rögtön átalakult és a négy nő szívévé vált.

Úgy gondolom, hogy valóban volt valami különleges San Salvatore légkörében - bárcsak kipróbálhatnám én is - hiszen mindenkit megváltoztatott, mindenkit elöntött a tiszta jóság iránti vágy, amit gyönyörűen írt le az író, bár néhol kissé már túl szájbarágósnak, túl sokszor ismételtnek éreztem, csakúgy, mint Caroline szépségének állandó bizonygatását. Ettől függetlenül tetszett a könyv lassú sodrása a gyönyörű tájleírások, ami még számomra is megnyugtató volt és bár én nem váltam olyan kiegyensúlyozottá a történet végére, mint a benne szereplő hölgyek mégis, megérintett a szeretett és a nyugalom érzése.

Elizabeth von Arnim (1866-1941)

Kedves és „illatos” olvasmány, kicsit romantikus, kicsit humoros....... vajon tényleg a könyvben olvasott módszer lehet a  tökéletes recept a boldogsághoz?

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The Enchanted April
Fordította: Prekop Gabriella
Oldalszám: 292

Tovább olvasom...

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

A könyv olvasása közben egyszerre sírtam és nevettem. Sírtam, mert a történetben egy 16 éves fiúnak kellett szinte fél év alatt felnőtté válnia, és nevettem, mert az élet szép, és ha ezt hajlandóak vagyunk észrevenni, akkor tartalmasabb életet élhetünk.

A történet Leoról egy okos, de kissé ironikus és cinikus középiskolás fiúról szól, aki szeret gitározni, focizni, együtt lógni a barátjával és a robogójával veszélyesen száguldani. Ő volt az osztály dekadens diákja, aki utolsóként ért be az órákra, és aki először hagyta el azokat. Az iskola kész gyötrelem volt a számára, a tanárokat külön fajnak tekintette. De akkor jött egy új tanár, aki különbözött a többitől. Az ő szeme csillogott, amikor az álmok megvalósításáról beszélt és arra ösztönözte a diákokat, hogy fedezzék fel azokat a dolgokat, amik igazán érdeklik őket. És ha esetleg még nem tudják, hogy mik azok, akkor járjanak nyitott szemmel és legyenek érdeklődök. 

„Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak.”

Leo két különböző színben látta a világot, fehérben és pirosban. A fehér az üresség, az unalom, a csend, és a magány hatalmas érzését keltette benne, míg a piros a vért, az adrenalint és a szerelmet, magát Beatricet jelentette.

Ebben a regényben egy olyan fiú történetét olvashatjuk, aki ott áll a felnőtté válás küszöbén, és bár mindkét szülője segítségére van abban, hogy végigkísérjék őt a szocializálódás rögös ösvényén, ebben az időben mégsem ez a legfontosabb egy tizenéves életében, hanem a szerelem. De „A szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat.”

Leonak, Beatrice volt a szerelme, de a lelki társa, aki már röptében is elkapta a gondolatait az Silvia volt. ”Ha Silvia velem van, akkor erős vagyok. Boldog vagyok.” Mindkét lány előtt le a kalappal. Beatricenél azért, mert a sok sok fájdalom ellenére is félelem nélkül tudta kezelni a betegségét. Silviánál pedig azért, mert mindvégig kitartott Leo mellett, bátor, nyugodt, szerető társként.

Ha a könyvben az egyes rövid fejezetek fölé egy dátumot is biggyesztett volna az író, akkor már vizuálisan is napló formája lenne a regénynek, de ennek hiányában csupán csak ezt az érzést kelti az olvasóban.

Az olasz szerző első könyve ugyan a fiataloknak szól, de a gyönyörű mondatok és gondolatok miatt, minden korosztálynak ajánlom. És bár nem tartoznak a kedvenceim közé azok a könyvek, amelyek valamilyen halálos betegségekről szólnak, ezt a regényt mégis nagy kár lett volna kihagyni.

Kiadó: Európa

Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue

Fordította: Gál Judit

Oldalszám: 332

Tovább olvasom...