Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Ismét egy régi könyv a könyvespolcomról, ami ki tudja mióta porosodott már ott. Emlékszem, annak idején ahogy megláttam a könyv alcímében Jane Austen nevét egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ki, már külsőre is totál elvarázsolt, és a fülszöveg alapján is igen érdekesnek találtam.

A könyv egy nagyon izgalmas felütéssel kezdődik, melyben a szerző abba az illúzióba ringatja az olvasóját, hogy egy olyan rég elveszett Austen kézirat szerkesztett formáját olvashatja majd hamarosan, melyet maga Austen írt, és ami ezidáig valahogy elkerülte az irodalmárok figyelmét. A kézirat napló formájában íródott és olyan rejtélyes esetek leírásait tartalmazza, melyeknek az írónő rövid élete során a részese lehetett, és amelyeket sikerült is megoldania. Mi pedig most épp egy ilyen esetet olvashatunk.

Hát nem bizsergetően izgalmas ez az egész? El tudjátok képzelni Jane Austent, mint nyomozónőt?

Bevallom, nekem is voltak kétségeim afelől, hogy miként sikerül majd Barronnak kedvenc írónőmet ebbe a szerepbe helyeznie - talán ezért is halogattam oly sokáig a könyv olvasását - de a hozzám hasonló kétkedőket gyorsan szeretném megnyugtatni; aggodalomra semmi ok, az írónőnek remekül sikerült megoldania ezt a feladatot.

A történet a 19. század elejének Angliájában játszódik egy vidéki birtokon, ahol Jane egy kedves barátnőjét, Isobelt látogatja meg, akinél lelki megnyugvást keres miután kikosarazta egyik kérőjét, ám nyugalom helyett inkább izgalomban lesz része, ugyanis épp egy szörnyű tragédia közepébe csöppen. Isobel férje – aki nem mellesleg jóval idősebb hitvesénél - egy fogadás után rosszul lesz és pár óra leforgása alatt rejtélyes körülmények között meghal. Természetesen nem sok időbe telik, míg a fiatal feleséget gyanúsítják a gyilkossággal, akinek a rossz nyelvek szerint viszonya van a volt férje unokaöccsével, Lord Fitzroy Payne-nel. Az pedig csak tovább ront a fiatal özvegy helyzetén, hogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ők ketten valóban vonzódnak egymáshoz. Ráadásul Fitzroy erősen eladósodott, mely helyzetet a nagybátyja halála rögtön megoldaná, hiszen ő örökölné a néhai earl összes vagyonát és rangját.
A gyanúsítottak sora azonban itt még közel sem ér végett. Itt vannak Fitzroy unokatestvérei, George és Tom Hearst, akik közül George papi karrierre pályázik, míg Tom délceg katonatiszt, aki nem veti meg a szerencsejátékot, és bizony ők is a jövőjükre nézve hatalmas előnyt tudnának kovácsolni a nagybátyjuk halálából. És nem szabad megfeledkeznünk Isobel rendkívül kellemetlen nagynénjéről és annak ugyancsak kellemetlen lányáról sem, akit az anyja Fitzroynak szánt, de ő annak unokatestvérére Tomra vetett szemet. És vajon milyen szerepe lehet ebben a játékban a rendkívül arrogáns és meglehetősen gyanús Lord Haroldnak, aki valamilyen üzleti üggyel zaklatja folyamatosan Isobelt?

Tudom tudom, hogy ez így egyszerre igen sok szereplő, akik között meglehetősen nehéz eligazodni nemhogy még fejben is tartani őket, de higgyétek el, hogy hamar bele lehet rázódni, és ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, onnantól kezdve már nincs visszaút.

Jane Austen

A legelső dolog, amit megállapítottam magamban olvasás közben, hogy Barron nagyon jól ismeri Jane Austen életét és munkásságát, hiszen olyan szereplőket választott a regényében, akikhez hasonlókat már Austen is megálmodott egy-egy művében. Mindennek köszönhetően én roppant mód élveztem a könyv olvasását, a karakterek zseniálisak voltak és Janet - akit a való életben is egy nagyon intelligens és éles elméjű nőnek képzeltem el magamban, egy olyan teremtésnek, aki jó érzékkel tudta megfigyelni az embereket, azok természetét és reakcióit, melyből aztán megfelelő következtetéseket tudott levonni - abszolút hihetőnek éreztem ebben szerepben. Persze nem tagadom, voltak olyan megnyilvánulásai is melyeket az adott szituációban megkérdőjelezhetőnek tartottam, de számomra ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is szót fecsérelni rájuk. Amit inkább ki szeretnék helyette emelni az az írónő könnyed és gördülékeny stílusa volt, ami irtó jól vissza tudta adni a kor hangulatát, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem éreztem modorosnak, vagy erőltetettnek.

Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok a könyvvel, egy kellőképp izgalmas és fordulatos detektívregényhez volt szerencsém, melyben nehéz volt megjósolni a tettes kilétét, mivel minden szereplőnek megvolt  a maga indítéka, hogy megölje Scargrave urát. Hamis nyomok, sok izgalom, rengeteg vér, feszült hangulat és elhallgatott dolgok tarkították a történetet, mely mellett a szerzőnek a regency hangulatot is sikerült megőriznie, és a gyakori lábjegyzetekkel pedig útba igazítania az olvasót a kor szokásaival és Austen életével kapcsolatos kérdésekben... egyszóval nagyszerű volt.

A könyv eredetileg 1996-ban jelent meg és azóta a  sorozat már a 13. résznél tart. Nem semmi.

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Jane and the Unpleasantness at Scargrave Manor
Sorozat: Jane Austen Mysteries
Fordította: Fazekas Eszter
Oldalszám: 394

Tovább olvasom...

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia (Dorothynak meg kell halnia 1.)

Az utóbbi idők egyik legvágyottabb könyve volt számomra a Dorothynak meg kell halnia, mivelhogy az Óz, a nagy varázsló az egyik legkedvesebb mesém, így mindenre kíváncsi vagyok ami vele kapcsolatos. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben (de tényleg csak egy icipicit), hogy mekkora pofára esés lenne, ha a könyv nem váltaná be a hozzá fűzött reményeimet, de mivel ez nem így történt, így most egy igen lelkes rajongás fog következni.

Én nem kértem ezt. 
Nem akartam hős lenni. 
De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, 
amerre visz, nem igaz? 

Amy az édesanyjával együtt egy lakókocsiparkban él, ami miatt sokan csúfolják őt a suliban, de Amy olyan talpraesett és belevaló csaj, hogy mindezt gond nélkül tudja már kezelni. Az apja évekkel ezelőtt hagyta el őket, az anyja világában pedig csak két hely létezett: a kanapé és a bár. Amynek nem voltak barátai és a szülei sem álltak mellette, az iskolában csúfolódások céltáblája volt és teljesen magára volt utalva. És amikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor kezdődött csak el igazán a móka.

Kansasen egy óriási tornádó söpört végig, ami a lakókocsijával együtt elsodorta őt Óz birodalmának egy lidérces változatába, ahol semmi sem olyan volt, mint ahogyan azt a meséből ismerte. Ebben a világban a Madárijesztő egy őrült tudós volt, a Favágó egy szadista parancsnok, a Gyáva Oroszlán pedig egy vérszomjas ragadozó, Dorothy pedig… Jah kérem, hát ő egy szeszélyes kis dög volt, ráadásul hatalommániás és kegyetlen zsarnok is, aki miután visszajött Ózföldre, valahogy rákapott a varázslat ízére és azután már semmi nem volt elég neki. Glindával a Déli Jó Boszorkánnyal együtt folyamatosan rabolták a föld mágikus erejét, az emberek falvait felgyújtották őket pedig rabszolgasorba taszították. A repülő majmokat láncra verték, és ha valami olyat tettél, ami Dorothynak nem tetszett, akkor olyan súlyos következményekkel kellett számolnod, amelyek egyáltalán nem voltak arányban az elkövetett bűnnel.

Szóval Amy ebbe a „szép” új világba csöppenve szabályszegésért rögtön börtönbe is kerül, ahonnan a Gonoszok Forradalmi Rendjének boszorkányai mentik ki, hogy orgyilkost faragjanak belőle. Hogy miért? Mert úgy gondolják, hogy csak Amy tud véget vetni Dorothy rémuralmának, és hogy ő az a lány, aki képes eltávolítani a Bádog Favágó szívét, ellopni a Madárijesztő agyát, elvenni az Oroszlán bátorságát, no és persze megölni Dorothyt.

Először is… basszus, basszus, basszus… hogy ez a könyv mennyire jó volt!

Ahogy felütöttem mintha varázsütésre léptem volna be Óz birodalmába, nem volt szükségem semmilyen ráhangolódásra, hanem egyszerűen csak belecsöppentem az egészbe. És mindez egyrészt a történet hihetetlenül erős atmoszférájának volt köszönhető, hiszen az a feszült, félelemmel és titkokkal teli hangulat ami a könyvet jellemezte hamar körülvett olvasás közben. Másrészt pedig a nem mindennapi szereplők, a szemléletes írásmód és a részletesen kidolgozott világ tette eszméletlenül élvezetessé és letehetetlenné a könyvet.

A szereplők közül Dorothy volt az, aki az elvárásaimon felül teljesített, iszonyatosan gonosz volt és én mégis imádtam őt érte, ami most így tudom, elég furán hangzik, de majd ha ti is elolvassátok a könyvet szerintem biztos megértitek, hogy miért éreztem így - vagy legalábbis remélem. Mindenesetre az eredeti mesében Dorothyt én mindig is egy túlzottan vidám és kedves, ám kissé naiv kislánynak tartottam, de ebben a történetben épp az ellenkezője volt rá az igaz. És Glindát, a jó boszorkányt szerettem a legjobban - tudjátok, aki egy rózsaszín szappanbuborékban érkezik Dorothy üdvözlésére -, aki most viszont az erő sötét oldalát erősítette... Ejh, akkor még a fene se gondolta volna, hogy idővel így eldurvulnak majd a dolgok.
De visszatérve a könyvre, ahogy ezt a másik Dorothyt magam elé képzeltem a tizenöt centis piros tűsarkújában és a merész fazonú, hatalmas dekoltázsú kék kockás rüfkés kis ruhácskájában, rögtön mosolyra húzódott a szám. Őrületesen izgalmas volt ez az újfajta felállás, teljesen torz és kitekert, és épp ettől vált az egész oly eredetivé; rendkívül félelmetessé ugyanakkor kissé komikussá is.

Természetesen Dorothy mellett a többi karakter is nagyon erős és különleges volt a könyvben, a Madárijesztőtől például a bizarr ember- és állatkísérletei miatt mindig kirázott a hideg, az Oroszlán és a Bádogember szívtelen kegyetlenségeitől pedig szóhoz sem jutottam. Amy volt az egyetlen, akit tényleg mindig csak a jó szándék vezérelt és aki inkább a szívére mintsem az eszére hallgatott, aminek aztán persze mindig meg lett a következménye, de tapasztalatom szerint minden pozitív hősnek előbb vagy utóbb muszáj átesnie némi időt (és embert) rabló moralizáláson ahhoz, hogy végre a tettek mezejére tudjon lépni, és ez Amynél sem történt másképp.
Szerencsére a sok erőszak mellett azért a romantika is helyet kapott, ami bár elég kezdetleges volt, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett, de azért erősen bízom abban, hogy a következő részekben ennél többet is kapok majd belőle.

Egy szó, mint száz, mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit csak vártam sőt, még többet is. Egy igazán rejtélyes és hátborzongató, valamint kellőképp izgalmas és érdekes olvasmányban volt részem, ami megfelelő mértékben árasztotta magából – egy teljesen más, kissé bizarr, de mégiscsak azt a bizonyos - Dorothys-hangulatot, ami engem mindig totál le tud venni a lábamról, úgyhogy én a magam részéről mindenképp vevő vagyok a sorozat következő részére, ami remélem mihamarabb eljut majd hozzánk.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Dorothy Must Die

Sorozat: Dorothy Must Die

Fordította: Turcsányi Jakab

Oldalszám: 436

Tovább olvasom...

Kathryn Taylor: Az örökös (Daringham Hall 1.)

A könyv hősnője Kate Huckley, egy csinos és fiatal állatorvosnő, aki Kelet-Anglia egy csendes kis falujában éli nyugodt életet, és nagyon jóban van a Daringham Hall birtok tulajdonosaival Camdenékkel, akik lányukként szeretik őt. Egy viharos nap azonban Kate egyik ismerősének házánál - akihez azért ment, hogy négylábú kedvencének orvosi segítséget nyújtson - egy idegen bukkant fel, aki súlyos sérüléseket szenvedett, de mivel a nagy viharban mindezt nem lehetett tisztán látni, így a lány betörőnek gondolta és egy bottal jól fejbe is vágta, melytől a szerencsétlen nemcsak az eszméletét, de az emlékezetét is elvesztette. Ám Kate hamar megbánja a dolgot és a házába fogadva ápolni kezdi a jóképű idegent, akibe hamarosan bele is szeret. És amikor ezek ketten már éppen kezdenének szépen összemelegedni kiderül, hogy a férfit Benedict Sterlingnek hívják, aki azért utazott New Yorkból Angliába, hogy bosszút álljon a Camden családon, amiért több mint húsz éve a vele várandós édesanyját egyik napról a másikra kidobták a házukból.

A történet egy nagyon hangulatos helyen, Anglia egy csendes kis falujában és egy bizonyos Daringham Hall birtokon játszódik, mely hely csodás kastélyát magam elé képzelve rögtön kicsit visszarepültem az időben, ami kellemes hangulattal töltött el. Az viszont már kevésbé volt kellemes, hogy ehhez a birtokhoz egy olyan angol nemesi család is tartozott - nevezetesen Camdenék -, akiknél aztán a törvénytelen gyerekektől kezdve az alkoholizmusig és a gyilkos hajlamú nagymamáig minden volt.

Szerettem a könyv főszereplőit, akiket már az első oldalaktól kezdve megkedveltem, hiába is volt Ben egy mogorva és érzelemmentes pasi, aki tele volt indulatokkal és gyűlölettel az anyját ért sérelmek miatt, mert mint kiderült alapjában véve - és egy jó nagy fejbekólintás után - ő egy nagyon is szerethető szinte már-már tökéletes férfi, aki bár nem tűri az ellentmondást, de hozzáértő kezekben mégis megszelídíthető. És ezek a kezek Kate-hez tartoztak, aki szintén egy roppant szimpatikus és nagyon őszinte ember volt, nem az a nyavalygós és rendkívül naiv lányka, akivel oly sok romantikus könyvben találkoztam már, hanem az a fajta, aki mindig két lábon áll a földön és reálisan tud gondolkodni. Ezért is küzdött oly erősen a férfi iránt táplált gyengéd érzelmei ellen - hiszen azt sem tudta, hogy kicsoda, hogy honnan jött, és hogy várja-e otthon valaki -, de mindhiába, mert olyan erős volt közöttük a vonzalom, hogy nem tudtak egymásnak ellenállni.
És amikor már minden olyan mesébe illően idilli volt, persze bekövetkezett az, amitől Kate a legjobban félt, Ben visszanyerte az emlékezetét, és más ember lett. Mindenkit elkezdett gyűlölni maga körül, akinek csak köze volt a Camden családhoz.

Nagyon tetszett, hogy a szereplők közötti románc hihető módon és lassan bontakozott ki, és hogy az író – hála az égnek - nem esett túlzásokba az érzéki pillanatok leírásánál. Azért pedig külön dicséret jár, hogy a könyv nemcsak egy egyszerű szerelmi történetről szólt, hanem a család összetartó erejéről, a szeretetről, a kitartásról és az elfogadásról is, ami igaz, hogy kissé rózsaszín köntösbe volt bújtatva, na de most őszintén, ki az a bolond, aki a borítóra nézve valami egészen másban reménykedik. Egyébként - a reménykedők megnyugtatása végett - az izgalom sem maradt ki a könyvből és családi titkokból és intrikákból sem volt hiány, bár az is igaz, hogy a cselekmény nem volt túlzottan fordulatos, mert hamar ki lehet találni a dolgokat, viszont abszolút izgalmas volt és a végén még pár könnycseppet is sikerült elmorzsolnom a meghatódottságtól, szóval részemről teljes volt a boldogság.

Összességében egy könnyed és szórakoztató, igényesen megírt regényhez volt szerencsém, mely a kezdeti félelmeim ellenére - melyben attól tartottam, hogy egy egyszerű Romana vagy Júlia történethez lesz majd hasonló - elég gyorsan lecsúszott. És mivel sem a fő és sem a mellékszereplő párocskák sorsa nem került lezárásra, és maradt még egy-két olyan elvarratlan szál is ami mindenképp magyarázatra szorul, izgatottan várom a következő rész megjelenését, melyet bízom benne, hogy mihamarabb – míg friss és ropogós az élmény – elhoz nekünk a kiadó. 

A sorozat részei:

1. Das Erbe ~ Az örökös
2. Die Entscheidung
3. Die Rückkehr



Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Das Erbe
Sorozat: Daringham Hall 
Fordította:Várnai Péter
Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas Barreau már az előző könyvével megvett magának és ezután a kötete után pedig már végképp elmondhatom, hogy nyugodt szívvel sorolom őt a kedvenc íróim közé.

Történetünk hőse most egy párizsi galéria tulajdonosa Jean-Luc Champollion, aki amellett, hogy nagyra értékeli a gyengébb nem bájait, és otthon érzi magát a párizsi művészek világában, tökéletesen kiélvezi a város adta lehetőségeket; kedveli a jó éttermeket és kávézókat, a különböző társasági összejöveteleket, a finom borokat és úgy egyáltalán mindent, ami ezen a csodás helyen körülveszi őt. Kellemes munkájának és sok kedves hölgyismerősének hála nyugodt és kiegyensúlyozott életet él, egészen addig, míg egy nap a postaládájában egy halványkék borítékba bújtatott gyönyörű tizennyolcadik századbeli nyelvhasználattal írt szerelmes levelet nem talál.

Nem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá e levélhez, mely – ezt a szerelmes nő bizonyosságával érzem – életem legfontosabb levele lesz. (….) Most bizonyára azon töpreng, hogy, ki ír Önnek. Csakhogy én nem árulom el. Még nem. Válaszoljon nekem, Lovelace, és próbálja meg kideríteni! Talán olyan szerelmi kaland vár Önre, hogy egész Párizsban nem lesz Önnél boldogabb férfi. 

 Na és innentől kezdve aztán teljesen a feje tetejére áll az élete.

Nemcsak azt akartam kideríteni, ki az a hölgy, aki ilyen merész szavakkal provokál, de azon kaptam magam, hogy szellemes, elbűvölő, slágfertig, szavakész akarok lenni, semmi szín alatt nem akarom égetni magam. Márpedig – és erről ne feledkezzünk meg -, ami a magánlevek írását illeti, nem minden ok nélkül, kissé kijöttem a gyakorlatból.

Jeal-Luc megszállottja lesz a levél írójának, elkezdi kergetni és kutatni őt a régebbi hölgyismerősei között és ebből kifolyólag tulajdonképpen mindenki gyanús lesz a számára, aki csak él és mozog körülötte. De mindhiába, mert Principessa (merthogy így hívja magát a titkos imádó) mindig egy lépéssel előrébb jár nála. És miután a rejtély megoldását illetően hősünk minden próbálkozása kudarcba fulladt és az üldözési mánia egy speciális fajtáján is szerencsésen sikerült túljutnia, nos csak akkor kezd - ha kicsit késve ugyan, de végül is még épp időben - tudatosodni benne a felismerés, hogy bizony ő is szerelmes lett az ő Principessájába.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön az eszembe jutott, hogy anno a szerző előző regényénél is mennyire élveztem az elbeszélés stílusát és azt a finom humort, ami aztán az egész kötetet átszőtte. És hogy Barreau már ott is milyen fülbemászóan szépen tudott írni. Úgyhogy el sem tudom mondani, hogy milyen nagy örömmel olvastam ezen írásának is minden egyes sorát, csak úgy lubickoltam e bájos kis történet hangulatában, mely számomra ugyanolyan szívderítő volt, mint A nő mosolya, ha nem jobban.

A szereplőkről csak annyit, hogy mind nagyon szórakoztató és kedves figurák voltak, és bármily meglepő is, de a furcsa élethelyzetektől és szituációktól függetlenül is egytől egyig hihető karaktereknek éreztem őket. És míg a főszereplő férfit (mint az előző regényben) itt sem igazán tudtam megkedvelni, addig Principessáért teljesen odavoltam. Leveleiből rögtön kitűnt, hogy nem egy butácska és a szerelemtől elvakult nővel van dolgunk, hanem egy olyan okos és rendkívül művelt hölggyel, aki roppant ügyesen tud bánni a szavakkal.

Amit ki szeretnék még emelni a könyvből az a szereplők között zajló gyönyörű, a vége fele pedig már-már erotikusba hajló kissé túlfűtött hangvételű levélváltások voltak, imádtam őket. Annál is inkább, mert szeretem a levélregényeket és bár ez persze messze állt tőle, mégis teljesen magával ragadt a levélváltások izgalmának bizsergetően édes érzése, ami véleményem szerintem egész sajátos varázst adott a könyv hangulatának.

Szóval ismét sikerült a szerzőnek elvarázsolnia ezzel a mesés szerelmi történettel, úgyhogy ha valami könnyed és szórakoztató kikapcsolódásra vágytok, akkor szerintem Barreau könyve tökéletes választás lehet, mert bár igaz, hogy kicsit rózsaszín és a befejezés miatt sem kell halálra izgulnunk magunkat, de egy nagyon romantikus és stílusos, humoros és kerek egész történetet olvashat az, aki a kezébe veszi ezt a kötetet. Nálam nagy kedvenc lett. :)

A szerző nálunk megjelent művei:

A nő mosolya
Álmaim asszonya
A világ végén megtalálsz

Kiadó: Park

Eredeti cím: Du findest mich am Ende der Welt

Fordította: Fodor Zsuzsa

Oldalszám: 224

Tovább olvasom...

Mindig maradjatok a fényben!

Hogy miért is jó régi sorozatokat olvasni?

Tovább olvasom...

Kresley Cole: Poison Princess – Méreghercegnő

Az történetről röviden annyit, hogy hősnőnk Evie tizenhat éves és irigylésre méltó életet él, ha nem vesszük számításba, hogy borzalmas hallucinációk gyötrik, mely miatt már elmegyógyintézetbe is került, ahova egyébként a kedves anyukája dugta be a nyári szünetben.
Amikor az év elején az iskolába új diákok érkeznek, a közülük való hosszú bűnlajstrommal rendelkező ám de igen jóképű új fiú Jack, rögtön szemet vet a lányra, de az eltérő társadalmi helyzetük és az ebből fakadó előítéleteik hőseinket kezdetben inkább csak eltaszítják egymástól, mintsem közelebb hoznák őket. Aztán történik valami, amit mindenki csak Villanásnak hív, és melyben elpusztul az emberiség java, megölve mindenkit, akit Evie szeretett. És ha mindez még nem lenne elég Evie rájön, hogy a hallucinációi voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak, amelyek továbbra sem szűntek meg.
Az egyedül maradt, életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni Jacktől, aki pont jókor érkezik, hogy megmentse őt a milicistáktól, és ezzel kezdetét is veszi közös utazásuk, melynek célja Evie egyetlen életben vélt nagymamájának a felkutatása.

Merő lustaságból kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivelhogy az estére tervezett Fiona Paul regényért lusta voltam kicsattogni a lakás legtávolabbi sarkába, és mivel ez pont kéznél volt, így más lehetőség híján végül is csak ez maradt. És már az első oldalak után az a kósza gondolat röppent fel bennem, hogy hogy a jófenébe maradhatott ki nálam ez a nagyszerű történet idáig, ami már a prológusával - amiben egy őrült pszichopata úgy csalogatja be hősnőnket a házába, mint ahogyan azt a gonosz boszorkány tette a Jancsi és Juliskában - rögtön elfeledtette velem a körülöttem lévő világot.

Elsősorban a könyv hangulata volt az, ami totálisan levett a lábamról, melyet az a hátborzongató poszt-apokaliptikus háttér adott, amit az írónő olyan szemléletes és remek módon írt le, hogy az események szinte filmként peregtek a szemeim előtt. Másrészt pedig a történet felépítése és maga az ötlet - mely szerint Evie-nek a tarot kártya huszonegy  Nagy Arkánumát, melyeket tinédzserek testesítenek meg kell majd legyőznie - volt az, ami miatt letehetetlen volt számomra a regény.

Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie, Csak egy maradhat életben.

Bizony azt kell mondjam, hogy mindegyik szereplő karaktere jól el lett találva, nem tisztán csak jók és rosszak voltak a történetben, hanem ennél jóval összetettebb és árnyaltabb jellemábrázolású fiatalokkal volt dolgom. Ettől függetlenül a főhősök, bevallom őszintén nem igazán kerültek közel a szívemhez, de nem is volt velük különösebb problémám, azon kívül, hogy Evie elkényeztetett éne az elején kicsit idegesített, és az állandó titkolózása Jackel szemben sem volt mindig ínyemre, de ahogy Evie különleges képessége egyre erősebb lett és ahogy a hatalmának is szép lassan a tudatára ébredt, olyan belső (és külső) fejlődésen ment keresztül, hogy ez miatt könnyen szemet tudtam hunyni a korábbi bosszantó tulajdonságai felett. Jack már nehezebb tészta, nem mondom, hogy maximálisan el tudott bűvölni, de a védelmező hős szerelmes szerepét szerintem egész jól játszotta, mindenesetre Evie helyében én biztos egy kis alkoholelvonóra fognám a srácot.

Összességében ez egy nagyon különleges és izgalmas olvasmány volt és egy elég erős kezdés is, mely mögött bízom benne, hogy a folytatás sem fog elmaradni. Úgyhogy mindenképp csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek ezt a könyvet, nyugodtan olvassátok, mert baromi jó.

Sorozat részei:
1. Poison Princess - Méreghercegnő
2. Endless Knight
3. Dead of Winter

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Poison Princess 
Sorozat: The Arcana Chronicles
Fordította: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Chloe Neill: Hard Bitten - Chicagoland Vampires #4.

Imádom a Chicagoland vámpírjait, szavakba nem tudom önteni, hogy mennyire sajnálom, hogy egyik kiadó sem karolja fel ezt a remek sorozatot, pedig vagyunk egy páran, akik eszeveszetten rajonganak Ethan és Merit kalandjaiért, de a jelek szerint úgy látszik, hogy mégsem annyian, hogy megérje az Alexandrának – aki volt oly kedves és beetetett az első két résszel - folytatni a sorozatot. Úgyhogy úgy tűnik, hogy jelen pillanatban nincs pártfogója szegény vámpírjaimnak, pedig biztos imába foglalnám annak a kiadónak a nevét, aki a szárnyai alá venné őket. Annál is inkább, mivel ez a rész durván övön aluli ütés volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majdnem, mondom majdnem pityeregve csukom majd be a végén a könyvet.

A történet cselekménye, mint korábban most is izgalmas volt, megfűszerezve egy kis humorral és egy csipet romantikus feszültséggel, melynek köszönhetően csakúgy faltam a sorokat, úgyhogy ha tudnék - de nem tudok – sem akarnék kukacoskodni vele kapcsolatban, mivelhogy számomra ez a könyv a letehetetlen kategóriába tartozott.

A sztoriról röviden annyit, hogy nehéz idők járnak a vámpírokra a múltkori természetfeletti balhéjuk miatt, az emberek már nemcsak a környéken nem szeretnék őket látni, de többet tudni sem akarnak róluk. Ennek köszönhetően egyre csak nő a zavargások és bűncselekmények száma a városban, ráadásul a chicagói polgármester egy titkos találkozón közli Ethannel és Merittel, hogy minél hamarabb számolják fel a rave partikat, mert az egyiken pár nappal ezelőtt három ártatlan lány vesztette életét. A polgármester üzenete egyértelmű volt: ha Sulliven nem vet véget mihamarabb ezeknek a véres összejöveteleknek, akkor a városi tanács törvényt hoz a Házak bezárásáról, mely egyértelműen a vámpírok létezése ellen irányuló intézkedés lenne.

Ethannak nem igazán tetszik ez az ultimátum, de nem tud mit tenni, muszáj utánajárnia a dolgoknak, mely feladattal Meritet bízza meg. Természetesen a drogbulik utáni nyomozás kapcsán Celina neve is felmerül és a GT-nek is lesz egy-két szava a történtekhez, úgyhogy pánikra semmi ok, ennél a résznél sem fog senki unatkozni, mivelhogy  Merit ismét nagy fába vágja a fejszéjét, melynek köszönhetően hamarosan Chicago mámorítóan sötét természetfeletti társadalmának a szívében találja magát.

Úgy hiszem, ha választanom kéne az eddig olvasott urban fantasykban szereplő hősnők közül, hogy melyikük áll legközelebb a szívemhez, akkor tuti Meritet mondanám elsőként. Emlékeim szerint ő még soha nem tett olyat, amivel kiverte volna nálam a biztosítékot. Mindig tökéletesen logikusan tudott gondolkodni, önzetlen, vad és hűséges volt, még azokkal az érveivel is maximálisan egyetértettem, amik miatt nem szerette volna Ethannel újra felmelegíteni a kapcsolatát. Pedig szegény vámpírkám most már tényleg egészen máshogy vélekedett az életében felmerülő váratlan természetfeletti problémák és a Merittel való kapcsolatának fontossági sorrendjéről. Ebben a részben Ethan ugyanis igazán nagy változáson ment keresztül, figyelmes és hízelgő volt Merittel szemben olyannyira, hogy még nekem is megesett rajta a szívem, és ahogy a dolgaik alakultak már komolyan kezdtem azt hinni (és őszintén remélni), hogy Merit megbocsát majd neki, és talán végre egy párt fognak alkotni. Ám az írónő bizony egészen máshogy szőtte a szálakat, valami oknál fogva arra a megállapításra jutott, hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha nemcsak a szereplőket, de magát az olvasót is sokkolja valami hihetetlen és váratlan eseménnyel, mely esemény aztán valóban letaglózó volt mindenki számára.

Nem szeretném az egekbe magasztalni Merit és Ethan párosát, de számomra mindketten nagyszerű és rendkívül szeretnivaló karakterek, csakúgy mint a történetben részt vevő összes mellékszereplő, melyek megalkotásában ugyancsak remekelt az írónő. Úgyhogy, egy szó, mint száz, ez a kötet is egy nagyon jól összerakott, ármánykodással és izgalommal teli történet volt, melynek minden sorát imádtam, a cselekmény folyamatosan fenntartotta a figyelmemet és a szereplőgárda is hozta a megszokott formáját.
Én a részemről továbbra is mély imádattal adózom az írónő eme remek sorozatának, és bátran vetem bele magam a folytatásba.

A sorozat kötetei:

1. A lányok, olykor harapnak - Some Girls Bite

2. Ha eljön a péntek - Friday Night Bites

3. Twice Bitten

4. Hard Bitten

5. Drink Deep

6. Biting Cold

7. House Rules

8. Biting Bad

8.A. High Stakes (Luc & Lindsey Short Story in Kicking It Anthology)

8.B. Howling For You (Jeff & Fallon Novella)

9. Wild Things

10. Blood Games

11. Dark Debt
12. Midnight Marked

Eredeti cím: Hard Bitten
Sorozat: Chicagoland Vampires
Oldalszám: 368

Tovább olvasom...

Duplázok - két könyvről röviden #1

Az elmúlt hetekben több könyvet is sikerült elolvasnom, melyekről kedv hiányában nem született bejegyzés, pedig volt közöttük olyan, ami bizony nagyon is megérdemelte volna. Ennek köszönhetően végül is úgy döntöttem, hogy mégiscsak írok - ha csak pár sort is - mindegyikről, csak úgy, jelzésként, hogy na ezek is megvoltak.

      

Liliana Hart: Go-go girl és a lopott ékkő
Pár héttel ezelőtt már meséltem nektek Addison Holmes kalandjairól, amely ebben a nem túl előnyös küllemű könyvben - persze mindez csak nézőpont kérdése - tovább folytatódik. Már az első rész olvasása közben megrendeltem a sorozat folytatását, annyira tetszett az írónő stílusa és humora, no meg persze Addison csetlései-botlásai és az egyéni, mondhatni életveszélyes nyomozási módszere. Mi tagadás, tiszta Szingli fejvadász feeling ez a sorozat - amit nem mellékesen én anno roppant mód szerettem -, de most mégsem kívánom e kettőt összehasonlítani, és nem csak azért mert korábban részben ezt már megtettem, hanem mert úgy gondolom, hogy ez után a könyv után már tényleg baromira nem számít. A lényeg, hogy mindkét sorozat annyira vidám és szórakoztató, hogy rosszkedv ellen orvosság gyanánt kellene felírnia minden orvosnak az arra rászorulóknak.
De visszatérve a könyvre azt kell mondja, hogy ezen a részen még jobban dőltem a röhögéstől, mint korábban, szóval nem okozott csalódást sőt, jobban tetszett mint az első kötet.
Természetesen Addison ismét nyomozásba lendül, mely során még mindig több vakszerencsével, mint csodás képességgel van megáldva, és mint ember, továbbra sem tökéletes, ám pont ennek köszönhetően lesz olyan szórakoztató egyéniség a számomra, ami miatt végül is megszerettem őt. A mostani feladata néhány orosz gyémánt útjának a felkutatása, mely nyomozás során újfent csak gyűlnek a hullák és jönnek a bonyodalmak, és a szerelmi élete sem indul virágzásnak. A Nickel való kapcsolata olyan se veled, se nélküled szinten leledzik, mely helyzetet tovább bonyolítja egy bizonyos harmadik személy felbukkanása, akinek Dr. Csont FBI-os ügynökéhez hasonlóan - mert az FBI-os pasik úgy látszik, hogy már csak ilyenek - ugyancsak gyengéje a csiricsáré színes zokni.

Összességében ez a rész sokkal kiforrottabb és gördülékenyebb volt az előzőnél, mely miatt végérvényesen kijelenthetem, hogy Addison Holmes felkerült a kedvenc sorozataim listájára, úgyhogy már alig várom, hogy a folytatást is mihamarabb a kezembe vehessem, ami ha minden igaz október elejétől már ott fog virítani a könyvesboltok polcain. Éljen! Éljen! És megint csak éljen!
Értékelés: 5/5

Elizabeth Wein: Fedőneve Verity
Ezután a könnyű chick-lit után egy éles kanyar következett és a sokak által dicsért Elizabeh Wein Fedőneve Verity című könyvébe vetettem bele magam, mely meg kell mondjam, hogy teljesen letaglózott és rettentő mód szíven ütött. És bár inkább kerülöm, mintsem keresem a szomorú és sírva zokogó történeteket, erről mégis az a véleményem, hogy óriási hiba lett volna kihagyni.

Hogy én mennyit pityeregtem ezen a könyvön!

Miután az utolsó oldalt is elolvasva letettem a könyvet, még sokáig ott kavargott a fejemben Maddie és Queenie rendkívüli története. Nagyon szépen és szívbemarkolóan megírt regény volt ez, felemelő és fájdalommal teli, izgalmas és elgondolkodtató no és persze drámai.
Bevallom az elején igen nehezen hangolódtam rá a történetre, mert lassan kerültek elő a kirakós darabjai és sokáig nem láttam az összefüggéseket, mely miatt kissé alább is hagyott az olvasási kedvem. Akkor még nem is nagyon értettem, hogy mi a fenéért ez a nagy rajongás körülötte, de később minden megváltozott és kitisztul, úgyhogy higgyétek el, hogy megéri a kitartást, mert a szerző nagyon izgalmasan és szépen kerekíti  a cselekményt, mely a végére tökéletesen összeállt és ezzel együtt bizony néhány papír zsebkendő is előkerült a fiókból.
Én mindenkinek szívből ajánlom ezt a második világháborúban játszódó, mind témájában és szerkezetében is különleges regényt, amely egy skót kémnő és egy brit pilótanő nem mindennapi barátságáról szól. Higgyétek el, megéri kézbe venni!
Értékelés: 4,5/5

Tovább olvasom...

Kate Morton: Titkok őrzője

Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai – Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből.

Bevallom, nekem eddig kimaradtak Morton könyvei. Mindig csak hezitáltam felettük, hogy vajon merjek-e megpróbálkozni velük vagy sem, mely dilemmámhoz bizony a kötetek terjedelme is nagymértékben hozzájárult. De így utólag már olyan balgának érzem magam ez miatt, mert ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ebből bizony szerelem lesz. És no lám, mire a végére értem igazam is lett.

1961-ben Laurel egy fa tetejéről - ahova a nyüzsgő családja elől bújt el egy kis időre álmodozni – véletlenül szemtanúja lesz annak, ahogy az édesanya azzal a késsel, amivel a család születésnapi tortáit szokták felvágni megöli a házuk ajtajában megjelenő idegen férfit. A rendőrségi kihallgatáson az akkor tizenhat éves Laurel mindent úgy mond el, ahogy azt a gyermeki szemével látni vélte – vagyis amikor az az idegen férfi, odasomfordált a házukhoz és a kisöccsét karjában tartó mamájára akart támadni, akkor az önvédelemből kénytelen volt megölni őt. Persze egy apró részletet elfelejtett megemlíteni a rendőröknek, mely szerint a férfi ismerte az édesanyját, ugyanis tisztán hallotta, amikor az ajtóban azt mondta neki, hogy helló Dorothy, rég nem találkoztunk. Szerencsére az események után nem sokkal az ügy lezárult és a család élete visszatért a rendes kerékvágásba – Laurelé azonban továbbra is zavaros maradt.

2011-ben Laurel immár egy ismert és körülrajongott színésznő, aki Londonban él. A család az édesanyjuk - aki már haldoklik - kilencvenedik születésnapjára ismét összejön a vidéki házukban, hogy együtt töltsék az utolsó napokat. Laurel pedig ekkor ismeri fel, hogy ez lesz az utolsó esélye arra, hogy válaszokat kapjon annak a bizonyos nyári napnak a történéseire, ezért kezdetben egyedül, majd később az öccse segítségével próbálja összerakosgatni anyja titokzatos múltjának apró darabkáit.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek egyszerre játszódnak a múlt és a jelen között, és ez a könyv pont ilyen volt, ugyanis a cselekményt két idősíkon követhetjük nyomon, melyben a jelenkori főhős Laurel nyomoz az édesanyja Dorothy múltja után és ennek köszönhetően ismerhetjük meg az édesanya II. világháború keretezte sorsát, melynek szerves részét képezte a szerelmével Jimmyvel és a barátnőjével Viviennel való kapcsolata. Ezt a három embert – Dorothyt, Jimmyt és Vivient – a véletlen hozta össze a háborús Londonban és bár mindhárman különbözőek voltak, az életük a sors különös fintorának köszönhetően mégis visszavonhatatlanul összefonódott.

Érdekes volt összerakni a sztorit, mely kezdetben nagyrészt csak Dorothyról szólt, így aztán úgy hittem, hogy végig az övé lesz majd a főszerep, és hogy persze végig szeretni is fogom majd őt - hiszen mégiscsak ő volt Laurel és testvérei szerető édesanyja -, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, ami egyébként lélegzetelállítóan kezdett besűrűsödni, sajnos úgy kezdett egyre unszimpatikusabbá válni a karaktere számomra, míg a másik két szereplőé – Jimmyé és Viviené - pedig egyre közelebb kerülni a szívemhez. Dorothy Londonba utazva szobalányként szolgált, nem volt semmije, de mindig is arra vágyott, hogy híres és gazdag legyen. Ennek érdekében szinte mindenre képes volt, még fotós barátjától Jimmytől is elidegenedett a célja elérése érdekében, ami a szememben elég visszatetszően hatott, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tudtam őt a szívembe zárni. Olvasás közben egyébként többször elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy olyan önző és mániákus nőből, mint amilyen Dorothy is volt, olyan szerető és gondos családanya váljon, mint azt a könyv elején és Laurel visszaemlékezéseiből megismertem. Ezért is próbáltam őt többször is mentegetni magamban azzal az indokkal, hogy biztos a háború volt az oka a tetteinek, hiszen köztudott, hogy akkoriban a szenvedélyek a félelem a fenyegetés és a különböző veszteségek miatt meglehetősen felerősödtek, de igazából az ő esetében nem nagyon hittem ebben.

… régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és helytelen… de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik – Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét – valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes dolgokhoz.

forrás

A cselekmény alakulását illetően bevallom, engem totál tévútra vezetett az író, a könyv végén lévő csavarral óriási meglepetést okozott a számomra, mely miatt újra kellett gondolnom az egész történetet, úgyhogy amikor becsuktam a könyvet úgy éreztem, hogy ez egy olyan nagyszerű, évtizedeken átívelő családregény volt, ami még sokáig ott fog motoszkálni a gondolataim között.

Nagyon örülök, hogy elolvastam Kate Morton ezen könyvét, mert ritkán találkozom olyan írással melynek a stílusa ennyire gördülékeny és olyan csodálatosan fülbemászó lett volna, mint amilyen ez volt. Az író olyan erős atmoszférát tudott teremteni, hogy a szereplői igazi hús-vér emberekként keltek életre előttem a lapokon, maga a történet pedig szinte lélegzett... Szóval imádtam olvasni ezt a regényt, mert remek kikapcsolódást nyújtó érzelmekkel teli olvasmány volt, úgyhogy azoknak, akik szeretik a családregényeket, az emberi lélek mélységeit boncolgató, sok szálon futó, titkokkal és izgalmakkal teli II. világháborús történeteket, azoknak bátran ajánlom.

Kate Morton

Ui.: Az írónőnek már több könyve is megjelent nálunk, melyek mindegyikét szeretném majd a polcomon tudni. 

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Secret Keeper
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 488

Tovább olvasom...

Patrick Lee: A futó

Már nem emlékszem, hogy hogyan került fel ez a könyv a radaromra, talán a friss megjelenéseket böngészve lettem rá figyelmes? – ki tudja, a lényeg, hogy a tartalmát olvasva úgy éreztem, hogy ezt nekem olvasnom kell. Még úgy is, hogy tudom a thriller nem igazán az én műfajom, lassan azonban mégiscsak kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, merthogy érdekes mód mostanában egyre több ilyet olvasok és, hogy őszinte legyek kívánok is. Ez a könyv pedig pont jókor jött, ráadásul az utóbbi idők egyik legjobbika volt. 

A történet egy Sam Dryden nevű fickóról szól, aki éjszakánként valamilyen különös kényszertől hajtva, mindig futni jár a közeli parti sétányra, ahol az egyik alkalommal szó szerint belefut egy  teljesen kétségbeesett az életéért menekülő kislányba. Magyarázkodásra nem sok idő marad, pillanatok alatt dönteniük kell, Samnek, hogy vajon segítsen-e a lánynak eltűnni az őt üldöző fegyveres férfiak elől, a kislánynak pedig, hogy vajon rábízhatja-e magát erre az idegen férfira? 

A kislány csak annyit tud magáról, hogy Rachelnek hívják, tizenkét éves, két hónapon át őrizték egy titkos börtönben, és valami olyan különleges képességgel rendelkezik, aminek lehetetlennek kellene lennie, de ezt nem sokkal a találkozásuk után fel is fedi Dryden előtt. Rachel azonban nem mindenre emlékszik a múltjával kapcsolatban, így nyilván nem tudhatja a legrosszabbat, azt a félelmetes titkot, amitől nemcsak a börtönőreinek, de a nekik parancsoló legmagasabb állású közszereplőknek is minden okuk megvan, hogy féljenek tőle. Ezért is veszik őket üldözőbe Amerika legtitkosabb hadi cégei, amik olyan műholdrendszerrel vannak felszerelve, ami elől nincs menekvés, de Sam jól veszi az akadályokat, hiszen zöldsapkásként és egy állami féllegális elit kommandónál leszolgált öt év alatt bizony ő is szert tett némi különleges képességre.

Ez egy rendkívül izgalmas és mindvégig valóságosnak tűnő sci-fi thriller volt, ami nem a távoli jövőben, hanem napjainkban játszódik. Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy alig bírtam letenni a könyvet, szinte egyvégtében olvasnom kellett, úgyhogy most kivételesen egy kicsit sem éreztem túlzónak a borítón szereplő ajánlást, mely szerint ez a könyv egy „Hajmeresztően pörgős, magas oktánszámú regény!", mert bizony valóban egy roppant csavaros és gyors tempójú történetről van szó, akciófilmbe illő jelenetekkel, üres járatok és felesleges leírások nélkül. 

Amit kicsit hiányoltam belőle kezdetben, hogy a szereplőkről és azok mélyebb érzéseiről, alig tudtunk meg valamit - nyilván, mert szerencsétleneknek mindvégig csak menekülniük, ebből adódóan koncentrálniuk és gondolkodniuk kellett -, de végül is nincs okom panaszra, mert a könyv végére az érzelmeket is megkaptam. Persze ettől függetlenül mindkét szereplőről már a legelejétől kezdve kialakult bennem egy kép: Samről a családja elvesztése miatt egy megfáradt, zárkózott és megkeseredett emberé, Rachelről pedig egy szeretetre éhes elveszett kislányé, akik a legjobb időben találtak egymásra ahhoz, hogy megmentsék egymás életét. 

Szóval összességében egy nagyon élvezetes és eseményekben gazdag olvasmányban volt részem, az író stílusa letisztult és lényegre törő volt, a rövid és velős leírások pedig mindig kellőképpen meg tudták teremteni a történet feszültséggel és félelemmel teli hangulatát. Ráadásul a sztori vége sem volt leegyszerűsítve, hanem tartogatott bőven meglepetéseket a számomra, úgyhogy a sorozat következő részére is roppant kíváncsi vagyok, ami nem kell megijedni, nem függ össze ezzel, hanem Sam egy újabb - gondolom ehhez hasonló - ugyancsak izgalmas kalandját meséli majd el nekünk.

Patrick Lee

A sorozat részei:

1. Runner - A futó

2. Signal

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Runner
Sorozat: Sam Dryden
Fordította: 
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Nick Bruel: Rossz Cica

Már régóta kinéztük magunknak a gyerekekkel ezt a könyvet, mivelhogy minden olyan kiadvány - legyen az újság, mesekönyv, képeslap.... anyámkínja - amely macskával kapcsolatos jó eséllyel indul nálunk arra, hogy pénzt költsünk rá. De mivel mostanság igen sok csalódás ért bennünket e témában, így ettől a könyvtől is kissé ódzkodtam, és ezen a fekete-fehér illusztrációk sem sokat segítettek, sőt! Végül is Andiamo bejegyzésének hatására adtam be a derekam és milyen jól tettem. Bárcsak minden könyvben ilyen kellemesen csalódnék.

A Rossz Cica sorozat elő része a Rossz Cica fürdik egy hihetetlenül vidám és szórakoztató olvasmány volt, rengeteget nevettek rajta a gyerekeim és bevallom én is nagyon élveztem. A történet roppant egyszerű, arról szól, hogy Cicus gazdája úgy dönt, hogy eljött az ideje annak, hogy kedvencét kicsit vízbe mártogassa. Persze mindezt úgy próbálja megtenni, hogy senkinek ne essen bántódása, ami igen nehéz feladat, tekintve, hogy a macskák irtóra utálnak fürödni, és hősies harc nélkül ezt nem is igen teszik meg. (Persze, amikor teszem azt például egy akváriumból próbálják kipecázni a halat nem bánják, ha kicsit vizesek lesznek, melyből az következik, hogy csak akkor és úgy szeretnek vizezni, amikor és ahogy nekik megfelel, de nyilván erre már minden cicatulajdonos maga is rájött, aki pedig nem, az meg nem is igazi cicatulajdonos.) Szóval Cicus nehezen áll kötélnek, pedig a gazdija tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy rávegye kis kedvencét a tisztálkodásra. És bár kezdetben számomra amolyan veszett fejsze nyele kinézete volt a dolognak a végére azért láss csodát, mégiscsak siker koronázta e bátor tettet, de hogy mindez hogy s miként történt, azt nem árulhatom el.

A könyv rövid fejezetekből és vicces karikatúrákból áll, melyek tökéletesen együttműködnek a szöveggel és egyben ki is egészítik azt. Ráadásul a szórakozáson kívül még olyan érdekes tényeket is tanulhatunk belőle, mint például miért nyalogatják a macskák folyton magukat, milyen a nyelvük közelről, tudnak-e úszni, és hogy egyáltalán miért is utálnak fürödni. A könyvben volt egy-két szerkesztői levél, melyek olvasása közben - kis túlzással - szinte dőltem a röhögéstől, a gyerekeim pedig az én röhögésemtől, szóval én mondom nektek, jó kis könyv volt ez, valóban vétek lett volna kihagyni, úgyhogy minden cicás - és nem cicás - gyereknek és felnőttnek csak melegen ajánlani tudom.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Bad Kitty Gets a Bath

Illusztrálta: Nick Bruel

Fordította: Goitein Veronika

Oldalszám: 126

Beleolvasó

A sorozat második része a Boldog szülinapot! szintén nagyon kellemes perceket szerzett a számunkra, bár be kell valljam az elő részt nem tudta felülmúlni. A történetről röviden annyit, hogy Rossz Cicának születésnapja van, és egy olyan különleges ajándékra vágyik - nevezetesen egy katalógusból kiválasztott szuper kaparófára -, amit ha nem kaphat meg, akkor bizony jaj lesz mindenkinek! És hát mit is mondhatnék... hiába halmozták el a környékbeli macskák minden széppel jóval Cicót, egyik ajándék sem az volt, amire ő igazán vágyott, mely csalódás később aztán naná, hogy a szülinapi zsúr hangulatán is mély nyomot hagyott.

Én úgy gondolom, hogy a kisebb, olvasni tanuló gyermekek számára különösen jó választás lehet ez a könyv, hiszen a nagy betűkkel szedett egyszerű mondatok könnyen olvashatóak a számukra, és a sok illusztrációval tűzdelt gyors iramú történettel is könnyen meg tudnak birkózni. Persze nyilván szülői közreműködéssel - már ha a szülő szeret belemenni a játékba és hozzáadni az élményhez egy kis hangsúllyal vagy hangszín változással - sokkal élvezetesebb tud lenni az olvasás, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen könyvet bármely gyerek örömmel lapozgat és olvasgat önállóan is.

A Rossz Cica sorozatból eddig a kiadó három részt jelentetett meg (a harmadik rész épp beszerzés alatt áll nálunk) külföldön talán a 17-nél tart - de erre azért nem mernék mérget vennék - a lényeg, hogy van elég utánpótlás Rossz Cica sztoriból, úgyhogy nem izgulunk, türelmesen várnunk, hogy a kiadó malmai tovább őröljenek.

Nick Bruel

Kiadó: Könyvmolyképző

Illusztrálta: Nick Bruel
Eredeti cím: Happy Birthday, Bad Kitty

Fordította: Goitein Veronika

Oldalszám: 168
Beleolvasó

Tovább olvasom...

Réti László: Kaméleon ~ (Kaméleon 1.)

Aki követi a blogomat, az tudja rólam, hogy a krimi műfaja igen távol áll tőlem – nem rendelkezem e téren széleskörű tapasztalattal és bevallom nem is nagyon érdeklődöm iránta - így nagy valószínűséggel soha nem is vettem volna a kezembe ezt a könyvet, ha néhány, velem hasonlóan jó ízlésű (ha-ha-ha ezt nem hagyhattam ki) molynak maradéktalanul el nem nyerte volna a tetszését. Ezért döntöttem hát úgy, hogy én is teszek vele egy próbát, és bizony azt kell mondjam, hogy az író iszonyatosan meglepett, mert magam sem gondoltam volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni.

Amikor Cameron Larkint a San Diego-i gyilkossági csoporttól kényszerpihenőre küldik, visszaköltözik álmos szülővárosába Great Fallsba, ahol az érkezése után nem sokkal az egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. E csodás hegyek közt, egy farmon csúnya gyilkosság, minden jel szerint családon belüli erőszak történt, melyben egy rettegésben tartott szerencsétlen fiú ölte meg hirtelen felindulásból alkoholista apját. A nyomozás rutin ügynek látszik, hiszen a feltételezett tettes már megvan, Larkinra már csak a helyszíni munkák vártak, de ő szimatot fogott és érezte, hogy itt valami nagyon bűzlik. Az a rohadt nagy készségesség, amivel a fiú bevallotta az apja meggyilkolását nem tetszett neki, és úgy gondolta, hogy egy kicsit mélyebbre ás az ügyben. Nos, ez az ásás olyannyira jól sikerült, hogy néhány piszkos családi dolog felkutatása után, a szereplők is elkezdtek hullani, mint a legyek, nem kicsit növelve ezzel Montana gyilkossági statisztikáját.

A halottkém megvakarta az állát.

Nézze, mi itt Great Fallsban... hogy is mondjam? Nem vagyunk hozzászokva a nagyvárosi bűnözéshez, érti? Mióta maga megjelent, négy nap alatt a negyedik hullát helyszíneljük, és ebből kettő gyilkosság, a harmadik és a negyedik valószínűleg gyilkosság.

Kezdem azzal, hogy a történet főhőse Cameron Larkin őrmester nem egy mindennapi figura volt. Amellett, hogy túlságosan sűrűn nézett a pohár fenekére – amitől lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de mintha némi alkoholgőzt éreztem volna a könyvön keresztül kipárologni - megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a furcsa, mondhatni gusztustalanul csiricsáré nyakkendők, no meg a nagymellű nők iránt. Bár ez utóbbi vonzalma szerintem simán megmagyarázható. Larkin kissé öntörvényű fickó volt, ami - mivel főszereplőről lévén szó - könnyen megbocsátható neki csakúgy, mint a kegyetlen őszintesége, a másokkal és a magával szembeni cinizmusa, valamint a csípős nyelve. Melyeket persze nem jellemhibaként rovok fel a számára, hiszen épp ezek miatt a tulajdonságai miatt kedveltem meg őt, de ami végül is mégis a baromira bírom ezt a pasit irányába billentette el számomra a mérleg nyelvét, az az utánozhatatlan fanyar humora volt. Imádtam Larkin beszólásait, a magában folytatott belső monológjait, és hogy a poénjai mindig ültek, a szövege pedig végig dinamikus volt.

A krimiszálat tekintve a történet logikus volt, izgalmas és fordulatokban gazdag, és bár már a legelejétől kezdve megvolt a saját magam kis gyanúsítottja, ennek ellenére az írónak mégis sikerült úgy megcsűrnie és csavarnia a szálakat, hogy a könyv végére tényleg meglepődtem az események alakulásán. Larkin sokszor került veszélyes helyzetbe és én imádtam ezeket a részeket, mert ő is - mint ahogy mindenki más - sebezhető volt benne. Tulajdonképpen szerencsés fickónak volt mondható, bár némi rejtett tehetségre és egy nagy adag egészséges életösztönre is szüksége volt ahhoz, hogy mindig mindenből ki tudta vágni önmagát, de ettől függetlenül még véletlemül sem mondanám őt szuperzsaruank, mely apróság miatt vált igazán hihető karakterré a szememben. Egyébként a részletes leírások alapján - nemcsak a hullákat, de őt is - simán el tudtam képzelni magam előtt, mely információk alapján bizony nem volt túl okos, és túl erős sem, kívánatos férfinak meg aztán végképp nem volt mondható. Úgy nagyjából a nagy átlag közepén helyezkedett el, egy tízes skálán talán hat, hat és felet, ha egy kicsit rádolgozott volna a külsejére, akkor maximum hetet kaphatott volna. De ez utóbbiak tulajdonképpen teljesen lényegtelenek, mert nem Larkin külseje, hanem az egyénisége volt az, ami igazán szórakoztatóvá és élvezhetővé tette a könyvet.  

Egyébként, ha nem tudtam volna, hogy a regényt egy pasi írta, akkor is rögtön kitaláltam volna a stílusából és a humorából. Ahogy pedig utána is olvasgattam kicsit Réti Lászlónak, nem kis meglepetésként ért a tény, hogy nemcsak elméleti síkon, hanem testközelből is ismeri a nyomozások világát, mivel maga is éveken át nyomozott gyilkossági és rablási ügyekben. Úgyhogy nagy valószínűséggel ennek köszönhető a bennfentesek szakmai hitelességének érzete a könyvön és a nyomozás leírásának részletessége - főleg a halottkémi feladatoknál és a hullák sérüléseinek orvosi nyelven történő ismertetésénél.

Réti László

Összességében a Kaméleon remek szórakozás volt, amit azon olvasóknak ajánlok, akik egy igazán szórakoztató és humoros krimire vágynak. Én pedig már be is készítettem a sorozat második kötetét, hogy egy újabb, remélhetőleg kevésbé alkoholgőzös randira induljak Larkin őrmesterrel.

A sorozat részei

1. Kaméleon

2. A hasonmás

Kiadó: Ulpius
Cím: Kaméleon
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 576

Tovább olvasom...

Lindsey Kelk: Aki mer, az nyer ~ A Girl#1

Bevallom tanácstalan vagyok, hogy hol és hogyan is kezdjem lelkes kis ajánlóm, mert úgy érzem, hogy azt az élményt, amit a könyvtől kaptam úgysem fogom tudni úgy átadni, mint ahogyan azt szeretném. Igazság szerint az lenne a legegyszerűbb, ha mindenki saját maga győződne meg arról, hogy milyen remek romantikus kis könyvről van szó – mely úgy hathat e műfaj kedvelőire, akár egy rózsaszín agybizsergető vattacukor –, de míg ez megtörténik, addig is megpróbálom szavakba önteni rajongásom okát.

Tess Brookes az a fajta ember, aki a legelsőként érkezik a munkahelyére és a legutolsóként hagyja el azt. Állandóan túlórázik és töri magát a karrierje érdekében. Így amikor eljön a várva várt és megérdemelt előléptetés ideje, Tesst villámcsapásként éri a hír, hogy mégsem nevezik ki kreatív igazgatónak sőt, megszüntetik a munkakörét, és elbocsátják a reklámügynökségtől. Tess érthető módon teljesen összetör, és ez még csak a kezdet. Miután a barátnője családi összejövetelén sikerül összevesznie az édesanyjával, majd utána egy alkohol mámoros pillanatában a legjobb barátjával összeszűrnie a levet -  akibe évek óta menthetetlenül szerelmes és, aki mint később kiderül, egyáltalán nem szerelmes belé -, úgy érzi az élete romokban hever. Nem meglepő hát, ha  ez a rengeteg csapás és pofon Tesst arra sarkalja, hogy életében először egy teljesen váratlan és impulzív dolgot tegyen, nevezetesen, hogy elfogadjon egy olyan Hawaii fotózásra szóló felkérést, amit nem is neki, hanem az undok lakótársának Vanessának címeztek. Így történt, hogy Tess a legelső géppel profi fotósnak kiadva magát Hawaiira utazik. Mert ugye miért is ne? Végül is régebben készített már néhány jó amatőr képet. Azonban azt már álmában sem gondolta volna, hogy ezen a mesés szigeten egy észbontóan szexi, megrögzött nőcsábász hírében álló újságíróval hozza össze majd a sors, aki szintén munkaügyben van a szigeten. Ó, hogy mekkora meglepetés volt a vele való legelső találkozás, annyira észbontóan és egyben bosszantóan szexi, hogy Tesshez hasonlóan én is csak pislogni tudtam a meglepetéstől, miközben természetesen lázas izgalommal faltam tovább a róluk szóló sorokat.

Először is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e forró szerelmi történet helyszíne Hawaii, mely sziget gyönyörűségében és hangulatában az író leírásai által tökéletesen el tudtam merülni. Tessel együtt én is ott érezhettem magam a meleg tengerparton, miközben éreztem a finom homok simogatását a talpam alatt, a nap meleg sugarait a bőrömön, és az elmaradhatatlan napolaj édes illatát, amik szó szerint teljesen megbolondítottak. És akkor még egy szót sem szóltam Nick Millerről, aki egy olyan bosszantóan arrogáns és durva stílusú, ellenben elképesztően szexi, amolyan félisten kinézetű álompasi, aki a gorombaságával és az arroganciájával igyekszik palástolni megsebzett szívét.

Tess és Nick első találkozása fergeteges volt, csak úgy izzott közöttük a levegő, ami a későbbiekben is kitartott. Imádtam a szikrázó szócsatáikat és a közöttük feszülő heves és végtelen vágyat, a forró erotikus pillanatokról már nem is beszélve, melyek nem voltak túlzottan erőteljesek, épp csak annyi volt belőlük, amennyi az én ízlésemnek is megfelelt.

Számomra a könyv sikere egyértelműen a szereplőkben és a könyv humorában rejlett, a mesés helyszín pedig csak hab volt a képzeletbeli tortán, tökéletes aláfestést adott a történetnek. Mindegyik szereplőt a szívembe zártam - nem is emlékszem, hogy mikor történt velem ilyen utoljára -, kivéve azt az utálatos Vanessát nem sikerült megkedvelnem, akinél nagyobb ribancot még nem hordott a föld a hátán. Tess számomra egy nagyon szerethető és pezsgő karaktere volt a történetnek, roppant szimpatikusnak találtam őt, annak ellenére, hogy néha olyan kis elveszettnek tűnt, mint aki csak sodródik az árral. Nickről pedig *sóhaj* könyveket lehetne írni – én mondom nektek, mindet elolvasnám – annyira szexi, erős és ugyancsak meghatározó szereplője volt a regénynek. 

Lindsey zseniális módon bánik a szavakkal, a stílusa vicces és könnyed, és az a rengeteg humoros és szarkasztikus párbeszéd Tess és Nick, valamit Tess és a barátnője között, nemcsak izgalmas és szórakoztató volt, hanem egyszerűen imádni való. Ráadásul a romantika mellett a barátság is fontos szerepet kapott, mely miatt részemről hatalmas plusz pont jár az írónőnek.

Külföldi borítók

Igazából nem voltak magas elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azt gondoltam, hogy ez is csak egy lesz a sok tingli-tangli romantikus közül, de tévedtem. Egyetlen dolog volt csupán, ami levont egy csipetet a kötet tökéletességéből és az Tess túlzott alkohol fogyasztása volt, de ettől eltekintve még mindig azt mondom, hogy az eddigi évek egyik legjobb olvasmányi élményében volt részem, melynek imádtam minden sorát, úgyhogy a műfaj kedvelőinek erősen ajánlott! :)

Lindsey Kelk

Sajnos vagy sem - részemről inkább az előbbi, mint az utóbbi - egy sorozatról van szó, melynek a 2. része idén júliusban jelent meg külföldön, de hogy a folytatás idehaza mikor kerül a könyvesboltok polcaira, sajnos arról még semmit nem lehet tudni.

A sorozat kötetei:

1. About a Girl - Aki mer, az nyer
2. What A Girl Wants (Ebben a részben Tess és kis csapata Milánóba utazik)

Kiadó: Kulinária
Eredeti cím: About a Girt
Sorozat: A Girl
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Oldalszám: 364

Tovább olvasom...