Nancy Baxter: Mindörökké Norma

Töredelmesen bevallom, hogy a könyv gyönyörű borítója volt az, ami felkeltette az érdeklődésem iránta. Persze mindig tájékozódom az éppen olvasni készült könyveim felől, és ezt most sem tettem másként, így amikor néhány véleményt elolvastam a regényről, - melyek között találtam jót is, rosszat is, - kissé vegyes érzelmekkel kezdtem neki az olvasásnak. De már az első oldalak után éreztem, hogy megbánni nem fogom, az már biztos.

Norma, amióta csak az eszét tudta mindig is szerencsétlennek érezte magát. Ez miatt kezdetben főként külsejét okolta, de aztán hamar rájött arra, hogy igazából a sors az, ami nem bánik vele túl kegyesen. Sorban kapta a pofonokat az élettől, vagy ha pontos akarok lenni, akkor inkább a férfiaktól. Amikor a férjét a saját hálószobájukban egy másik nővel találja együtt, betelik nála a pohár. Apja a halálos ágyán, arra kéri Normát, hogy merje megvalósítani az álmait és egy kulcsot ad át neki, amely egyben Norma menekülésének is a kulcsa lesz. A kulcshoz egy pénzzel teli láda tartozott, melyben a rengeteg bankjegyen kívül egy plüss lunda madárka is volt. Norma ezt még négy éves korában kapta az apjától ajándékba, de már rég megfeledkezett róla. Mivel Normának a madár, szimbolikus jelentőséggel bírt, ezért részben az édesapja, de főként maga miatt úgy dönt, hogy elutazik arra a helyre, amiről oly sokat mesélt neki az apja még gyermekkorában. Ez a hely, Észak-Skócia egy kis szigete, Orkney. A szigeten ki gondolta volna, de három (!) férfival is megismerkedik, akik mindegyikével különböző kapcsolatokba bonyolódik, de csak az egyikük lesz közülük a nagy Ő. 

egy lunda

Norma karaktere szimpatikus volt számomra, nagyon is hihetőnek, teljesen hétköznapinak éreztem. Egy olyan nőt ismerhettünk meg rajta keresztül, akinek valami hiányzik az életéből, és aki nagyon nem érzi jól magát a saját bőrében. Talán az izgalom, vagy a szerelem volt az ami után vágyódott (?), igazán maga sem tudta megmondani, egészen addig, amíg rá nem talált.

Már a könyv elején tudatosodhatott volna bennem, hogy ez valóban csak  egy mese, és nem csak akkor, amikor már a könyv felét is bőven elhagytam. Nemhiába kezdődik úgy a regény, hogy "Egyszer volt, hol nem volt......", mert hogy ennyi véletlen nem létezik egy ember életben és ennyire balga, nem lehet egy közel 30 éves nő! Olvasás közben eszembe jutott egy idézet „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól szar, hogy meg is történik (Wentor)” Úgy gondolom, hogy ez méltán lehetne a könyv mottója.

A regény közepe felé megváltozik a könyv hangulata, sokkal sötétebbé és borúsabbá válik, és az is feltűnt, hogy egyre többször került hősnőnk kissé illuminált állapotba, amivel persze nem volt egyedül. Ráadásul a már fent említett véletlenek is egyre sűrűbben fordultak elő vele kapcsolatban, ami kezdett kicsit furcsa lenni, már-már szinte szappanopera hatású. De a történetnek, talán mégis azon része volt a leghihetetlenebb a számomra, - vagy inkább mondjuk úgy hogy a legmesésebb, - amikor Norma egy holdfényes (!) éjszakán a szabadban szeretkezik szerelmével, és mindezt úgy, hogy kilétére nem derül fény. Hát ezt meg hogy a figyfenés bánatba lehet csinálni? És mégis, mindezek ellenére, csak olvastam és olvastam ennek a nőnek a történetét, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet.

Ring of Brodgar, amely része a Világörökségnek.

A regényben rendkívül részletesen olvashatunk Orkney-sziget nevezetessége- iről, neolitikus építményeiről, oly annyira, hogy muszáj volt utána nézni nekem is az interneten, és képekkel is alátámasztani a könyvben olvasottakat. Ha lehetőségem adódna rá, szívesen elutaznék én is erre a gyönyörű helyre.

A könyv minden hibájával együtt egy nagyon szórakoztató nyári olvasmány volt, és bár néhol számomra ugyan már a giccs határát súrolta, mégis mindennek ellenére nagyon élveztem a regény minden egyes sorát. 

Kiadó: Tericum Kiadó

Eredeti cím: Norma Ever After

Fordította: Balázs Laura

Oldalszám: 386

Tovább olvasom...

John Green: Alaska nyomában

Amikor először hallottam a könyv címét, akkor rögtön a Miért éppen Alaszka c. film jutott az eszembe és meg voltam győződve arról, hogy ha maga a történet nem is lesz hozzá hasonló, a helyszín mindenképp Alaszka lesz. De tévedtem. Alaska ebben a regényben nem egy helységet, hanem egy személyt jelentett.

Amikor kézbe veszek egy könyvet, akkor azt az elolvasása előtt mindig átpörgetem, megtapogatom, megnézegetem. Így szúrt szemet rögtön a kötet különös szerkezete, miszerint az egyik fele az azelőtt a másik fele pedig az azután alcímet viselte. Ez már eleve kissé vészjóslóan hangzik nemde? Úgyhogy nem kellett hozzá sok gógyi kikövetkeztetnem, hogy itt valami nagy dolog fog történni, és ahogy elkezdtem a történetet olvasni, egyre jobban kezdett hatalmába keríteni az a furcsa érzés, hogy ez a valami nem is olyan biztos, hogy jó dolog lesz. 

A történet középpontjában Miles Halter, alias ”Pufi” áll, akinek a hobbija - lehet, hogy csak számomra bizarr (?) - híres emberek utolsó mondatainak gyűjtése. Miles középiskolás évei unalmasan és magányosan teltek, ezért kérésére szülei egy floridai bentlakásos iskolába íratták, ahol reményei szerinte majd megtalálja a „Nagy Talánt”. Jól is indult a dolog, mivel rögtön sikerült is barátokra lelnie az Ezredes, Alaska és Takumi személyében. Az Ezredes egy nagyon okos, magabiztos, kissé szarkasztikus, igazi odamondós típusú srácnak ismerhettük meg, aki nem csak a csapat irányítója, de egyben Pufi szobatársa is volt. Alaska pedig egy pimasz és szexi lány volt, aki hangulatváltozásairól volt híres, de hiába volt felváltva barátságos és zárkózott is egyben, mindezek ellenére mégis sikerül elvarázsolnia Pufit. A csapat harmadik tagja egy japán fiú Takumi volt, akinek sajnos sikerült a történet végéig tökéletesen közömbösnek maradnia a számomra.

A könyv eleje jól kezdődik. Pufi a többiek segítségével megismeri, hogy mi a barátság, a hűség, a barátokkal való közös balhézás izgalma, a pia, a szex, a költészet és a szerelem. De aztán történik valami, és egycsapásra gyökeresen megváltozik mindenkinek az élete.

Mindegyik szereplőt szerettem, de különösen az Ezredest. Pufira és barátaira sok minden volt mondható, de hogy sekélyesek lettek volna, az semmiképp, hiszen meglehetősen mély és gazdag érzelemvilággal rendelkeztek. A szerző rendkívül jól bemutatta Pufi jellemfejlődését, melyben kezdetben kissé visszahúzódó és csöndes fiúnak ismerhettük meg, aki aztán a megfelelő környezetben és barátok térsaságában szinte kinyílt, magára talált és mintha a könyv végére sikerült is volna megtalálnia a saját belső békéjét.

A könyvben jelen van a szenvedés, a veszteség és a gyász, és véleményem szerint mindezeket a szerző rengeteg humorral és a fiatalok - számomra már túl merésznek is számító - iskolai balhéinak az izgalmával próbálta ellensúlyozni, amely érzések egyvelegével tulajdonképpen maradandó hatást is ért el az olvasónál.

A könyv üzenete, melyben arra keressük a választ, hogy „hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusból?” küzdelem árán vagy inkább a gyorsabb és könnyebb utat választva? vagy, hogy „Mi okunk van a reményre”? - nagyon tetszett. Olyan kérdések ezek, amelyek valóban elgondolkodtatnak és amelyek mellett nem lehet érzelem nélkül elmenni, és nem csak a tizenéveseknek, hanem nekünk, felnőtteknek sem. 

Értékelés: 5/4,5

Kiadó: Gabo Kiadó

Eredeti cím: Looking for Alaska

Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás

Oldalszám: 248

Tovább olvasom...

Joyce Carol Oates: Állatok

Ez az első mű, amit Joyce Carol Oatestől olvastam és amit nem is fogok egyhamar elfelejteni.

A könyv Gillian Brauer, visszaemlékezésével kezdődik, aki 26 évvel ezelőtt, az 1970-es években, tizenegy csoporttársával együtt, szerelemes volt a campus legnépszerűbb professzorába, Andre Harrowba.

Irodalom tanárjuk, valamint az ellentmondásos és titokzatos szobrász felesége Dorcas, kiemelkednek a new englandi, egyetemi városból és a történet előrehaladtával érezni lehet, hogy valami titok lengi körül őket. A Harrow házaspár úgy vonzza a lányokat, mint a méz a méheket.

A városban több rejtély is van. Ott vannak a visszatérő gyújtogatások, aztán a titkos „gyakornoki” munka Dorcas mellett, amely minden lány álma, és végül Gillian barátnői, akik hirtelen és érthetetlen módon legyengülnek, depressziósak vagy a legrosszabb esetben öngyilkosok lesznek.

Gillian egy fiatal és tehetséges lány, de mégis csak a barátnői árnyékában van, túlzott szerénysége miatt. A professzor sütkérezik a lányok áhítatában és kihasználva rajongásukat, manipulálja őket, ezzel megzavarja érzelmeiket és felforgatja életüket. Feleségével együtt az önmagunkból kivetkőzés, dekadencia hívei. Elutasítanak mindent, amit vagy akit unalmasnak tartanak, ezért Mr Harrow diákjai, igyekeznek kitűnni egymás közül. Mindezt költeményeiken keresztül próbálják megvalósítani, amiben a legintimebb gondolataikat, titkaikat vagy éppen szexuális tapasztalataikat árulják el.

Az átszellemült fiatal lányok egy karizmatikus, gonosz és romlott embert tisztelnek. Hátborzongató, groteszk és nyugtalanító a mű. A könyvben lévő szereplők vagy züllöttek, vagy áldozatok, vagy hallgatólagos résztvevők egy mocskos játékban.

Úgy éreztem, hogy Gillian mindvégig megmaradt tisztának és szenvedélyesnek. A sexjelenetek nem részletezi az író, csak egy két képet villant fel előttünk, ami már bőven elég ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy azok milyen gusztustalanul  ocsmányak és megalázóak. Olvasás közben undorodtam a szereplőktől, de ugyanakkor, majd szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, hogy mivé fajul mindez.


A könyv elég karcsú, csupán 134 oldal, de mégis sikerült az írónőnek, kissé bizarr, összetett karaktereket kialakítania. A történet végére érve, a nyomasztó érzés mellett tompa fájdalmat éreztem a lelkemben, ami sokáig nem múlt el.

„Állatok vagyunk, és ez a mi vigaszunk”

A könyv borítója nagyon szép szerintem illik a történethez.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Geopen Könyvkiadó Kft.

Eredeti cím: Beasts

Fordította: Etédi Péter

Oldalak száma: 134

Tovább olvasom...