Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia (Dorothynak meg kell halnia 1.)

Az utóbbi idők egyik legvágyottabb könyve volt számomra a Dorothynak meg kell halnia, mivelhogy az Óz, a nagy varázsló az egyik legkedvesebb mesém, így mindenre kíváncsi vagyok ami vele kapcsolatos. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben (de tényleg csak egy icipicit), hogy mekkora pofára esés lenne, ha a könyv nem váltaná be a hozzá fűzött reményeimet, de mivel ez nem így történt, így most egy igen lelkes rajongás fog következni.

Én nem kértem ezt. 
Nem akartam hős lenni. 
De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, 
amerre visz, nem igaz? 

Amy az édesanyjával együtt egy lakókocsiparkban él, ami miatt sokan csúfolják őt a suliban, de Amy olyan talpraesett és belevaló csaj, hogy mindezt gond nélkül tudja már kezelni. Az apja évekkel ezelőtt hagyta el őket, az anyja világában pedig csak két hely létezett: a kanapé és a bár. Amynek nem voltak barátai és a szülei sem álltak mellette, az iskolában csúfolódások céltáblája volt és teljesen magára volt utalva. És amikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor kezdődött csak el igazán a móka.

Kansasen egy óriási tornádó söpört végig, ami a lakókocsijával együtt elsodorta őt Óz birodalmának egy lidérces változatába, ahol semmi sem olyan volt, mint ahogyan azt a meséből ismerte. Ebben a világban a Madárijesztő egy őrült tudós volt, a Favágó egy szadista parancsnok, a Gyáva Oroszlán pedig egy vérszomjas ragadozó, Dorothy pedig… Jah kérem, hát ő egy szeszélyes kis dög volt, ráadásul hatalommániás és kegyetlen zsarnok is, aki miután visszajött Ózföldre, valahogy rákapott a varázslat ízére és azután már semmi nem volt elég neki. Glindával a Déli Jó Boszorkánnyal együtt folyamatosan rabolták a föld mágikus erejét, az emberek falvait felgyújtották őket pedig rabszolgasorba taszították. A repülő majmokat láncra verték, és ha valami olyat tettél, ami Dorothynak nem tetszett, akkor olyan súlyos következményekkel kellett számolnod, amelyek egyáltalán nem voltak arányban az elkövetett bűnnel.

Szóval Amy ebbe a „szép” új világba csöppenve szabályszegésért rögtön börtönbe is kerül, ahonnan a Gonoszok Forradalmi Rendjének boszorkányai mentik ki, hogy orgyilkost faragjanak belőle. Hogy miért? Mert úgy gondolják, hogy csak Amy tud véget vetni Dorothy rémuralmának, és hogy ő az a lány, aki képes eltávolítani a Bádog Favágó szívét, ellopni a Madárijesztő agyát, elvenni az Oroszlán bátorságát, no és persze megölni Dorothyt.

Először is… basszus, basszus, basszus… hogy ez a könyv mennyire jó volt!

Ahogy felütöttem mintha varázsütésre léptem volna be Óz birodalmába, nem volt szükségem semmilyen ráhangolódásra, hanem egyszerűen csak belecsöppentem az egészbe. És mindez egyrészt a történet hihetetlenül erős atmoszférájának volt köszönhető, hiszen az a feszült, félelemmel és titkokkal teli hangulat ami a könyvet jellemezte hamar körülvett olvasás közben. Másrészt pedig a nem mindennapi szereplők, a szemléletes írásmód és a részletesen kidolgozott világ tette eszméletlenül élvezetessé és letehetetlenné a könyvet.

A szereplők közül Dorothy volt az, aki az elvárásaimon felül teljesített, iszonyatosan gonosz volt és én mégis imádtam őt érte, ami most így tudom, elég furán hangzik, de majd ha ti is elolvassátok a könyvet szerintem biztos megértitek, hogy miért éreztem így - vagy legalábbis remélem. Mindenesetre az eredeti mesében Dorothyt én mindig is egy túlzottan vidám és kedves, ám kissé naiv kislánynak tartottam, de ebben a történetben épp az ellenkezője volt rá az igaz. És Glindát, a jó boszorkányt szerettem a legjobban - tudjátok, aki egy rózsaszín szappanbuborékban érkezik Dorothy üdvözlésére -, aki most viszont az erő sötét oldalát erősítette... Ejh, akkor még a fene se gondolta volna, hogy idővel így eldurvulnak majd a dolgok.
De visszatérve a könyvre, ahogy ezt a másik Dorothyt magam elé képzeltem a tizenöt centis piros tűsarkújában és a merész fazonú, hatalmas dekoltázsú kék kockás rüfkés kis ruhácskájában, rögtön mosolyra húzódott a szám. Őrületesen izgalmas volt ez az újfajta felállás, teljesen torz és kitekert, és épp ettől vált az egész oly eredetivé; rendkívül félelmetessé ugyanakkor kissé komikussá is.

Természetesen Dorothy mellett a többi karakter is nagyon erős és különleges volt a könyvben, a Madárijesztőtől például a bizarr ember- és állatkísérletei miatt mindig kirázott a hideg, az Oroszlán és a Bádogember szívtelen kegyetlenségeitől pedig szóhoz sem jutottam. Amy volt az egyetlen, akit tényleg mindig csak a jó szándék vezérelt és aki inkább a szívére mintsem az eszére hallgatott, aminek aztán persze mindig meg lett a következménye, de tapasztalatom szerint minden pozitív hősnek előbb vagy utóbb muszáj átesnie némi időt (és embert) rabló moralizáláson ahhoz, hogy végre a tettek mezejére tudjon lépni, és ez Amynél sem történt másképp.
Szerencsére a sok erőszak mellett azért a romantika is helyet kapott, ami bár elég kezdetleges volt, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett, de azért erősen bízom abban, hogy a következő részekben ennél többet is kapok majd belőle.

Egy szó, mint száz, mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit csak vártam sőt, még többet is. Egy igazán rejtélyes és hátborzongató, valamint kellőképp izgalmas és érdekes olvasmányban volt részem, ami megfelelő mértékben árasztotta magából – egy teljesen más, kissé bizarr, de mégiscsak azt a bizonyos - Dorothys-hangulatot, ami engem mindig totál le tud venni a lábamról, úgyhogy én a magam részéről mindenképp vevő vagyok a sorozat következő részére, ami remélem mihamarabb eljut majd hozzánk.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Dorothy Must Die

Sorozat: Dorothy Must Die

Fordította: Turcsányi Jakab

Oldalszám: 436

Tovább olvasom...

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas Barreau már az előző könyvével megvett magának és ezután a kötete után pedig már végképp elmondhatom, hogy nyugodt szívvel sorolom őt a kedvenc íróim közé.

Történetünk hőse most egy párizsi galéria tulajdonosa Jean-Luc Champollion, aki amellett, hogy nagyra értékeli a gyengébb nem bájait, és otthon érzi magát a párizsi művészek világában, tökéletesen kiélvezi a város adta lehetőségeket; kedveli a jó éttermeket és kávézókat, a különböző társasági összejöveteleket, a finom borokat és úgy egyáltalán mindent, ami ezen a csodás helyen körülveszi őt. Kellemes munkájának és sok kedves hölgyismerősének hála nyugodt és kiegyensúlyozott életet él, egészen addig, míg egy nap a postaládájában egy halványkék borítékba bújtatott gyönyörű tizennyolcadik századbeli nyelvhasználattal írt szerelmes levelet nem talál.

Nem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá e levélhez, mely – ezt a szerelmes nő bizonyosságával érzem – életem legfontosabb levele lesz. (….) Most bizonyára azon töpreng, hogy, ki ír Önnek. Csakhogy én nem árulom el. Még nem. Válaszoljon nekem, Lovelace, és próbálja meg kideríteni! Talán olyan szerelmi kaland vár Önre, hogy egész Párizsban nem lesz Önnél boldogabb férfi. 

 Na és innentől kezdve aztán teljesen a feje tetejére áll az élete.

Nemcsak azt akartam kideríteni, ki az a hölgy, aki ilyen merész szavakkal provokál, de azon kaptam magam, hogy szellemes, elbűvölő, slágfertig, szavakész akarok lenni, semmi szín alatt nem akarom égetni magam. Márpedig – és erről ne feledkezzünk meg -, ami a magánlevek írását illeti, nem minden ok nélkül, kissé kijöttem a gyakorlatból.

Jeal-Luc megszállottja lesz a levél írójának, elkezdi kergetni és kutatni őt a régebbi hölgyismerősei között és ebből kifolyólag tulajdonképpen mindenki gyanús lesz a számára, aki csak él és mozog körülötte. De mindhiába, mert Principessa (merthogy így hívja magát a titkos imádó) mindig egy lépéssel előrébb jár nála. És miután a rejtély megoldását illetően hősünk minden próbálkozása kudarcba fulladt és az üldözési mánia egy speciális fajtáján is szerencsésen sikerült túljutnia, nos csak akkor kezd - ha kicsit késve ugyan, de végül is még épp időben - tudatosodni benne a felismerés, hogy bizony ő is szerelmes lett az ő Principessájába.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön az eszembe jutott, hogy anno a szerző előző regényénél is mennyire élveztem az elbeszélés stílusát és azt a finom humort, ami aztán az egész kötetet átszőtte. És hogy Barreau már ott is milyen fülbemászóan szépen tudott írni. Úgyhogy el sem tudom mondani, hogy milyen nagy örömmel olvastam ezen írásának is minden egyes sorát, csak úgy lubickoltam e bájos kis történet hangulatában, mely számomra ugyanolyan szívderítő volt, mint A nő mosolya, ha nem jobban.

A szereplőkről csak annyit, hogy mind nagyon szórakoztató és kedves figurák voltak, és bármily meglepő is, de a furcsa élethelyzetektől és szituációktól függetlenül is egytől egyig hihető karaktereknek éreztem őket. És míg a főszereplő férfit (mint az előző regényben) itt sem igazán tudtam megkedvelni, addig Principessáért teljesen odavoltam. Leveleiből rögtön kitűnt, hogy nem egy butácska és a szerelemtől elvakult nővel van dolgunk, hanem egy olyan okos és rendkívül művelt hölggyel, aki roppant ügyesen tud bánni a szavakkal.

Amit ki szeretnék még emelni a könyvből az a szereplők között zajló gyönyörű, a vége fele pedig már-már erotikusba hajló kissé túlfűtött hangvételű levélváltások voltak, imádtam őket. Annál is inkább, mert szeretem a levélregényeket és bár ez persze messze állt tőle, mégis teljesen magával ragadt a levélváltások izgalmának bizsergetően édes érzése, ami véleményem szerintem egész sajátos varázst adott a könyv hangulatának.

Szóval ismét sikerült a szerzőnek elvarázsolnia ezzel a mesés szerelmi történettel, úgyhogy ha valami könnyed és szórakoztató kikapcsolódásra vágytok, akkor szerintem Barreau könyve tökéletes választás lehet, mert bár igaz, hogy kicsit rózsaszín és a befejezés miatt sem kell halálra izgulnunk magunkat, de egy nagyon romantikus és stílusos, humoros és kerek egész történetet olvashat az, aki a kezébe veszi ezt a kötetet. Nálam nagy kedvenc lett. :)

A szerző nálunk megjelent művei:

A nő mosolya
Álmaim asszonya
A világ végén megtalálsz

Kiadó: Park

Eredeti cím: Du findest mich am Ende der Welt

Fordította: Fodor Zsuzsa

Oldalszám: 224

Tovább olvasom...

Mindig maradjatok a fényben!

Hogy miért is jó régi sorozatokat olvasni?

Tovább olvasom...

Chloe Neill: Hard Bitten - Chicagoland Vampires #4.

Imádom a Chicagoland vámpírjait, szavakba nem tudom önteni, hogy mennyire sajnálom, hogy egyik kiadó sem karolja fel ezt a remek sorozatot, pedig vagyunk egy páran, akik eszeveszetten rajonganak Ethan és Merit kalandjaiért, de a jelek szerint úgy látszik, hogy mégsem annyian, hogy megérje az Alexandrának – aki volt oly kedves és beetetett az első két résszel - folytatni a sorozatot. Úgyhogy úgy tűnik, hogy jelen pillanatban nincs pártfogója szegény vámpírjaimnak, pedig biztos imába foglalnám annak a kiadónak a nevét, aki a szárnyai alá venné őket. Annál is inkább, mivel ez a rész durván övön aluli ütés volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majdnem, mondom majdnem pityeregve csukom majd be a végén a könyvet.

A történet cselekménye, mint korábban most is izgalmas volt, megfűszerezve egy kis humorral és egy csipet romantikus feszültséggel, melynek köszönhetően csakúgy faltam a sorokat, úgyhogy ha tudnék - de nem tudok – sem akarnék kukacoskodni vele kapcsolatban, mivelhogy számomra ez a könyv a letehetetlen kategóriába tartozott.

A sztoriról röviden annyit, hogy nehéz idők járnak a vámpírokra a múltkori természetfeletti balhéjuk miatt, az emberek már nemcsak a környéken nem szeretnék őket látni, de többet tudni sem akarnak róluk. Ennek köszönhetően egyre csak nő a zavargások és bűncselekmények száma a városban, ráadásul a chicagói polgármester egy titkos találkozón közli Ethannel és Merittel, hogy minél hamarabb számolják fel a rave partikat, mert az egyiken pár nappal ezelőtt három ártatlan lány vesztette életét. A polgármester üzenete egyértelmű volt: ha Sulliven nem vet véget mihamarabb ezeknek a véres összejöveteleknek, akkor a városi tanács törvényt hoz a Házak bezárásáról, mely egyértelműen a vámpírok létezése ellen irányuló intézkedés lenne.

Ethannak nem igazán tetszik ez az ultimátum, de nem tud mit tenni, muszáj utánajárnia a dolgoknak, mely feladattal Meritet bízza meg. Természetesen a drogbulik utáni nyomozás kapcsán Celina neve is felmerül és a GT-nek is lesz egy-két szava a történtekhez, úgyhogy pánikra semmi ok, ennél a résznél sem fog senki unatkozni, mivelhogy  Merit ismét nagy fába vágja a fejszéjét, melynek köszönhetően hamarosan Chicago mámorítóan sötét természetfeletti társadalmának a szívében találja magát.

Úgy hiszem, ha választanom kéne az eddig olvasott urban fantasykban szereplő hősnők közül, hogy melyikük áll legközelebb a szívemhez, akkor tuti Meritet mondanám elsőként. Emlékeim szerint ő még soha nem tett olyat, amivel kiverte volna nálam a biztosítékot. Mindig tökéletesen logikusan tudott gondolkodni, önzetlen, vad és hűséges volt, még azokkal az érveivel is maximálisan egyetértettem, amik miatt nem szerette volna Ethannel újra felmelegíteni a kapcsolatát. Pedig szegény vámpírkám most már tényleg egészen máshogy vélekedett az életében felmerülő váratlan természetfeletti problémák és a Merittel való kapcsolatának fontossági sorrendjéről. Ebben a részben Ethan ugyanis igazán nagy változáson ment keresztül, figyelmes és hízelgő volt Merittel szemben olyannyira, hogy még nekem is megesett rajta a szívem, és ahogy a dolgaik alakultak már komolyan kezdtem azt hinni (és őszintén remélni), hogy Merit megbocsát majd neki, és talán végre egy párt fognak alkotni. Ám az írónő bizony egészen máshogy szőtte a szálakat, valami oknál fogva arra a megállapításra jutott, hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha nemcsak a szereplőket, de magát az olvasót is sokkolja valami hihetetlen és váratlan eseménnyel, mely esemény aztán valóban letaglózó volt mindenki számára.

Nem szeretném az egekbe magasztalni Merit és Ethan párosát, de számomra mindketten nagyszerű és rendkívül szeretnivaló karakterek, csakúgy mint a történetben részt vevő összes mellékszereplő, melyek megalkotásában ugyancsak remekelt az írónő. Úgyhogy, egy szó, mint száz, ez a kötet is egy nagyon jól összerakott, ármánykodással és izgalommal teli történet volt, melynek minden sorát imádtam, a cselekmény folyamatosan fenntartotta a figyelmemet és a szereplőgárda is hozta a megszokott formáját.
Én a részemről továbbra is mély imádattal adózom az írónő eme remek sorozatának, és bátran vetem bele magam a folytatásba.

A sorozat kötetei:

1. A lányok, olykor harapnak - Some Girls Bite

2. Ha eljön a péntek - Friday Night Bites

3. Twice Bitten

4. Hard Bitten

5. Drink Deep

6. Biting Cold

7. House Rules

8. Biting Bad

8.A. High Stakes (Luc & Lindsey Short Story in Kicking It Anthology)

8.B. Howling For You (Jeff & Fallon Novella)

9. Wild Things

10. Blood Games

11. Dark Debt
12. Midnight Marked

Eredeti cím: Hard Bitten
Sorozat: Chicagoland Vampires
Oldalszám: 368

Tovább olvasom...

Lindsey Kelk: Aki mer, az nyer ~ A Girl#1

Bevallom tanácstalan vagyok, hogy hol és hogyan is kezdjem lelkes kis ajánlóm, mert úgy érzem, hogy azt az élményt, amit a könyvtől kaptam úgysem fogom tudni úgy átadni, mint ahogyan azt szeretném. Igazság szerint az lenne a legegyszerűbb, ha mindenki saját maga győződne meg arról, hogy milyen remek romantikus kis könyvről van szó – mely úgy hathat e műfaj kedvelőire, akár egy rózsaszín agybizsergető vattacukor –, de míg ez megtörténik, addig is megpróbálom szavakba önteni rajongásom okát.

Tess Brookes az a fajta ember, aki a legelsőként érkezik a munkahelyére és a legutolsóként hagyja el azt. Állandóan túlórázik és töri magát a karrierje érdekében. Így amikor eljön a várva várt és megérdemelt előléptetés ideje, Tesst villámcsapásként éri a hír, hogy mégsem nevezik ki kreatív igazgatónak sőt, megszüntetik a munkakörét, és elbocsátják a reklámügynökségtől. Tess érthető módon teljesen összetör, és ez még csak a kezdet. Miután a barátnője családi összejövetelén sikerül összevesznie az édesanyjával, majd utána egy alkohol mámoros pillanatában a legjobb barátjával összeszűrnie a levet -  akibe évek óta menthetetlenül szerelmes és, aki mint később kiderül, egyáltalán nem szerelmes belé -, úgy érzi az élete romokban hever. Nem meglepő hát, ha  ez a rengeteg csapás és pofon Tesst arra sarkalja, hogy életében először egy teljesen váratlan és impulzív dolgot tegyen, nevezetesen, hogy elfogadjon egy olyan Hawaii fotózásra szóló felkérést, amit nem is neki, hanem az undok lakótársának Vanessának címeztek. Így történt, hogy Tess a legelső géppel profi fotósnak kiadva magát Hawaiira utazik. Mert ugye miért is ne? Végül is régebben készített már néhány jó amatőr képet. Azonban azt már álmában sem gondolta volna, hogy ezen a mesés szigeten egy észbontóan szexi, megrögzött nőcsábász hírében álló újságíróval hozza össze majd a sors, aki szintén munkaügyben van a szigeten. Ó, hogy mekkora meglepetés volt a vele való legelső találkozás, annyira észbontóan és egyben bosszantóan szexi, hogy Tesshez hasonlóan én is csak pislogni tudtam a meglepetéstől, miközben természetesen lázas izgalommal faltam tovább a róluk szóló sorokat.

Először is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e forró szerelmi történet helyszíne Hawaii, mely sziget gyönyörűségében és hangulatában az író leírásai által tökéletesen el tudtam merülni. Tessel együtt én is ott érezhettem magam a meleg tengerparton, miközben éreztem a finom homok simogatását a talpam alatt, a nap meleg sugarait a bőrömön, és az elmaradhatatlan napolaj édes illatát, amik szó szerint teljesen megbolondítottak. És akkor még egy szót sem szóltam Nick Millerről, aki egy olyan bosszantóan arrogáns és durva stílusú, ellenben elképesztően szexi, amolyan félisten kinézetű álompasi, aki a gorombaságával és az arroganciájával igyekszik palástolni megsebzett szívét.

Tess és Nick első találkozása fergeteges volt, csak úgy izzott közöttük a levegő, ami a későbbiekben is kitartott. Imádtam a szikrázó szócsatáikat és a közöttük feszülő heves és végtelen vágyat, a forró erotikus pillanatokról már nem is beszélve, melyek nem voltak túlzottan erőteljesek, épp csak annyi volt belőlük, amennyi az én ízlésemnek is megfelelt.

Számomra a könyv sikere egyértelműen a szereplőkben és a könyv humorában rejlett, a mesés helyszín pedig csak hab volt a képzeletbeli tortán, tökéletes aláfestést adott a történetnek. Mindegyik szereplőt a szívembe zártam - nem is emlékszem, hogy mikor történt velem ilyen utoljára -, kivéve azt az utálatos Vanessát nem sikerült megkedvelnem, akinél nagyobb ribancot még nem hordott a föld a hátán. Tess számomra egy nagyon szerethető és pezsgő karaktere volt a történetnek, roppant szimpatikusnak találtam őt, annak ellenére, hogy néha olyan kis elveszettnek tűnt, mint aki csak sodródik az árral. Nickről pedig *sóhaj* könyveket lehetne írni – én mondom nektek, mindet elolvasnám – annyira szexi, erős és ugyancsak meghatározó szereplője volt a regénynek. 

Lindsey zseniális módon bánik a szavakkal, a stílusa vicces és könnyed, és az a rengeteg humoros és szarkasztikus párbeszéd Tess és Nick, valamit Tess és a barátnője között, nemcsak izgalmas és szórakoztató volt, hanem egyszerűen imádni való. Ráadásul a romantika mellett a barátság is fontos szerepet kapott, mely miatt részemről hatalmas plusz pont jár az írónőnek.

Külföldi borítók

Igazából nem voltak magas elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azt gondoltam, hogy ez is csak egy lesz a sok tingli-tangli romantikus közül, de tévedtem. Egyetlen dolog volt csupán, ami levont egy csipetet a kötet tökéletességéből és az Tess túlzott alkohol fogyasztása volt, de ettől eltekintve még mindig azt mondom, hogy az eddigi évek egyik legjobb olvasmányi élményében volt részem, melynek imádtam minden sorát, úgyhogy a műfaj kedvelőinek erősen ajánlott! :)

Lindsey Kelk

Sajnos vagy sem - részemről inkább az előbbi, mint az utóbbi - egy sorozatról van szó, melynek a 2. része idén júliusban jelent meg külföldön, de hogy a folytatás idehaza mikor kerül a könyvesboltok polcaira, sajnos arról még semmit nem lehet tudni.

A sorozat kötetei:

1. About a Girl - Aki mer, az nyer
2. What A Girl Wants (Ebben a részben Tess és kis csapata Milánóba utazik)

Kiadó: Kulinária
Eredeti cím: About a Girt
Sorozat: A Girl
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Oldalszám: 364

Tovább olvasom...

Fiona Paul: Belladonna (Az Örök Rózsa titkai # 2)

Szerettem Fiona Paul Méreg című könyvét, és bár nem volt tökéletes, mégis meglehetősen nagy svunggal vett le a lábamról. Így nem volt kérdéses, hogy a trilógia második részét is olvasni fogom, úgyhogy már alig bírtam kivárni, hogy végre megjelenjen és a kezembe vehessem. Próbáltam minél lassabban haladni vele, hogy tovább tartson, de bevallom őszintén, hogy ez nekem nem nagyon ment. Tudom tudom mohó vagyok és ezt el is ismerem, de mit csináljak, ha egyszer annyira magával ragadt a reneszánsz Firenze hangulata, a sikátorokban megbúvó titkok és rejtélyek utáni nyomozás izgalma, és nem utolsósorban Cass érzéseinek fejlődése, hogy szinte két nap alatt faltam fel az egészet. És bár egy trilógia középső részénél mindig megvan a veszélye annak, hogy az egy unalmasabb, amolyan töltelék rész lesz - ami a nagy dolgokról a még nagyobbakra való áttérést vezeti majd fel -, de a Belladonnánál ha ez az átvezető jelleg meg is volt, egy cseppet sem volt érzékelhető, ellenkezőleg. Ez a könyv sokkal jobb és szerethetőbb volt, mint az elődje.

Az Örök Rózsa titkai folytatásában Cass élete romokban hever, mivelhogy Falco elhagyta Velencét - és vele együtt őt is - , hogy nevet szerezhessen magának Firenzében, mint elismert festőművész. Vőlegényét Lucat pedig koholt vádak alapján eretnekség vádjával börtönbe zárják, és ha nem siet gyorsan valaki a segítségére, akkor minden jel szerint fel is akasztják. Cass-nak tehát meg kell mentenie Lucat, ami azt jelenti, hogy meg kell keresnie az egyetlen dolgot, amely bizonyíthatja vőlegénye ártatlanságát, az Örök Rózsa rendjének könyvét. Így hát Cass Firenzébe indul, abba a városba, amit megszálltak a vámpírok és amely Falco otthona is egyben, aki nem mellékesen épp a rend - amely olyan tudósokból álló titkos társaság, akik emberi maradványokon kísérleteznek - döbbenetesen szép vezetőjének Belladonnának dolgozik.

Érdekes volt ez a könyv, főként a tájak és a különböző helyszínek változatossága, valamint az Örök Rózsa rendet körülölelő rejtélyek kibontakozása miatt. A történet számomra most nyílt ki igazán és vált teljesen érthetővé, bár biztos vagyok benne, hogy a harmadik rész is tartogat még meglepetéseket a számomra. Az írónő stílusát az előző részben meglehetősen csiszolatlannak éreztem, amely érzés néhol most sem maradt el, bár már sokkal kiforrottabbnak és gördülékenyebbnek hatott az írása. De igazából mindez engem egy cseppet sem érdekelt, mert Fiona Paul ismét olyan hangulatot tudott teremteni, hogy őszintén sajnáltam, hogy a könyv végére értem, mert olyan szívesen bolyongtam volna még Firenze utcáin nézelődve, hogy a felsőbb osztálybeli hölgyek milyen ruhát hordanak, és olyan szívesen olvastam volna a titkos táncestekről és leskelődtem volna torkomban dobogó szívvel az Örök Rózsa rendjének gyertyafényes bizarr találkozóin. Olyan szívesen olvastam volna még Cass és a szolgálója irigylésre méltó baráti kapcsolatáról, és Cass érzelmeinek változásáról Luca irányában.... Jesszusom, de szívesen olvastam volna még tovább minderről!

Bevallom én soha nem szívleltem Falcót és ez most sem volt másképp. Szerencsére most megpördültek kicsit az érzelmek a könyvben és Cass kevésbé koncentrált a fiúra, inkább Luca körül jártak a gondolatai, ami engem határozott megnyugvással töltött el. És bár Falco még midig erősen jelen van a regényben, mégis úgy érzem, hogy Lucanak nagyobb esélye van Cass-nél, mint ennek a kis festőcske ficsúrnak. (De ha netalántán a harmadik részben megváltozik mindez , akkor én nagyon csúnya dolgokat fogok mondani.) Egyébként Luca csak a könyv elején és végén volt fizikailag is jelen egy-egy rövid eseménynél, ennek ellenére én mégis végig úgy éreztem, hogy aktív részese a cselekménynek, úgyhogy le a kalappal az írónő előtt, hogy ilyen zseniálisan tudta megoldani mindezt.

A legszebb külföldi borítók.

Imádtam ezt a rész, melynek köszönhetően az Örök Rózsa titkai az egyik kedvenc sorozatommá vált. A rejtélyek valóságosak benne, a szereplőkért pedig szívből lehet izgulni és aggódni, és nem elhanyagolandó tény, hogy a hangsúly még mindig a nyomozáson van és nem a szerelmi háromszögön, mely utóbbi persze bonyolítja a dolgokat, de soha nem veszi át az irányítást.

Az író a könyv végén is tartogatott még meglepetéseket a számomra, amitől bizony a szívem szakadt meg, magával ragadó volt és döbbenetes, úgyhogy mindenképp szükségem van az utolsó részre, amire sajnos még nagyon nagyon sokat kell várnom.... Csak a jóég tudja, hogy hogy fogom én addig kibírni.

Fiona Paul

A sorozat részei:

1. Venom - Méreg 
2. Belladonna 
3. Starling

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Belladonna
Sorozat: Secrets of the Eternal Rose
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 396

Tovább olvasom...

David R. Gillham: Asszonyok városa

Vannak könyvek, amik már az első pár oldal után el tudnak varázsolni, amikről azonnal tudom, hogy nekem valók lesznek és hogy végig szeretni fogom őket. És vannak olyan könyvek, amik lassan fognak meg maguknak, olyanok, melyeket az elolvasásuk után több nap múlva is csak nehezen tudok elfelejteni, annyira megérintenek, annyira belém ivódnak. Persze az is igaz, hogy ez utóbbi könyvek igen ritkák, de ha egyszer egy ilyen a kezembe kerül, akkor az fantasztikus érzés tud lenni. És Az asszonyok városa pont ilyen könyv volt a számomra. Amikor elkezdtem olvasni, akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nagy hatással lesz majd rám. Lassú szerelem volt, de mire a végére értem már biztosan tudtam, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányában volt részem.

A történet főszereplője a gyorsíróként dolgozó szőke szépség Sigrid, aki a kibírhatatlan anyósával él együtt egy berlini bérházban, miközben a férje Kaspar a keleti fronton teljesít szolgálatot. 1943-ban, amikor a történet kezdődik Berlint lassan megfojtja a háború és a pusztulás enyészete. Az emberek éheznek, a várost éjszakánként légitámadások érik, Berlin tele van félelemmel, besúgókkal, akik nem sokat teketóriáznak, ha valakit a hazafiatlan viselkedése miatt a Gestapónak kell átadni.

Sigrid kívülről egy kötelességtudó, sorsába belenyugvó és megbízható német katona feleségének látszik, de a felszín alatt igazából ő egy szenvedélyes, bátor és önzetlen nő. Egy olyan nő, aki a szeretőjéről ábrándozik, arról a férfiról, akit a háborús káoszban szem elöl tévesztett, s aki zsidó volt.  És nemcsak ez az egyetlen titka Sigridnek. Egy nap, amikor a moziban ül egy fiatal lány ragadja meg a karját és a segítségéért könyörög, Sigrid pedig segít neki és ezzel meghozza az első olyan veszélyes döntését - majd később a többit is -, ami kiszakítja őt az addig élt egyhangú és zsibbasztó életéből és egy egészen más világba sodorja őt. Nem telik el kis idő és már a Gestapó elől kell menekülnie miközben egy olyan föld alatti mozgalom tevékenységébe csöppen, akik nemcsak menedéket adnak a zsidóknak, de segítenek is nekik elmenekülni az országból. És míg Sigrid férje az orosz fronton harcol, addig ő egyre mélyebbre süllyed egy olyan világba, ahol a bizalom nehezen megszerezhető árucikk és ahol a jó és a rossz között nagyon vékony határ húzódik.

Igazából nem rajongok a világháborús könyvekért, nem szoktam kifejezetten keresni őket. Hogy miért nem? Mert – bevallom férfiasan - félek tőlük. Félek, hogy túlságosan elszomorítanak és fejbe kólintanak, és mert tapasztalatból tudom, hogy mindig biztos kézzel tudnak kibillenteni a nyugodt lelkiállapotomból. Mindezek ellenére mégis szükségét érzem annak, hogy ilyen könyveket is olvassak, mert ezek azok a történetek, amelyek ténylegesen fel tudnak rázni és arcul tudnak csapni és pont ez teszi őket értékessé a számomra. David R. Gillham regényét lenyűgözőnek éreztem, a történet valamennyi szereplőjét megszerettem, akik mindegyikét valódi hús-vér embernek képzeltem. Mind közül persze Sigrid alakja lett felejthetetlen a számomra, mivel az ő szemén keresztül láthattam azt, hogy milyen is volt a nőknek a háború idején Berlinbe élniük, hogy mik voltak azok az erkölcsi kihívások és mindennapi problémák, amiken keresztül kellett menniük azért, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük fölött egyszóval azért, hogy túléljenek.

A könyv lassan, de biztosan varázsolt el és szippantott magába. Gillham írásának hála az események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben és teljesen úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna a szereplőkkel a történet kellős közepén. Tisztán hallottam a szirénák éles hangját és az alacsonyan repülő bombázók zaját. A lelkemben éreztem a mindennapok nehézségeit, de legfőképp azt a félelmet, amit az emberek akkor éltek át, amikor meghallották a Gestapó nevét. Őszintén izgultam és féltettem Sigridet, persze volt, hogy elítéltem egy-két döntése miatt, de ennek ellenére mégiscsak csodálni tudtam őt a bátorsága és az önzetlensége miatt. Természetesen a könyv végén én is feltettem magamnak az egész történeten átívelő kérdést, hogy vajon mit tettem volna én Sigrid helyébe. Segítettem volna annak a szerencsétlen lánynak vagy elutasítottam volna őt?
Őszintén?
Fogalmam sincs. Fotelból könyvvel a kezemben könnyű okosnak lennem. Abban a helyzetben és környezetben viszont, amiben Sigrid élt, bele sem tudok gondolni.

Az Asszonyok városa egy olyan sötét hangulatú romantikus történet, amely tele van izgalommal, rejtélyekkel és rengeteg váratlan fordulattal, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy senkinek sem fog ez a könyv csalódást okozni. Nálam egyértelműen kedvenc lett, így mindenkinek csak ajánlani tudom. 

A magyar borítóval meg vagyok elégedve, nagyon tetszik, de ez a két külföldi sem kutya. Nem is tudom, ha választanom kéne e három közül, melyik mellett döntenék.

David R. Gillham

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: City of Women

Fordította: Barta Judit

Oldalszám:424

Tovább olvasom...

Amália és az esők

forrás

Egy ideje Amáliának csak akkor van jókedve, ha esik az eső. Az esőt tudni, hallani lehet előre, megérezni az erdő szagából, tudni a szelek irányából, felismerni az állatok nyugtalanságából, és meghallani a madarak hangjából.
Amália sokféle esőt ismer. A keleti szél mindig csöndes esőt hoz, a déli meleget, a nyugati nagy cseppeset, az északi metszőt. Tavasszal a jégesők gyakoriak, októberben haragos eső esik, novemberben pedig ónos eső. Nyári hajnalokon rövid, zizzenős esők esnek, de mire fölkel a Nap, nyomát sem látni a víznek. Télen ritkán esik az eső, és ha esik is, lucskossá változtatja a havat. Szereti Amália ezeket az esőket, mindet, de legeslegjobban mégis a nyári viharokat szereti...
...Eső után az erdő is boldog. Zöldebbek a zöldek, kékebbek a kékek, sárgábbak a sárgák és pirosabb a piros. Tisztábbak a növények, nyugodtabbak az állatok, mélyebbeket lélegzik, s gyönyörű feketébe öltözik a föld. Egy kicsit, mintha a sziklák és a hegyek is nőttek volna, de lehet, hogy csak jobban kihúzzák magukat.

Részlet Boldizsár Ildikó Boszorkányos meséiből

Tovább olvasom...

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom I-II. (Ködszerzet 1.)

Amikor elkezdtem a könyv olvasását, bevallom féltem kissé, hogy nem fog tetszeni és azon kevesek közé fogok tartozni, akik nem tudnak majd ódákat zengeni róla, hiszen a fantasy nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, és mégis. Bármilyen változatos is a romantikus könyvek terén a felhozatal, időről időre szükségét érzem, hogy más műfajjal is kísérletezzek, hogy változtassak és kipróbáljak valami újat, valami szokatlant. És hát van az úgy, hogy egy-egy könyvvel totál mellé fogok, de olyan is van, hogy a végére érve nem térek magamhoz a döbbenettől, annyira fantasztikus, annyira csodás volt. És most is pont ez történt velem, ugyanis az író által megálmodott mágikus világ annyira összetett, és a legapróbb részletekig kidolgozott volt, hogy az totálisan elvarázsolt és levett a lábamról, egyszóval imádtam ezt a könyvet.

A Végső Birodalom a Ködszerzet trilógia első kötete, melyet a nagy terjedelme miatt (928 o.) a kiadó két részben adott ki, csakúgy, mint a trilógia többi kötetét, ami számomra egyáltalán nem zavaró, sőt. Örülök, hogy nem egy fél téglával kell rohangálnom, hanem annak is csak a felével.

A történet a jól ismert klasszikus témára, a jó és a rossz, jelen esetben az elnyomók és az elnyomottak örök harcára épül, és ugyancsak klasszikusnak mondható a főszereplők (Kelsier és Vin) egymáshoz való viszonya is, mely szerint ők ketten, mint mester és tanítványa szerepelnek a történetben. Az elnyomottak a rabszolgasorban élő szkák, a szolgák, akik a nagyurak ültetvényein dolgoznak és akiket teljes elnyomásban tartanak a nemesek. Az elnyomók pedig az egyszerű életet élő nagyurak, akik csak az egymás közötti versengéssel vannak elfoglalva. Ám az ő függetlenségük is korlátozva van részben, az ún. obligátor végrehajtó hatalommal, illetve az acélinkvizítorokkal, akik bárkit felkereshettek és kivégezhettek, ha az a hatalomra, a világ urára, isten egy darabjára vagyis magára az Uralkodóra nézve veszélyt jelentett. A történetben a mágia használata igen összetett és következetes volt. A mágiát a szkák nem tudták használni, a nemességnek is csak egy része volt képes a fémek égetésével különböző képességekre szert tenni. De hogy mit is jelent ez az „égetés” pontosan. Tizenegy fém létezik, melyeket ha oldatban lenyelve a mágiahasználó, vagyis az allomanta elkezdi égetni, akkor különböző hatásokat ér el. Például a cinket égető személy képes felkorbácsolni más emberek érzelmeit, az ónt égetőnek az érzékei (látás, hallás, szaglás) erősödnek fel, míg a bronzot égető személy képes érzékelni más allomanciát gyakorló míves jelenlétét… és így tovább. A mívesek azok az allomanták, akik mindig csak egy fémet tudnak égetni, míg a ködszerzetek valamennyit képesek. És utoljára hagytam az isteni természettel felruházott Uralkodót, akiről csak annyit, hogy talán ő volt az eddigi olvasmányaim közül a legsötétebb és leggonoszabb gazember, akiről valaha is olvastam.

A történetben szereplő hősök célja kettős. Az egyik és legfontosabb céljuk, a szká népet elnyomó isteni zsarnok bukását előidézni, a másik pedig a történelem egyik legnagyobb rablását véghezvinni. Mindezek megvalósítása érdekében főhősünk Kelsier az alvilági elitből maga köré toborozza a legmegbízhatóbb embereket, akiket csak ismer, és akik mindegyike valamilyen különleges képességgel bír, no és persze nem riadnak vissza a kihívásoktól sem. De ez a kis csapat mit sem ért volna a hősnőnk, Vin nélkül, akit a véletlen szerencse sodort Kelsier útjába.

Muszáj pár szót szólnom Kelsierről és Vinről, akik ketten fantasztikus főszereplők voltak - Kelsier nagy kedvencemmé is vált a könyv olvasása során. Ő egy olyan ember volt, akinek nem volt vesztenivalója, ennek ellenére mégsem volt megkeseredett vagy kegyetlen, inkább eltökélt, határozott és pimaszul vidám. Volt egy terve; a Végső Birodalom megdöntése és ezt minden áron véghez akarta vinni. Míg Vínnek nem voltak eszméi, ő csakis a túlélésért küzdött. Vin fiatal volt, bizalmatlan és tapasztalatlan. Gondolatai, félelmei és kérdései – melyből aztán akadt bőven a regényben - szerves részét képezték a történetnek, és mivel ő egy fejlődőképes, kemény és erős szereplő volt így a legelejétől fogva úgy gondoltam, hogy érdemes érte szurkolnom és hogy őszinte legyek meg is szerettem őt.
  

A regény legnagyobb erőssége a részletesen kidolgozott és egyedülálló világfelépítésben rejlik. Ebben a világban a mágia nagyon fontos szerepet játszik. A fémek hatásai lélegzetelállítóak - például a vonzás és a taszítás, mely törvényszerűséget kihasználva Kelsier és Vin épületek között szárnyaltak és küzdöttek - egyszerűen csodálatosak voltak, úgyhogy ezeket a részeket olvasva csak ültem és ámultam Sanderson kivételes fantáziáján. Sanderson egyébként a mágiát természetes folyamatként kezelte, amely bizonyos szabályok szerint működött. Vagyis mivel a fémeket az allomanták üzemanyagként használták, így ha az elfogyott, akkor a mágia is elfogyott, és ha mindez épp egy harc kellős közepén következett be, akkor bizony elég nagy bajban volt az illető... Vagyis mindez azt jelentette, hogy a mágiahasználók sem voltak legyőzhetetlenek.

Bár a történet kissé lassan indult be és a legelején féltem, hogy el fogok veszni a mágia világában, mégis nagyon hamar sikerült elmerülnöm ebben az új és sötét, hamuval és köddel borított környezetben, ahol a mágia használata mindennapi dolognak számított. Maga a történet pedig egyszerűen fogalmazva is zseniális volt. A folyamatosan fenyegető hatalmi rendszer felépítése, a forradalom megszervezése, a rengeteg akció és a számos váratlan fordulat, amik aztán tényleg – szívbemarkolóan és felkavaróan - váratlanok voltak, adták a regény ívét. A vezető karakterek kiválóak voltak, a cselekmény pedig akciódús és bár számos vérontás és kegyetlenség volt a könyvben, ennek ellenére mégsem éreztem sötétnek, vagy nyomasztónak.

Rengeteget tudnék még mesélni és áradozni a regényről, de száz szónak is egy a vége; hihetetlen élményben volt részem, úgyhogy tényleg mindenkinek csak szívből ajánlani tudom ezt a könyvet, még azoknak is, akik úgy gondolják, hogy ez nem az ő műfajuk, mert ki tudja? Lehet, hogy hozzám hasonlóan ugyancsak kellemes meglepetésben lesz részük.

Brandon Sanderson

A könyvhöz való kedvcsináló idézeteket és képeket itt találtok.

Kiadó: Delta Vision

Eredeti cím: The Final Empire 

Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Sorozat: Mistborn

Oldalszám: 382, 540

Tovább olvasom...

Jennifer McVeigh: Afrikai akác

Amikor a kezembe vettem a könyvet, még nem is sejtettem, hogy az idei év egyik legszórakoztatóbb és legjobb könyvével lesz majd dolgom. Pedig de! Imádtam ezt a regényt, és atyaég! Hogy ez a nő mennyire jól tud írni! De kezdjük az elején.

Ezt a bejegyzést átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha kedved van, gyere, nézz körül ott is.

Tovább olvasom...

Leigh Bardugo: Árnyék és csont - The Grisha Trilogy #1.

Az Árnyék és csont Leigh Bardugo Grisha trilógiájának nyitó kötete, amely az olvasót az orosz kultúra által ihletett különleges környezetben játszódó, mágiával tűzdelt fantasy világba kalauzolja, amely már önmagában elég vonzó volt ahhoz (a könyv csodás borítójáról már nem is beszélve), hogy rögtön felkeltse az érdeklődésemet.

Bővebben:

Tovább olvasom...

Chloe Neill: A lányok olykor harapnak - Chicagoland vámpírjai #1

A sorozat első két része majd három évvel ezelőtt jelent meg nálunk, így az olvasásukkal kicsit le vagyok maradva, ami tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hiszen előbb-utóbb mégiscsak sikerült egymásra találnunk.
Bővebben

Tovább olvasom...

David Benioff: Tolvajok tele

Ahhoz képest, hogy mennyi könyvet olvasok, meglepően kevés kedvencet avatok. Hogy miért? Ki tudja. Talán a könyvek számával együtt nőttek az elvárásaim is velük kapcsolatba. A Tolvajok telénél viszont már az elejétől fogva tudtam, hogy be fog állni a sorba.

A könyv elején Daviddel, vagyis nagy valószínűséggel magával az íróval találkozhatunk, aki egy Los Angeles-i székhelyű forgatókönyvíró, és aki ahelyett, hogy a saját önéletrajzát írta volna meg bemutatkozásként egy szaklap számára, inkább az orosz nagyapja második világháborús emlékeit vetette papírra, amit sokkal izgalmasabbnak gondolt, mint a saját unalmas életét.

„Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történetét… mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet.” Így kezdődik az a megható történet, amiben két fiatalember az ostromgyűrűvel körülvett Leningrádban azt az abszurd feladatot kapta életükért cserébe, hogy találjanak az éhező városban tizenkét darab tojást.  

1942 szilveszter éjszakáján egy megfagyott német ejtőernyős esett le az égből Leningrád utcájára. Az akkor 17 éves Lev Benyov barátaival együtt, abban a reményben kutatták át a kijárási tilalom ideje alatt a halott katonát, hogy hátha találnak nála valami enni vagy innivalót, vagy esetleg dugi csokit.  Mindez azonban balul sült el, mivel Levet  fosztogatás vádjával elfogták (a barátainak sikerült elmenekülniük), és Leningrád leghíresebb börtönébe zárták, ahol a kivégzését várva ismerkedett meg történetünk másik főszereplőjével, a jóképű és fiatal dezertőrrel, Koljával.

Lev meg volt győződve arról, hogy halál vár rájuk, azonban csodával határos módon, és egy elképesztő ajánlatnak köszönhetően - amit a Belbizottság nagy hatalmú ezredesétől kaptak - lehetőségük adódott a megmenekülésre. A feladat, teljesen abszurd volt. Egy tucat tojást kellett szerezniük öt napon belül az ezredes lányának az esküvőjére. Higgyétek el, hogy a sivatagban könnyebb lett volna vizet találni, mint ebben az időben Leningrádban tojást. A város lakói elképzelhetetlen mértékben nélkülöztek és éheztek. De a két fiúnak nem volt más választása, mint nyakukba venni a várost, sőt még az ellenséges vonalakon túlra is eljutni, csak hogy megszerezzék azt a francos egy tucat tojást.

Lev Benyov egy intelligens, állandóan kételkedő, vézna és alacsony zsidó tinédzser volt, egy lelkes hazafi, tele hősi álmokkal. Kolja pedig egy féktelen és bombasztikus figura, jóképű és vidám, kedves és bosszantóan optimista, egy dinamó, egy zseniális manipulátor… (több magasztaló hasonlat most nem jut az eszembe róla), egyszóval minden, ami Lev nem.

Lev kezdetben gyűlölte Kolját, aki állandóan ugratta őt a zsidósága vagy épp a szüzessége miatt. Mégis, az együtt átélt katasztrófák zűrzavarában; amikor német hullák potyogtak az égből és kannibálok darált emberhúsból készült kolbászokat árultak (amibe őket is majdnem beledarálták), amikor bérházak omlottak össze körülöttük, kutyákból bombák lettek, megfagyott katonákból pedig jelzőtáblák, amikor csak egy sakkjátszmától függött az életük, és halálosan éhesek és fáradtak voltak... nos akkor a szűzi zsidó, és az ő kozák ellentéte között egy mély és őszinte barátság alakult ki.

A szereplőkön kívül a könyv fanyar humoráért és a kiszámíthatatlanságáért is teljesen odavoltam. Mindig, amikor már azt hittem, hogy itt a vég, és a két barát ebből a slamasztikából már biztos, hogy nem fog ép bőrrel kijutni, akkor jött valami csoda, ami ugyan megmentette őket, de csak azért, hogy egy újabb és még veszélyesebb helyzetbe sodródjanak. A könyv hangulata magával ragadó volt, a cselekménye pedig lendületes, izgalmas, megdöbbentő és abszurd. Elképesztően izgalmas módon tudta szőni az író a szálakat. Kolja karaktere pedig pff...ő volt az, akinek az optimizmusa és a töretlen jókedve életet és színt vitt a történet borzalmaiba. Az ő beszólásai és akasztófahumora volt az, ami mindig porrá tudta zúzni bennem a feszültséget, amit a sok brutalitás és a horrorisztikus jelenetek miatt éreztem. Nem mondom, hogy rajongok a háborús könyvekért, de ez a regény teljesen levett a lábamról. És micsoda figyelmesség David Benioff részéről, hogy a romantikára éhes olvasóknak is kedvezett, amikor egy kis szerelmet is csöppentett a történetbe. (Persze csak annyit, hogy azt még egy vérbeli antiromantikus is meg bírja emészteni.)

Egyszóval szívből ajánlom mindenkinek a Tolvajok telét, ami nem csak a háború borzalmairól szólt, hanem egy fiú férfivá válásáról, a barátságról, a túlélésért való küzdelemről, a törékeny életről, no és persze az emberi aljasság határtalanságáról.

Végezetül még annyit, hogy a borító kezdetben nekem nem igazán tetszett. Jellegtelennek és unalmasnak találtam, azonban a könyv végére érve azt kell mondjam, hogy ennél jobbat, el sem tudnék képzelni hozzá.

David Benioff

Ui.: Lehet elcsépelten hangzani, de ez a történet valóban filmvászonra kívánkozik, és mivel David Benioff forgatókönyvírói tapasztalata nyilvánvaló, ezért szerintem nem is kell olyan sokat várnunk rá.

Kiadó: Fumax
Eredeti cím: City Of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Oldalszám: 280

Nyereményjáték

A Fumax kiadó által felajánlott két Tolvajok tele példány közül tiéd lehet az egyik, hogyha velünk játszol. A szokásos lájkolásokon túl egy kis vadászatra hívunk titeket. A könyv kulcsfontosságú eleme a tojás és a Húsvét is közeleg, így egy tojáskereső játékot találtunk ki számotokra. Minden egyes állomáson “elrejtettünk” egy tojást (valamelyik szó a tojás linkjére mutat), benne egy szóval. Keresd meg mind a nyolc tojást a benne lévő szavakkal és tedd össze azokat a megfelelő sorrendben! A könyvből egy idézetet fogsz kapni a szavak összerakása után. Ezt az idézetet kérjük, hogy írd be a rafflecopter dobozba. Ügyelj az írásjelekre is!

A postázás csak Magyarország területére érvényes!


a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

A Fumax Kiadó jóvoltából márciusban jelent meg David Benioff Tolvajok tele című könyve. A Blogturné Klub 8 blogger segítségével, március 31. és április 7. között mutatja be nektek Lev és Kolja izgalmas és lehetetlen küldetését a háborúban álló Oroszország havas tájain értékelések, vélemények és extrák segítségével. Kövesd az állomásokat napról-napra, ismerkedj meg ezzel a különleges történettel és legyen Tiéd a hamarosan megjelenő könyv egyike!

03.31. Bibliotheca Fummie
04.01. Nem harap a...
04.02. Deszy Könyvesblog
04.03. Zakkant Olvas
04.04. Kelly & Lupi Olvas
04.05. Szilvamag Olvas
04.06. Roni Olvas
04.07. Könyvszeretet

Tovább olvasom...

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret #1)

Időben 2059-ben járunk, amikor nem csak London, de az egész világ egészen más, mint manapság, sokkal veszélyesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb. Ebben az alternatív világban, olyan emberek is élnek közöttünk, akik eltérnek az átlagostól. Olyanok, akik különleges képességgel rendelkeznek, ilyenek például a médiumok, az érzékelők, a jövendőmondók, a fúriák, a védelmezők, a manipulátokrok… de nevezzük őket egyszerűen csak látóknak. Scion Londonban (Londont ekkor így nevezték) azonban a tisztánlátás minden formája hatóságilag tiltott tevékenységnek számított amiért börtön, de a legrosszabb esetben halál is járt. 

A könyv főszereplője egy tizenkilenc éves lány Paige Mahoney, egy álomjáró, aki a londoni Hét Pecsét fedőnevű szervezet egy tagja. Mivel a tisztánlátókat Scionban üldözték, így kénytelenek voltak bandákba verődni, melyek a Londont behálózó szindikátusnak dolgoztak. A szindikátus egy más világ volt, a látók birodalma, akiket a túlélés ösztönei hajtottak és akik a társadalom szélére szorulva bűnözőkké váltak. 

Szóval egy ilyen világban Pagie egy este épp hazafelé tartott a metrón, amikor egy rutinellenőrzés alkalmával fény derült a képességére, ami miatt menekülnie kellett. Sajnsos menekülés közben elkábították és több látó társával együtt az évek óta szennyesnek és halottnak hitt Oxfordba, a rephaiták birodalmába került. Itt szerezett tudomást arról, hogy 200 évvel ezelőtt az éterben egy lyuk keletkezett, amelyen keresztül ezek a lények vagyis a rephaiták beszivárogtak a világunkba. Sajnos nem csak ők jöttek át hozzánk az Alvilágból, hanem olyan óriás bűzös és veszélyes szörnyek is, akiket semmi más nem érdekelt, csakhogy emberhúst zabáljanak. Nos, a rephaiták felajánlották a segítségüket az embereknek, de csak azzal a feltétellel, ha minden évtizedben egy aratás, úgynevezett csontszüret keretében összegyűjtik számukra a látókat és leszállítják nekik ebbe a börtönvárosba. Ekkor köttetett meg az alku és kezdődött el a tiszánlátók elleni inkvizíciós hadjárat. És innentől kezdve számítják Scion I. létrejöttét is.
És hogy ezeknek a lényeknek mi szükségük van a látókra?  Elsősorban katonákat képeznek belőlük a húszabálók ellen, másodsorban pedig rabszolgaként és táplálékként vannak a szolgálatukra. 

A börtönvárosba érve Paige-re is ez a sors várt, az egyetlen esélye a túlélésre, ha engedelmeskedik a rendkívül vonzó és kifürkészhetetlen Arcturusnak, aki egyébként a rephaiták vezérének a vérhitvese volt, és aki rendhagyó módon elvállalta, hogy a lány mentora lesz. Paige mindezt nem érezte megtiszteltetésnek, gyűlölte Arcturust, de az idő múlásával sok mindent megtanul tőle, többek között azt is, hogy nem minden rephaita egyformán elnyomó és bár nem mutatják, de nekik is vannak érzéseik. 

Nem tagadom, nagy hatással volt rám a könyv, a világfelépítés, a látók kiterjedt szintjei és az a sok rejtélyes dolog, amikre Paige visszaemlékezései során derült fény. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem ahogy már az első oldalon bedobott az írónő a mély vízbe, melyben úgy durván az első 100 oldalig határozottan fuldokoltam, de ahogy kicsit levegőhöz jutottam és magamhoz tértem, egy döbbenetes világ tárult elém, valami olyan, amiből egyszerűen nem csak nem tudtam kiszakadni, de hogy őszinte legyek nem is akartam.

És most itt kéne pár szót szólnom a szereplőkről azok jelleméről és fejlődéséről, a hatalmas és az állítólag halhatatlan földön túli lényekről, akik a látók aurájából táplálkoznak és emberi vérrel gyógyítják magukat... No és persze nem ártana pár szót szólnom a különleges képességeikről sem és a hierarchiájukról, mely utóbbiról egyébként remélem, hogy a következő részekben többet is megtudhatunk majd. De, ha nem bánjátok akkor én inkább mindezt, most átugornám és inkább azzal folytatnám, ami nekem a legjobban tetszett a könyvben és az nem más, mint Paige és Arcturus kapcsolata. És igen. Megint témánál vagyunk.

Imádtam Arcturust. A hatalmát, a nyugalmát a tekintélyét és a titkokat, amik körülvették. Imádtam, ahogyan ehhez a forrófejű és ösztönös lányhoz viszonyult, - akinek a veszélyérzete a nullával volt egyenlő - és ahogy halál nyugalommal folyamatosan vizslatta miközben próbálta kiismerni és megfejteni őt.  Imádtam a kettőjük közötti kapcsolatot, ahogyan szépen lassan épül fel közöttük a bizalom. Imádtam a párbeszédeiket, de legfőképp azokat, melyekben udvariasan próbáltak egymással beszélgetni. És nem utolsósorban imádtam, hogy voltak közös titkaik, hogy egymásra voltak utalva és hogy többször is megmentették egymás életét… egyszóval  im…. de ezt a szót már tényleg nem írom le többet, inkább csak annyit mondok, hogy kedvenc lett.

Az írónő

Ui.: Nem fér a fejembe, hogy hogy tud egy első könyves, 21 éves fiatal leányzó, ennyire összetett és bonyolult történetet írni, amit egyébként egy 7 kötetes sorozat első könyvének szánt.  Ha minden igaz, akkor a második rész nagyrészt Londonban fog majd játszódik és leginkább a szindikátusról fog szólni, mivel az első könyvben erről nem sokat tudtunk meg, de hogy a következő öt részben miről olvashatunk még, azt elképzelni sem tudom. Mindenesetre tűkön ülve várom őket.

A könyvről a Blogturné Klub oldalán is olvashattok véleményeket.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Bone Season

Fordította: Juhász Viktor

Oldalszám: 524

Tovább olvasom...

Julia Quinn: Csudajó (Blydon #1)

KEDVES OLVASÓ!

Jól emlékszem, mikor kezdtem el írni ezt a regényt, az első regényemet. A diplomaosztó utáni nyáron történt; elolvastam már mindet, amit kedvenc romantikus szerzőim írtak, és többre vágytam. Azon kaptam magam, hogy a vonaton, metrón Cambridge és Boston között ingázva folyton álmodozom. Mi lenne, ha egy amerikai hölgy Londonba jönne, és találkozna egy herceggel? És mi történne akkor, ha a herceg azt hinné, hogy a hölgy szolgálólány? És mi történne, ha rájönne, ki a hölgy valójában? Vajon a herceg dühös lenne? (Hát, igen, valószínűleg, de ez nem akadályozná meg abban, hogy megcsókolja a hölgyet, ugye? )...

Ezzel a kis kedvességgel kezdi az írónő a könyvet, amivel engem rögtön le is vett a lábamról...
Tovább

        

Tovább olvasom...

Mark Frost: A Paladin-prófécia ~ A Paladin-prófécia #1

#17: MINDEN NAP KEZDETÉN MONDD AZT: ÉLNI JÓ. HA NEM IS ÉRZED ÚGY, MONDD
        KI HANGOSAN: ESÉLYT KAPSZ RÁ, HOGY ELHIDD. 

#18: HA A TIZENHETES SZABÁLY NEM MŰKÖDIK, ADJ HÁLÁT A SORSODÉRT.

Micsoda gyöngyszemre akadtam! IMÁDTAM olvasni ezt a könyvet. Alig várom, hogy filmen is láthassam, mert igen, hiába egy olyan trilógiáról van szó, melynek az utolsó része még meg sem íródott, a filmes jogok már most elkeltek.

Amikor megtudtam, hogy nálunk is kiadásra kerül Mark Frost, a Twin Peaks társalkotójának debütáló YA regénye a Paladin prófécia, akkor egyértelmű volt számomra, hogy ezt muszáj lesz elolvasnom, amely elhatározás után már csak idő kérdése volt, hogy mikor is kerítek majd erre sort. A regény középpontjában Will West, egy 15 éves természetfeletti képességekkel bíró fiú áll, aki a könyv végére szuperhősszerű karakterré növi ki magát. A könyv cselekménye annyira nyakatekert és összetett, hogy képtelenség rövid összefoglalót írni róla, azonban mindenképp igyekeztem úgy fogalmazni, hogy a történet meglepetéseit ne raboljam el tőletek, nem szeretném, ha miattam lenne oda az olvasás izgalmakkal és feszültségekkel teli élvezete, mert hogy ilyen nyalánkságok bizony jócskán vannak a könyvben az egy már biztos.

Igazság szerint Will mindig is érezte, hogy ő más, mint a többiek, de a szülei folyamatosan arra ösztönözték, mind a tanulmányi és mind a sporteredményei tekintetében, hogy maradjon mindig a biztos középmezőnyben és ne hívja fel magára mások figyelmét. Will nem értette, hogy miért is várják el tőle mindezt, kissé frusztráló is volt számára ez a kényszer, mivel folyamatos késztetést érzett arra, hogy jobb legyen a társainál, de jó fiú révén elfogadta a szülei által állított szabályokat és mindig igyekezett betartani azokat. 

#1: SZEDD ÖSSZE A GONDOLATODAT!

Ez volt az első szabály az apja pontokba szedett kis útmutatójából az élethez, melyet számos olyan bölcsesség követett még, mint például:

#26: EGYSZER: ANOMÁLIA. KÉTSZER: VÉLETLEN. HÁROMSZOR: MINTA. 
        ÉS MINT TUDJUK...

#27: VÉLETLENEK NINCSENEK.

Nos, nézzünk szembe a tényekkel. Will szülei valóban nagyon furcsák voltak, de Will nagyon szerette őket és soha nem kérdőjelezte meg a szabályaik miértjét.
Egyszer azonban figyelmetlenségből? vagy egy kis adag kivagyiságból? már ki tudja, hogy miért, de az iskolában egy központi felmérő teszt alkalmával Will túl jól teljesített, amivel olyan embereknek a figyelmét is magára vonta, akiknek nagyon nem kellett volna. Ennek következtében két dolog is történt vele egyszerre. Willre felfigyelt az ország legelismertebb egyetemi előkészítő iskolája, ahova azon nyomban egy ösztöndíjas meghívást kapott, illetve a jól megszokott reggeli futása alkalmával üldözőbe veszi őt egy ismeretlen fekete autó, amit ugyan sikerült egy időre leráznia, de mint később kiderült nem örökre. És mindez még csak a jéghegy csúcsa, ugyanis Will a suliból hazaérve azt tapasztalja, hogy az édesanyja már nem ugyanaz a nő, akitől reggel elbúcsúzott, az édesapját pedig elrabolták, amit a tőle kapott titkos üzenetből tudott meg. Szóval Will kénytelen menekülésre fogni a dolgot, bár sejtelmes sincs arról, hogy kik elől és hogy miért is kell menekülnie.  

Szerencséjére az előkészítő iskola azonnal felveszi a soraiba és ennek köszönhetően Will egy kis időre biztonságba kerül. A kollégiumban olyan barátokra lel, mint a gyönyörű Brookra, a számítógépzseni Ajay-ra, a mókamester és mestertornász Nickre és végezetül Elise-re a titokzatos gót lányra, aki a többiekhez hasonlóan szintén nagyon…. nagyon különleges. Will azonban itt sincs biztonságban, mert az üldözői az iskola falai közé is befurakodnak.... 

Rég olvastam már ennyire izgalmas és fantáziadús ifjúsági regényt, komolyan figyelmeztetni kellett magam olvasás közben, hogy ne felejtsek el levegőt venni, arról már nem is beszélve, hogy a szó szoros értelmében alig bírtam esténként letenni a könyvet. (Valóban letehetetlen volt, még akkor is, ha ez a szó már kissé elcsépelt és lassan már értelmét vesztett lett a letehetetlen könyvek tengerében.) Szerettem Will karakterét, a határozottságát, hogy mindig ötletelt, és hogy a legnehezebbnek látszó feladatokat is meg tudta oldani, és nem utolsósorban azt, hogy egy zseni volt. A könyv cselekménye rendkívül látványos és humoros volt, egy olyan eredeti koncepcióval volt dolgom, amiben semmi korábban látott filmhez vagy általam olvasott könyvhöz való hasonlóságot nem véltem felfedezni. 

Jó pár karaktert vonultatott fel az író a történetben amiben az az érdekes, hogy a mennyiség nem ment a minőség rovására, azaz mindegyik szereplőt nagyon karakteresnek és ebből kifolyólag kellően kidolgozottnak éreztem, még a mellékszereplőket is. Egyszóval tényleg el vagyok ájulva a könyvtől, imádtam Frost eredeti elképzeléseit és beállításait, a szereplőket, azok humorát és stílusát.... úgyhogy mindenképp olvasásra ajánlom. Mindenkinek!

NYISS KI MINDEN AJTÓT, ÉS ÉBREDJ!

Mark Frost

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: The Paladin Prophecy

Fordította: Szabó Luca

Oldalszám: 463

A sorozat eddig megjelent részei:
1. Paladin-prófécia
2. Szövetség

Egy kis kedvcsináló a könyvhöz, ami tökéletesen elkapta a történet hangulatát, bár én a kissrácot idősebbnek képzeltem el a lelki szemeim előtt.

Tovább olvasom...