Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már nálam ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Kresley Cole: Poison Princess – Méreghercegnő

Az történetről röviden annyit, hogy hősnőnk Evie tizenhat éves és irigylésre méltó életet él, ha nem vesszük számításba, hogy borzalmas hallucinációk gyötrik, mely miatt már elmegyógyintézetbe is került, ahova egyébként a kedves anyukája dugta be a nyári szünetben.
Amikor az év elején az iskolába új diákok érkeznek, a közülük való hosszú bűnlajstrommal rendelkező ám de igen jóképű új fiú Jack, rögtön szemet vet a lányra, de az eltérő társadalmi helyzetük és az ebből fakadó előítéleteik hőseinket kezdetben inkább csak eltaszítják egymástól, mintsem közelebb hoznák őket. Aztán történik valami, amit mindenki csak Villanásnak hív, és melyben elpusztul az emberiség java, megölve mindenkit, akit Evie szeretett. És ha mindez még nem lenne elég Evie rájön, hogy a hallucinációi voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak, amelyek továbbra sem szűntek meg.
Az egyedül maradt, életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni Jacktől, aki pont jókor érkezik, hogy megmentse őt a milicistáktól, és ezzel kezdetét is veszi közös utazásuk, melynek célja Evie egyetlen életben vélt nagymamájának a felkutatása.

Merő lustaságból kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivelhogy az estére tervezett Fiona Paul regényért lusta voltam kicsattogni a lakás legtávolabbi sarkába, és mivel ez pont kéznél volt, így más lehetőség híján végül is csak ez maradt. És már az első oldalak után az a kósza gondolat röppent fel bennem, hogy hogy a jófenébe maradhatott ki nálam ez a nagyszerű történet idáig, ami már a prológusával - amiben egy őrült pszichopata úgy csalogatja be hősnőnket a házába, mint ahogyan azt a gonosz boszorkány tette a Jancsi és Juliskában - rögtön elfeledtette velem a körülöttem lévő világot.

Elsősorban a könyv hangulata volt az, ami totálisan levett a lábamról, melyet az a hátborzongató poszt-apokaliptikus háttér adott, amit az írónő olyan szemléletes és remek módon írt le, hogy az események szinte filmként peregtek a szemeim előtt. Másrészt pedig a történet felépítése és maga az ötlet - mely szerint Evie-nek a tarot kártya huszonegy  Nagy Arkánumát, melyeket tinédzserek testesítenek meg kell majd legyőznie - volt az, ami miatt letehetetlen volt számomra a regény.

Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie, Csak egy maradhat életben.

Bizony azt kell mondjam, hogy mindegyik szereplő karaktere jól el lett találva, nem tisztán csak jók és rosszak voltak a történetben, hanem ennél jóval összetettebb és árnyaltabb jellemábrázolású fiatalokkal volt dolgom. Ettől függetlenül a főhősök, bevallom őszintén nem igazán kerültek közel a szívemhez, de nem is volt velük különösebb problémám, azon kívül, hogy Evie elkényeztetett éne az elején kicsit idegesített, és az állandó titkolózása Jackel szemben sem volt mindig ínyemre, de ahogy Evie különleges képessége egyre erősebb lett és ahogy a hatalmának is szép lassan a tudatára ébredt, olyan belső (és külső) fejlődésen ment keresztül, hogy ez miatt könnyen szemet tudtam hunyni a korábbi bosszantó tulajdonságai felett. Jack már nehezebb tészta, nem mondom, hogy maximálisan el tudott bűvölni, de a védelmező hős szerelmes szerepét szerintem egész jól játszotta, mindenesetre Evie helyében én biztos egy kis alkoholelvonóra fognám a srácot.

Összességében ez egy nagyon különleges és izgalmas olvasmány volt és egy elég erős kezdés is, mely mögött bízom benne, hogy a folytatás sem fog elmaradni. Úgyhogy mindenképp csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek ezt a könyvet, nyugodtan olvassátok, mert baromi jó.

Sorozat részei:
1. Poison Princess - Méreghercegnő
2. Endless Knight
3. Dead of Winter

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Poison Princess 
Sorozat: The Arcana Chronicles
Fordította: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Neal Shusterman: Bontásra ítélve (Unwind 1.)

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de leginkább, hogy mit és hogy hogyan is írjak erről a könyvről, mert annyira ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, hogy ihaj. Ugyanis számomra ez a történet, illetve, ha pontosan akarok lenni, akkor inkább ennek a történetnek a hátteréül szolgáló társadalom egyszerre volt taszító és mégis elgondolkodtató. Tudom, hogy egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyermekét, akiket pedig nem, azokat mások fogadnának örökbe. Tudom, hogy egy tökéletes világban mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, és azt is tudom, hogy olyan, mint tökélete világ nem létezik, mert semmi nem fekete vagy fehér.

Ennek ellenére a könyv legelején egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan törtvényt – ez lenne az Élet Törvénye -, amely kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, de csak a fogantatásától a gyermek tizenhárom éves koráig, mely után viszont egészen tizennyolcig a szülők döntenek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… szóval képtelen voltam felfogni, hogy ezt a törvényt, hogy a fenébe fogadhatták el az emberek. Hogyan vált lehetségessé, hogy mindez – ami tulajdonképpen a gyermekek megöléséről szólt - egy bevett és elfogadott gyakorlattá vált ebben a világban, mert nekem nemcsak az anyai ösztöneim, hanem úgy összességében minden idegszálam őrült mód tiltakozott(ik) ez ellen. Úgyhogy nem mondom, az író a könyv legelején ezzel a ténnyel aztán rendesen odavágott nekem, ami miatt utóbb kicsit nehezteltem is rá, merthogy nem volt semmiféle magyarázat vagy történelmi áttekintés arra vonatkozólag, hogy a társadalom ilyetén való elkorcsosulását vajon milyen hatások és események okozták, úgyhogy kezdetben csak durrogtam és puffogtam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nem létezhet, de aztán szép lassan sikerült összerakosgatnom az író által itt-ott elejtett értékes információmorzsákat, melyek segítségével később ugyan magyarázatot kaptam a miértekre, de elfogadni azokat mégsem tudtam.

A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak ”hívják.

Kétségtelen, hogy kitűnő munkát végzett az író, mert ez a könyv mindenképp gondolkodásra fogja majd sarkallni az olvasóit, úgyhogy Shusterman tökéletesen elérte a célját, már ha egyáltalán ez volt, de ugye mi más is lehetett volna. Bennem például olyan kérdések merültek fel a történet kapcsán, hogy vajon joga van-e bárkinek is meghatározni, hogy kinek az élete a fontosabb. Vagy ha netalán egy szerencsétlenség folytán szükségem lenne egy testrészre (mondjuk egy karra, lábra vagy akár egy új szemre vagy fülre), akkor el tudnám-e fogadni és együtt tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy a kapott testrészem egy olyan tizenéves fiataltól származik, akit a beleegyezése nélkül fektettek fel arra az asztalra, ahol a csontjait, a húsát és az agyát újrahasznosítás céljából dogozták fel vettek el tőle. És ami számomra mind közül a legfontosabb. Vajon mi olyat tudna tenni a gyermekem, ami miatt képes lennék "bontásra" ítélni őt. (Bár ezen a válaszon, egy percig nem kellett gondolkodnom.)
De mindezek a kérdések csak a jéghegy csúcsa, mert számos olyan érzékeny témát érint még a könyv, amin például rengeteget lehetne vitatkozni vagy a nyugodtabb vérmérsékletű embereknek csak úgy diskurálni, mert biztos vagyok bennem, hogy mindenkinek más és más lenne a véleménye például az abortuszról, a transzplantációról vagy épp a lélek létezésének a kérdéséről.

Be kell valljam, hogy rendkívüli indulatokat váltott ki belőlem a könyv, a vége pedig baromira felkavart, de nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a történet roppant mód olvastatta magát, izgalmas volt és nem utolsósorban elgondolkodtató. Ráadásul a három fiatal karakterét is nagyon jól sikerült eltalálnia az írónak, ugyanis el tudta érni, hogy végig izguljak értük és drukkoljak nekik, ellenben, hogy bármelyikükkel is azonosulni is tudjak arra sajnos már nem voltam képes.  

A Bontásra ítélve egy sorozat első része, ami egyébként önmagában is megállja a helyét, ettől függetlenül én a folytatására is kíváncsi lennék.

Neal Shusterman

A sorozat részei:

1. Unwind - Bontásra ítélve

1.5 Unstrung

2. UnWholly

3. Unsouled

4. Undivided

5. UnBound

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Unwind
Sorozat: Unwind
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.
Olvass tovább...

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Röpke poszt (1) - Claudia Gabel & Cheryl Klam: Káprázat - David Levithan: Nap nap után

Az elmúlt hetekben két könyvet is elolvastam, amikről idő és kedv hiányában nem tudok normál hosszúságú bejegyzést produkálni, úgyhogy csak néhány rövid gondolatot szeretnék veletek megosztani velük kapcsolatban, csak úgy jelzésként, hogy ezeket is olvastam.

Claudia Gabel & Cheryl Klam: Káprázat

A két könyv közül a Káprázat került hamarabb a kezembe, úgyhogy az emlékeim vele kapcsolatban már kissé megfakultak, de hogy szerettem olvasni és ennek következtében túl hamar a végére is értem, arra határozottan emlékszem.  

A történet a jövő kábítószeréről a Káprázatról szól, amely egy olyan technológia, amely segítségével a felhasználó egy olyan virtuális világba juthat el, ahol meghatározott ideig fájdalommentesen a teljes boldogság tökéletes illúzióját élheti át, mindezt úgy, hogy annak semmiféle következményei nem lesznek a valódi életére nézve. Ez azért is számít olyan különleges dolognak, mert a távoli jövőben a valóság rendkívül nyomasztó; a természet teljesen tönkre ment, nincsenek fák és tiszta vizű folyók, a levegő pedig annyira szennyezett, hogy oxigénmaszk nélkül nem lehet kimenni a szabadba. Úgyhogy azok az egzotikus kalandok, amiket a Káprázat nyújtani tud, mindenki számára csábítóak. A Káprázatot azonban egyre több támadás éri, azt mondják, hogy függőséget okoz és hogy életveszélyes lehet a felhasználókra nézve, de Regan a védelmére kel, annál is inkább mivel a programot az édesapja tervezte és úgy érezi, hogy tartozik az apja emlékének azzal, hogy utánajár a dolgoknak.

A történet egyértelműen cselekményközpontú és bár azt azért túlzás lenne állítanom, hogy fordulatokban gazdag, mert viszonylag hamar ki lehetett találni a dolgokat, de abszolút izgalmasnak és érdekesnek találtam, olyannak, ami mindvégig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Sajnos csak a végével voltak problémáim, az utolsó pár oldalon az akció számomra már túlzóba hajlott és azt a sok számítógépes hablatyot és humbugot is, amivel az írók folyamatosan kábítottak bennünket egy idő után már kissé irritálónak találtam.

A romantika nem sok helyet foglalt el a regényben, ami kifejezetten üdítően hatott rám. A szerelmi háromszöget pedig – másokkal ellentétben - én kifejezetten kedvemre valónak éreztem, mivel nem volt túldrámázva és elnyújtva, egyáltalán nem volt hangsúlyos, nem rágtam tövig a körmöm és nem idegeskedtem halálra magam az miatt, hogy vajon Regan melyik fiút fogja majd választani, mert ha teszem azt egyiket sem választotta volna (amely lehetőség többször is megfordult a fejemben), az sem lett volna olyan nagy probléma. Sőt, az talán még jobban is tetszett volna annál, mint amit végül is kaptam. De annyi baj legyen, így is meglepően jól szórakoztam a könyvön, teljesen elvarázsolt a Káprázat filmes világa és a nyomozás is tetszett benne, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, ami a jóég tudja, hogy mikorra fog megjelenni. És tessék, újra egy olyan sorozatba sikerült beletenyerelnem, aminek a folytatása bizonytalan. 

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Elusion
Sorozat: Elusion
Fordította: Béresi Csilla
Oldalszám: 352

David Levithan: Nap nap után
A Káprázat után ismét egy YA könyvvel folytattam a sort, ami általában nem szokott túl szerencsés lenni, mivel ezek a könyvek legtöbbször csak úgy átfolynak rajtam minden maradandó élmény nélkül, melynek következtében van, hogy egy hét múlva már arra sem emlékszem, hogy mi is tetszett vagy épp nem tetszett bennük igazán, de azt hiszem, hogy ennél a könyvnél emlékezni fogok a lényegre.
  

 „A" soha nem tudja előre, hogy másnap hol és milyen kinézetű és családi hátterű 16 éves bőrében fog felébredni. Lehet, hogy egy címlapfotóra illő gyönyörű szép lány, vagy egy kórosan elhízott fiú, esetleg egy mély depresszióba lévő vagy egy drogfüggő bőrében ébred majd, ki tudja. A lényeg, hogy a gondolatai, a tettei, az érzelmei és a lelke az mindig a sajátja marad. "A" már régóta elfogadta, hogy soha nem lesz rá lehetősége, hogy megtapasztalja a valódi állandóságot, az olyan csodálatos dolgokat, mint a család, a barátság és a szerelem. Csakúgy, mint azt is elfogadta már, hogy jövőkép  híján soha nem tud másnapra tervezni, és nem tehet olyan ígéreteket mint például, hogy majd holnap megbeszéljük vagy találkozunk vagy együtt elmegyünk... Amikor azonban egy szép napon találkozik egy gyönyörű és érzékeny lánnyal Rhiannonnal, minden megváltozik. „A” eddig mindig arra törekedett, hogy ne zavarjon bele túlságosan az emberek életébe arra az egy napra, amíg a testükben tartózkodik, de amióta megismerte ezt a lányt, saját szabályait felrúgva mindent megtesz annak érdekében, hogy még egy napot a vele tölthessen.

Ez a könyv inkább érdekes és kissé nyomasztó, mintsem romantikus és szívbemarkoló volt a számomra. Az "A" és Rhiannon közötti romantika, amely tulajdonképpen az egész történet mozgatórugója volt nem igazán fogott meg, viszont az az elképzelhetetlen elképzelés, mely szerint mi lenne, ha minden nap más ember testében ébrednék, teljesen levett a lábamról. Én úgy gondolom, ha esetleg, netalántán velem is megtörténne mindez, akkor kezdetben biztos nagyon érdekes lenne a dolog és nyilván élvezném is a helyzetet, mert ugye az emberi kíváncsiság határtalan és ebből kifolyólag, ha csak egy napra is, de óriási élmény lenne mások életébe, intim szférájába és kapcsolatába bekukucskálni. Persze biztos lelkiismeret-furdalásom lenne az miatt, hogy kukkoló lett belőlem, de ezen még mindig könnyebben túl tudnám magam tenni, mint azon, hogy bár létezem, de fizikailag mégsem vagyok kézzel fogható. Egy idő után úgy gondolom, hogy "A”-hoz hasonlóan nekem is piszok mód kezdene hiányozni az állandóság érzése, hogy tartozzak valahova, hogy saját testet ölthessek, hogy legyenek terveim és hogy az mellett az ember mellett ébredhessek fel reggel, aki mellett elaludtam.
Ha visszagondolok a könyvre, akkor nekem nem egy romantikus történet ugrik be azonnal róla, hanem egy elgondolkodtató és kissé szomorú történet, amely olvasása közben rengeteg kérdés ütött szöget a fejembe. Olyanok, mint például, hogy mi határozza meg, hogy ki vagy, hogy milyen a szexualitásod és a nemi identitásod? Milyen lehet elszigetelten élni és létezni és a legfontosabb; szeretni. A legjobb az egészben egyébként, hogy az író nem is próbálja megválaszolni nekünk ezeket a kérdéseket, hanem arra ösztönöz, hogy saját magunk gondolkodjunk el ezeken. És ez bizony működik.

"Tapasztalataim szerint nincs különbség a vágy és a szerelem fajtái között. Nem a neme, hanem az egyénisége alapján szeretek bele valakibe."

A könyv egyébként rendkívül jó stílusban íródott, érdekes volt, különleges és elgondolkodtató, ennek ellenére mégsem tudott maradéktalanul elvarázsolni. Ettől függetlenül rettentő kíváncsi vagyok az író további műveire is, melyekben állítólag előszeretettel nyúl olyan kényes témákhoz, mint a depresszió, az öngyilkossági hajlam, a homoszexualitás és hasonlók.

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Every Day
Sorozat: -
Fordította: Vince Judit
Oldalszám: 322

Tovább olvasom...

Lauren DeStefano: Hervadás - (Vegyészkert-trilógia #1)

A Hervadás az első könyve a Vegyészkert-trilógiának, amely egyben az írónő debütáló regénye is. A történet egy riasztó jövőt tár elénk, amely bemutatja, hogy mi lenne az emberiséggel, ha a tudomány bezavarna az élet természetes menetébe. Egy elrontott genetikai kísérletnek köszönhetően, melyben a tudósok a betegségektől és a haláltól akarták megszabadítani az emberiséget, ki tudja hogy hogy, s miként, de elszabadult egy vírus, melynek köszönhetően a következő generáció férfijai 25, míg a női csak 20 éves korukig élnek. Ennek köszönhetően, no és persze hogy a vérvonal is fent maradjon a gazdagabb családok fiai fiatal nőket vesznek feleségül vagy ha nem találnak megfelelőt, akkor Gyűjtőktől vásárolnak, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül rabolják és gyűjtik be a fiatal lányokat, hogy aztán áruba bocsájtsák őket.
 

Történetünk hősnőjével a tizenhat éves Rhine-nal is pont ez történt vagyis kényszerből egy 20 éves fiúhoz, Lindenhez kellett feleségül mennie, még másik két lánnyal egyetemben. Linden nem tud arról, hogy a feleségei nem önszántukból járultak az oltár elé, mivel erről a kis apróságról az apja - aki egyébként az egész házat, közte a fiát is az irányítása alatt tartotta - elfelejtette tájékoztatni. Vaughn, Linden apja egy első generációs különc tudós volt, aki eltökélten keresi a gyógymódot a fia számára. A házuk alagsorában végezi a titokzatos kísérleteit, de hogy miket pontosan, azt nem lehet tudni, de apró jelekből és utalásokból határozottan érezhető, hogy ő egy nagyon veszélyes és félelmetes ember.
Rhine szabadulni akar ebből a börtönből és úgy gondolja, hogy ha a bizalmába sikerül férkőznie a férjének, akkor nagyobb esélye lesz a menekülésre. Szökési tervéhez szövetségesre is talál egy szolgáló fiú Gabriel személyében, aki egy idő után nem csak a bizalmasa, de a szerelme is lesz.

Kezdem azzal, ami tetszett a könyvben. A borító. Igazán szépre és nagyon találóra sikeredett, valóban a történet lényegét fogta meg a tervező azzal, hogy kiemelte a kalitkába zárt madarat, a lány ujján lévő jegygyűrűt és a homokórát.

És most jöjjön, ami nem tetszett, ami tulajdonképpen maga a történet volt, vagyis az alapkoncepció. Pontosabban a semmitmondó információk, illetve azok teljes hiánya a génmanipulációról és a 3. világháború utáni eseményekről, hogy miért csak Észak-Amerika maradt talpon és hogy miért és hogyan került a többi kontinens víz alá. Az pedig egyszerűen sehogy nem fért a fejembe, hogy egy olyan társadalomban, amiben az első generáció néhány tagja még mindig boldog házasságban él, hogyan veheti ilyen hamar természetesnek a többnejűséget. Miért nem lázadt ellene senki, hiszen ezek a fiatalok nem ezt látták otthon, nem ilyen családban nőttek fel. Számomra ezek a dolgok teljességgel hihetetlen voltak, sőt, ha túlzásba akarnék esni, akkor azt mondanám, hogy mindez egy nagy baromság butaság volt. Igaz olvastam én már ehhez hasonló "csacskaságokat", amiknél az író szintén tojt a hitelességre vagy épp a háttértörténet részletes kidolgozására - melyek pontos megléte, valljuk be, hogy nem feltétlen alapkövetelménye e műfajnak -, de ezeknél a regényeknél ellenpontként mindig ott voltak a szereplők, a humor vagy a romantika, akik vagy amik elvitték a hátukon a cselekményt. De itt semmi nem volt. Se humor, se romantika (ami volt az egyszerűen szánalmas volt), a szereplőkről meg jobb nem is beszélni, mivel egyik sem nőtt közel a szívemhez, sőt, határozottan idegesítőnek éreztem őket. Linden volt a legrosszabb mind közül, annyira naiv és annyira unalmas volt, csak evett, aludt és szexelt miközben persze biztonságban érezte magát a kis birodalmában. Nem érzem magam prűdnek, de nem tudok elfogadni egy olyan kapcsolatot, amiben egy 20 éves srác többek között egy 13 éves lánnyal szexel…. és teherbe is ejti. A másik dolog, ami kiverte nálam a biztosítékot, hogy a regényben állítólag és a fülszöveg alapján is Rhine-t a férje őszintén szereti... Nos, elsőre nem tudtam, hogy ezen most sírjak vagy nevessek. Nem tudom, hogy kinek mit jelent a szerelem, de nekem a testi és lelki összhangot, az egy egyénért való rajongást, amit egy igazi monogám ösztön hajt és ez ugye a többnejűséggel szemben áll. Így, amíg Linden esténként minden feleségét meglátogatja egy kis entyempentyemre, senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ő szerelmes. De ezek a dolgok még mindig csak egy kis részét tették ki az elégedetlenségemnek. Van ebben a könyvben pedofília, poligámia és egy rettenetes ál-tudomány háttértörténet, amit meglehetősen nevetségesnek és kissé erőltetettnek éreztem.

A legérdekesebb a könyvben a történet sötét hangulata volt, amit a fiatalok jövőjének kilátástalansága miatt éreztem, illetve a feleségek egymáshoz való viszonya, ami miatt tulajdonképpen a bő két pontot kapta tőlem a regény. Meg voltam győződve arról, hogy ez a három nő majd foggal körömmel fog harcolni Lindenért, de meglepetésemre ők inkább összefogtak, persze voltak apró féltékenykedések, de a hármójuk kapcsolata túlnyomó részt nem a rivalizálásról szólt, hanem egy nagyon dinamikus, különleges és megható viszonyról.

Egyszóval, mint látjátok ez nem az én könyvem volt, pedig higgyétek el annyira szerettem volna és oly szép reményeket is fűztem hozzá, de sajnos árnyékra vetődtem vele. Ettől függetlenül senki kedvét nem akarom szegni, bátran olvassátok, lehet nektek nem okoz majd akkora csalódást, mint nekem.

Lauren DeStefano

A sorozat részei:

Katt a képre

1. Wither (The Chemical Garden #1) - Hervadás
2. The Seeds of Wither (The Chemical Garden #1.5) - Az első feleség (kiegészítő novella)
3. Fever (The Chemical Garden #2)
4. Sever (The Chemical Garden #3)

Kiadó: Cartaphilus

Eredeti cím: Wither

Fordította: Farkas Nóra

Oldalszám: 408

Tovább olvasom...

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret #1)

Időben 2059-ben járunk, amikor nem csak London, de az egész világ egészen más, mint manapság, sokkal veszélyesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb. Ebben az alternatív világban, olyan emberek is élnek közöttünk, akik eltérnek az átlagostól. Olyanok, akik különleges képességgel rendelkeznek, ilyenek például a médiumok, az érzékelők, a jövendőmondók, a fúriák, a védelmezők, a manipulátokrok… de nevezzük őket egyszerűen csak látóknak. Scion Londonban (Londont ekkor így nevezték) azonban a tisztánlátás minden formája hatóságilag tiltott tevékenységnek számított amiért börtön, de a legrosszabb esetben halál is járt. 

A könyv főszereplője egy tizenkilenc éves lány Paige Mahoney, egy álomjáró, aki a londoni Hét Pecsét fedőnevű szervezet egy tagja. Mivel a tisztánlátókat Scionban üldözték, így kénytelenek voltak bandákba verődni, melyek a Londont behálózó szindikátusnak dolgoztak. A szindikátus egy más világ volt, a látók birodalma, akiket a túlélés ösztönei hajtottak és akik a társadalom szélére szorulva bűnözőkké váltak. 

Szóval egy ilyen világban Pagie egy este épp hazafelé tartott a metrón, amikor egy rutinellenőrzés alkalmával fény derült a képességére, ami miatt menekülnie kellett. Sajnsos menekülés közben elkábították és több látó társával együtt az évek óta szennyesnek és halottnak hitt Oxfordba, a rephaiták birodalmába került. Itt szerezett tudomást arról, hogy 200 évvel ezelőtt az éterben egy lyuk keletkezett, amelyen keresztül ezek a lények vagyis a rephaiták beszivárogtak a világunkba. Sajnos nem csak ők jöttek át hozzánk az Alvilágból, hanem olyan óriás bűzös és veszélyes szörnyek is, akiket semmi más nem érdekelt, csakhogy emberhúst zabáljanak. Nos, a rephaiták felajánlották a segítségüket az embereknek, de csak azzal a feltétellel, ha minden évtizedben egy aratás, úgynevezett csontszüret keretében összegyűjtik számukra a látókat és leszállítják nekik ebbe a börtönvárosba. Ekkor köttetett meg az alku és kezdődött el a tiszánlátók elleni inkvizíciós hadjárat. És innentől kezdve számítják Scion I. létrejöttét is.
És hogy ezeknek a lényeknek mi szükségük van a látókra?  Elsősorban katonákat képeznek belőlük a húszabálók ellen, másodsorban pedig rabszolgaként és táplálékként vannak a szolgálatukra. 

A börtönvárosba érve Paige-re is ez a sors várt, az egyetlen esélye a túlélésre, ha engedelmeskedik a rendkívül vonzó és kifürkészhetetlen Arcturusnak, aki egyébként a rephaiták vezérének a vérhitvese volt, és aki rendhagyó módon elvállalta, hogy a lány mentora lesz. Paige mindezt nem érezte megtiszteltetésnek, gyűlölte Arcturust, de az idő múlásával sok mindent megtanul tőle, többek között azt is, hogy nem minden rephaita egyformán elnyomó és bár nem mutatják, de nekik is vannak érzéseik. 

Nem tagadom, nagy hatással volt rám a könyv, a világfelépítés, a látók kiterjedt szintjei és az a sok rejtélyes dolog, amikre Paige visszaemlékezései során derült fény. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem ahogy már az első oldalon bedobott az írónő a mély vízbe, melyben úgy durván az első 100 oldalig határozottan fuldokoltam, de ahogy kicsit levegőhöz jutottam és magamhoz tértem, egy döbbenetes világ tárult elém, valami olyan, amiből egyszerűen nem csak nem tudtam kiszakadni, de hogy őszinte legyek nem is akartam.

És most itt kéne pár szót szólnom a szereplőkről azok jelleméről és fejlődéséről, a hatalmas és az állítólag halhatatlan földön túli lényekről, akik a látók aurájából táplálkoznak és emberi vérrel gyógyítják magukat... No és persze nem ártana pár szót szólnom a különleges képességeikről sem és a hierarchiájukról, mely utóbbiról egyébként remélem, hogy a következő részekben többet is megtudhatunk majd. De, ha nem bánjátok akkor én inkább mindezt, most átugornám és inkább azzal folytatnám, ami nekem a legjobban tetszett a könyvben és az nem más, mint Paige és Arcturus kapcsolata. És igen. Megint témánál vagyunk.

Imádtam Arcturust. A hatalmát, a nyugalmát a tekintélyét és a titkokat, amik körülvették. Imádtam, ahogyan ehhez a forrófejű és ösztönös lányhoz viszonyult, - akinek a veszélyérzete a nullával volt egyenlő - és ahogy halál nyugalommal folyamatosan vizslatta miközben próbálta kiismerni és megfejteni őt.  Imádtam a kettőjük közötti kapcsolatot, ahogyan szépen lassan épül fel közöttük a bizalom. Imádtam a párbeszédeiket, de legfőképp azokat, melyekben udvariasan próbáltak egymással beszélgetni. És nem utolsósorban imádtam, hogy voltak közös titkaik, hogy egymásra voltak utalva és hogy többször is megmentették egymás életét… egyszóval  im…. de ezt a szót már tényleg nem írom le többet, inkább csak annyit mondok, hogy kedvenc lett.

Az írónő

Ui.: Nem fér a fejembe, hogy hogy tud egy első könyves, 21 éves fiatal leányzó, ennyire összetett és bonyolult történetet írni, amit egyébként egy 7 kötetes sorozat első könyvének szánt.  Ha minden igaz, akkor a második rész nagyrészt Londonban fog majd játszódik és leginkább a szindikátusról fog szólni, mivel az első könyvben erről nem sokat tudtunk meg, de hogy a következő öt részben miről olvashatunk még, azt elképzelni sem tudom. Mindenesetre tűkön ülve várom őket.

A könyvről a Blogturné Klub oldalán is olvashattok véleményeket.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Bone Season

Fordította: Juhász Viktor

Oldalszám: 524

Tovább olvasom...

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

"Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben. 
Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. 
Elmondom, mi történt. Itt és most - az én könyvemben."

A történet egy tizenöt éves lányról Daisyről szól, akit a szülei az angliai nagynénjéhez küldtek a szünidőre, hogy ne legyen otthon láb alatt. Daisy ezt egy cseppet sem bánta, sőt, kifejezetten örült, hogy nem kell tovább otthon egy levegőt szívnia a kibírhatatlan mostohaanyjával. Angliába érkezve Daisynek a nyüzsgő és forgalmas New York-i utcák után, kezdetben nehéz volt megszoknia a nagynénje farmjának csendjét és nyugalmát, de hamar ráérzett a vidéki élet ízére, melyben unokatestvérei, jelentős szerepet játszottak. Sajnos idő közben a nagynénjének a munkája miatt el kellett utaznia és így a négy, illetve Daisyvel együtt már öt gyerek egyedül maradt a farmon, ami egyfajta paradicsommá vált így a számukra. Élvezték a független élet izgalmát anélkül, hogy bárki megmondta volna nekik, hogy mit szabad és mit nem szabad tenniük. És persze ez idő alatt alakul ki Daisy és Edmond között a szerelem. 

Ez a boldogság azonban nem tartott túl soká, mert a háború mindent megváltoztatott, amiről tulajdonképpen nem sok mindent tudtunk meg, még az olyan legalapvetőbb tényeket sem, hogy melyik ország kezdeményezte és hogy annak mi volt a motivációja. Amit biztosan tudtunk, hogy Anglia megszállás alá került és egy idő után elkezdődött az erőszakhullám. Daisyt és az unokatestvéreit eleinte nem érdekelte a háború, mivel mindez egy olyan távoli eseménynek tűnt csupán a számukra, melynek nem voltak súlyos következményei rájuk nézve. De egy nap azonban mindez megváltozott és mindannyian ott találták magukat a háború kellős közén.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Szerintem ez egy elég merész könyv az írónő részéről, mivel olyan témákkal foglalkozik benne, mint a háború, a szerelem, a kiskorú szex, az anorexia, a vérfertőzés és az erőszak. Ezek a dolgok már felsorolva is határozottan sokkolóak tudnak lenni, nemhogy egy ilyen rövid történetbe sűrítve, amellyel kapcsolatban, meglepő módon olvasás közben azonban mégsem így éreztem. A történet a jövőben játszódik és Daisy szemszögéből olvashatjuk (majdnem 10 év távlatából), ő volt a regény mozgatórugója és egyben a hőse is, egy okos és bátor, kitartó és elszánt szereplő. 

A képeket  könyvből készült filmből válogattam.

"Persze a túlélés érdekében Piperrel szükségünk volt egy tervre, amit nekem kellett kidolgoznom. Piper dolga az volt, hogy titokzatos teremtés legyen, az enyém meg az, hogy az e világi problémákat megoldjam, mert hogy így voltak leosztva a lapok, és fölösleges volt más szereposztáson agyalni."

Az unokatestvérek (három fiú és egy lány) érdekes karakterek voltak, kicsit furcsák, kicsit titokzatosak, olyanok, akiket valamilyen megmagyarázhatatlan és misztikus kapcsolat fűzött egymáshoz és a természethez. Élvezet volt olvasni, hogy milyen nagyszerűen érezték magukat így öten a zegzugos vidéki ház idilli környezetében és élték gondtalan életüket. A könyv technikailag két részre oszlik, és ez a nyugodt időszak a regény első felére esett, csakúgy, mint Daisy és Edmont kapcsolatának a kialakulása, ami szerelem volt első látásra. Edmond nem az a tipikus romantikus főszereplő volt, akikkel a mai YA (fiatal felnőtteknek szóló) regényben találkozik az ember. Ő nem egy átlagos tizennégy éves srác volt, a cigarettájával és a furcsa hajával... ő egy igazán különleges fiú volt.

"A haja, na igen: egy kicsit olyan, mintha saját magának vágta volna le éjjel egy baltával. De egyébként ő pont úgy néz ki, mint egy menhelyi kutyus..."

Bevallom, zavarban vagyok a kettőjük közötti kapcsolat miatt. Egyrészt azért, mert olyan tisztának és ártatlannak éreztem, másrészt viszont pont ezt a tiszta és ártatlan kapcsolatot nagyon is megbotránkoztatónak és zavarónak. És nemcsak azért, mert két, szinte még gyereknek számító tizenéves között jött létre, hanem mert ez a két fiatal rokoni kapcsolatban állt egymással. És ha már a témánál vagyunk, akkor azt is muszáj megemlítenem, hogy bár szó esett a szenvedélyről és a szexről - melybe egyébként az olvasó nem nyert betekintés - a védekezésről viszont nem, ami miatt végig azt hittem, hogy Daisy bajba fog kerülni. 

És akkor elérkeztünk a könyv második feléhez, ami már a háborúról szólt. A háborús események nem voltak részletesen kidolgozva, de mivel a történetet egy tizenéves szemszögéből láttuk, így talán mindez érthető is, hiszen Daisy figyelmét ekkor nem a nagyvilágban zajló események kötötték le, hanem a saját személyes problémái és hogy egyáltalán túlélje a háborút. Ennek köszönhetően a szörnyűségek a háttérben maradtak, bár kaptunk egy kis ízelítőt azokból a borzalmakból, amit Daisynek át kellett élnie amíg biztonságba nem tudta magát, de közel sem olyan részleteset, mintha mondjuk egy világháborús bestsellert olvastunk volna. 
Egyébként a könyv nagyon jól átadta azt a fejetlenséget, kilátástalanságot és kétségbeesést, amit egy esetleges háború következményei lennének. Akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy milyen szörnyű lenne a világ, ha nem lenne élelem, áram és víz, ha mindezek miatt az állatok elpusztulnának és az emberek éheznének az erőszakról már nem is beszélve... 

Egyszóval, nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi volt az, ami az első oldaltól kezdve egészen a befejezésig fogva tartott a regényben... egyszerűen csak szerettem. Talán az elbeszélés stílusa és Daisy hangja - ami gyakran dacos és sebezhető volt - tette a könyvet oly vonzóvá és élvezetessé a számomra. 

Meg Rosoff

Az íróról, a könyvről és a belőle készült filmről sok információt és érdekességet találhattok, ha a könyv bemutatására szervezett turnéban résztvevő blogok között bogarásztok.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: How I Live Now
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 224

Tovább olvasom...

Blogturné ~ Kiera Cass: Az Elit (Párválasztó #2)

Bár a trilógia első részétől A Párválasztótól nem voltam elájulva - volt pár problémám a szereplőkkel és magával a koncepcióval is – mégis, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megszerettem a történetet és határozottan vágytam rá, hogy a követező részt is a kezembe vehessem és megtudjam, hogy vajon melyik fiú mellett köt majd ki America.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt, vagyis a 35 lányból már csak az Elit maradt versenyben a herceg szerelméért. Mivel most már csak 6 lányra jutott egy férfi, így már sokkal elviselhetőbbnek éreztem a helyzetet, bár még így is nagyon bizarrnak tartom ezt az egész párválasztósdi ceremóniát. Azonban, ha a dolgok mögé nézek és mindennek a célját keresem, akkor tisztán látható, hogy mindezzel a királynak az volt a célja, hogy lehetőséget nyújtson az alacsonyabb kasztban élőknek is arra, hogy közülük kerülhessen ki Illéa leendő királynéja, és így már egész más fényben lehet szemlélni az eseményeket.

A könyvben a disztópikus elemeket továbbra is csak nyomokban, (mint csokiban a mogyorót) lehet felfedezni, mivelhogy a középpontban még mindig America és Maxon romantikus kapcsolata áll, melyet a közéjük gördülő akadályok meglehetősen bonyolulttá és nehézkessé tesznek. Ebben a könyvben az árulások, a titkok és a szívszorító áldozatok kapcsán még többet tudhatunk meg Maxonról és arról a felelősségről, ami egy ország kormányzásával együtt jár. Az első részben orroltam Maxonra az miatt, hogy más lányt is megcsókolt Americán kívül, most viszont már tisztán látom az indokát, amit, ha fogcsikorgatva is, de elfogadom.

Rögtön meg is magyarázom. Hősnőnket Americát nem kényszerítették, amit fontosnak érzek megemlíteni, hanem önszántából jelentkezett a Párválasztó ceremóniára. Tulajdonképpen menekült első szerelme Aspen elöl, aki épp ez esemény előtt szakított vele. Americának időre volt szüksége és ezt a palotában megkapta. Maxonnak határozottan tetszett America – kezdetben azt hitte, hogy a lány is ugyanígy érez iránta, ami nagyban megkönnyítette volna a dolgát, mivel ha ez így lett volna, akkor Maxon rögtön feleségül is vehette volna őt és ezzel a verseny be is fejeződött volna.  Azonban mindez nem így történt, mivel Aspen felbukkanása a palotában összezavarta America érzéseit.

Tény, hogy mindkét fiú szereti Americát, és mivel őt sem hagyják hidegen a fiúk, ettől teljesen megkergül. Nem tudja eldönteni, hogy mit is akar valójában. Tisztában van azzal, ha az első szerelmét Aspent választaná, akkor békében és nyugalomban élhetne, mint katonafeleség, de azt is tudja, ha Maxon mellett döntene, akkor mindene meglenne, királynő lehetne és ezt kihasználva jobb életkörülményeket teremthetne azoknak az embereknek, akik éheznek és nyomorúságban élnek. Szóval ez valóban egy hatalmas döntés a részéről, melyet Maxon "királyi" cselekedetei csak még nehezebbé tesznek, így hát érthető a bizonytalansága, amivel be kell valljam, hogy engem már nem egyszer a sírba kergetett. Ezt a hezitálást látva nem csoda, hogy Maxon egyszerre több vasat is tart a tűzbe, mivel Americával ellentétben neki mindenképp meg kell nősülnie. És a saját érdeke, hogy olyan feleséget találjon magának, aki szereti őt és alkalmas a királynéi feladatra.

Természetesen nem csak America és Maxon van nehéz helyzetben a palotában, hanem az Elit többi tagja is, mivel valamennyi hölgynek bizonyítania kell rátermettségét, melyre a királyi családtól folyamatosan lehetőséget is kapnak. A stressz és az izgalom állandó vendég a lányok életében, és nem csak a játék tétje miatt, hanem a heti televíziós összefoglalók és interjúk is közre játszanak mindebben.

Ha az első könyvnél azt írtam, hogy Americával együtt bezárva éreztem magam a palotába, akkor most azt kell mondja, hogy klausztrofóbiás lettem attól, hogy szinte egy percre sem mozdultunk ki onnan. És ha valaki esetleg több akciót vár ebben a részben, akkor az bizony csalódni fog, mert ha lehet, akkor még a korábbiaknál is kevesebb volt benne. Persze a lázadók továbbra is jelen voltak és többször megtámadták a palotát, de ez a szál még mindig elég gyenge és homályos volt a történetben.

Egyszóval, minden maradt a régiben, America még mindig a palotában van, igaz az ellenségei száma eggyel nőt - méghozzá nem is akárkivel -, de úgy tűnik, hogy végre hajlandó felvenni a kesztyűt és küzdeni Maxonért.

Tudom, most úgy tűnhet, hogy nekem ez a könyv nem is tetszett igazán, pedig higgyétek el, hogy még az első résznél is jobb volt, csak egyszerűen magam sem tudom megmagyarázni pontosan, hogy mi is fogott meg benne. Talán a szerelmi háromszög (?), melyben egyik szereplő sem játszotta még el a szerelemtől elvakult hős szerelmest, vagy a történet meseszerűsége és egyben képtelensége, mely szerint bárki képes lenne ilyen körülmények között párt választani és találni magának, vagy a könyv hangulata, vagy az írónő stílusa... a fene se tudja. Csak azt tudom, hogy szerettem olvasni a könyvet, szerettem a párbeszédeket és a lájtos romantikát, szerettem, hogy elszórakoztattak és végig magával ragadtak az események, egyszóval szerettem úgy ahogy volt, és biztos vagyok benne, hogy akiknek az első rész tetszett, azokat ez a könyv sem fogja hidegen hagyni. Csak a folytatásra ne kéne olyan sokat várni.

A sorozat borítói pedig csodaszépek!

A trilógia részei:

A Párválasztó

Az Elit

Az Igazi

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Elit
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 356

Nyereményjáték

A Selection könyvsorozat második kötetének megjelenése kapcsán ezúttal mi is egyfajta “szelektálós” játékra invitálunk Titeket!

A blogturné valamennyi résztvevőjének blogján a Nyereményjáték címszó alatt találtok egy-egy képet. A képek közül 6 összefüggésbe hozható valamiként a könyvvel, van köztük kapcsolódási pont, valamiféle egyezés. Egyet kivéve. Ez egyfajta kakukktojás, vagy mondjuk úgy: Az Egyetlen - ami kilóg a sorból.

Gyűjtsd össze mind a hét képet, és a rafflecopter doboz megfelelő mezőjébe írd be ennek az Egyetlen képnek a megnevezését, ami a könyvvel nem hozható összefüggésbe.. Láss neki! Szelektálj!

a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

2013. okt. 28. - Roni Olvas - Az Elit tagjai
2013. okt. 29. - Dreamworld - Aspen vs. Maxon
2013. okt. 30. - MF-Kata - Könyvtrailer
2013. okt. 31. - Deszy Könyvesblog - A borító születése
2013. nov. 1. - Szilvamag - kritika
2013. nov. 2. - Nem harap a - Az illéa-i divatról
2013. nov. 3. - Kelly Lupi Olvas - Az elkaszált CW sorozatról

Tovább olvasom...

Kiera Cass: A Párválasztó (Párválasztó #1)

Én úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, akinek a szeme ne akadna meg ezen a gyönyörű borítón. Én is rögtön horogra akadtam ahogy megláttam, úgyhogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a borító keltette fel az érdeklődésemet elsőként a könyv iránt.

A történet a távoli jövőben játszódik, ahol a társadalomban szigorú kasztrendszer működik, és ahol nem a tudás, hanem a születés határozza meg, hogy ki melyikbe tartozik. A hierarchia csúcsán a királyi család áll, a legalján pedig értelem szerűen a szegények és a nincstelenek. Nagy hagyománynak örvend az országban a Párválasztó, amit minden egyes alkalommal, amikor a trónörökös eléri a felnőttkort és menyasszonyt kell választania magának megrendezésre kerül. Bárki lehet királyné, aki betöltötte a 16. életévét és jelentkezett a Párválasztó ceremóniára, ami tulajdonképpen egy hatalmas nagy casting show.  

A könyv hősnője America Singer, aki az ötös, vagyis a zenészek és művészek kasztjába tartozik. Talán ő az egyetlen olyan lány az országban, aki nem szeretne azon 35 Kiválasztott közé tartozni, akik közül a hercegnek kell majd  a leendő hitvesét kiválasztania. De mivel a részvételével nagyban hozzájárulna a családja anyagi helyzetének javításához és a szerelme Aspen is épp e nagy esemény előtt törte darabokra a szívét, így úgy határoz, hogy mégiscsak jelentkezik a versenyre.

America a palotába érve meglepődve tapasztalja, hogy a herceg, nem is olyan karót nyelt és öntelt, mint ahogyan azt a tévéből látta. Maxonnak is vannak érzései, humora és rengeteg feladata, hiszen mégis csak egy ország uralkodója lesz, akitől határozottságot és tekintélyt várnak el az alattvalók. A Párválasztó tehát elkezdődött és én nem is a lányokat, hanem inkább a herceget sajnáltam ez miatt a legjobban.

"Mit gondolsz, mennyi az esélye, hogy megtalálom a lelki társamat köztetek? Szerencsés leszek, ha találok valakit, aki egyáltalán elvisel életünk hátralévő részében. Mi van, ha már hazaküldtem, csak azért, mert a szikrára hagyatkoztam, amit nem éreztem? Mi van, ha csak arra vár, hogy az első adandó alkalommal elhagyjon? Mi van, ha nem is találok senkit? Mit csinálok akkor, America?"

A legnagyobb szívfájdalmam a történettel kapcsolatban, hogy a világról, ahol a cselekmény játszódik, a kasztokról és a palotát ostromló lázadókról semmi részletes magyarázatot nem kaptunk. Annyit tudtunk csak meg, hogy a 4. világháború után egy újonnan létrehozott világban vagyunk Illeában, ami a mostani Amerikának felel meg, de hogy azon belül milyen tartományok vannak és hogy azok hogyan vannak csoportosítva vagy hogy a kasztok hogyan alakultak ki, milyen a kultúra, a társadalmi élet, a politika vagy a vallás… nos, ezekről semmi információnk nem volt. Úgy éreztem magam, mintha Americával együtt én is bevonultam volna abba a zárt és hatalmas csilli-villi palotába, ahonnan aztán semmit nem láttam a külvilágból. Hiába volt disztópikus a történet, a középpontjában - talán kissé sekélyesen is – csakis a mesebeli romantika állt. Tudjátok, hogy szeretem a romantikát, de úgy gondolom, hogy sokkal kerekebb lett volna a történet, ha több szó esett volna a fent említett dolgokról is.

És akkor nézzük a szereplőket. America egy egyszerű lány volt, persze nagyon csinos és okos, és most nem gonoszkodásból mondom, na jó lehet, hogy egy kicsit mégis, de még egyszer sem olvastam olyan YA regényben szereplő lányról, aki ennek az ellenkezője lett volna. Nekem úgy tűnik, hogy valóban egy kaptafára készülnek ezek a szereplők, úgyhogy America is a társaihoz hasonlóan csupa jó és szép tulajdonságokkal felruházott gyönyörű hajadon volt, aki az egyszerű dolgokat szerette az életben és nem vágyakozott soha a csillogás és a gazdagság után. 

Maxon és Aspen nekem olyanok voltak, mint a koldus és a királyfi. Aspen America első szerelme, szorgalmas és önzetlen, de mégis csak egy nincstelen szolgáló, aki soha nem tudna biztonságos anyagi hátteret nyújtani a lánynak, amivel egyébként maga is tisztában volt. Míg Maxon trónörökös, és ráadásul kő gazdag, az ő feleségének lenni kiváltság és hatalom. De persze ez America szempontjából nem volt mérvadó.

Nagyon tetszett, ahogyan a herceg és a lány kapcsolata indult, mert a barátság szerintem mindig egy jó kiinduló pont. Aztán persze ezen tovább lépve, ahogy ez már lenni szokott a barátságnál kicsivel többet is kezdtek már egymás iránt érezni... és akkor itt álljunk is meg egy szóra. Nem fér a fejembe, hogy akkor mégis hogy a figyfenébe csókolhatott meg egy másik lányt is a herceg Americán kívül? De még ennél is nehezebben fér a fejembe, hogy mindezt miért nem kérte számon tőle a lány? Vagy lehet én vagyok túl maradi? Merem remélni, hogy nem, mindenesetre innentől kezdve kissé alábbhagyott a történet utáni lelkesedésem, bevallom ez miatt kissé csalódott voltam.

De visszatérve a lényegre igen, van szerelmi háromszög a könyvben, de hogy melyik fajtából, azt még pontosan nem tudnám megmondani. Igazából egyik fiút sem kedveltem meg, úgyhogy nekem eddig teljesen mindegy, hogy ki lesz a befutó, nyitott vagyok a folytatásra. És bár America kezdetben Aspen fele hajlott, a könyv végére azt hiszem, hogy talán tényleg kezdi a herceget is végre komolyan venni és ebből kifolyólag a kíváncsiságom - hogy vajh, melyiket is válassza majd - több mint elég indok arra, hogy tovább folytassam a sorozatot. 

Úgyhogy nyavalygásaim ellenére mégis szerettem a könyvet - néhol ugyan túl meseszerű volt, néhol pedig túl idegesítő, de mindezek ellenére - magam sem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de jó volt olvasni, és várom a folytatást.

Kiera Cass

A trilógia részei:
A Párválasztó
Az Elit
Az Igazi

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Selection
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 360

Tovább olvasom...

Tahereh Mafi: Ne érints

Még a megjelenése előtt figyeltem fel erre a könyvre és nem csak a borítója, hanem a tartalma miatt is, és bár YA könyvről van szó, én mégis úgy gondoltam, hogy miért is ne olvasnám, hiszen már nem egy olyan történettel volt dolgom ebben a műfajban, ami annak ellenére, hogy nem az én korosztályomnak szólt, mégis elnyerte a tetszésemet.

A könyv főszereplője egy 17 éves lány Juliette, akinek az érintése halálos. A lány e különleges képessége több ember figyelmét is felkeltette, többek között az épp hatalmon lévő elnyomó rendszer vezetőjéét, aki a lány képességét fegyverként, mintegy kínzóeszközként akarja használni a kormány ellen lázadó embereken. Juliette csapdába esik, és miközben küzd a rá váró erőszak ellen, rengeteg minden kavarog a fejében. Valóban szörnyeteg lenne? Valóban nincs kiút? Vajon van valami mód arra, hogy ezzel a szörnyű szörnyű szörnyű képességgel együtt éljen?

A történet a közeljövőben játszódik, és úgy indul, hogy Juliette egy magánzárkában van már 264 napja, mert néhány hónappal ezelőtt az érintésével véletlenül meggyilkolt valakit. A zárkából Juliette hamarosan kikerül és szembesülnie kell azzal, hogy a világ megváltozott. A természet egyensúlya felborult, az időjárás kiszámíthatatlanná vált, a levegő szennyezett lett, az élelmiszer egyre kevesebb és mérgezett, ami miatt az emberek elkezdtek éhezni és riasztó ütemben fogyatkozni. És félni. Amikor a Regeneráció átvette a hatalmat azt ígérte, hogy helyre tudja hozni a dolgokat…. de ez nem így történt. És most Juliette-et akarják fegyverként használni az elégedetlenkedők ellen.

Nos, én úgy gondolom, hogy az, hogy egy olvasó mit tart egy regényben prózainak vagy gyönyörű leírásnak, hasonlatnak vagy épp metaforának az nagyon szubjektív dolog. Míg egyikünk egy írást ebből szempontból vizsgálva nagyszerűnek talál, addig a másikunk erőltetettnek, túlzónak már-már melodramatikusnak vagy épp feleslegesnek gondol. Én ennél a könyvnél az utóbbiakat éreztem.

"Becsukom a szememet, egészen szorosan, mintha be lenne varrva. Ágya recsegését hallom, a rugók nyöszörgését, ahogy leült. Felbontom a szemhéjam varrását, a padlót bámulom."

Vagy ez:

"Mindig csodáltam az esőcseppeket.

Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."

Igazából nem is lenne semmi bajom, ezekkel a túlzó képi leírásokkal, ha mindezeket nem csőstül nyomta volna az író az olvasó arcába. Na jó, ezt a leírást az esőről így önmagában is nagyon izzadságszagúnak érzem. Az állandó szóismétlésekről és lehúzgálásokról már nem is beszélve, melyek tudom én, hogy Juliette zavaros lelki állapotát voltak hívatottak még szemléletesebbé és még nyomatékosabbá tenni, de nekem az érzelmek ilyetén hangsúlyozásának módja - amit nem mellékesen,azért elismerem, hogy rendkívül egyedi - egy idő után irtó fárasztóvá és idegesítővé vált. Bár az író mentségére legyen mondva, hogy míg ezeket a „kiemelő eszközöket” kezdetben nagyon sűrűn használta, addig a könyv végére - Juliette lelkében zajló vihar csendesedésével együtt- nagyon következetesen szinte teljesen eltüntette.

A könyv központi karaktere Juliette, aki a gyilkos érintése miatt inkább távol marad az emberektől, nem érintkezik senkivel, ami miatt magányosságot érez. Szinte majd végig csak az ő szenvedéseiről, önostorozásáról, kételyeiről és az önfeláldozásáról olvashatunk. Egy szörnyetegnek képzeli magát, és közben észre sem veszi, hogy mennyire szép és okos és nagylelkű. A könyv elején egy idegesítően bizonytalan lányt ismerhettünk meg benne, tele fájdalommal és ambivalens érzelmekkel, de a könyv végére szerencsére mutatott némi érzelmi fejlődést és végre végre elfogadta önmagát.... el sem tudom mondani, hogy ezzel együtt én is mennyire megkönnyebbültem.

A könyv központi témája a romantika, amiből aztán tényleg van benne bőven, egy panasz szavam nem lehetett rá. Juliette-et két szexi pasi is körbe veszi és magának akarja. Igaz, hogy az egyikük gonosz, ő lenne Warner, aki erkölcsileg romlott és hataloméhes, de rendkívül vonzó és nagyon szenvedélyes - egyébként ő az érdekesebb karakter számomra - míg a másikuk Adam, aki tiszta szívű, kedves, gyöngéd és figyelmes…. egyszóval tökéletes. Az én ízlésemhez képest már túlzottan is. Tudom magamról, hogy érzelmileg hajlamosabb vagyok mindig a gonosz, de szigorúan csakis szexi főhőssel szimpatizálni, és itt is felmerült bennem ennek az érzésnek egy kezdetleges szikrája. Véleményem szerint szexi és gonosz nem lehet valaki egyszerre. Ha ez pedig mégis így van, akkor azzal a szereplővel az írónak valamilyen hátsó szándéka vannak. És mivel itt az elnyomó rendszer vezetőjéről Warnerről elhangzott, hogy nyomasztó és tragikus családi gyermekkora volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy talán nincs is olyan nagy baj vele, hiszen nem így született csak a körülmények tették azzá, amivé vált… szóval van még remény. Akár még egy szerelmi háromszögre is a folytatásban. A regény végére ez a szám azonban már négyre növekedett, hát ja.. higgyétek el, hogy nincs itt hiány ideális férfiban.

Bevallom, hogy a könyv utolsó 80 oldala tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy a befejezése kissé közhelyesre sikerült és igen erősen érződik rajta az X-Men hatás, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett.

Úgyhogy, végül is nem volt ez egy rossz könyv, egy elsőkönyves írótól pedig semmiképp, és hiába csak a negatívumairól tudtam beszélni, azért voltak a könyvben jó dolgok is, ettől függetlenül a folytatáson még gondolkodni fogok.  

Tahereh Mafi

A sorozat egyébként 4 részes és szerintem a magyar borító nagyon jól sikerült, tökéletesen illik a történethez. Az angol is szép, gyönyörű széria, de nem látok sok összefüggést köztük és a könyv tartalma között. Az elsőnél legalábbis.

Katt a képre ha nagyban is látni szeretnéd

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Shatter Me

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 292

Tovább olvasom...