Peter Swanson: Egy gyilkosság ára

Ted Severson egy repülőtér bárjában találkozik először a csinos vörös hajú Lily Kintnerel. Miközben pár szót váltanak egymással kiderül, hogy ugyanazzal a járattal utaznak Bostonba, de mivel a gépük késik, így beszélgetésbe elegyednek egymással. Néhány pohár martini után már sok mindent megtudnak egymásról, talán többet is, mint kellene. Ted elárulja Lilynek, hogy attól tart, hogy a felesége megcsalja őt és tréfásan megjegyzi, hogy a legjobb lenne megölni őt, mire Lily mintha mi sem lenne természetesebb felajánlja a segítségét.
Tovább olvasom...

Tovább olvasom...

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Ennek a könyvnek nem a borítója hívta fel magára a figyelmem hanem az írója, aki nem ismeretlen a számomra, hiszen Andrew Nicoll pár évvel ezelőtt már kétszer is bizonyított nagyszerű történeteivel előttem. Először A derék polgármester majd a Valdez című könyvét olvastam, amik olyan írások voltak, melyek hangulata még hosszú-hosszú ideig ott motoszkált a fejemben. És ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy a Nicoll-féle könyvekre nincs meghatározható recept, akkor most ezzel a regényével teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy a szerző olyan stílusban és műfajban ír, ahogyan éppen kedve tartja.
  

A Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála egy csendes kis skót városkában játszódik, ahol a rendőrségnek a legnagyobb fejfájást a magas fákra felmászó macskák és a kisebb kocsmai verekedések okozzák, úgyhogy gondolhatjátok, hogy milyen nagy port kavart, amikor kiderült, hogy Miss Jean Milne, az Elmgrove kúria gazdag és kissé különc vénkisasszonya kegyetlen és brutális gyilkosság áldozata lett.

Természetesen Miss Milne halálával megváltozik az élet Broughty Ferryben, a rendőrségre igen nagy nyomás nehezedik, hiszen mindenki eredményeket akar, nyomokat és megérzést, amelyen el lehet indulni és le lehet zárni az ügyet, de miután úgy tűnik, hogy a helyi rendőrfőnök tudását jócskán meghaladja a bűntény megoldásának feladata egy olyan neves és elismert nyomozót kér fel segítségül, aki a hírneve mellett a szakmájának megfelelő tudás birtokában is van. És míg a rendőrség nyomok után kutatva a Brit Birodalom egyik sarkából a másikba szaladgál, addig kiderül, hogy nem is minden az, aminek látszik. Mert ugye ki is volt valójában Miss Milne? Miért élt teljesen egyedül egy hatalmas villában, miért nem tartott szolgálókat és miért utazgatott annyit szerte a világban?

Időben 1912-ben járunk, amikor még nincs DNS vizsgálat és törvényszéki szakértők, a nyomozás segédeszközei igen kezdetlegesek voltak, és míg manapság a számítástechnika odáig fejlődött, hogy pillanatok alatt meg lehet találni bárki ujjlenyomatát, addig ebben az időben több ezer kartont kellett átnyálazniuk a rendőröknek, amíg meglelték a tettes ujjlenyomatával egyező dossziét, ha egyáltalán volt olyan dosszié. Szóval rendkívül nehéz dolguk volt a rendőröknek, nem csoda hát, hogy rengeteg bűntény megoldatlan maradt akkoriban, csakúgy mint Miss Milne-é is.

Imádtam, hogy a könyv alapja megtörtént eseményekre épült és hogy a szereplők valóban léteztek csakúgy, mint azok a bizonyítékok, tanúvallomások és gyilkossági körülmények, melyeket pontosan úgy ahogy a rendőrségi aktákban és az újságcikkekben írva voltak rekonstruált nekünk a szerző - megjegyzem rendkívül aprólékos és összeszedett formában. De míg az ügy megoldására a mai napig nem derült fény, addig a hatás kedvéért Nicoll előállt nekünk egy lehetséges megoldással, ugyanis a részletes kutatómunkájának hála sikerült rábukkannia egy-két olyan nyomozati hiányosságra, mely hibák elkerülésével - talán, de tényleg csak talán - lehetséges lett volna a bűntény megfejtése. Úgyhogy ezekkel a tényezőkkel és egy nagy adag írói szabadsággal kalkulálva kapunk a könyv végére egy megoldást, ami szubjektív, de roppant izgalmas és tulajdonképpen nem is kizárt, hogy valóban így történt. Hogy mi volt a problémám a könyvvel?

A történet nagyon jól kezdődött; vérbe fagyva megtalálják Miss Milne-t, majd jön egy vérprofi nyomozó, aki kézbe veszi az ügyet, a helyszínről részletes leírás, sőt még térkép is készül és John Fraster – aki a híres nyomozónk jobb keze és akinek fanyar humorú tolmácsolásában élvezhetjük a szüzsét - minden az üggyel kapcsolatos dologról részletes beszámolót ad nekünk. DE - mert ugye mindig vannak de-k - egy idő után az események lelassulnak, a rendőrség pedig csak egy helyben toporog miközben egy olyan megoldást akar ráerőszakolni az ügyre, ami nyilvánvalóan egyik bíróságon sem állná meg a helyét. És miközben mi csak pislogunk a hatóság mulyaságán, egyre több olyan korabeli leírást kapunk, ami azoknak, akik részletes történelmi háttérre vágynak biztos nagy örömöt fog okozni, nekem azonban kevesebb is bőven elég lett volna belőle. Sajnos az elbeszélés ritmusát meglehetősen kiegyensúlyozatlannak éreztem, és a könyv elején is idő kellett míg rá tudtam hangolódni az író stílusára - ezért is haladtam kezdetben kissé döcögősen vele -, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a történet, mert jó volt, tipikusan az a fajta írás, ami később fejti ki hatását, de valahogy ezt most mégsem tudtam annyira befogadni és értékelni, mint a szerző korábbi műveit. 

Andrew Nicoll

ui.: A könyv borítójával kapcsolatban szeretném megkövetni magam, első ránézésre úgy véltem, hogy az eredeti klasszisokkal szebb és jobb, de miután elolvastam a könyvet, azt kell mondja, hogy a kandalló előtt lévő vértől csöpögő piszkavas látványa sokkal jobban tükrözi a könyv hangulatát. ;)

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Secret Life and Curious Death of Miss Jean Milne
Fordította: Komló Zolzán
Oldalszám: 400

Tovább olvasom...

Amie Kaufman · Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

Ezt a könyvet végső soron - tudom sekélyesen hangzik, de - a gyönyörű borítója adta el nekem, no meg a vágy, egy kis könnyed és izgalmas romantikus olvasmány iránt, amire a sok krimi és thriller után már totál ki voltam éhezve. És mivel még mindig nagy örömmel és kíváncsisággal olvasok YA könyveket, így úgy gondoltam, hogy ez a kötet megfelelő választás lehet arra, hogy a stresszes mindennapokban szerzett apró ráncaim kisimuljanak. 

Bővebben...

Tovább olvasom...

Samantha Hayes: Míg enyém leszel

Úgy hiszem minden nő gyengéje ennek a regénynek a központi témája és helye az életben.

Mindig szerettem volna egy kisbabát, már kicsi koromban is, amikor még azt sem tudtam, miből lesz a gyerek. Mióta az eszemet tudom, belesajdul a lelkem a vágyakozásba - beteg, halálos sóvárgás tartja fogva a testem, rohan az ereimben, cikázik idegpályák billióin, és hormonok ködével borítja el az agyam. Semmi mást nem akartam soha, csak anyává lenni.

A könyvben három nő története fonódik össze: egy terhes nőé, aki többszöri vetélés után végre úgy tűnik, hogy egészséges babának adhat életet, egy titokzatos dadáé, akinek egy olyan másik nővel van személyes kapcsolata, aki nagyon régóta szeretne már gyereket, és egy nyomozónőé, akinek a változatosság kedvéért már van két lánya, de a házassága válságban a családi élete pedig épp szétesőben van.

Claudiát sűrűn hagyja magára a férje, aki egy tengeralattjárón teljesít tiszti szolgálatot, de Claudia ehhez már hozzászokott. Amikor igent mondott a férfinak vállalta, hogy felneveli az előző házasságából született két iker fiát és ha minden jól megy, akkor még szül is neki egyet. Több múltbéli sikertelen próbálkozás után végre úgy tűnik, hogy Claudiát már csak pár nap választja el a szüléstől, amikor két olyan szörnyű gyilkosság is történik a városban, amiben terhes nőket és azok még meg nem született gyermekeit ölik meg kegyetlenül. A rendőrség a bűntény kiderítésével Lorraint és annak férjét Adamot bízza meg, akik a munkájukban nagyon jó párost alkotnak ám a magánéletük a férfi hűtlensége miatt épp romokban hever.

Mivel Claudia a férje nélkül az ikrek felügyeletét és a munkahelyén való helytállást már nehezen tudja teljesíteni, így felfogadnak egy dadust, Zoet, aki tökéletes referenciákkal érkezik hozzájuk. Zoenak azonban súlyos titkai vannak, egy olyan labilis idegállapotú nővel él együtt, aki mindent megtenne azért, hogy gyereke lehessen.

Már a megjelenés óta kíváncsi voltam erre a könyvre és most, hogy pár napja a végére értem azt kell mondjam – vigyázat, mert  közhely következik -, kissé csalódott vagyok.

Igazából semmi bajom nem volt a történettel, mert Hayes szép fokozatosan (bár számomra túl lassan) építette fel a feszültséget, és mindig ügyesen hozzá tudott tenni valami olyan plusz információt a sztorihoz, ami előrébb vitt a találgatásban, mert őszintén szólva csakúgy, mint a többi hasonló műfajú regénynél itt is csak találgatni tudtam a gyilkos kilétét illetően. Mondjuk az is igaz, hogy velem aztán igazán könnyű dolguk van a krimiíróknak, mert az írásaik többségénél általában nem szoktam rájönni a történet csattanójára, természetesen mindig megvan a magam kis elmélete és gyanúsítottja, mint ahogyan az most is megvolt, de ebben az esetben mindezt annyira nyilvánvalónak éreztem, hogy biztos voltam benne, hogy tévúton járok. Úgyhogy kénytelen voltam türelmesen várni, hogy a könyv végére érve kiderüljön a nagy titok, ami aztán tényleg igazi meglepetéseket tartogatott a számomra.

Ami miatt azonban mégis csak három és fél pontot tudtam adni a kötetre, az a történet komótossága volt. Irtózatosan lassú mederben csordogáltak az események és bizony nekem ez volt a könyv legnagyobb hibája, amin még a tekervényes cselekményvezetés sem tudott segíteni. És hiába is operált és tartotta nagyszerűen kézben az írónő a szálakat, melyeket a végén aztán szépen gondosan összefésült, sajnos mégsem éreztem letehetetlennek a könyvet. Gond nélkül, akár az aktuális oldal kellős közepén félre tudtam tenni, annyira nem hajtott előre a kíváncsiság, és én egy thrillertől ennél azért több izgalmat várok. 

Szóval a számításaim nem jöttek be, de így sem mondhatom, hogy kár volt elolvasnom, mert nem semmi történetet szőtt Hayes és a vége is nagyon letaglózóra sikerült, úgyhogy aki szereti a lassú sodrású véres thrillereket annak nyugodt szívvel ajánlom.

Kiadó: Pioneer Books

Eredeti cím: Until You're Mine

Fordította: Laik Eszter Ildikó

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:

1. Planesrunner - Síkvándor

2. Be My Enemy

3. Empress of the Sun

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Tom Harper: Lazarus kripta

A Lazarus kripta immár a harmadik várólista-csökkentős könyvem, ami bizony már igen régóta várakozott a sorára a polcomon. Igazából magam sem tudom, hogy annak idején miért is vásároltam meg, mivelhogy történelmi kalandregényről lévén szó, műfajügyileg nem kifejezetten áll közel a szívemhez, úgyhogy én arra gondolok, hogy talán a pillanat heve sodort akkor magával, vagy épp nagyon bátornak éreztem magam ahhoz, hogy egy próbát tegyek vele - ki tudja. A lényeg hogy elolvastam, és bár nem voltam tőle elájulva, mindenképp egy roppant erős történelmi jelleggel átitatott történettel volt dolgom, amiért - azon kívül, hogy igen ritkán kerül ilyen a kezembe - bevallom, nem nagyon rajongok. Hogy ez nálam valami születési rendellenesség, vagy a történelemtanáromnak köszönhető, aki az órákon csak leadta és nem előadta az anyagot, nem tudom. Lehet, ha nagyobb hangsúlyt fektetett volna a minden mindennel összefügg elv követésére, és az összefüggések megértésére, akkor most csak úgy falnám a történelmi témájú könyveket, de persze erre már soha nem fog fény derülni.

De visszatérve a regényre, ha nem is tett rám mély benyomást, mindenképp egy meglehetősen érdekes és izgalmas olvasmánynak találtam. Szerettem, ahogy az egyes fejezetek felváltva tárták fel előttem a jelen és a múlt titkait, mely történetvezetést én rendkívül kedvelem.

Ami most kicsit zavart ebben a megoldásban, hogy a fejezetek igen rövidek voltak ahhoz, hogy maximálisan el tudjak bennük veszni, úgyhogy amikor már úgy éreztem, hogy sikeresen átjárt mondjuk a lovagkor hangulata, akkor hirtelen vissza kellett ugranom a jelenbe, Ellie gyötrelmeinek a közepébe, mely ugrások során mindig úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal… értitek ugye? Persze hamar el tudtam merülni újra és újra az új helyszín és szereplők világába, de ezek a rövid fejezetek és a hirtelen ugrások kissé megbontották számomra az elbeszélés folytonosságát.  

A könyv egyébként a Szent Grál és egy titokzatos lándzsa eredetéről szól, mely során időben egészen a 12. századig megyünk vissza.

Az egyik idősíkon Camrosi Pétert, más néven Chrétien de Troyes-t egy 12. századi mesemondót, lovagot és utazót ismerhetünk meg. Péter mindössze nyolc éves volt, amikor a szeme láttára brutális módon ölték meg a családját. Akkor megfogadta, hogy bosszút áll a gyilkosokon, de míg addig eljut, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztül mennie.

A másik idősíkon pedig egy olyan doktori disszertációjára készülő elszegényedett végzős hallgató a főszereplőnk, akit a londoni Monsalvat bank teljesen érthetetlen módon állásinterjúra invitál. Ellie érzi, hogy a bank körül nincs minden rendben, hogy titkolnak előtte valamit, de az a rengeteg kiváltság, amit ígérnek neki – mesés kezdő fizetés, korlátlan hitelkártya használat - teljesen leveszi a lábáról és ezért el is fogadja az állást. Persze ahogy a lány elkezd a banknál dolgozni, az élete teljesen megváltozik, és fogalma sincs arról, hogy mélyen a bank alatt a középkorból megmaradt kripta egy elképzelhetetlen hatalmú, és féltve őrzött tárgyat rejt, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódik az övével. Mint ahogy arról sincs semmi fogalma, hogy a rengeteg utazásnak és a megfeszített munkatempónak hála a barátjával való kapcsolata tönkre fog menni, míg a rejtélyes és titokzatos bankvezetővel Vivian Blanchardal pedig személyesre fog fordulni.

Tetszett, ahogy az író csűrte és csavarta a múlt és a jelen szálait, melyek szép lassan összeértek a történet végére, és melyek nagy része ugyan fikció volt, de az alapok azok mégiscsak igaz történelmi tényekre épültek. Tetszett, hogy a sztori végig gondolkodásra késztetett és a befejezéssel sem volt semmi problémám, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy sajnos egyáltalán nem ragadt magával a könyv és varázsolt el úgy, mint ahogyan azt vártam. Nem tudtam magam igazán beleélni a történetbe, úgy éreztem, mintha végig egy fal lett volna köztem és a regény szereplői között, mintha totál kívülről szemléltem volna az eseményeket. Úgyhogy összességében nem hagyott mély nyomott bennem a kötet, amit igazán sajnálok, mert nem volt rossz, de nem az én világom.

Tom Harper

Kiadó: Ventus Libro
Eredeti cím: The Lazarus Vault
Sorozat:-
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 452

Tovább olvasom...

Ellis Weiner: A Templeton ikrek nagyszerű terve

Ahogy megláttam ezt a mesekönyvet rögtön beleszerelmesedtem, a borítója és a fülszövege olyan hívogató volt a számomra, hogy nem sokat teketóriáztam a vegyem, vagy ne vegyem kérdésen, már repült is rögtön a kosaramba. Amikor aztán megérkezett, nem győztem csak csodálni, simogatni és lapozgatni, annyira elvarázsolt a kék és narancssárga színben pompázó borító, és a könyvben található ragyogó illusztrációk, hogy teljesen odáig voltam érte meg vissza. Persze tudom tudom, hogy nem minden a külső - bár mint látjátok, engem aztán simán be lehet vele etetni -, a belbecs az, ami igazán számít, mely tekintetben ez esetben bevallom azért kicsivel jobbra számítottam.

Tegyük fel, hogy van egy tizenkét éves ikerpár, John és Abigail. Mondjuk John gyakorlatias, és szeret dobolni, Abigail pedig elméleti ember és bonyolult keresztrejtvényeket fejt. Az édesanyjuk hosszú betegeskedés után halt meg nem is olyan rég, mely  miatt az édesapjukat a mai napig folyamatosan eszi a bánat. Persze az ikreket is, de ők valahogy mégis tovább tudtak lépni és folytatni a mindennapjaikat. Ja és az mondtam már, hogy az apjuk egy briliáns feltaláló, akinek az egyik találmánya szabadalmát ugyancsak egy ikerpár akarja kisajátítani – ők játsszák a főgonoszt a történetben -, akik azért, hogy megzsarolhassák a professzort elrabolják az ikreket, akiknek a történet végére majd ki kell szabadulniuk? Nem? Pedig bizony ez így lesz, a kis zseni Templeton palántáknak nagy szükségük lesz az eszükre, hogy túljárjanak a rablók gógyiján – satöbbi, satöbbi. De a végén megoldják. Ennyi.

John és Abigél roppant szimpatikusak voltak a számomra, nagyon tetszett, hogy soha, de tényleg soha nem kaptak hajba, hanem békében elvoltak egymás mellett, és amikor elrabolta őket Vektor R. Hektor és Vektor R. Viktor (akiknek a teljes neve mindig, de tényleg mindig ki volt írva a mesében) profi csapatként működtek együtt a menekülési terv kidolgozásában. (Na az én gyerekeim ilyen "békében megvoltak" dologra tuti nem lennének képesek, ugyanis bűnösen sok energiát tudnak elpazarolni piszlicsáré dolgokon való marakodással.)

A mese egyébként meglehetősen furmányos, kalandokkal és feszültségekkel teli olvasmány volt. Az Elbeszélő - aki nem más, mint maga az író - szellemes és néha szarkasztikus megjegyzései segítettek abban, hogy részletes betekintést nyerjünk a sztoriba, ő volt az, aki végig kalauzolt bennünket a történeten, és akinek tulajdonképpen a stílusa és az egyénisége tette igazán szórakoztatóvá és humorossá a könyvet.
És ő volt az is, aki folyamatosan csak beszélt és beszélt hozzánk, kérdéseket tett fel nekünk, kioktatott, kötekedett és szüntelenül okoskodott, egyszóval állandóan csak kellemetlenkedett. Úgyhogy mi tagadás, egy idő után, nekem kicsit már sok volt belőle, bár minden kétséget kizárólag élveztem a humorát, főleg a fejezetek végén lévő ellenőrző kérdéseit, igaz közel sem annyira, mint a gyerekeim, de azért sokszor csalt mosolyt az arcomra.

Szóval a narrátor félrebeszélését és a történetről való szakadatlan figyelemelterelését bár fárasztónak éreztem, mégis azt kell mondja, hogy jó kis könyv volt ez. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az összhatás tekintetében nálam a könyv külleme többet nyomott a latban, mint a tartalma, de higgyétek el, hogy ettől függetlenül mégis megéri birtokolni e csodás kötetet, hiszen nemcsak egy izgalmas gyerekrablásos mizériának lehettünk részesei általa, hanem olyan " fontos" dolgokra is magyarázatot kaptunk belőle (az Elbeszélőnek hála), mint például hogy mi is az a kriptikus keresztrejtvény, mit jelent pontosan a prototípus, mi a különbség a foxterrier és a Jack Russel terrier között, mire nem jó egy svájci bicska, miért hívják a forgópisztolyt forgópisztolynak, hogyan lehet drótról autót indítani, és a többi és a többi…. bár ez utóbbi kettőre remélem, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük a gyerekeimnek.

Mint mondtam a könyv illusztrációi gyönyörűek, íme pár darab belőlük. (Katt a képre a nagyításért.)

A kötetet 9-12 éves fiataloknak ajánlja a kiadó, és van második része is, amit szintén muszáj lesz majd beszereznünk, de addig is akit érdekel az első kötet ITT bele tud lapozni. Kukkantsatok bele, megéri.

Ellis Weiner

Kiadó: Pagony

Eredeti cím: The Templeton Twins Have an Idea 

Sorozat:Templeton Twins
Illusztráció: Jeremy Holmes

Fordíatotta: Gács Anna

Oldalszám: 232

Tovább olvasom...

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 

A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 

Kate Furnivall

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

Azt hiszem, hogy a könyv címe volt az, ami legelőször megfogott; A férj, aki elfelejtette a feleségét. Milyen izgalmasan hangzik, nem igaz? Aztán a fülszöveget is elolvasva csak még tovább nőtt bennem a kíváncsiság a történet iránt, úgyhogy miután John O'Farrell regénye már premier plánban is a radaromon villogott, nem az volt a kérdés, hogy megveszem-e a könyvet, hanem az, hogy mikor tudok majd sort keríteni az elolvasására.

A történet nagyon érdekesen kezdődött. Voughan egy londoni metrón utazva eszmél rá arra, hogy nem tudja, hogy kicsoda, hogy miért van ott, hogy hova megy, és hogy honnan jön. Nem tudja, hogy vajon van-e felesége, gyermeke, barátja és állása. Semmi olyan irat nincs nála, amivel azonosítani tudná magát, így a neve a kora és a címe is mind-mind ismeretlenek számára. Sajnos a legrosszabb az egészben, hogy a kórházba kerülése után - ahol egy ritka amnéziás betegséggel diagnosztizálták -, még egy hét elteltével sem jelentette senki az eltűnését, melyből - megjegyzem jogosan - arra a következtetésre jutott, hogy a kutyának sem hiányzik. Aztán egy nap mégiscsak eszébe jut valami, a legjobb barátja telefonszáma. Gray egy meglehetősen faragatlan pasi, de Voughan megbízik benne, mert legbelül érzi, hogy rá mindig számíthat. A történetben Voughan újra felfedezi az élete elemeit, beleértve a gyönyörű feleségét és két csodás gyermekét, akiket az előző énje elutasított magától. Megtudja, hogy egy középiskolában történelem tanárként dolgozik, aki nem mellékesen a diákok szúrós beszólásainak állandó céltáblája, és hogy tulajdonképpen az egész élete félrecsúszott, mondhatni romokba hever. Voughanban elindul egy folyamat, melyben csatlakozik a régi életéhez, de azt nem úgy folytatja tovább, ahogy azt korábban tette, hanem megpróbál,sőt meg is tanul jobb apa, férj, tanár és ember lenni. Időközben ugyan eszébe jut néhány emlékkép, amik meglehetősen karcosak, de ezeket csak mint külső szemlélő és nem mint szereplő éli át újra. Röviden tehát Voughan egy teljesen új életbe kezd, azokkal az emberekkel, akik mindig is az élete részei voltak.

Igazság szerint van már vagy két hete, hogy befejeztem a könyvet, de sem akkor, sem most nem tudok többet írni róla annál, mint hogy annyira jó ugyan nem volt, mint vártam, de egynek mindenképp elment. Elszórakoztatott sőt mi több, többször meg is mosolyogtatott az író szuper humora és a mindig jó helyen és időben elsütött poénjai, de semmi több. Számomra hiányzott a regényből valami, valami plusz, amitől azt mondom, hogy ez a könyv nemcsak humoros volt, de tartalmas is. Sajnos a karaktereknek nem volt mélysége, a történetnek pedig mondanivalója, úgyhogy őszintén szólva én elég üresnek éreztem az egészet. O'Farrel írása tulajdonképpen egy vidám történet lenne, amely amellett, hogy könnyed volt és gyorsan is olvastatta magát, néhol megrendítő és szomorú is tudott lenni, de hiába, mert mindezek ellenére is számomra a vége unalmassá vált, mondhatni teljes érdektelenségbe fulladt.

John O’Farrell neve egyébként ismerős lehet a magyar olvasók számára, mivel már jelent meg korábban regénye Férfiasan tökéletes címmel az Athenaeum kiadó jóvoltából, de én ennek ellenére mégis csak ezzel a könyvével ismertem meg a nevét. És ha még nem említettem volna jó ha tudjátok, hogy O’Farrell igen komoly stand-upos múlttal rendelkezik, melyre kezdetben erényként, majd miután a stílusa és humora kellően lezsibbasztott már csak hátrányként tudtam tekinteni.

A külföldi borítók közül a legelső tetszik a legjobban, az nagyon ott van. A második is jó, de az összhatás valahogy mégsem nyerő. A többi meg szóra sem érdemes.

John O'Farrell

Kiadó:Cartaphilus
Eredeti cím: The Man Who Forgot His Wife
Fordította: Bárány Ferenc
Sorozat:-
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

M. C. Beaton: Miss Pym és a menekülő menyasszony (Az utazó házasságközvetítő 1.)

Ha valaki egy gyors és egyszerű, az 1800-as években játszódó kicsit romantikus, kicsit nyomozós olvasmányra vágyik, akkor annak bátran ajánlom Miss Pym kalandos történetét, ami igaz, hogy hosszabb távon nem tudta igazán fenntartani a érdeklődésemet és a cselekménye is meglehetősen kiszámítható volt, ennek ellenére mégis volt benne valami - talán a hangulata és a kor miliője – melynek köszönhetően egy nagyon könnyed és szórakoztató olvasmányban volt részem.

Egy kis kutatómunka árán megtudtam, hogy Az utazó házasságközvetítő sorozatot egy bizonyos Marion Chesey, skót származású írónő írta, aki több álnéven is publikált, többek között az Agatha Raisin és a Hamish Macbeth-sorozatairól elhíresült M. C. Beatonén is.

Az írónőnek ez a romantikus regényei közé tartozó hatkötetes sorozata, ami egyébként már nem mai gyerek - az első kötet 1990-ben jelent meg, az utolsó pedig 1992-ben - legelőször a szerző eredeti nevén jelent meg, de gondolom amolyan kiadói fogásként M. C. Beaton név alatt került a későbbiekben kiadásra. Mindenesetre, ha szemeztem is az írónő bármelyik könyvével korábban - gondolok itt például az Agata Raisin sorozatára - mégis ez a házasságközvetítős volt az, ami igazán megragadta a figyelmemet és döntöttem úgy (természetesen a romantikus beütése miatt), hogy mindenképp megpróbálkozom vele. 

Abban az időben, vagyis az 1800-as években a postakocsikat Repülő Masinaként ismerték. A vénkisasszony Hannah Pym számára ezek a postakocsik testesítették meg mindazt, ami a borús és elsivárosodott életéből hiányzott: a kalandot, a reményt, a másféle világokat, az életet és a nevetést. Miss Pym tizenkét éves kora óta szolgált Thornton Hallban. Szobalányként kezdte, majd az idő múlásával házvezetői pozícióba küzdötte fel magát. Hűséges volt és megbízható és soha nem tette ki a lábát Thornton Hallból, pedig mindig is szeretett volna utazni és világot látni. Így amikor a munkaadója a halála után ötezer fontot hagyott rá, az első dolga az volt, hogy jegyet vett az első postakocsira, amivel aztán el is kezdődött Miss Pym első nagy kalandja.

A postakocsi utasai elég eklektikus társaság volt, mindenkinek volt valami takargatni vagy titkolnivalója, amik természetesen a könyv végére majd mind napvilágot fognak látni. Példának okáért ott volt a csinos, de a végletekig szerény és visszafogott özvegyasszony Mrs. Bisely, aki egy olyan férfival utazott együtt, akivel még nem házasodott össze. (Vajon a tábornok valóban szerelmes volt Mrs. Bisely-be vagy csak egy megátalkodott hozományvadász lett volna?)  Aztán az utasok között utazott egy ügyvéd Mr. Fletcher, aki meglehetősen csendes és ápolatlan ember benyomását keltette, de soha nem gondoltam róla, hogy bármi rejtegetnivalója is lenne. Csakúgy, mint Mrs. Bradley-ről sem, aki egy amolyan fűvel-fával gyógyító kedves hölgy volt. Viszont rajtuk kívül a postakocsin utazott még két olyan személy, akikről már egészen más véleménnyel voltam. Az egyikük a jóképű Lord Harley volt, aki nagyon keresett valakit, a másikuk pedig egy bizonyos Edward Smith, aki mint később kiderült egy férfiruhába bújtatott elkényeztetett fiatal lány volt. Az utazás során a kis csapatot igazi útonállók támadták meg, majd hóviharba keveredtek, melynek okán több napra egy fogadóba voltak kénytelenek maradni, ahol aztán Miss Pym – aki egy nagyon talpraesett teremtés volt, bár számomra talán egy kissé túl rámenős, de mentségére legyen mondva, hogy mindig tudta, hogy kinek mi a legjobb és ebben soha nem is tévedett – magabiztosan vette a kezébe a dolgok irányítását.

A könyv könnyed és haladós volt, amolyan tipikus egyszer olvasós, inkább szórakoztató mintsem egy izgalmas és komoly olvasmány. Nagy örömömre a történet a tizenkilencedik században játszódott, ami a szereplők ruházatán, az akkori erkölcsi normákon és a kedvelt társadalmi tevékenységeken keresztül köszönt vissza, ennek köszönhetően nagyon gyorsan sikerült visszarepülnöm kicsit a szívemnek oly kedves regency korba, úgyhogy e tekintetben egy szavam nem lehet panaszra. Azonban M. C. Beaton stílusa, humora és történetvezetése már közel sem ragadt magával annyira, mint mondjuk például Julia Quinn, vagy Georgette Heyer írásai, akiket csak azért merek felhozni példának, mert kicsit meglepődtem, amikor a könyv hátoldalán azt olvastam, hogy: „ M.C. Beaton a régensség korabeli romantikus regények koronázatlan királynője”. Nos, ezt a kijelentést kissé túlzásnak érzem (az előbbi két írónő könyveit ismerve és rajongva értük), de úgy gondolom, hogy a műfaj kedvelői, hozzám hasonlóan, ha nem is lesznek elájulva a könyvtől, mindenképp egy pár órás kellemes és szórakoztató kikapcsolódásban lesz részük általa.

Marion Chesney

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 

6. Yvonne Goes to York 

Kiadja: Ulpius-ház

Eredeti cím: Emily Goes to Exeter
Sorozat: Travelling Matchmaker 

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 214

Tovább olvasom...

Kiera Cass: Az Igazi (Párválasztó #3)

Végre hozzám is eljutott a Párválasztó trilógia utolsó része, amit a fene se gondolt volna, hogy ennyire fogok majd várni, hiszen már a könyv borítója is elég spoileres volt ahhoz, hogy sejteni lehessen a történet végkifejletét és mégis… Semmi pénzért nem mulasztottam volna el a finálét.

Mint tudjuk America választás előtt áll, és a nagy kérdés, amitől a könyv megjelenése előtt csak úgy visszhangoztak a közösségi oldalak, hogy vajon kit választ majd; a herceget vagy a palotaőrt? És naná, hogy erre volt kíváncsi mindenki a történettel kapcsolatban, de azért nem szabad megfeledkeznünk a háttérben zajló eseményekről sem - a lázadókról és azok motivációjáról – mert ugye az előző részekben ezekről a dolgokról igencsak csekély információt kaptunk az írónőtől.

Most, hogy a Párválasztó ceremónia a végéhez közeledett eljött az idő, hogy Maxon kiválassza a négy megmaradt lány közül az igazit. America soha nem álmodott arról, hogy Maxon szívét meghódítva királynő legyen, de ahogy egyre otthonosabban kezdte magát érezni a Palotában rájött arra, hogy mennyi mindent veszíthet azzal, ha nem él a lehetőségével. És bár America kezdetben küzdött a herceg iránti egyre növekvő vonzódása ellen - hiszen első szerelmét Aspent szívből szerette és rengeteg közös emlék kötötte őket össze -, de az utolsó részben végre valahára - nem tépve tovább az olvasók idegeit a döntésképtelenségével - sikerült elhatározásra jutnia, és meghoznia magában a döntést, mely szerint kész volt harcolni a jövőért. Végre!

A versenyben ugye négy lány maradt: a kissé visszafogott Elise, a kedves Kriss, a gyönyörű, ámbár meglehetősen rosszindulatú Celeste és a történetünk lobbanékony hősnője America, aki soha nem bírta ki, hogy befogja a száját, és hogy ne okozzon valami galibát, melynek következményeként mindig magára vonta Clarkson király haragját. Mint például, amikor azt javasolta a népnek, hogy támadjanak vissza, ha az ellenséges déli lázadók kasztról kasztra akarnák majd szedni az áldozataikat, amely javaslatától Clarkson király rendesen bepöccent. Nem meglepő hát, hogy ő mindenképp America bukását akarta - de ezt már az előző részekből is tudtuk - és e célja megvalósítása érdekében a legalantasabb eszközöktől sem riadt vissza.
A befejező résztől bevallom én azt vártam - na jó, már az előző résztől is -, hogy több információt kapok majd a Palotán kívüli életről, a kasztrendszerről, a lázadókról és az ő szövetségeseikről... Ehelyett ismét csak a Palotában toporogtunk, igaz ugyan, hogy tettünk egy kis kiruccanást a falakon túlra is, de ez annyira minimális és nevetségesen súlytalan volt, hogy tényleg szóra sem érdemes.
Mindezen konfliktusok mellett természetesen tovább folytatódott a főszereplők szerelmi háromszögének fárasztó huzavonája is, melyben America, Maxon és Aspen egyre közelebb kerültek ahhoz a párbeszédhez, ami az ügyük rendezéséhez elkerülhetetlen lett volna… De mivel America nem kapkodta el túlzottan a helyzet tisztázást, így ez feszültséget szült, és ez a feszültség volt az ami a cselekményt előre vitte és nem a politikai dráma látszata, mert ez a sorozat - akár tetszik, akár nem - elsősorban egy szerelmi történet és semmiképp sem disztópia.

Ha azonban sikerül - márpedig részben sikerült - a fent említett negatívumokat lehámoznom a történetről, akkor egy magával ragadó, bár kissé bizarr, ámbár mégis nagyon hangulatos és mindenek előtt egy meglehetősen meseszerű és romantikus könyvvel (sorozattal) volt dolgom, amit egyszerűen nem tudtam letenni addigi, amíg a végére nem értem.

A trilógia részei:

A Párválasztó

Az Elit

Az Igazi

A sorozat magyar facebook rajongói oldala
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The One
Sorozat: The Selection 
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 346

Tovább olvasom...

Jill Mansell: Szerepcsere

Mivel ez volt az első könyvem az írónőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok tőle, illetve a könyv fülszövege alapján volt némi elképzelésem, de ahhoz képest teljesen mást kaptam. Nem mondom, hogy nem tetszett a könyv, de bizony számomra kicsit csalódás volt, és ez miatt csakis a félrevezető fülszöveget hibáztatom.

Bár a történetben valóban szó esik egy Dexter nevezetű igazi nőfaló pasiról, aki a nővére váratlan halála után egy nyolc hónapos kislány gyámjává válik, és valóban szó esik egy Molly nevezetű fiatal és csinos grafikus nőről is, akinek az aktuális kapcsolata épp akkor fulladt kudarcba, amikor Dexter Londonból Molly vidéki kisvárosába, Cotswoldsba, és ott is épp a lány szomszédságába költözik... Szóval a kettőjük találkozása, Dexter nőcsábászból igazi apuka szerepbe való átalakulása és Mollynak a férfi iránt érzett kezdeti érzelmi bizonytalanságának illetve annak fokozatos szétmorzsolódásának valóban a szemtanúi lehetünk, de ezek az események csak úgy nagyjából az egész könyv felét tették ki. A történet másik felében a kisváros lakóinak zavaros, félreértésekkel és hazugságokkal, romantikával és komédiával teli életébe nyerhettünk betekintést, ami mi tagadás, érdekes volt, sőt néhol még izgalmas is, de én nem ezt vártam, na.

A történet többszereplős és ezeknek a szereplőknek az életét az írónő olyan rövid fejezetekben meséli el nekünk, melyek rövidsége számomra tökéletesen megfelelt. Mire unni kezdtem volna a kisváros kávézóját vezető házaspár családi életének széthullását, vagy épp az ő kávézójuk népszerűségének okáról szóló részeket, már jött is a másik fejezet Dexter barátjáról vagy a kisváros egy másik, szintén valamilyen személyes problémákkal küzdő lakójáról. Egyébként a könyv hangulata nyugodt volt, tempója pedig kiegyensúlyozott, melynek köszönhetően simán el tudtam volna magamat is képzelni ebben a barátságos kis helyi kávézóban ahogy forró csokoládét szürcsölgetve épp a helyi pletykákat hallgatom....

De visszatérve a könyvre, amit hiányoltam a történetből az a romantikus pezsgés volt, mert bár Molly és Dexter végigjárták a romantikus fejlődés legjellemzőbb állomásait; a kezdeti szimpátiától kezdve a visszautasítástól való félelmen és ennek köszönhetően a kettőjük közötti kínos táncon át a boldog egymásra találásig, de azt a bizonyos szikrát és visszafojtott szenvedélyt egymás iránt - a mindent elsöprőről meg már ne is beszéljünk - sehol sem éreztem.

A könyv szereplői hétköznapiak voltak, amely egyébként az egyetlen közös vonás volt bennük, ettől eltekintve mind jellemben, megjelenésben, korban és temperamentumban teljesen különböztek egymástól. Minden kétséget kizárólag Mansell úgy válogatta ki a szereplőit, hogy minden olvasó biztosan találjon közülük magának valót, olyat, akivel ne csak szimpatizálni, de ne adj’ isten még azonosulni is tudjon.

Összességében azt kell mondjam, hogy egy olyan könnyed hangvételű, mégis komoly és életszerű problémákat feszegető történethez, pontosabban történetekhez volt szerencsém, amely a boldogságról, a barátokról és szomszédokról, azok románcairól, problémáiról, és az életük összefonódásáról szólt. Azt nem mondom, hogy letehetetlen volt a könyv, de a hangulata az nagyon tetszett és mindig kíváncsisággal vettem a kezembe, hogy vajon mi lesz a szereplők további sorsa.

Az írónőnek összesen öt könyve jelent meg nálunk, és bár a Szerepcsere nem azt nyújtotta, amit vártam, ettől függetlenül a többi könyvére is kíváncsi vagyok.

Jill Mansell

Az írónő nálunk megjelent könyvei:
Vegyespáros (2008)
Miranda nagy tévedése (2008)
Újrakezdés (2008)
Szólóban (2009)
Szerepcsere (2014)

Kíváncsiságból rákerestem arra a kisvárosra, ahol a történet játszódott és hát mit is mondhatnék… gyönyörű.

Tovább olvasom...

Kerrelyn Sparks: How to Marry a Millionaire Vampire - Love at Stake #1

Mivel olyan rég olvastam már vámpíros történetet, így úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje, hogy felfrissítsem kicsit az emlékezetemet velük kapcsolatban. Úgyhogy hosszas töprengés után ennél a könyvnél maradtam és bíztam bennem, hogy nem fog csalódást okozni az én csöpögős romantikára - na jó, némi túlfűtött erotikára is - és egy kis humorra éhező érzékeny lelkemnek.

Roman Draganesti a tökéletes vámpír! Nyálcsorgatóan szexi, intelligens, gazdag és szerzetesi előéletének köszönhetően a szíve mélyén még vámpírként is túlontúl emberi. Az emberekhez fűződő "baráti" viszonyát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hosszas kutatás után feltalálta a szintetikus vért, ami nem csak az emberiség számára, de a vámpírok táplálkozási szokásaira nézve is meglehetősen nagy jelentőséggel bírt. Gondoljatok csak bele - milyen egyszerűen, és ami a legfontosabb, erőszak és gyilkolás nélkül juthattak a vámpírok ezentúl vérhez. Persze mint mindig, most is voltak ellenlábasok, akik azt mondták, hogy ők bizony semmiképp nem fognak pohárból vért inni, inkább maradnak a régi jól megszokott és sokkal élvezetesebb módszernél. Sőt, még küzdenek is azért, hogy a Roman által gyártott ízesített vér végleg eltűnjön a piacról.

De térjünk vissza történetünk elejére, amikor is szexi vámpírunknak épp egy új találmányt készülnek bemutatni hű asszisztensei. Ez a találmány nem volt más, mint egy életnagyságú és hű guminő. Vanna, mert így nevezték el őt, többfunkciós volt, kielégítette, mind a táplálkozási és mind a szexuális igényeket, ám ki gondolta volna, hogy Romannak ez a nő akkora falat lesz, hogy szó szerint beletörik majd a foga. Úgyhogy miután egy sikertelen harapással Roman szemfoga kiesett, sürgősen fogorvosra volt szüksége. Így talált rá Shannara, egy fogászati rendelő ügyeletes fogorvosára. Shanna egy kissé, hogy is mondjam… zűrös körülményű nő volt, mert amellett, hogy egy tanúvédelmi programban vett részt, ami az orosz maffiától volt hívatott megvédeni őt, még a vértől is iszonyodott, ami az orvosi szakmában hááát valljuk be, nem épp előnyös tulajdonság. Nos, amikor Roman rátalált a lányra, annak nem állt épp fényesen a szénája, ugyanis az oroszok is épp akkor bukkantak a nyomára, de szerencsére Roman úgy döntött, hogy a védelme alá veszi őt és magával is vitte a kis "kastélyába", amit nem mellékesen kiltben rohangáló jóképű felföldiek védtek a betolakodóktól, mint később kiderült nem sok sikerrel.

Mint a tartalomból is látszik, ez egy igen humoros és szórakoztató kis olvasmány volt, amit egy percig sem szabad komolyan venni. (Nem mintha a többi vámpíros könyvet igen, be ne dőljetek egyiknek sem.) A szereplők szimpatikusak voltak, Roman háznépe pedig nagyon-nagyon különleges. A műfajból adódóan ugye nem ért váratlanul a történet kiszámíthatósága, csakúgy, mint a karakterek és azok tipikus reakciói sem. Hogy őszinte legyek számítottam erre, hiszen nem intellektuális gazdagodásra vágytam, amikor ezt a könyvet a kezembe vettem, hanem egy igazi vámpíros és csajos történetre, amely kritériumnak tökéletesen megfelelt. Jó pár vámpíros könyvvel a hátam mögött én úgy gondolom, hogy ebben a műfajban nehéz újat alkotni, de Kerrelynek mindez mégis sikerült. Nem tudok még egy olyan vérszívós romantikus könyvet mondani, amin annyit nevettem volna, mint ezen. Úgyhogy minden kétséget kizárólag a humor volt a könyv legfőbb erénye, ami végül is meglehetősen érdekessé és igazán szórakoztatóvá tette a számomra.

Kerrelyn Sparks egyébként „hagyományos” vámpírokkal dolgozott, csak néhány apró trükkel turbózta fel őket (mint például, hogy telefonon keresztül tudtak teleportálni és minden fizikai kapcsolat nélkül - ezt figyeljétek! - mentálisan szexelni, ami nekem nem igazán jött be… lehet régimódi vagyok ezen a téren). A könyv végén lévő végső összecsapást sajnos elég kidolgozatlannak, Shanna apjának fenyegetőzését pedig meglehetősen súlytalannak, már már nevetségesnek éreztem, amely hiányosságokon tulajdonképpen még túl is tudtam tenni magam - hiszen egy sorozat nyitó kötetéről van szó, amiből még bármi lehet - de, hogy az írónő az 500 éves főhősünket még ennyi idő után is szűz vámpírként tüntette fel (persze csak fizikailag volt az, mert mentálisan azért ott volt a szeren) szóval ez számomra elég nehezen volt hihető, sőt mi több, erős túlzásnak éreztem.

Úgyhogy, mint látjátok egy csöppet sem nevezném tökéletesnek ezt a könyvet, de a másodlagos szereplők és az írónő humora számomra megéri, hogy adjak még egy esélyt a sorozatnak, úgyhogy részemről jöhet a folytatás.
(A sorozat egyébként  cakkumpakk 17 részes)

Kiadó: Avon 
Sorozat: Love at Stake
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...