Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Azok közé az olvasók közé tartozom, akikre egy szép borítóval nagyon lehet hatni (tudom sekélyes dolog, de mit tegyek, ha egyszer borítómániás vagyok), így amikor a friss megjelenések között megláttam ezt a gyönyörű könyvet, rögtön a kívánságlistám tetejére került. Úgy gondoltam, hogy ebbe a csodás köntösbe bújtatott könnyednek látszó kis chick litben majd biztos kitűnő olvasmányra lelek a forró nyári napokra. És ha annyira könnyed limonádénak nem is volt mondható, mint ahogyan azt gondoltam, mindenképp nagyon kellemes és szórakoztató kikapcsolódást nyújtott.

A történet középpontjában három amerikai nő áll, akiknek az élete elérkezett arra a pontra, amit már nem tudtak kezelni, így a legegyszerűbb megoldást választották, elmenekültek előle. Annie férje három éve halt meg, és bár már előtte is kissé antiszociális volt, a tragédia után már végképp csak a gyermekeinek, a főzésnek és az otthonának élt. Imádta a lakását, de miután anyagilag már nem tudta a családját fenntartani, kénytelen volt kiadni a szobáit, hogy bevételhez jusson. Miután Lola és Althea jelentkezett a hirdetésére, Annie megnyitotta előttük az otthonát és segédkezet nyújtott nekik. Ők azonban nem voltak teljesen őszinték vele.
Lola egy gyönyörű nő volt, aki a bántalmazó férje elöl menekül két kezelhetetlen gyermekével együtt Párizsba, Althea pedig komoly étkezési rendellenességben szenved, míg Annie… Nos ő rejti magában a legnagyobb titkot mindhármójuk közül. Annie "albérletes" tervét Lucas – aki a férjének a legjobb barátja volt és annak halála után az ő barátjává is vált – az elejétől fogva ellenezte, de mivel szerelmes volt a nőbe, így nem tudott mit tenni, mint hogy mindenben támogatta őt.

"Figyelte, ahogy Lucas eszik, és el kellett rejtenie a mosolyát. Lucas-n kissé kiütköztek a beltenyészet jelei, de jó értelemben. Nem volt csúnya, egyáltalán nem. Határozottan volt stílusa. Magas, slank és végletekig modoros férfi volt. Papírforma szerint igazi főnyeremény volt, csakhogy volt benne valami, amiről az ember vagy nőcsábásznak, vagy rejtőzködő melegnek gondolná – ebből a típusból meglehetősen sok szaladgál Párizsban."

Szeretem a Párizsban játszódó történeteket. Annyira jellegzetes, annyira varázslatos a hangulatuk, annyira... franciás. És hogy ez mit is takar pontosan? Az oly sokat emlegetett párizsi romantikus környezetet, a francia zöldség és halpiacot, a különleges ételeket, az evés és a főzés művészi szintre való emelését, tulajdonképpen az egész francia kultúrát, a francia emberek szokásait és habitusát, amiket az író rendkívül jól érzékeltetett a két amerikai nő, Lola és Annie szemén és tapasztalatain keresztül. Althea szemszögéből sajnos nem sokat láthattunk a városból, mivel mindig csak a szobájában kuksolt, de amikor a szívdöglesztő francia festő Jared - aki egyben Lucas pártfogoltja volt - vette ki Annie harmadik szobáját, ez is megváltozott.

Az eredeti borító is káprázatosan szép!

Az emberek (többek között én is) gyakran fantáziálnak(ok) arról, hogy egy új helyen, egy új városban vagy országban, milyen jó lenne mindet újra kezdeni. Biztos minden probléma megoldódna, vagy legalábbis egy ideig sikerülne a hátunk mögött hagyni őket. Persze lennének helyette újak, de azokat az akadályokat az ember könnyebben venné, mert van célja, amiből erőt meríthet ahhoz, hogy megváltoztassa az életét. Ez a változás utáni vágy hajtotta Lolát és Altheát is, amikor jelentkeztek az Annie által feladott hirdetésre. Mindketten új életet akartak kezdeni.

A három nő nemcsak jellemük, de külsejük alapján sem különbözhettek volna jobban egymástól. Nem tudom megmondani, hogy melyikük volt a kedvencem, mert mindegyikükben találtam olyan jellemvonást, amit szerettem, és olyat is, ami miatt nem hiszem, hogy jó barátnők tudunk volna lenni. Annie határozott volt, parancsolgató, gyakran voltak érzelemkitörései, némileg kaotikus és kapkodó vot. Ellenben imádta a gyermekeit, és imádott főzni. A legkedvesebb helye a házban a konyha volt. Számára a főzés gyógyító hatással bírt amellett, hogy egy örömteli és tartalmas tevékenység is volt egyben. Ennek apropóján rengeteg szó esett a könyvben a francia ételekről és az evés öröméről, amiket én mindig nagy-nagy élvezettel olvastam. (És ennek hatására már ki tudja, hogy hanyadszorra fogadtam meg magamban, hogy az eddiginél jóval több hal kerül majd az asztalunkra.)

Lola Annie ellentéte volt, vékony és gyönyörű, csendes és konfliktuskerülő, egyáltalán nem volt ura az életének. Egy olyan nő volt, aki túl sokszor tett rossz lóra. És ott volt még Althea, aki egy rendkívül depressziós és antiszociális fiatal lány volt. Szerette volna, ha a szülei jobban odafigyelnek rá, de ők csak magukkal foglalkoztak, észre sem vették, hogy van egy lányuk. Althea láthatatlan volt a számukra és ennek következtében maga is jelentéktelennek érezte magát.
Az együtt töltött hat hónap alatt, az érzelmi gátak átszakadtak és ezzel együtt a három nőnek nemcsak az élete változott meg, de ők maguk is átalakultak kicsit. Egymáshoz való viszonyuk ugyanolyan volt, mint a valós életben. Volt, hogy harcban álltak egymással, volt, hogy kéretlen tanácsokkal látták el egymást, és volt, hogy háborítatlanul teltek a napjaik, de a lényeg; hogy szerették egymást, féltették és törődtek egymással.

A könyv hangulata - tudjátok az a bizonyos párizsi érzés -  teljesen magával ragadt,  a szereplők sorsáért pedig végig aggódtam, főleg a könyv vége fele, ami majdnem olyan volt, mint egy színdarab utolsó felvonása, amikor a bonyodalom a tetőfokára hág, hogy aztán azon túljutva mindenki megkapja a méltó jutalmát.
Szerettem ezt a könyvet olvasni, mert az írónő úgy írta meg, hogy ne legyen több, mint ami. Egy kicsit romantikus, egy kicsit humoros, egy kicsit bohókás és egy kicsit szerelmes, de mégis valós és hihető problémákat felkaroló és egy kicsit boncolgató, nőknek szóló igazi szórakoztató nyári olvasmány.

Kiadó: Tercium

Eredeti cím: Hidden is Paris

Fordította: Balázs Laura

Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Noelle Harrison: A házasságtörő

Noelle Harrison A házasságtörő című könyvében a szerelmet, a szenvedélyt, a féltékenységet, a hűtlenséget, és a házasságtörést többféle aspektusból mutatja be az olvasó számára, melynek eredménye egy nagyon érdekes, hangulatos és magával ragadó regény lett. A téma igen érzékeny, de biztos vagyok benne, hogy már mindenkinek volt része a fent említettek valamelyikében.

A szereplők élete három helyszínen játszódik; Írország, Anglia és Olaszország. Nicholas, felesége hűtlensége miatt menekül el a házasságuk elől, egy vidéki házat vesz Írország szívében, ahol visszavonultan, nyugodtan nyalogathatja a sebeit. A ház ugyan régi és elég lepukkant, de Nicholast ezt egy cseppet sem zavarja, rögtön bele veti magát a ház felújításába, a hozzá való pénzt pedig zongoraórák adásával keresi meg.  A ház elég érdekes, mivel meglehetősen különös dolgok történnek benne, Nicholas hangokat hall, csábító sütemény illatokat érez és egy nő összetéveszthetetlen éteri jelenlétét is érzi olykor, aki nem más, mint June Fanning, aki 1941-ben élt ebben a házban a férjével együtt, Roberttel. Vajon miért ragadt ennek a nőnek a szelleme a házban és milyen titkokat rejtenek a ház körüli almafák... És tulajdonképpen mi a szerepe a történetben Nicholasnak?

A regény két szálon fut, a múltban és a jelenben - az egyik June, a másik Nicholas életét követi nyomon. A két történet együtt van jelen a könyvben, melyeket semmiképp sem lehet elválasztani egymástól, mivel mindkét szereplőnek szüksége van egymásra; segítik egymást abban, hogy döntésük helyessége beigazolódjon.

A könyvben minden karakter szexuálisan hűtlen a férjéhez vagy a feleségéhez, és mindegyikük élete szerencsétlen ez miatt; nem hogy jobb, inkább rosszabb lett mindenkinek, ergo a házasságtörés több problémát okoz, mint amennyit megold.

Nézzük csak Nicholast. Hűtlen felesége elöl menekül el egy kis városba, ahol zongoratanárként flörtölni kezd  az egyik tanítványával, annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy a tanítványa férjnél van, ő pedig még mindig nős, de lám lám magával szemben mégis sokkal engedékenyebb.

June szerintem már más tészta. Ő egyedül él a házban a II. világháború idején, amikor is a férje a fronton harcol. June egy tanult nő, számára ez a falusi környezet, a londoni életéhez képest rettentően unalmas és sivár, nem csoda, hogy  ebben az ingerszegény környezetben úgy érezi magát, mint egy partra vetett hal. A szomszédban élő házaspár férjével szoros barátságot köt, akinek a felesége egy ágyhoz kötött haldokló beteg, akit rengeteg titok leng körül, mely titkokban June férje is helyet kap. A szomszéd férfi és June között mély barátság szövődik, de nemcsak a művészetek iránti szeretetük köti őket össze, hanem a magányuk és a szomorúságuk is. 

A regényben olvashatunk még June lánytestvéréről, az együtt töltött gyerekéveikről, az anyjukról és az ő hűtlenségéről valamint a vele való kapcsolatukról, egyszóval gyönyörűen bontakozik ki előttünk June élete. Úgy érzem, hogy a könyvben talán több rész szólt róla, mint Nicholasról, de ezt egy cseppet sem bántam, mert imádtam olvasni June gyerekkoráról, az emlékeiről, a háború előtti időszakról és arról, ahogy mindezt a szerző ebbe a gyönyörű történetbe ágyazta. 

A könyv konklúziója? Igen, a házasságban gyakran érik az embert csalódások, de attól még nem kell rögtön másnak a karjában vigasztalódni, mert a házasságtörés nem old meg semmit, ellenkezőleg, csak még több fájdalmat és problémát okoz mindenkinek. 

A regény bekerült a kedvenceim közé, és bízom benne, hogy Noelle Harrison többi könyvét is mihamarabb  megismerhetem majd. 

Kiadó: Tericum

Eredeti cím: The Adulteress

Fordította: Listár Eszter

Oldalszám: 425

Tovább olvasom...

Robin Maxwell: Ó, Júlia!

Shakespeare legismertebb szerelmi tragédiája a Rómeó és Júlia, kiapadhatatlan forrás azoknak a művészeknek és íróknak, akik valamilyen kényszert éreznek arra, hogy átírják vagy valamilyen formában felhasználják a történetet művük megalkotásához. Az ebbe a  témába vágó, nemrég megjelent könyvek közül nem volt még mindegyikhez szerencsém, (Suzanne Selforstól a Mentsük meg Júliát!, vagy a Manga feldolgozáshoz) csak Anne Fortiertől a Júliát olvastam, ami nem is igazán nyerte el a tetszésemet. Az Ó, Júlia! az első könyvem Robin Maxvelltől, melynél leginkább attól féltem, hogy majd úgy dolgozza fel a szerelmesek tragikus történetét, hogy azt túlzottan drámai hatásúnak érzem majd, de ez nem így volt.

Az író a történet alappilléreit ugyan megtartotta, de nem volt rest megváltoztatni a cselekmény menetét itt-ott. A helyszínt áthelyezte Firenzébe, Rómeó és Júlia életkorát, nevét, egyes szereplők személyiségét módosította és ezen kívül még több történelmi személyt is szerepeltetett a történetben.

Júlia egy intelligens és igen makacs fiatal hölgy, akinek szembe kell néznie a szülei által rákényszerített érdekházassággal, ami abban az időben teljesen természetesnek számított. Mindenki tudja, hogy Júlia életét Rómeóval való találkozása változtatta meg, és ez fordítva is igaz volt. De a szerelmesek családja haragban állt egymással és hiába tett Rómeó lépéseket a békülés felé, - mellyel kezdetben sikerrel is járt, - Jacopo Strozzi (Júlia leendő férje) ármánykodásának hála újraébredt a viszály közöttük.

Rómeó és Júlia szerelmét tisztának és nyíltnak éreztem, élveztem, hogy mindketten költői vénával voltak megáldva és közös érdeklődésüket a költészet és Dante művei iránt. A szerző nagyon emberien ábrázolja a szereplőket, Júlia gyötrelmeit, a fiatalok szenvedélyességét, de  - bár nem mondanám magam prűdnek, – mégis volt egy hely ahol már túlzásnak éreztem.

Nagyon érdekes volt, ahogy megismerhettük a kor házassági szokásait, a hagyományokat és a nők társadalomban betöltött szerepét. Ahogy Júlia és Rómeó felváltva meséli el saját szemszögéből a történetét, és ahogy próbálja az író rajtuk keresztül bevonni az olvasót, számomra idegenül hatott, nehezen tudtam megbarátkozni vele. Talán ez volt az oka annak is, hogy a regény eleje nem igen ragadt magával. Amikor a cselekmény kezdett izgalmassá válni, körülbelül a könyv felénél, az volt a vízválasztó számomra. Onnantól kezdve kezdtem élvezni a könyvet és annak ellenére, hogy ismerem a két fiatal között szövődő szerelmi történet végét, mégis reménykedtem az írónő bátorságában, és kíváncsian vártam, hogy hogyan szövi majd a cselekmény szálait.  

Ami miatt kicsit neheztelek a szerzőre az az, hogy ha már egyszer átírta ezt az ős régi szerelmi tragédiát, és Júlia leendő férjét a legaljasabb tulajdonságokkal ruházta fel, akkor miért nem mért nagyobb büntetést rá? A bűnös halálát nem éreztem kielégítőnek és ez miatt elmaradt az édes bosszú érzése.

Ugyan sokakat elkápráztatott az írónő a történetével, engem mégsem tudott elvarázsolni úgy, ahogy azt reméltem vagy inkább szerettem volna. De ennek ellenére egy nagyon kellemes és szórakoztató olvasmány volt számomra, melynek köszönhetően Robin Maxwell többi könyvére is kíváncsi vagyok.

Kiadó: Tericum Kiadó

Eredeti cím: O, Juliet!

Fordította: Dobory Dóra

Oldalszám: 300

Tovább olvasom...

Vlagyimir Szutyejev: Pif kalandjai

Mint sokan másoknak, úgy nekem is Vlagyimir Szutyejev Vidám mesék című mesekönyve volt gyermekkorom egyik nagy kedvence. Természetesen ugyan úgy megtalálható a gyermekeim polcán is, mint annak idején az enyémen, igaz az övékét csak pár évvel ezelőtt vettem, és bevallom, hogy nem csak nekik, de magamnak is, nosztalgiából. Meglepődtem, amikor megláttam a Pif kalandjai című mesekönyvet, mivel nem ismertem még, és ez bizony az én hibám, mivel soha nem kutakodtam az után, hogy esetleg az írónak jelent-e meg más könyve is a Vidám meséken kívül. De mentségemre legyen mondva, hogy figyelmetlenségem fő oka az volt, hogy annyi gyerekkönyv van manapság a piacon, hogy a régiekről szinte már hajlamosak vagyunk megfeledkezni. 

A Pif kalandjai című mesekönyvben egy kiskutya csínytevéseit, nagyon mulatságos és tanulságos történeteit ismerhetjük meg. A mesék a már jól ismert stílusban íródtak és a rajzok is annyira bájosak és humorosak, hogy én is ugyan olyan élvezettel nézegettem őket, mint a gyermekeim. A könyvben húsz darab mese található, amely mindegyike, kettő vagy három, de maximum négy képből áll, és amely mindegyike valamilyen vicces csattanóval ér véget. Az író annyira profi módon, a gyerekek számára is érthetően ábrázol egy-egy sztorit, hogy a nagycsoportos kisfiam, a néhány rajzból álló humoros történeteket rögtön megértette, - és azokon nagyokat nevetett - mindezt úgy, hogy különösebb magyarázatot nem kellett a képekhez fűznöm. Azon sikerélményén, hogy ő olvasás nélkül is megérti, és nem csak a történetet, de a benne rejlő viccet is, annyira felbuzdult, hogy amikor a végére értünk, kezdhettük is előröl az egészet.:) A legjobban Pif találmányai, - hogy hogyan lehet a leggyorsabban felsöprögetni és hogy hogyan lehet hintázva fűrészelni - nyerték el a gyerekeim tetszését. A könyv végén, több kivágható és kifesthető rajz is található, nagyon aranyos és rövid kommentek kíséretében.  

  

Vlagyimir Szutyejev (1903-1993) elmondása szerint könyvei úgy készültek, hogy amíg az egyik kezével írta, addig a másikkal rajzolta. J Azt nem tudom, hogy milyen bravúrokat produkált az író a könyvei megírásánál, csak azt tudom, hogy mindegyik mesekönyve szellemes és vidám, több generációt is kiszolgáló, időtlen alkotások.

Kiadó: Tericum Kiadó

Fordította: Pavlov Anna (Veress Miklós fordítása alapján)

Oldalszám: 40

Ár: 1570.-

Tovább olvasom...

Nancy Baxter: Mindörökké Norma

Töredelmesen bevallom, hogy a könyv gyönyörű borítója volt az, ami felkeltette az érdeklődésem iránta. Persze mindig tájékozódom az éppen olvasni készült könyveim felől, és ezt most sem tettem másként, így amikor néhány véleményt elolvastam a regényről, - melyek között találtam jót is, rosszat is, - kissé vegyes érzelmekkel kezdtem neki az olvasásnak. De már az első oldalak után éreztem, hogy megbánni nem fogom, az már biztos.

Norma, amióta csak az eszét tudta mindig is szerencsétlennek érezte magát. Ez miatt kezdetben főként külsejét okolta, de aztán hamar rájött arra, hogy igazából a sors az, ami nem bánik vele túl kegyesen. Sorban kapta a pofonokat az élettől, vagy ha pontos akarok lenni, akkor inkább a férfiaktól. Amikor a férjét a saját hálószobájukban egy másik nővel találja együtt, betelik nála a pohár. Apja a halálos ágyán, arra kéri Normát, hogy merje megvalósítani az álmait és egy kulcsot ad át neki, amely egyben Norma menekülésének is a kulcsa lesz. A kulcshoz egy pénzzel teli láda tartozott, melyben a rengeteg bankjegyen kívül egy plüss lunda madárka is volt. Norma ezt még négy éves korában kapta az apjától ajándékba, de már rég megfeledkezett róla. Mivel Normának a madár, szimbolikus jelentőséggel bírt, ezért részben az édesapja, de főként maga miatt úgy dönt, hogy elutazik arra a helyre, amiről oly sokat mesélt neki az apja még gyermekkorában. Ez a hely, Észak-Skócia egy kis szigete, Orkney. A szigeten ki gondolta volna, de három (!) férfival is megismerkedik, akik mindegyikével különböző kapcsolatokba bonyolódik, de csak az egyikük lesz közülük a nagy Ő. 

egy lunda

Norma karaktere szimpatikus volt számomra, nagyon is hihetőnek, teljesen hétköznapinak éreztem. Egy olyan nőt ismerhettünk meg rajta keresztül, akinek valami hiányzik az életéből, és aki nagyon nem érzi jól magát a saját bőrében. Talán az izgalom, vagy a szerelem volt az ami után vágyódott (?), igazán maga sem tudta megmondani, egészen addig, amíg rá nem talált.

Már a könyv elején tudatosodhatott volna bennem, hogy ez valóban csak  egy mese, és nem csak akkor, amikor már a könyv felét is bőven elhagytam. Nemhiába kezdődik úgy a regény, hogy "Egyszer volt, hol nem volt......", mert hogy ennyi véletlen nem létezik egy ember életben és ennyire balga, nem lehet egy közel 30 éves nő! Olvasás közben eszembe jutott egy idézet „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól szar, hogy meg is történik (Wentor)” Úgy gondolom, hogy ez méltán lehetne a könyv mottója.

A regény közepe felé megváltozik a könyv hangulata, sokkal sötétebbé és borúsabbá válik, és az is feltűnt, hogy egyre többször került hősnőnk kissé illuminált állapotba, amivel persze nem volt egyedül. Ráadásul a már fent említett véletlenek is egyre sűrűbben fordultak elő vele kapcsolatban, ami kezdett kicsit furcsa lenni, már-már szinte szappanopera hatású. De a történetnek, talán mégis azon része volt a leghihetetlenebb a számomra, - vagy inkább mondjuk úgy hogy a legmesésebb, - amikor Norma egy holdfényes (!) éjszakán a szabadban szeretkezik szerelmével, és mindezt úgy, hogy kilétére nem derül fény. Hát ezt meg hogy a figyfenés bánatba lehet csinálni? És mégis, mindezek ellenére, csak olvastam és olvastam ennek a nőnek a történetét, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet.

Ring of Brodgar, amely része a Világörökségnek.

A regényben rendkívül részletesen olvashatunk Orkney-sziget nevezetessége- iről, neolitikus építményeiről, oly annyira, hogy muszáj volt utána nézni nekem is az interneten, és képekkel is alátámasztani a könyvben olvasottakat. Ha lehetőségem adódna rá, szívesen elutaznék én is erre a gyönyörű helyre.

A könyv minden hibájával együtt egy nagyon szórakoztató nyári olvasmány volt, és bár néhol számomra ugyan már a giccs határát súrolta, mégis mindennek ellenére nagyon élveztem a regény minden egyes sorát. 

Kiadó: Tericum Kiadó

Eredeti cím: Norma Ever After

Fordította: Balázs Laura

Oldalszám: 386

Tovább olvasom...

Doreen Cronin – Harry Bliss: Egy kukac naplója

Gyermekkorom kedvenc könyvei közé tartozott - és tartozik még most is, - a Kis kukac könyv…. aminek anno még le tudtam rajzolni minden képét és betéve tudtam minden szavát.:) Ebből adódóan már magától értetődik, hogy  amikor megláttam az Egy kukac naplója című mesekönyvet, rögtön úgy éreztem, hogy nekem ez kell. Aztán kósza ötletként felmerült bennem az is, hogy lehet, hogy ez a kukacos napló, az előbb említett könyv reinkarnációja lenne (?), de aztán később rájöttem, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, csupán csak annyi, hogy mindkettő a kukacokról szól.

A könyv napló formájában íródott, egy fiatal giliszta szemszögéből. Már önmagában nagyon mulatságosnak tartom azt a tény, hogy egy giliszta naplót vezet, melyben a mindennapi életéről és problémáiról ír. Mint például amikor mélyebbre kellett magukat ásni a családjával, mert elkezdődött a horgászszezon, és az apjuk, mint egy mellékesen megkérdezi őket, hogy hallanak e valamit, furcsa zajt, miközben fölöttük ásnak? Hát ott dőltünk a nevetéstől a gyerekekkel.

"Elkezdődött a horgászszezon.
Mélyebbre ástuk magunkat."

Az illusztrációk nagyon szépek, kellemesek, hosszasan nézegethetők és a mellettük olvasható rövid megjegyzések is nagyon ötletesek és viccesen találóak. Külön tetszett a könyv elején és a végén található pillanatképek, a naplót vezető fiatal kukac életéből, - amik például az "Első nap az iskolában" vagy a "Nyaralunk a Humusz-szigeten" vagy éppen az "Első alagutam" felirattal szerepeltek - ami még hihetőbbé tette mindazt, hogy valóban egy kukac naplóját olvashatjuk.

A könyv nagyon vidám és igazán élvezetes, melyben egyrészről, a giliszták szemszögéből láthatjuk a mi világunkat, másrészről pedig rajtuk keresztül nyerhetünk betekintést az ő életükbe. Ezen felül a könyv, tanító jelleggel is bír, mivelhogy segítségével megismerkedhetünk a giliszták fő jellemzőivel és szokásaival, mindezt nagyon élvezetes és humoros formában. Egyetlen hibájaként csupán csak a rövidségét tudnám felhozni, gyermekeimmel együtt, a szőnyegen hasalva sajnos nagyon rövid idő alatt a végére értünk, de ennek ellenére mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom és biztos vagyok abban, hogy senki nem fog benne csalódni.

A könyv írója Doreen Cronin, számos bestseller gyermekkönyv sikeres szerzője. Szeretném remélni, hogy még több mesekönyvével fogunk majd találkozni a könyvesboltokban.

Kiadó: Tericum Kiadó

Eredeti cím: Diary of a Worm

Fordította: Dudich Ákos

Oldalszám: 36

Tovább olvasom...

Tasha Alexander: Gyöngyként hulló könnyek

Ahogy elolvastam a könyv tartalmát és megláttam a borítóját (!) rögtön felkeltette az érdeklődésemet. 

A történet egy fiatal házaspárról, Emilyről és Colinról szól, akik épp a nászútjukat töltenék Konstantinápolyban, amikor egy gyilkossági ügybe botlanak. Az áldozat egy félig angol háremhölgy, aki Colin egy régi barátjának az elveszetnek hitt lánya volt. Mivel mindketten nyomozóként tevékenykednek így inkább ahelyett, hogy egymás társaságában töltenék a mézesheteik értékes perceit, szenvedélyesen vetik bele magukat a gyilkossági ügy felderítésébe.  A főszereplő kettőjük közül igazából Lady Emily, aki egy igen erős jellemű, intelligens, makacs és kissé kételkedő angol hölgy, ami azért valljuk be, hogy egy nyomozónál igen gyakori és egyben hasznos betegség.

Olvasás közben, a rengeteg visszautalásból ítélve arra a következtetésre jutottam, hogy egy sorozattal van dolgom, amelynek sajnos nem az első részét (hanem a negyediket) tartom a kezemben. Megjegyzem, hogy ezt mélységesen sajnálom.

Topkapi Szeráj

Történelmi szempontból nézve a történetet egy igen érdekes és izgalmas korszakban, az Oszmán Birodalom bukása előtti időszakban játszódik. A regény legerősebb eleme határozottan az egzoti- kus táj, Konstantinápoly. Ol- vasás közben szinte én is ott éreztem magam Törökországban. A szerző meglepően részletesen nyújt betekintést - Emily nyomozásán keresztül - a háremek világába, a háremhölgyek életébe és érzelmeibe. Olyan jól ír a palota és a szeráj életét átszövő intrikákról és cselszövésekről, hogy azt én minden fenntartás nélkül el is hittem neki.  Érdeklődve olvastam a  hamamról, a törökfürdőről szóló részt a regényben, melyet nem tagadom, nekem is kedvem lenne kipróbálni. De ha már itt tartunk, akkor szerintem egy törökországi utazáshoz is meghozza a könyv az olvasó kedvét a rengeteg  konstantinápolyi nevezetesség bemutatásával.

Személy szerint én nagyon szeretem azokat a történeteket, melyekben egy erős egyéniségű nő a főszereplő, aki valamilyen rejtély után nyomoz. Ebben a történetben mindezt meg is találtam egy kis egzotikus környezettel és kultúrával fűszerezve. Az egyetlen problémát csak abban látom, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy az Oszmán Birodalomban egy angol nő csak úgy lófráljon, akár az utcán vagy a palotában, és mindenkinek kérdéseket tegyen fel. De mindezek felett szívesen szemet hunyok, mivel ennek hiányában biztos, hogy nem lenne a könyv ennyire szórakoztató, női detektíves regény, melyben halkan jegyzem csak meg, hogy a fiatal házasok „turbékolása”, kifejezetten tetszett. ;)

Kiadó: Tericum Kiadó 

Eredeti cím: Tears of Pearl

Fordította: Listár Eszter

Oldalszám: 345

Tovább olvasom...