Dorothy Koomson: Az utolsó csepp

Ezt a könyvet már nagyon régen olvastam, mégis csak most jutottam el addig, hogy a vázlataimat kicsit gatyába rázva veletek is megosszam a véleményemet róla eme röpke kis posztban.

A történet két tizenéves lányról szól, akiket azzal vádoltak, hogy megöltek egy tanárt, aki a szeretőjük volt. Ám csak egyikük került börtönbe a gyilkosság miatt, a másikuk szabadon élhetett tovább.

A 15 éves Poppy és Serena egyazon férfiba szerettek bele, aki egyébként Serena tanárja is volt egyben és aki koránál fogva, akár a lányok apja is lehetett volna. Marcus kedves volt és jó megjelenésű férfi, rögtön sikerült elhitetnie a lányokkal, hogy szereti őket és a lányok is elhitték, hogy viszont szeretik őt. De a férfinak volt egy sötét és szadista oldala, ami csak később került a felszínre.
Poppy és Serena nem voltak barátnők, valójában soha nem is ismerték egymást Markus volt az, aki bemutatta őket egymásnak. Csak annyi volt a közös bennük, hogy fülig szerelmesek voltak a férfiba, aki nemcsak lelkileg, de fizikailag is terrorizálta és manipulálta őket... Míg egy éjjel betelt a pohár.

A tragikus esemény után természetesen a lányok voltak az elsődleges gyanúsítottak, akiket a sajtó kíméletlenül meghurcolt és megrágalmazott. A média fagyis lányoknak nevezte el őket, mert a tárgyalás során előkerült róluk egy olyan közös fotó, amin épp együtt fagyiznak. Számomra furcsa mód a tárgyalást követően csak az egyiküket ítélték el, Poppy volt az, aki Marcus megölése miatt börtönbe került, míg Serena szabadon élhette tovább az életét. Sok évvel később, amikor Poppy kiszabadul a börtönből felkeresi Serenát, azzal a céllal, hogy kicsikarja belőle az igazságot, hogy mi is történt valójában azon az éjszakán, de Serena - aki azóta családot alapított és aki még a férje előtt sem fedte fel bűnös múltját - nem emlékszik pontosan a történtekre ennek ellenére magabiztosan állítja, hogy nem ő volt a tettes.

A történet, amit a két lány szemszögéből ismerhetünk meg előre-hátra siklik az időben, így a múlt és jelen történéseit egyszerre követhetjük nyomon, mely írói megoldást én mindig is nagyon szerettem, mert szerintem ez egy tökéletes eszköz arra, hogy az olvasót folyamatos feszültség alatt tartsa. A események többsége főleg a jelenben játszódik, de a két nő visszaemlékezéseiből az olvasó is részletesem nyomon követheti a Marcusszal való találkozásuk folyamatát, hogy hogyan lettek belé szerelmesek, hogyan csábította el majd később hogyan tartotta fizikai és lelki terrorban őket a férfi, aminek a vége tragédia lett.

Sajnos a könyv olvasása közben végig úgy éreztem, hogy az írónőnek nem sikerült maradéktalanul kidolgoznia a sztorit, mivelhogy volt néhány hézag az elbeszélésben. Például elég nehéz volt elhinnem, hogy egy 15 éves lánynál a szülei nem veszik észre, ha eltörött egy-két bordája, vagy épp zúzódásokkal és kék-zöld foltokkal tér haza. Aztán az is furcsa volt számomra, hogy Marcus korábbi áldozatai miért nem voltak jelen a tárgyaláson csakúgy, mint az exfelesége sem, akit számomra érthetetlen mód a bíróság nem is idézett be meghallgatásra. Tulajdonképpen az egész tárgyalásról alig tudtunk meg valamit, csak a végeredményt, hogy Poppyt bűnösnek ítélték és több évre börtönbe zárták. Persze tudom, hogy ebben a könyvben nem ezen volt a hangsúly, ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy mivel igen felszínesen érintette az író ezt a témát meglehetősen sok megválaszolatlan kérdés maradt a végére.

Mindezektől függetlenül élveztem a könyv olvasását, annál is inkább, mivel ez egy nagyon erős hangulatú és letaglózó történet volt, melyben az író egy rendkívül izgalmas és hátborzongató képet festett a szereplők elveszett gyermekkoráról és ártatlanságáról, a manipulálásukról és a szűnni nem akaró bűntudatukról.

Őszintén szólva nagy hatással volt rám ahogyan Koomson megjelenítette a történtek utóhatásait a két nő gondolatain és érzésein keresztül, ahogyan bemutatta, hogy hogyan hatott az életükre és a családjaikra mindaz, ami a múltban történt velük. És hiába is éreztem mindezek miatt lelkileg kissé fullasztónak és megrázónak a történetet egyszerűen nem tudtam letenni és muszáj volt tovább olvasnom, hogy megtudjam mi lesz a vége.

Úgyhogy összességében a hibái ellenére is jó kis izgalmas regény volt ez, melynek egészen a légvégéig magam sem tudtam, hogy a két lány közül, melyikük volt a hunyó, tényleg csak találgatni mertem, de mint később kiderült teljesen feleslegesen, mert az utolsó oldalakon sikerült szépen pofára hullanom.

Dorothy Koomson

Kiadó: Kulinária
Eredeti cím: The Ice Cream Girls
Fordította: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 300

Tovább olvasom...

John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

Azt hiszem, hogy a könyv címe volt az, ami legelőször megfogott; A férj, aki elfelejtette a feleségét. Milyen izgalmasan hangzik, nem igaz? Aztán a fülszöveget is elolvasva csak még tovább nőtt bennem a kíváncsiság a történet iránt, úgyhogy miután John O'Farrell regénye már premier plánban is a radaromon villogott, nem az volt a kérdés, hogy megveszem-e a könyvet, hanem az, hogy mikor tudok majd sort keríteni az elolvasására.

A történet nagyon érdekesen kezdődött. Voughan egy londoni metrón utazva eszmél rá arra, hogy nem tudja, hogy kicsoda, hogy miért van ott, hogy hova megy, és hogy honnan jön. Nem tudja, hogy vajon van-e felesége, gyermeke, barátja és állása. Semmi olyan irat nincs nála, amivel azonosítani tudná magát, így a neve a kora és a címe is mind-mind ismeretlenek számára. Sajnos a legrosszabb az egészben, hogy a kórházba kerülése után - ahol egy ritka amnéziás betegséggel diagnosztizálták -, még egy hét elteltével sem jelentette senki az eltűnését, melyből - megjegyzem jogosan - arra a következtetésre jutott, hogy a kutyának sem hiányzik. Aztán egy nap mégiscsak eszébe jut valami, a legjobb barátja telefonszáma. Gray egy meglehetősen faragatlan pasi, de Voughan megbízik benne, mert legbelül érzi, hogy rá mindig számíthat. A történetben Voughan újra felfedezi az élete elemeit, beleértve a gyönyörű feleségét és két csodás gyermekét, akiket az előző énje elutasított magától. Megtudja, hogy egy középiskolában történelem tanárként dolgozik, aki nem mellékesen a diákok szúrós beszólásainak állandó céltáblája, és hogy tulajdonképpen az egész élete félrecsúszott, mondhatni romokba hever. Voughanban elindul egy folyamat, melyben csatlakozik a régi életéhez, de azt nem úgy folytatja tovább, ahogy azt korábban tette, hanem megpróbál,sőt meg is tanul jobb apa, férj, tanár és ember lenni. Időközben ugyan eszébe jut néhány emlékkép, amik meglehetősen karcosak, de ezeket csak mint külső szemlélő és nem mint szereplő éli át újra. Röviden tehát Voughan egy teljesen új életbe kezd, azokkal az emberekkel, akik mindig is az élete részei voltak.

Igazság szerint van már vagy két hete, hogy befejeztem a könyvet, de sem akkor, sem most nem tudok többet írni róla annál, mint hogy annyira jó ugyan nem volt, mint vártam, de egynek mindenképp elment. Elszórakoztatott sőt mi több, többször meg is mosolyogtatott az író szuper humora és a mindig jó helyen és időben elsütött poénjai, de semmi több. Számomra hiányzott a regényből valami, valami plusz, amitől azt mondom, hogy ez a könyv nemcsak humoros volt, de tartalmas is. Sajnos a karaktereknek nem volt mélysége, a történetnek pedig mondanivalója, úgyhogy őszintén szólva én elég üresnek éreztem az egészet. O'Farrel írása tulajdonképpen egy vidám történet lenne, amely amellett, hogy könnyed volt és gyorsan is olvastatta magát, néhol megrendítő és szomorú is tudott lenni, de hiába, mert mindezek ellenére is számomra a vége unalmassá vált, mondhatni teljes érdektelenségbe fulladt.

John O’Farrell neve egyébként ismerős lehet a magyar olvasók számára, mivel már jelent meg korábban regénye Férfiasan tökéletes címmel az Athenaeum kiadó jóvoltából, de én ennek ellenére mégis csak ezzel a könyvével ismertem meg a nevét. És ha még nem említettem volna jó ha tudjátok, hogy O’Farrell igen komoly stand-upos múlttal rendelkezik, melyre kezdetben erényként, majd miután a stílusa és humora kellően lezsibbasztott már csak hátrányként tudtam tekinteni.

A külföldi borítók közül a legelső tetszik a legjobban, az nagyon ott van. A második is jó, de az összhatás valahogy mégsem nyerő. A többi meg szóra sem érdemes.

John O'Farrell

Kiadó:Cartaphilus
Eredeti cím: The Man Who Forgot His Wife
Fordította: Bárány Ferenc
Sorozat:-
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Diane Chamberlain: Titkok örvénye

Mit is mondhatnék elöljáróban e könyvről….. talán a legfontosabb, hogy egyértelműen nem az alvást elősegítő művek kategóriájába sorolnám.

Noelle, Tara és Emerson már főiskolás koruk óta a legjobb barátnők voltak. Mindent tudtak egymásról vagy legalábbis Tara és Emerson teljesen biztosak voltak mindebben, egészen addig a napig, amíg Noelle öngyilkos nem lett. A két nőt váratlanul érte az eset, nem értették, hogy mi történhetett Noelle-el, mivel semmi depresszióra utaló jelet nem láttak rajta, és semmi olyanról nem tudtak, ami miatt erre a szörnyű elhatározásra kellett volna jutnia. Noelle bába volt, az otthon szülő anyukáknak segített világra hozniuk a kisbabájukat. Mindenki tudta róla, hogy szerette a munkáját, ami nem is munka volt számára, hanem már szenvedély. És azt is tudták róla, hogy egy kissé különc természet volt, de hogy bármitől is szenvedett volna, azt senki nem vette észre rajta. Tara és Emerson bűnösnek érezték magukat, hogy nem látták az árulkodó jeleket. Amikor azonban elkezdtek kutakodni Noelle múltjában, hogy magyarázatot találjanak a történtekre, akkor olyan dolgok láttak napvilágot, melyek után teljesen megváltozott a róla alkotott képük. Miért titkolta el Noelle, hogy korábban már volt terhes? Mi volt az oka annak, hogy már több éve visszaadta a szülésznői engedélyét? És a legjobb barátnőinek miért nem árulta el mindezt? És a számomra legfontosabb kérdés, mi volt abban a levélben, ami az utolsó csepp volt a pohárban és amitől úgy döntött Noelle, hogy végleg eldobja magától az életét. (Amely rész véleményem szerint a könyv Archilles-sarka.)

Szeretem azokat a történeteket, amelyek a mély női barátságokról és kapcsolatoktól szólnak, és a Titkok örvénye pont ilyen volt. Itt is a női szereplőkön és az ők egymáshoz való viszonyukon volt a hangsúly.

A könyv egy nagyon bonyolult és nagyon olvasmányos történet, amely az első oldalaktól kezdve magával sodort. Tarahoz és Emersonhoz hasonlóan én is ugyanolyan vehemenciával és kielégítetlen kíváncsisággal akartam tudni, hogy mi is állt Noelle öngyilkosságának a hátterében. És ugyancsak velük együtt döbbentem halálra, amikor olyan dolgok derültek ki róla, amit álmában sem feltételezne az ember a legjobb barátjáról. Sajnáltam Noelle-t, úgy éreztem, mintha valami irtózatosan rossz csillagzat alatt született volna. Sokszor hozott rossz döntéseket, de soha nem a rosszindulat vagy a szándékosság vezérelte őt ebben. Borzalmas volt végigkövetni és belegondolni abba, hogy hogyan halmozta a hibákat, amik miatt az évek során a lelkét felemésztő fájdalmát és lelkiismeret-furdalását senkivel sem tudta megosztani, legfőképp nem a legjobb barátnőivel. 

Ugyanakkor Taranak és Emersonnak is volt saját élete. Tara nagyon különleges és nagyon szerethető karakter volt. Egy autóbalesetben vesztette el a férjét nem is olyan régen, így a róla maradt emlékek még mindig folyamatosan kísértették. Nehezítette a helyzetét, hogy a tizenéves lányával állandó konfliktusai voltak, aki mindig is az elhunyt apjával volt közelebbi viszonyban, míg az anyjával sajnos sehogy nem tudott kijönni. Rettentő sajnáltam Tarát, nagyon sok csapás érte őt, ami miatt nehéz dolga volt, ennek ellenére mégis az ő karakterével tudtam a legjobban azonosulni. Egyébként a regény valamennyi szereplőjét nagyon szerettem, jól kitalált és megírt karakterek voltak, melynek köszönhetően tényleg valós személyeknek lehetett érezni őket.
A történet egyébként öt személy szemszögéből íródott – Noelle, Tara, Emerson, Grace ő Tara lánya és Anna - ami nekem nagyon tetszett, mert mindig is szerettem a több nézőpontos elbeszéléseket, pláne egy ilyen történetnél, ami tele volt izgalommal és feszültséggel. Az egész regény mozgatórugója a nagy titok felfedezése volt, amely azért is volt nagyon érdekes, mert amikor azt hittem, hogy most már tényleg nem okozhat több meglepetést számomra az írónő, akkor ismét csavart egyet a történeten, én meg csak nem győztem pislogni, hogy mi a fene... míg persze rájöttem, hogy még mindig csak egy apró darabkáját ismertem meg Noelle tekervényes és rejtélyes életének.  

A Titkok örvénye egy lenyűgöző családi dráma, tele kiváló karakterekkel, határozott és dinamikus cselekménnyel, melynek a kibontakozása közben az érzelmek olyan skáláját éltem át, amikről még én magam sem tudtam, hogy képes vagyok. Olyan érzelmi állomásokon vezeti keresztül az olvasót az író, mint az anyai szeretet, a szerelem, a barátság, a megtévesztés és a gyász. Nagyon jó könyv volt, úgyhogy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, és bízom benne, hogy a közeljövőben a kiadó még több Diane Chamberlain könyvvel örvendeztet meg majd bennünket. 

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Midwife's Confession

Fordította: Frei-Kovács Judit

Oldalszám: 424

Engem egyébként a magyar borítója teljesen megtévesztett. Meg voltam győződve arról, hogy ez egy kismamáknak szóló tanácsadó könyv, és mivel ezen én már rég túl vagyok, így nem is nagyon foglalkoztam vele. Csak később jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem.

Tovább olvasom...

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Te a Holdon, én a Földön

Kicsit vegyes érzésekkel tettem le a könyvet az utolsó pár oldal miatt. Egyrészt a történet nagyon tetszett, mivel meglehetősen bizarr és megkapó volt számomra ahhoz, hogy el tudjak benne veszni és folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Másrészt viszont, nem szeretem azokat a befejezéseket, ahol az író nem tesz kerek perec pontot a történet végére, hanem ha csak egy paraszthajszálnyit is, de megadja a lehetőségét annak, hogy mindenki másként értelmezze. (Na az ilyen végektől én teljesen kész szoktam lenni.)

Történetünk Sunnyról szól, aki látszólag egy teljesen normálisnak tűnő csinos és fiatal háziasszony, hosszú szőke hajjal, egy gyerekkel és egy másikkal a pocakjában, no és egy nem mindennapi férjjel, aki nem mellesleg egy zseni. Sunny élete kívülről tökéletes, szinte már irigylésre méltó. Férje Maxon, harminc év körüli, magas és bátor, egy Nobel-díjas tudós. Maxon olyan robotokat épít, amik sírni és nevetni is tudnak. Célja, hogy egy intelligens robotcivilizációt hozzon létre a Holdon, ahova útra is indul, hogy mindezt megvalósítsa. Maxon távollétében Sunny igyekszik fenntartani a tökéletes feleség és anya szerepét, még akkor is, ha az édesanyja haldoklik, a kisfia autista és a terhességének is az utolsó, legnehezebb szakaszában van. Mindez nem is ment neki rosszul, egészen addig, míg egy napon az iskolából hazajövet a fiával autóbalesetet nem szenved. Nem kell rosszra gondolni, senki nem halt meg, még csak súlyosabban sem sérült meg senki, csupán Sunny parókája vitorlázott ki a kocsi ablakán, felfedve ezzel féltve őrzött titkát. 

De kezdjük az elején. Sunny kopaszon született. Mindig is kopasz volt. Se egy szál szempillája, se egy szál szemöldöke nem volt. Édesanyja nem engedte, hogy parókát viseljen, szerinte egyfajta ajándék volt ez a másság a lánya számára és nagyon bosszantotta, amikor az első gyermekével teherbe esve Sunny parókát vett fel. Sunny mindezt azért tette, mert úgy érezte, hogy a parókával tökéletes anya válhat belőle.

Sunny tökéletes anya és feleség akart lenni, Maxon pedig a Holdra akart repülni.

Sunny és Maxon még gyerekkorukban találkoztak egymással és azonnal lelki társara leltek egymásban. Különleges kapcsolat volt az övék. Mély szerelmük kialakulását és a házasságuk emlékezetes mérföldköveit az író filmszerűen, a szereplők emlékképeinek a bemutatásával, a múltban való előre és hátra való ugrálással tette az olvasó számára rendkívül megkapóvá és szemléletessé. Szerettem olvasni ezeket a mozaikszerű emlékképeket, melyeket összeillesztve a könyv végére tökéletes képet kaptunk a szereplők múltjáról, jelenről és a féltve őrzött titkaikról.

Sunny és Maxon története nagyon különleges, csakúgy, mint maguk a szereplők, akik mindegyikének van valami „bibje”. Sunny kopasz, a kisfia autista, Maxon pedig, bár nem hangzik el a regényben, de nagy valószínűséggel Asperger-szindrómában szenved. Talán épp ezért, és a sanyarú gyerekkora miatt került ő a legközelebb a szívemhez. Szívszorító volt arról olvasni,  ahogyan a szülei és a testvérei bántak vele. Megváltás volt számára, hogy találkozott Sunny családjával. De a történet középpontjában nem ő állt, hanem Sunny. Mindketten „mások” voltak, és ezt ők is tudták. Ettől függetlenül mégis olyannak szerették és fogadták el egymást, amilyennek születtek, de Sunnyt ez mégsem tette boldoggá. Nem tudott megbékélni magával, folyamatosan szorongott a kopaszsága, a beteg kisfia, a megszületendő gyermeke, az édesanyja halála és a férje miatt. Abban a pillanatban azonban, ahogy a parókája lerepült a fejéről, valami megváltozott benne. Elindult egyfajta folyamat, egyfajta felismerés és elfogadási vágy maga iránt.

Netzer kiváló mesemondó módjára járja körbe a másság témáját Sunny karakterén keresztül, a barátnőin és az utcában lakó népszerű és szívdöglesztő tévés személyiségen át pedig rámutat arra - szinte az orrunk alá dörgöli -, hogy mindenki visel (ha csak képletesen is) valamiféle parókát.

A regény tele van eredeti ötletekkel és lenyűgöző karakterekkel, és ha Sunnyt és Maxont kezdetben sajnáltam is kicsit, a végére már csodáltam. Nagyon szórakoztató könyv volt, és kissé becsapós, mivel a borítója és a fülszövege alapján egészen más történetre számítottam, de úgy gondolom, hogy a vártnál többet kaptam. Sokkal többet!          
             

Lydia Netzer

                                                                        

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Shine Shine Shine
Fordította: Varga Krisztina
Oldalszám: 382

Tovább olvasom...