Ez a regény először még
nyáron, a kedvenc idegen nyelvű boltomban került a kezembe. Azonnal
éreztem, hogy nekem való, hogy úgy vonz, mint lepkét a fény, mégis
ösztönösen tartottam tőle. A szépirodalom angolul talán meghaladná a
képességeimet, no meg nem olvastam a Papírsárkányokat
sem, márpedig valamiért úgy gondoltam, egy író munkásságával illenék
sorrendben haladni – aztán kiadták magyarul, és fél perc alatt
felülértékeltem minden álláspontomat, mert újra és visszafordíthatatlanul szerelembe estem.
1952-ben, Afganisztán egy szegénységtől és nélkülözéstől terhes
falvában két gyerek alváshoz készülődik. Az apjuk, akit a teremető
elképesztő fantáziával áldott meg, mesét mond nekik, és miközben hallgatják, tudtukon kívül elkezdődik valami, ami örökre megváltoztatja az életüket.
A kislány, Pari és a bátyja, Abdullah kapcsolata meghatóan szoros.
Úgy kapaszkodnak egymásba, mint egy anya a gyermekébe, és ebben van is
valamennyi igazság. Édesanyjuk halála után a nagyobb testvér feladata
lett gondoskodni a kisebbről, amit soha, egy percig sem érzett
terhesnek, így később, amikor a fiú felidézi azokat a dolgokat, melyek
összekötik a kishúgával, újra átéli az összes érzést, amit csak
egymásnak adhattak, minden emléket, amit közösen éltek meg. Az élet
azonban olyan ösvényeket vet eléjük, amikre önszántunkból talán soha nem
lépnének rá, de lelépni róla nincs erejük vagy lehetőségük.
Kacskaringós útjaikat időről időre öntudatlanul keresztezik néhányan,
rokonok, távoli ismerősök és néha még vadidegenek is, de tény, mindenki
hatással van a másikra, és valóban igaz: hat emberen keresztül
ismerhetsz bárkit a világon, Afganisztántól Franciaországon át egészen
Amerikáig.
Már az első fejezet megkérdőjelezhetetlenül belelökött Khaled Hosseini
virtuális karjába. Hamar kiderült, hogy ez nem pusztán szépirodalom –
olyan magasságokba szárnyal a történet, a szavak úgy sodornak, hogy az
szinte felfoghatatlan. Tárgyilagosan mesél, elénk tárja a kapcsolatok
kusza hálózatát, miközben egy percre sem engedi elfelejtenünk azt az
első estét, amikor minden elkezdődött. Néha döbbenten vagy akár
elképedve ismertem fel az összefüggéseket, de ez így volt
jó. Nem sokkol, nem akar felháborítani, vad érzelmeket kavarni,
helyette feltárja az embert magát, a félelmeit, a vágyait, mindent,
amire büszke és azt is, amit szégyell. Ami elsőre megfogott, az a regény
nyelvezete, ezután pedig magával sodort a történet törékeny szépsége.
Lenyűgözött minden egyes történet, és az összes szereplővel képes voltam
azonosulni, még a szélsőségesebbekkel is.
Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi az, amit olvasás közben
éreztem. Kerestem a jó szót, kifejezést, de minél jobban kerestem, annál
kisebbnek látszott az esély arra, hogy megtalálom, ám a végén, teljesen
váratlanul rájöttem. Mintha egy festő úgy készítené el élete fő művét,
hogy közben egyszer sem emeli fel az ecsetét. A szőr végig lágyan
simogatja a vásznat, és a végén a művész egyetlen összefüggő mozdulat
befejezéseként szignálja is azt. Határozottan éreztem, hogy tartunk
valamerre, mindegy, hogy az adott pillanatban láttam-e annak értelmét.
Egyik eseményből jött a másik, néha szorosabb, néha lazább kapcsolatokat
mutatva az összképpel. Hiába tetten érhető a pókhálószerűen szerteágazó
kapcsolatrendszer, a különböző történetek gyakran mégiscsak egy
bizonyos ponton keresztezik egymás. Olyan párhuzamosan haladó életek,
amik a végtelenben találkoznak. Több emberöltőn, több életen keresztül
is, ha kell. Az ötvenes évek végén induló regény egészen napjainkig
vezet el, több ember életét alapul véve. A helyszínek, a személyiségek
váltakoznak, de mindenki maga ítéli meg a saját történetét.
Vannak pillanatok, amikor akaratlanul is újraértékeljük az addigi
életünket. Így történt ez az én esetemben is: mindig arról álmodtam,
hogy egyszer majd író leszek, s szilárdan hittem abban, hogy tehetséges
vagyok. No nem állítanám, hogy tökéletes lennék, de mondjuk úgy, jó
alapanyag, aztán jött ez a könyv, és rájöttem, nagy valószínűséggel
sosem leszek hivatásos író. Senki sem fogja összegyűjteni a könyveimet,
nem lesz életművem, nem lesznek elismerő kritikáim, és érdekes módon ez
már nem is fontos. Ha így nem megy, akkor nem is akarom. Ez a fajta
kohézió a szavak között nem is írás, nem mondatokká, bekezdéseké,
fejezetekké áll össze, hanem egy gigantikus méretű gondolattá, amit fura
mód mindig más és más folytat. Gyakran változik a nézőpont, a beszéd
jellege, a beszéd személye, száma, de a gondolat egy és ugyanaz.
Szimplán varázslatos.
Néha szenvtelen, nem kavar égető érzéseket, inkább csak beeszi magát a
bőröd alá, és csendesen vár, hogy felismerd: ott van. Ártatlan
gyermekként hozzád ér, kicsi vékony ujjaival rábök a kulturális és
generációs különbségekre, és hagyja, hogy magad vond le a konzekvenciát.
Khaled Hosseini nem zárta le precízen a történetet,
mert az nem is igényli a sterilitást, az élet ugyanis ilyen. Egy-egy seb
néha elfertőződik, tetanuszt és tisztítást igényel, s vannak, amelyek
heget hagynak maguk után, de viseljük őket. Magunkkal hordjuk, akárhova
kerülünk. Nem mondhatom, hogy ebből a szempontból különböznék a könyv
szereplőitől, ahogy más sem, mindenki magában hordja a láthatatlan
sérüléseit, és mégis, ha engedjük, elvisznek egy elképesztő közös
utazásra, ahol a hegyek tényleg visszhangozzák mindazt, amint néma
tanúkként láttak. Köszönet érte!
10/10
Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft
Fordította: Nagy Gergely
A szerző mondta:
"Regényeimnek visszatérő központi eleme a család. Korábbi műveim
lényegében az apaságról és az anyaságról szóló történetek voltak. Új
könyvem is egy többgenerációs családregény: ezúttal fivérek és nővérek
állnak a középpontban, az ő szeretetük, sérelmeik, csalásaik,
becsületük, és egymás iránti önfeláldozásuk. Örömömre szolgál, hogy
megoszthatom ezt a regényt az olvasókkal."
Khaled Hosseini
Olvassatok bele:
Az az írás megjelent más az ekultura.hu-n is, tehát a hasonlóság nem a véletlen műve.
Olvassátok el, mint gondolt a könyvről
Kelly és Szilvamag.
