A vér énekét viszonylag hamar, a megjelenés után majdnem közvetlenül olvastam, mégpedig nem másért, mint a borítóval kapcsolatos botrány miatt. Mindenképpen listás volt, csak mondjuk nem azonnal került volna sorra.
Én azon tábort erősítettem, akinek már a borító első változata is tetszett - bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez egy jelent a könyvből -, de egyértelműen más volt, mint az amerikai semmitmondó tucatborító - erről a kategóriáról különben egész hosszan elmélkedtem, a fantáziátlan borítóknál ugyanis nincs rosszabb.
Vaelin Al Sorna tíz éves, amikor az apja elviszi a Hatodik Rend kolostorába, ahol évekig tartó harci kiképzést kap. A próbák során az életét is kockára teszi, ahogyan minden társa, és megtapasztalja a vér énekét is, azt a rejtélyes erőt, ami segíti a veszélyes helyzetekben. Majd eljön az idő, amikor valós harcokban kockáztatja az életét, és férfivé ért harcos felejthetetlen leckét kap a politika sötét oldaláról.
A hivatalos cikkek, értékelések mind valami gigantikus, epikus fantasyt ígértek, és hajlok arra, hogy így utólag igazat adjak nekik.
A világfelépítése, a karakterek ábrázolása, folyamatos fejlődése, a részletekbe hajló aprólékos kidolgozás már-már szokatlan alaposságra utal a fantasy világában. A felváltva haladó fejezetek, melyek közül egy a múltban, egy a jelenben folyik, egyáltalán nem szokatlanok, azonban a teljesen megváltozott nézőpont az, mert az egyikben Vaelin a mesélő, a másikban őt ítélik meg, és nem feltétlen hízelgő módon. Olyan ez, mint egyazon érme két oldala, és nekem ez a fej vagy írás váltakozás meglepően új volt. De szerettem.
Minden háborúban vannak győztesek és vesztesek is, és mindig attól függ a látásmódunk, hogy melyik oldalon állunk. Itt pedig nem tudunk nem beleérezni mindkét oldal helyzetébe, mégis világosan látszik, hol érnek össze az álláspontok, és mikor változnak lassan-lassan a dolgok.
Az olvasóval ellentétben a másik fél nem értesül mindenről, és ez megint csak furcsa, mintha a mesélő szándékosan visszatartana információkat az elől, akinek a véleménye később sokat nyomhat a latba. Mintha nem érdekelné, mit gondolnak róla, és valószínűleg ez így is van. Nem számít, hogy mit gondol róla, mi pedig mégis tudunk mindent. Kicsit tudathasadásos állapot, de érdekes.
A fiúból férfi válik, miközben rengeteg dolgot élt meg, ami alapvetően változtatja meg a világnézetét, és sok dologról kiderül, hogy nem úgy volt, mint ahogyan ő gondolta. Így aztán úgy sem, ahogyan mi gondoltuk, és épp ez ennek az aprólékosságnak az előnye - még akkor is, ha az írónak igen munkás -, mi is együtt változunk és igen, régóta most először lep meg valami.
Hogy ez most azért van, mert jobban beleéltem magam, vagy mert ennyire jól van megírva, nem tudom, élveztem.
A borító különben valóban egy jelenetet, a kevés szép és békés jelenet egyikét ábrázolja, és ezzel a tudattal még szebbnek találom. Mert már olvastam, mert már nem csak egy kicsit mangásra vett, Sánta Kira által készített grafikus munkát látok benne, hanem egy részt a könyvből.
Egyébiránt a fordítás is szép, gördülékeny, igazán olvasmányos, nagyon gyorsan haladtam vele. Mindkettő szép munka.
A stílusról, nos a könyv jó, nagyon, sőt meglepően jó. Tökéletes? Nem. Annak kell lennie? Nem. Ha megnézzük, hogy ez Ryan első könyve, és már milyen vélemények születtek róla, hányan és mennyire élvezték az olvasását, igazán megbocsájthatjuk azokat az apróságokat, amik igazából nem zavaróak, még csak nem is hibák, csak éppen feszesebbé tehették volna a könyv történetét. Viszont ilyenkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindennek lesz később jelentősége.
És persze felbukkan egy pár klasszikus fantasy fogás is, mégsem érzem elcsépeltnek, sőt! Rám kifejezetten pezsdítőlege hatottak.
Nem olyan brutális és trágár mint Lawrence, de legalább annyira kendőzetlen, és nem is könnyed mint Sullivan, mégis átjárja valami fanyarkás kis humor, ami azért furcsa, mert talán egy helyen nevettem el magam, de többször mosolyogtam, miközben semmi vicces nem volt abban, amit olvastam. Egyszerűen csak szerettem, és ezért már tudom, mit kap a bátyám! Szegény, mindig olyan könyv jut neki, amiket én nagyon szerettem. Elvégre valahonnan származik az ízlésem, aminek most issza meg a levét, bár nem igazán tiltakozik.
A pontozás... Nos ez kemény dió, mert nehéz a döntés 9 és 10 pont között. Sokszor megkapom, hogy nem olvasok rossz könyveket, ami nem igaz, csak eleve nem olvasok olyasmiket, amikről tudom, hogy nem az én stílusom, és semmiképpen nem veszek a kezembe olyan könyvet, ami nem keltette fel az érdeklődésemet. Az sem frusztrál, hogy ha erre 10-et adok, hogyan fogom értékelni a következő részt, főleg ha fejlődik. Amikor pontozok, egy adott pillanatnak megfelelően teszem, és amit ma 10-nek érzek, lehet holnap csak 9. Szóval nem tudom...
Valahol a kettő között van, de feles pontokat adni, megint nem szeretek. Kezdetben, még ilyen 7.8-as pontokat is adtam, mert szabályszerűen számoltam, hogy mi mennyit ér nekem, de ugye erről már leszoktam, és A vér énekét valóban nagyon jónak találtam, még akkor is, ha magáról az énekről nem sok dolog derült eddig ki, viszont ez egy újabb ok, hogy várjam a következőt. Mert várom.
Eddig nálam valóban az év fantasyje, méghozzá korrekt fejlődéstörténettel, szilárd alapokkal, határozott elvekkel, aprólékos csatajelenetekkel, kidolgozott jellemekkel és ábrázolással. Élveztem az első mondattól az utolsóig, mert egy igazán nekem való trilógia első kötete, ami nem hanyagolja el a kezdeteket sem, így nem éreztem hiányát semminek. Az író sem ránt elő nyuszikat a kalapból - gyilkos fajtákat sem -, és azt sem várja el, hogy félmondatokból kitaláljunk dolgokat. Nekem az egész tökéletesen összeáll, és működik. Szimplán csillagos ötös.
10/10
Magyar kiadó: Fumax Kft., akiknek ezúttal is köszönet a könyvért
Fordította: Matolcsy Kálmán
