Ahogyan néhányan magába a szerelembe, úgy én az olvasásba vagyok szerelmes. Alighanem soha ki nem elégíthető reménytelen rajongás ez, mert sok a jó könyv, nekem pedig egyre kevesebb időm jut rájuk. Azonban létezik néhány darab, amit újra és újra elolvasok, olyan lelkesedéssel, mintha most kezdenék bele először. Képes vagyok rácsodálkozni minden sorára, és engedem, hogy elragadja a képzeletem, vele pedig a szívem is. Tizenhárom évesen már rég magam válogattam össze a polcom tartalmát, és abban bizony volt minden, a Drakulától kezdve Agatha Christie-n át a Jane Eyre-ig bezárólag gyakorlatilag bármit elolvastam. Azt is bevallhatom, néha csak úgy találomra csentem el a szüleim vagy a bátyám gyűjteményéből egy-egy példányt. Edmondo De Amicis művét azonban a nagynéném adta a kezembe, és a borító egyből elvarázsolt. Egy kisfiút láttam az elején, aki az iskolapad tetején ült, kezében valami füzettel, és a zöld háttéren mindenféle fekete hosszanti és kacskaringós vonalak futottak, no meg rengeteg paca. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de szerelmem tárgya egyből megszólított. Alig vártam, hogy belekezdjek, és akármilyen furcsa, valahányszor a borítóra nézek, ugyanezt a sürgetést érzem még ma is.Enrico Bottini Torinóban kezdi a harmadik elemit ötvenhárom másik osztálytársával egyetemben. A Baretti-iskola fiúk számára fenntartott intézmény, egy osztályban a diákok életkora kilenc és tizennégy év közé esik. Különböző a családi és az anyagi hátterük, akad köztük testi fogyatékos és betegség miatt későn kezdő, van, akit a mamája egyedül nevel, az egyik fiú nem beszélget senkivel, egy másikat pedig ver a papája. Néhányan az édesapjuk nagyobb ruháit hordják, páran csinosak és mindig jól fésültek, sokan besegítenek a szüleik munkájába. Néhányan példásan tanulnak, páran csupán lógatják a lábukat. Olyanok, mint más gyerekek, azonban külön sorsot hordoznak, Encrico pedig lassan megérti őket, képes lesz csodálni az emberi kitartást és odaadást, s mivel mindent jegyzetel, rajta keresztül mi is így teszünk. Egy tanév története ez, ami során rengeteg dolog történik a fiúkkal. Többek között megismerik a barátság erejét, találkoznak a halállal, az egész élettel és annak szinte az összes pillanatával. De nem csupán a bejegyzésekre támaszkodhatunk, Enricónak gyakran ír levelet valamelyik családtagja és a tanár bácsi minden hónapban új történetet mesél. Ezekben gyerekek hajtanak végre fantasztikus tetteket, így színesítve a napló tartalmát, amit már amúgy is szétvet a rengeteg érzés és hangulat.
Amikor először kinyitottam a keménytáblás könyvet, a papírborítóján azt olvastam, hogy az író haditudósítóként kezdte pályafutását, és több elbeszélést is írt, mire 1886-ban megjelent a Szív. Akkor arra gondoltam: az szörnyen régen volt. Tizenévesen, a 1990-es évek elején elképzelni sem tudtam egy olyan könyvet, amit több mint száz éve írtak, és még érdekel is. A vonzódásban azért nyilván sokat segítettek Gaál Éva kedves rajzai is, nagy szemű, göndör hajú, kerek arcú, figyelmes fiúcskákról. Az azóta eltelt számtalan évben rendszeresen visszatértem Enrico magható életéhez. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy ez már-már csöpögősen szentimentális, de aztán csak belekezdek megint. Léteznek olyan oldalak, ahol szinte emlékezetből szorul össze a torkom vagy lábad könnybe a szemem, és a legkülönösebb, hogy nem találok ebben semmi kivetnivalót.
A naplóregények sajátossága, hogy feltárja az érzelmeket és közvetlenebb stílusa miatt közelebb hozza a szereplőket, de a Szív ezeken kívül még tanít is. Nagyon komoly témákat feszeget, de végig van benne valami meghatározatlan báj és szelídség. Szinte minden fejezet tanulságot hordoz Enrico számára. Hálát érez, amiért nem szenved szükséget, és felismeri, mi a tisztelet és büszkeség. Szülei a mások iránti szeretetre és kötelességtudatra tanítják, míg az osztályfőnöke történeteiből megismeri az önfeláldozást és hazaszeretetet. A regény örök érvényű erkölcsi alapokat fektet le, amiket egy kisfiú szemén keresztül nézni akkor is megható, ha a jelenben történik és nem a XIX. században.
Itt szeretném megemlíteni, mennyire szeretem ezt a fordítást, jóllehet 1912-től 2011-ig több mint tizenöt különböző kiadást élt meg, és számos fordítója is akadt (úgymint Zigány Árpád, Radó Antal és végül Székely Éva). A szöveg kimondottan szép, igényes és hemzseg azoktól a szavaktól, kifejezésektől, amitől kicsit a régmúltban érezhetjük magunkat, mégis olyan a nyelvezete, amit egy gyerek is könnyűszerrel megérthet, elvégre ez ifjúsági irodalom, mégpedig a kilenc és tizenhárom év közötti korosztálynak ajánlva. Könnyen olvasható, kerek mondatokból áll, amik engem folyton magukkal ragadnak.
Az eddigiekből nyilván kiderült, mennyire szeretem ezt az elbűvölő történetet, telítve olyan alapigazságokkal, amelyeket soha nem lenne szabad elfelejtenünk, és a mai korban kiváltképpen fontosak lennének. Talán sokan félnek a szépirodalmi jelzőtől, de ennél csodálatosabb könyv kevés akad. Az igazi varázsa abban rejlik, hogy akárhányszor is vesszük kézbe, mindig képes újat nyújtani. És ha bárki is kételkedne mindabban, amiket itt leírtam, gondoljon arra, nem véletlenül jelenik meg rendszeres időközönként, ahogyan az is tény, meglehetősen nehéz újonnan beszerezni. Igazán szerencsés az, aki antikváriumokban fellel belőle egy jó állapotú, ráadásul illusztrált példányt. Félve mondok ilyet, de akkor is igaz: kötelező darab.
10/10
Magyar kiadó: Móra Könyvkiadó
Fordító: Székely Éva
Heti kettes: