Közeledik a Star Trek harmadik része, aminek kapcsán elméláztam a közelmúltban látott néhány filmen. Azaz egyetlen egyen, de az bőven elég is volt. Már kifejtettem, nagyon tömören, mi volt a bajom a Star Wars 7. részével - Németh Beatrix néven megtaláljátok -, de ha újra össze kéne foglalnom, azt mondanám, nagyjából a történet kétharmada, azaz majdnem minden. Pedig olyan gyönyörűen elterveztem, hogy az ünnepek alatt letolom újra az egész szériát - még akkor is, ha az utolsó ismétlés óta nem telt el fél év sem -, és a féktelem öröm helyett minden ismerősömtől, mindenkitől, akik az én korosztályomból került ki (jó, azért néhány fiatalabbtól is), azaz 35-45 közötti, ráadásul elkötelezett rajongó, a tulajdon gondolataimat hallottam vissza.
Sokan azok közül, akik most huszonévesek, nem érti, nem is érthetik, mit jelent nekünk Lucas sci-fi szüleménye, nem csak kultikus lett, ezen nőttünk fel, kalózfelvételeken néztük és videómozikban, egysíkú alánarrálással, néha német nyelven. Az átkosban gyereknek, tininek lenni még csak nem is hasonlított arra, ami ma van. '83 tájékán még színes tévénk sem volt, nem hogy videónk - A DVD még nem létezett -, és hétfőnként adás sem. Egyébiránt összesen két csatorna volt, meg néha egy cseh adó, ha jól tekertük az antennát. Amikor gyerek voltam, ezekről a különbségekről beszéltek az öregek oly felsőbbségesen, amit hallgatni is szörnyű volt, erre most hirtelen megértettem! Az egy egészen más világ volt, és mivel az utolsó rész megjelenése idején csak hatéves voltam, moziban nem láthattam, mégis ismerem, szeretem és rajongom érte.
2015. december 27., vasárnap
2015. december 24., csütörtök
Békéset és boldogot!
Időhiányában rövid és tömör leszek: Nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, a kedvetleneknek pedig még inkább!
Így, a vacsorán túl és a gesztenye torta megvágása előtt csuda rózsás a hangulatom, nektek sem kívánok mást, csak csendes, békés és boldog napokat az év hátralévő időszákára, és azon is túl!
Így, a vacsorán túl és a gesztenye torta megvágása előtt csuda rózsás a hangulatom, nektek sem kívánok mást, csak csendes, békés és boldog napokat az év hátralévő időszákára, és azon is túl!
2015. december 20., vasárnap
He Named Me Malala
Akkor olvastam Malaláról először, miután a tálibok fejbelőtték, és Angliában kezelték. Elborzadtam a gondolattól, miként lesz egy gyerekből az eszme halálos ellensége, de bevallom, ezen a ponton kikerült a figyelmem középpontjából, mert arra gondoltam, ha túl is éli, élő mártírjává válik az ügyének. Aztán már csak arra eszméltem, hogy továbbra is kiáll, beszél, harcol a nők, lányok, és gyerekek jogaiért. Mire térült-fordult, megjelent egy könyve, megszámlálhatatlan talk showban szerepelt, szinte az összes jelentős vezető fogadta, és azok is, akiket itthon mi nem ismerünk. Megnyerte a Nobel-békedíjat, az alapítványával azon dolgozik, hogy minden lány, és minden gyereket megillessen a tanulás lehetősége, hiszen a nyomorból, kiszolgáltatottságból, elnyomásból kivezető út oktatással van kikövezve.
A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával, Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.
A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával, Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.
2015. december 15., kedd
Teaser kedd #149
Őszintén megvallva, pokolian fáradt vagyok, ezért az olvasás gondolat ahogy megszületik, szinte egyből el is hal. Mivel alig-alig köt le valami, hosszas meggondolás után kezdek bele bármibe is. Persze akadnak kivételek. Pokolian nehéz ellenállni egy jó ifjúsági regénynek, főleg, ha egy olyan sorozat következő része, ami már bebizonyította, érdemes a figyelmemre.
A magyar megjelenéseket egyre kevésbé követem, de azt tudom, hogy a széria első része már megjelent itthon - talán a második is -, viszont ha karácsonyra keresetek könyvet egy érdeklődő, kalandokat kedvelő 9-13 évesnek, szerintem tökéletes választás A sikító lépcső esete.
"Maybe it's my natural style he envies, maybe my boyish charm."
"Or it could be the fact you once stabbed him in the bottom with a sword."
Jonathan Stroud: The Whispering Skull
2015. december 13., vasárnap
Mark Lawrence: Bolondok hercege (A vörös királynő háborúja #1)
Mindenkit kérdezgettem, milyen az új trilógia, és az összes kérdezett készségesen beismerte, teljesen más, mint A széthullott birodalom volt. Volt, akinek jobban tetszett, akad, akinek kevésbé, de nagyjából abban kiegyeztek, nem volt rossz. Ennél a pontnál döntöttem végleg úgy, mások véleménye engem aztán nem érdekel, majd eldöntöm magam.
Jal a rettegett vörös-királynő unokája, azaz egy herceg. Annak se nem előkelő, se nem bátor, de még csak nem is áll előkelő helyen. A titulusa mindazonáltal arra jó, hogy behízelegje magát különböző nők lábai közé, de arra már kevés, hogy eltöröltesse a rengeteg, felhalmozott adósságát. Fizetni nem tud, folyton menekülnie kell valami vagy valaki elől, talán ezért vetemedik arra, hogy Snorrit, a viking harcost felhasználva kis anyagi haszonra tegyen szert.
A dolgok ezen a ponton némileg felbolydulnak, mikor nagyanyja titokzatos tanácsadója, a Néma Nővér varázsa összekötik őket, ezért kénytelenek közösen útra kelni.
Volt némi fogalmam arról, hogyan ír Lawrence, ezért persze élt némi elvárás a fejemben, de ezt hamar felülírta a felszabadult szórakozás. A két főhőse, Jorg és Jal nem is lehetnének messzebb egymástól, de néhány közös dolog mégis akad bennük. Egy világban, egy időben élnek, hercegnek születnek, az útjaik akaratlanul is keresztezik egymást, a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyikük sem túl hűséges. Nagyjából ennyi.
Jal a rettegett vörös-királynő unokája, azaz egy herceg. Annak se nem előkelő, se nem bátor, de még csak nem is áll előkelő helyen. A titulusa mindazonáltal arra jó, hogy behízelegje magát különböző nők lábai közé, de arra már kevés, hogy eltöröltesse a rengeteg, felhalmozott adósságát. Fizetni nem tud, folyton menekülnie kell valami vagy valaki elől, talán ezért vetemedik arra, hogy Snorrit, a viking harcost felhasználva kis anyagi haszonra tegyen szert.
A dolgok ezen a ponton némileg felbolydulnak, mikor nagyanyja titokzatos tanácsadója, a Néma Nővér varázsa összekötik őket, ezért kénytelenek közösen útra kelni.
Volt némi fogalmam arról, hogyan ír Lawrence, ezért persze élt némi elvárás a fejemben, de ezt hamar felülírta a felszabadult szórakozás. A két főhőse, Jorg és Jal nem is lehetnének messzebb egymástól, de néhány közös dolog mégis akad bennük. Egy világban, egy időben élnek, hercegnek születnek, az útjaik akaratlanul is keresztezik egymást, a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyikük sem túl hűséges. Nagyjából ennyi.
Címkék:
A vörös királynő háborúja,
betűfalás,
fantasy,
Mark Lawrence
2015. december 3., csütörtök
Bridge of Spies - Kémek hídja
rendező: Steven
Spielberg
forgatókönyvíró: Matt Charman, Ethan Coen, Joel Coen
operatőr: Janusz
Kaminski
zene: Thomas
Newman
producer: Marc Platt,
Steven Spielberg
vágó: Michael
Kahn
szereplő(k):
James Donovan: Tom Hanks
Mary Donovan: Amy Ryan
Francis Gary Powers: Austin Stowell
Rudolf Abel: Mark Rylance
Wolfgang Vogel: Sebastian Koch
Allen Dulles: Peter McRobbie
Carol Donovan: Eve Hewson
Blasco: Domenick Lombardozzi
Williams: Michael Gaston
Doug Forrester: Billy Magnussen
Thomas Watters: Alan Alda
Már az első előzetes elkapott. Főleg azért, mert tudtam arról, hogy valós eseményeken alapul. Lehettem vagy 18 éves, mikor valahol olvastam - már fogalmam sincs, hol -, hogy a hidegháború közepén lelőttek egy amerikai lopakodógépet a Szovjetunió felett. Nagy csinnadrattával elítélték a pilótát, majd kicserélték egy lebukott kémre. Megveregettem a vállam a jólértesültségem miatt, mégis csak megéri ennyit olvasni, aztán készültem a bemutatóra.
Rudolf Abel már egy ideje az FBI érdeklődési körébe került, idő kérdése, mikor tartóztatják le. Megőrizve az igazságosság látszatát felkérik James Donovant, egy jó nevű biztosítási védőt, legyen a férfi ügyvédje. Azt persze senki sem gondolta komolyan, hogy ugyanúgy teszi majd a dolgát, ahogyan más esetben is tenné. A közvélemény hamar a jogász és a családja ellen fordul, és természetesen elveszti a pert is, de annyit azért sikerül elérnie, hogy védencét ne végezzék ki.
Amikor egy amerikai pilótát kémkedés vádjával elítél a szovjet bíróság, a politika és nemzeti érdekek kerekei mozgásba lendülnek, és Donovanra vár a feladat, hogy a nemlétező tárgyalóasztalhoz üljön.
2015. november 29., vasárnap
Larry Crowne, avagy bármikor kirúghatnak, de nem biztos, hogy ez baj
rendező: Tom Hanks
forgatókönyvíró: Tom Hanks, Nia Vardalos
zeneszerző: James
Newton Howard
operatőr: Philippe
Rousselot
producer: Gary
Goetzman; Tom Hanks
vágó: Alan Cody
szereplő(k):
Larry Crowne: Tom Hanks
Mercedes Tainot: Julia Roberts
Talia: Gugu Mbatha-Raw
Dean: Bryan Cranston
Frances: Pam Grier
Eli: Sarah Levy
Dell Gordo:Wilmer Valderrama
B'Ella: Taraji P. Henson
Dr. Matsutani: George Takei
Rendszerint ezek a darabok nem az én filmjeim, de most mit mondjak, a belső nőcim lecsapott rá. Bár eredetileg a Philadelphiát terveztem újranézni, Tom Hanks és Julia Roberts együtt megvettek kilóra.
2015. november 21., szombat
Rick Riordan: The Throne of Fire (Kane Chronicles #2)
A Kane Chronicles első része bebizonyította, hogy érdemes folytatni. Ahogy azt is, hogy hiába olvastam rengeteg ifjúsági regényt - közepeseket, jókat, kiválóakat -, Rick Riordan szintjét nagyon-nagyon kevesen ütik meg. Mint egy gyerek, úgy várom az újabb híreket, és most például már azért izgulok, hogy az új szériájának első része, a Magnus Chase and the Sword of Summer olcsóbb kiadása mikor lesz végre elérhető?! Heszen ha a római, görög és egyiptomi mitológiát ennyire varázslatos módon volt képes regényekbe rejteni, ugyan miféle csodát művelhet a Skandináv istenekkel? No de, ha már egyiptomiak...
Sadie és Carter összegyűjtik a fáraók leszármazottait, és kiképzik őket az eljövendő harcokra. Nagy feladat ez két tinédzsernek, még akkor is, ha akadnak segítőik. Ráadásul a fejük már nem Széth miatt fáj, Apóphisz sokkal nagyobb veszélyt jelent az égész világra nézve. Az egyetlen reményük az lehet, ha felébresztik Rét, a napistent. Csakhogy ehhez előbb meg kell találniuk, és a jelek nem túl kecsegtetőek. Mégis merre keresnétek egy eonok óta szunyókáló, hova tovább halott főistent?
Sadie és Carter összegyűjtik a fáraók leszármazottait, és kiképzik őket az eljövendő harcokra. Nagy feladat ez két tinédzsernek, még akkor is, ha akadnak segítőik. Ráadásul a fejük már nem Széth miatt fáj, Apóphisz sokkal nagyobb veszélyt jelent az égész világra nézve. Az egyetlen reményük az lehet, ha felébresztik Rét, a napistent. Csakhogy ehhez előbb meg kell találniuk, és a jelek nem túl kecsegtetőek. Mégis merre keresnétek egy eonok óta szunyókáló, hova tovább halott főistent?
Címkék:
angol,
betűfalás,
fantasy,
Ifjúsági,
Rick Riordan,
The Kane Chronicles
2015. november 17., kedd
Teaser kedd #148
Jó, tudom! Rég írtam, és még régebben jöttem új Teaser keddel, viszont mindennek eljön az ideje. Leginkább akkor, amikor elérkezik, ebben az esetben éppen most. Őszintén szólva kicsit már hiányzott, de vannak dolgok, amire érdemes várni. Ez az én véleményem legalább is, és most nem arra gondolok, hogy ti vártatok rá, hanem én vártam olyan könyvre, amiről érdemes írni.
Eredetileg Az ördög egyetlen barátja lett volna a soros, csak hát felháborítóan rövidre sikerült, egy napig ha kitartott, így nagy duzzogva kénytelen voltam mást választani.
Eddig jól állok, mert az eheti választottam már az első oldalakon megnevettetett, és bár eredetileg nem ezt vártam az írótól - sokkal inkább valami nagyon véreset és kedveset -, nincs ellenemre ez sem. No meg még így az elején tartva gondolhatok arra, majd megjön az a hegynyi lekaszabolt holttest, brutalitás és csata.
Ha az illető, akit le akartál ütni, olyan modortalan, hogy nem nyaklik össze, jó, ha van tartalék terved. Eldobtam, ami a vázából a kezemben maradt, sarkon fordultam és menekültem.
Mark Lawrence: Bolondok hercege
2015. október 31., szombat
A fém csókja
Még a levegővétel is komoly fájdalmat okozott, folyamatosan szúrt az oldala, és sebesen kapkodott levegő után. Az üres csarnok sötét és üres volt, a hatalmas tér felerősített minden hangot. Úgy hallotta önmagát, mint valami gőzfűrészt. A tetejében még a keze is remegett, és a térdei alig tartották. Annyira sietett, amennyire csak tudott. Egyáltalán nem csoda, hogy ennyire kikészült, nem szokott hozzá a futáshoz. Hiába, genetikailag nem alkalmas rá a rövid lábaival. Alacsony volt és gömbölyű, azt mondták róla a háta mögött: könnyebb átugrani, mint megkerülni. Kár lenne tagadni, a tényekkel ugyan lehet vitatkozni, ámbár teljesen felesleges.
2015. október 18., vasárnap
Mi a csuda van mostanában az emberekkel? (Variálós vasárnap #38)
Mi a csuda van mostanában az emberekkel? A kérdés szigorúan költői ugyan, de jelentkezzen, aki érti ezt a világot! Mert én egyre inkább nem találom benne a helyem. A napok kétharmadában úgy érzem, megérett a pusztulásra, a maradékban pedig megzavarodva örömködöm és hitetlenkedem.
Vegyünk egy átlagos példát! Csütörtökön épp hazafelé bandukoltam, meglehetős nagy kitérővel, hiszen dolgom akad a város több pontján is. Már fél hét is elmúlt, egyre erősebben éreztem, hogy korog a gyomrom, ezért vettem egy szendvicset a Múzeum körúti bioboltban. A Kálvin téren sétáltam át, az eső szépen csepegett, ezért felhúztam a kapucnimat. S miközben három táska himbálózott a vállamon, fél kézzel próbáltam kibontani a szendvicsemet. Na, ekkor láttam meg, hogy egy csapatnyi ember táblákkal álldogál a metró felüljárójánál.
Emberek transzparensekkel bennem nem ébreszt kellemes emlékeket, tehát oda sem figyelve, hosszú léptekkel, ráérősen sétálva haladtam a körút felé. A szemüvegemet otthon hagytam, ezért már egész közel értem, mire el tudtam olvasni a feliratokat: Ingyen ölelés! - szólt a hirdetmény.
Nem vagyok érintett! Szóval nem is aggódtam, annyira a kijáratra koncentráltak, hogy gondoltam, simán elslisszolok mögöttük, amikor váratlanul egy idősebb hölgy, a tábláját mutogatva elém ugrott. Kicsit meglepődtem, ezért reflexből eltettem a szendvicsem, és a szélesre tárt karok meglapogattak. Fél pillanatig tartott, aztán további szép estét kívántam az ölelgető lelkületű aktivistának, ő megfogta a két karomat váll alatt, megszorította, és azt mondta: Szebb veled a világ!
Legalább ebben egyetértünk, gondoltam szerényen, mosolyogva elsétáltam, de azért két lépés után ellenőriztem, hogy megvan-e a pénztárcám.
A kérdés inkább úgy hangozna: Mi a csuda van velem? A társadalom 2/3-a úgy éli az életét, hogy fogalma sincs arról, mi zajlik a szeme előtt. A maradékot változó aranyban teszik ki a katasztrófaturisták, és a segítő szándékú szamaritánusok. Midig van egy jó ügy, amiért érdemes harcolni, amiért fel kell emelni a hangunkat, és miközben lelkes szószólója vagyok ezen eseteknek, afféle íródeákként viszem a híreket, vannak helyzetek, amiket én sem látok meg. Nem segíthetek mindenkinek, nyugtatgatom magam, és valahol ez igaz is, de miért nehéz azt elhinnem, hogy ismeretleneknek jól esik ismeretleneket ölelgetni az utcán?
Talán mert többet halljuk az ellenkezőjét.
2012-ben, sok százezer vagy millió társammal együtt izgatottan vártuk A sötét lovag trilógia befejező részét, a Felemelkedést. A film nem volt tökéletes, fél órát kivágtak belőle a premier estén bekövetkező vérengzés miatt. A 12 halálos áldozat közül négyen olyan férfiak voltak, akik a barátnőjük életét mentették. Lenyomták őket a földre, eléjük vetették magukat, tették mindet reflexből, nem gondolva a következményekre.
Nem tudom, mit tennék hasonló helyzetben, képes lennék-e ösztönből megmenteni azt, aki velem van, vagy visítva menekülnék inkább? Mitől lesz valakiből hős? Fogalmam sincs. De aligha lehetett annak a 8 éves kislánynak, aki megmentette az öcsét egy gyerekrablótól.
Követte a férfit a bátyjával együtt, aki 10 éves, méghozzá mindenféle megfontolás nélkül. Ebben a korban a gyerekek nem feltétlen képesek összerakni a képet tudatosan, de ahhoz már nagyok, hogy érezzék, ami történik jó vagy rossz.
A kislány kiordította a tüdejét, miközben üldözte a férfit, akiről kiderült, hogy csak 15 éves. A fiú a végén letette a 22 hónapos kisfiút és elmenekült. Persze nem sokáig, már a fiatalkorúak között tölti az idejét, de nekünk vajon lett volna ekkora lélekjelenlétünk? Szakeberek szerint ilyenkor épp ez a teendő, torkaszakadtunkból kell üvöltenünk, és ez az, amire ahogy növünk, egyre alkalmatlanabbak vagyunk. Azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem kiabáljanak, viselkedjenek jól, és amikor olyan helyzetbe kerülünk, amikor az életünk múlna rajta, ha hiszitek, ha nem, az emberek többsége megnémul. Képtelen egy bizonyos szint felé emelni a hangját, ezért ezt külön tanítják olyan tanfolyamokon, ahol a gyerekeket és szüleiket okítják arra, mi a feladat krízis helyzetben.
És ha már gyerekek, íme két tinédzser, akik egy ötéves kislány elrablóját követték biciklivel. A kocsit látták meg, amit mindenki keresett a környéken. Mivel nem adták fel, a vezető pánikba esett és kitette a lányt a kocsiból.
Nos, ezekből a gyerekekből talán olyan felnőttek lesznek, akik később odavetik magukat a szerettük és a golyók közé, én ellenben megnézem a pénztárcámat, miután megölelnek.
Velem született tartózkodásom csak bizonyos mértékig képes megbízni a legtöbb emberben, idegenekben pedig szinte egyáltalán nem. Innen nézve igazán mókás, hogy kortárs segítő szerettem volna lenni, ahogy az is, hogy idegeneket szólítottam le az utcán, szórólapokat és óvszereket osztottam, hajléktalanokat tájékoztattam a nyitott melegedőkről.
A legtöbben a kétharmadot erősítjük, de néha, ki tudja miért, magunkhoz térünk, és észlelünk egy sereg dolgot magunk körül. Igazi művészet, nem visszasüllyedni a kényelembe, és erre megtanítani a gyerekeinket is.
Hiszek abban, hogy minden változás kicsiben kezdődik, és amikor a fenti történetekhez hasonlót hallok, úgy érzem, már javában zajlik. Ha akarjuk, ha nem.
2015. október 11., vasárnap
Top 10
Hát most éppen nem akarom megköszönni a lehetőséget Ilwerannak, mert egy Top 10-es lista összeállítása alighanem a legaljasabb feladat, amit egy betűbanger kaphat. Tuti, hogy utána jut majd eszembe valami, amit lehagytam, és ezer százalék, hogy öt perc múlva már átírnám az egészet, de az élet már csak ilyen. Mocskosul igazságtalan.
Az olvasás éjszakája után íme az én listám szabadon:
1. Bram Soker: Drakula;
2. Michael Cunningham: Az órák;
2. Murakami Haruki: Norvég erdő;
2. Doris Lessing: A fű dalol;
2. Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak;
2. Kevin Hearne: The Iron Druid Chronicles;
2. Mitch Albom: For One More Day;
2. Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete;
2. Pittacus Lore: Lorieni Krónikák
2. Charlotte Brontë: Jane Eyre.
Oké, nem tudtam dönteni, kövezzetek meg érte, de hogy a csudába lehet rangsort állítani?! És persze nem a Drakula a földkergeség legjobban megírt könyve, de 9 évesen beleszerettem, nem eresztett, és akkor még nincs itt a Machbet vagy az Angyali játszma, Virginia Woolf, Tolkien és ötmillió másik. Uuuuuutálom a listázást!
Eddig írtak:
Bill;
Nima;
Pupilla;
Ilweran.
És akinek tovább adom:
Andi
Az olvasás éjszakája után íme az én listám szabadon:
1. Bram Soker: Drakula;
2. Michael Cunningham: Az órák;
2. Murakami Haruki: Norvég erdő;
2. Doris Lessing: A fű dalol;
2. Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak;
2. Kevin Hearne: The Iron Druid Chronicles;
2. Mitch Albom: For One More Day;
2. Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete;
2. Pittacus Lore: Lorieni Krónikák
2. Charlotte Brontë: Jane Eyre.
Oké, nem tudtam dönteni, kövezzetek meg érte, de hogy a csudába lehet rangsort állítani?! És persze nem a Drakula a földkergeség legjobban megírt könyve, de 9 évesen beleszerettem, nem eresztett, és akkor még nincs itt a Machbet vagy az Angyali játszma, Virginia Woolf, Tolkien és ötmillió másik. Uuuuuutálom a listázást!
Eddig írtak:
Bill;
Nima;
Pupilla;
Ilweran.
És akinek tovább adom:
Andi
Bár mondják, múlnak a gyermekévek, nincs visszaút (Variálós vasárnap #37)
Kicsit rendhagyó lesz a mai rovat, mert nem hoztam egy videót sem, amiről unásig moralizálhatnék, csak mesélnék egy kicsit, már ha megengeditek. Ha nem, zárjátok be az oldalt, mert nem jó helyen jártok.
Akik ismernek személyesen is, pontosan tudják, vannak olyan időszakok az életemben, amikor hosszas bejelentkezés és egyeztetés után kerülhet valaki a naptáramba. Nincs ez mindig így, de ha biztosan találkozni szeretnél velem, jelezd minimum egy hónappal előtte, az a biztos. Néhány barátom előre lefoglal magának fix napokat, mások fél évvel korábban jelzik, hogy jönnének, és megint mások bíznak a vakszerencsében, meg hogy épp nincs este programom, nem vagyok fáradt, hisztis és erősen embergyűlölő hangulatban. Nem könnyű velem. A családom is rég feladta, hogy kész tények elé állítson, mert abból sosem sül ki semmi jó, és csupán három embernek van olyan engedélye, amivel bármikor jöhet hozzám. Ebből ketten nem élnek vissza a lehetőséggel, hiszen jól ismernek, a harmadik az édesanyám.
Nem szépítem, szeretek így élni, és ebbe belefér az is, ha besokallok, teljesen bezárom a boltot, azaz napokig életjelet sem adok. Nem vagyok depressziós, csak esetleg fáradt, tehát azt teszem ilyenkor, ami mindig segít, elvonulok olvasni, zenét hallgattatni és írni. Elmélázok az életemen, úgy általában az élet dolgain és élvezem azt a belsőcsendet, ami végre utat talál bennem.
Mostanában nem vágyom csendre, azaz jövök és megyek, ezért erősen felvontam a szemöldököm, mikor két hete szóltak, hogy húsz éves osztálytalálkozóm lesz és szeretettel várnak. Jó vicc, programom van! Akkor most mi van? Végén csak pénteken délben döntöttem el végeleges, hogy elmegyek, mert ha nem teszem, nagyon megbánom. Mivel alighanem én vagyok a világ egyik legrosszabb barátja, alig vették zokon, amiért lemondtam az estét, sajnos hozzászoktak már, és ezen azért érdemes lenne elgondolkodnom...
Szóval hazajöttem, beültem egy kád vízbe, kissé fáradt voltam - nem csak a hét volt hosszú, bár tény, hogy nem volt rövid sem, viszont előző este csapatépítő ivást tartattunk néhány kollégával -, és egyszerűen elszenderedtem a kádban. Gondoltam is, hogy ez igazán fényesen kezdődik, a szememet is alig tudtam nyitva tartani, már különben is késében voltam, valahogy mégis összeszedtem magam. Némi vargabetű megtétele után - mert természetesen összefutottam egy ismerőssel - csak megérkeztem, és rendkívül meglepett, hogy:
1. örülnek nekem;
2. rengetegen jöttek el.
A jelenlévők 95%-át húsz éve, a maradék ötöt 19 éve nem láttam, ezért aztán némileg megdöbbentett, hogy jönnek vissza a nevek, emlékek. Persze sosem voltam túl népszerű, már rég rájöttem, hogy a legtöbb osztálytársammal szinte egyáltalán nem, vagy csak igen keveset beszélgetem, és ha nem lett volna az általános iskolai barátnőm, aligha vettem volna részt bármiben is. Nem jellemző, hogy hívtak volna magukkal, és ez nem panasz, nekem sem volt igényem rá. Nem voltunk kiforrt személyiségek, de jómagam már alighanem ekkor is egy kicsikét furcsa lehettem. Sokat olvastam, hétfőnként nem ettem semmit, csak ittam, szívesebben üldögéltem egyedül, nem voltam se túl mogorva, se túl kedves, ó, és egyszer félévre vega lettem, bár nem hiszem, hogy ezt bárki is észrevette. Az otthoni életem egészen más volt, mire hazaértem a szüleim már aludtak, a bátyám, ha otthon is értem, hát tudott hallgatni. Levittem a kutyát és aztán órákat csavarogtam néhány kutyás barátommal. Ők mind kicsit különcök voltak, egy-két vagy akár több évvel is idősebbek nálam, tökéletesen éreztem magam köztünk, és nem gondolom, hogy akkor tudatában voltam annak, mennyire kívülálló vagyok. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy fájt volna.
Egy csomó jó emlékem van, és egy seregnyi rossz, alapvetően szerettem az iskolát és az osztálytársaimat, csak én sosem voltam túl szélsőséges, ha érzelmek kifejezéséről volt szó. Tényleg elképedtem azon, ahogy többen átöleltek, mert én még mindig nem vagyok egy ölelhető fajta, ennél jobban viszont csak az sokkolt, hogy ösztönösen visszaöleltem mindenkit. Sőt, még jól is esett! Olyan volt, és tudom, hogy ez furcsa, mintha hazatértem volna. És a legkülönösebb, megint zavarban voltam, mint tizenöt évesen, mert nem állt a számra a tanáraim tegezése - akiknek különben megint elfelejtettem megköszönni, azt a sok jót és segítséget, amit kaptam tőlük. Sosem érettségiztem volna le a három kedvenc tanárom jóindulatú noszogatása nélkül, bár erről már több esetben írtam itt meg ott, csak lusta vagyok megkeresni. Vannak dolgok, amik nem változnak!
Érdekes és elképesztő volt, hogy bár most sem beszélgettem mindenkivel, szerintem rövid volt az idő, egyszerűen a csapat feléig sem jutottam el, több dolgot tudtam meg róluk, mint az együtt töltött négy évben valaha. Akad, aki rengeteget változott, és elbűvölőnek vagy érdekesnek találtam a személyiségét, és volt, aki pont ugyanolyan, mint ahogyan emlékszem rá. Az élet sokakat nem kímélt, másokhoz kegyes volt, többen magasabb pocizóba jutottak, bátrak, vállalkoznak, és néhányan még mindig keresik önmagunkat.
Az osztály legvagányabb arcainak többsége mostanra család apa vagy anya, és elégedett ezzel a szereppel. Előkerültek a régi fényképek, és közösen szörnyülködtünk azon, menyit változtunk. Mondjuk én leginkább a többieken, mert ahogy ezúttal sem, azelőtt sem kerültem rá sok fotóra, de alighanem jó ez így.
Alig néhány embert sokkoltam azzal, hogy vegán vagyok, a volt osztályfőnököm még azt is tudta, hogy hol dolgozom! Különös, hogy a véleményünk rendkívül hasonló a munkáltatómmal kapcsolatban, de mit tegyek, ha egyszer szeretem a munkámat! Alighanem ez is sokat elárult rólam, igaz-e, tanár úr?
A legelképesztőbb mégiscsak az volt, senki sem dicsekedett, nem éreztem, hogy másnak akar látszani, mint aki. Sőt, az is elhangzott többek szájából, mikor megdicsértük a sikereit, hogy igen, nekem sikerült, de tudjátok még kinek sikerült? És igazából neki jobban összejött. Aztán boldogan és büszkén mesélni kezdett egy másik osztálytársunkról. Nem számítasz ilyesmikre húsz év után, azt hiszem, ha kicsit több energiát fektetek a középiskolás éveimbe, most lehetne onnan néhány nagyon jó barátom, mert a látszat ellenére messze nem átlagosak.
Rendkívül kellemes néhány órát töltöttem köztük, de viszonylag korán hazaindultam. Fáradt voltam, a szociális vénám sem bírt befogadni többet, még mindig nehezen viselem a tömeget, és tudtam, hogy szombatra van egy kis munkám, ami próbára fogja tenni az idegeimet. Igazam volt, de legalább gondolhattam közben arra, hogy milyen jól tettem, amiért elmentem.
Azt hiszem, nem igazán változtam, persze, felnőttem és a magam ura vagyok, néha mégis csak egy gyereknek érzem magam, aki önfeledten tud nevetni, és nem érdeklik a következmények. Azzal majd, ha és amikor eljön az ideje, a komolyabbik énem foglalkozik. No és jóllehet, a tükör szerint határozottan öregszem, szerencsére ezt nem különösen érzem.
Rengeteget beszélgettem, leginkább beszéltem, nevettem, és meg sem lepődtem, amiért többen számon kérték rajtam az általános iskolás barátnőm hiányát. Évek óta nem tudok róla semmit, pedig titkon reménykedtem én is, ahogy mások is, itt majd találkozunk. Nem sikerült. Persze, ha sértődékeny természetem lenne, komolyan a szívemre venném, amiért néhányan csak azért állítottak meg, hogy megkérdezhessék, ugyan merre kódorog a középiskolában hozzám nőtt jobbik felem! Megbocsájtom, nem voltam túl érdekes személyiség, most meg szerencsére nem vagyok egy érzékeny alkat, és a legtöbb esetben nagyon viccesen jött ki. A szurkálódásokkal, beszólásokkal együtt elnevettük, majd készségesen hagytam magam kiengesztelni. De azért, ha esetleg olvasol most, tudom, kevés az esély, de ha mégis, kérlek, jelentkezz!
Igen, fura ez az én számból, de néha hiányzol, mind hiányoztok! Ezért külön köszönöm a szervezőknek, hogy megtaláltak, és ha néha hisztizek is kicsit, mert nehéz mindent belepasszírozni az életembe, nem kell velem foglalkozni! Én megszoktam már, másokat úgysem érdekel, és baromi rég voltam 18.
2015. október 3., szombat
On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (Calderon #1)
Elég sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e erről a könyvről. Nem újdonság ugyan, de a megjelenéskor akkora hájp vette körül, hogy ösztönösen elzárkóztam tőle. Aztán mindenhol olvastam, mennyire jó, tehát egy akcióban mégis begyűjtöttem. Majd csak várt, várakozott...
Calderon felesége halála után különböző módokon, de rendkívül sikertelenül próbálja meg eldobni az életét. Mivel úgy tűnik, életben marad, kénytelenen valami munka után nézni, és hamarosan megkapja másvalaki almainak állását. Ő másodkapitányságra pályázott, azonban valahogyan kapitány lett. Az elejétől fogva bűzlik a nagy kaland, de a levitézlett főnemesben vonzalom támad a szamuráj ősökkel büszkélkedő kadétlány iránt, így nem ér rá foglalkozni a nagy talánnyal. ellenben leköti mindkettőjüket a környeztük manipulálása, egészen addig, amíg késő nem lesz, és már csak egymásra számíthatnak.
Magyar író könyvéről írni mindig rizikós, először is, mert büszkék vagyunk az íróinkra és hatalmas rajongói bázissal rendelkeznek. A kritika elmehet személyeskedésbe, főleg, amikor az embert megrohanják azok, akik imádták az említett darabbot. Számtalan példát láthattok erre különböző magyar blogokon, néha még az is előfordul, hogy az író vagy a kiadó emberei engednek meg maguknak olyan stílust, ami egyenesen minősíthetetlen, de szerencsére ez a része engem egyáltalán nem érdekel. Főleg, hogy a Napi falatot, tiszta szerencse, nem olvassák napi ötezren, és mert az ízlés egyedi és megismételhetetlen. Szóvak velem vitatkozni lehet ugyan, de az ízlésemet megreformálni nem. Miért írtam ezt le? Már olyan húsz oldal után azt gondoltam, hogy ez egy rejtői űropera, amit később mások, akik elvégezték a házi feladatukat, meg is erősítettek. Tehát ez egy ponyva, és ezért úgy is gondoltam, nem lesz itt semmi gond! Rejtő Jenőt biza szeretem. És ez miért fontos? Mert nem az, amire számítottam. Teli van suta szituációkkal, burleszkbe illőkkel, és még sutább párbeszédekkel.
Az ember eldöntheti, hogy csak a jóra koncentrál és élvezi azt, ami jutott, vagy morgolódik a hibákon, és bár nem vagyok egy morgolódós fajta, egyszer csak azt vettem észre, egyre kevesebbet nevetek, és többet bosszankodom olvasás közben. Persze sokáig nem értettem miért, mígnem egyszer csak bevillant, Rejtő azért jó, mert nem akar másnak látszani, mint ami. "Sorozatféléket" írt ugyan, hiszen ott vannak az újra és újra felbukkanó szereplők, de nem írt egy fia folytatást sem, ezért nem is jelent meg a történetben olyan szál, ami nem érdekelt. Fix oldalszám, tuti kaland, tudtam honnan és hová tartunk, nem volt függővég, nem akart mást, csak adott időben szórakoztatni. Erre számomra Calderon sajnos nem alkalmas. Túl hosszú laza szórakozásnak, de túl sete egy űroperának.
Az a manipulálás, a játszma, amit annyit emlegetnek inkább bosszantó volt, mint érdekes. Olyan szinten átlátszó és sokszor gyerekes, hogy én biztosan nem tennék meg semmit a hatására, a nemesi kőr és a politikai intrikák pedig unalmasak, szerátágazóak, túl magyarázottak, miközben valahogy mégis érthetetlenek. Bár az adott történetet végére pont kerül, számtalan kérdés nyitott maradt.
A helyzet az, hogy megvan a második része is, mert nem gondolkodtam előre, és olcsóért ugye megérte, de most akárcsak az első rész, csücsül a polcomon. Egyszer nyilván be fogom fejezni, csak nem tudom mikor. A legnagyobb baj, hogy egyedül a poénok miatt érte meg elolvasni, a történet maga egyáltalán nem érdekelt. Egy kötetben működött volna, de egy folytatáshoz szerintem kevés. Ne értsetek félre, nem vártam, hogy életszerű legyen, hiszen sci-fi lenne, de a karakterek több sebből véreznek, a párbeszédek pedig papírízűek. Azt viszont elismerem, a leírások jók, sőt! On Sai szárnyal, ha hagyják írni, és nem zavarja meg a történetet a főszereplője. Az az érzésem, hogy egy másik stílusban sokkal, de sokkal jobb lenne, csak sajnos, mivel ilyen az élet természete, fele ennyire sikeres is.
Szóval nem tudom... Nem volt olyan rossz, de nem volt olyan jó sem. Míg Rejtőt újra és újra kézbe veszem, mert hát szenvedélyem a ponyva irodalom, ennek a könyvnek sajnos új gazdát fogok keresni. Nálam nincs jó helyen. Nem tudom eléggé értékelni, márpedig minden könyv megérdemel egy olyan gazdát, akit boldoggá tesz. Ha befogadnád, jelentkezz nálam!
6/10
Calderon felesége halála után különböző módokon, de rendkívül sikertelenül próbálja meg eldobni az életét. Mivel úgy tűnik, életben marad, kénytelenen valami munka után nézni, és hamarosan megkapja másvalaki almainak állását. Ő másodkapitányságra pályázott, azonban valahogyan kapitány lett. Az elejétől fogva bűzlik a nagy kaland, de a levitézlett főnemesben vonzalom támad a szamuráj ősökkel büszkélkedő kadétlány iránt, így nem ér rá foglalkozni a nagy talánnyal. ellenben leköti mindkettőjüket a környeztük manipulálása, egészen addig, amíg késő nem lesz, és már csak egymásra számíthatnak.
Magyar író könyvéről írni mindig rizikós, először is, mert büszkék vagyunk az íróinkra és hatalmas rajongói bázissal rendelkeznek. A kritika elmehet személyeskedésbe, főleg, amikor az embert megrohanják azok, akik imádták az említett darabbot. Számtalan példát láthattok erre különböző magyar blogokon, néha még az is előfordul, hogy az író vagy a kiadó emberei engednek meg maguknak olyan stílust, ami egyenesen minősíthetetlen, de szerencsére ez a része engem egyáltalán nem érdekel. Főleg, hogy a Napi falatot, tiszta szerencse, nem olvassák napi ötezren, és mert az ízlés egyedi és megismételhetetlen. Szóvak velem vitatkozni lehet ugyan, de az ízlésemet megreformálni nem. Miért írtam ezt le? Már olyan húsz oldal után azt gondoltam, hogy ez egy rejtői űropera, amit később mások, akik elvégezték a házi feladatukat, meg is erősítettek. Tehát ez egy ponyva, és ezért úgy is gondoltam, nem lesz itt semmi gond! Rejtő Jenőt biza szeretem. És ez miért fontos? Mert nem az, amire számítottam. Teli van suta szituációkkal, burleszkbe illőkkel, és még sutább párbeszédekkel.
Az ember eldöntheti, hogy csak a jóra koncentrál és élvezi azt, ami jutott, vagy morgolódik a hibákon, és bár nem vagyok egy morgolódós fajta, egyszer csak azt vettem észre, egyre kevesebbet nevetek, és többet bosszankodom olvasás közben. Persze sokáig nem értettem miért, mígnem egyszer csak bevillant, Rejtő azért jó, mert nem akar másnak látszani, mint ami. "Sorozatféléket" írt ugyan, hiszen ott vannak az újra és újra felbukkanó szereplők, de nem írt egy fia folytatást sem, ezért nem is jelent meg a történetben olyan szál, ami nem érdekelt. Fix oldalszám, tuti kaland, tudtam honnan és hová tartunk, nem volt függővég, nem akart mást, csak adott időben szórakoztatni. Erre számomra Calderon sajnos nem alkalmas. Túl hosszú laza szórakozásnak, de túl sete egy űroperának.
Az a manipulálás, a játszma, amit annyit emlegetnek inkább bosszantó volt, mint érdekes. Olyan szinten átlátszó és sokszor gyerekes, hogy én biztosan nem tennék meg semmit a hatására, a nemesi kőr és a politikai intrikák pedig unalmasak, szerátágazóak, túl magyarázottak, miközben valahogy mégis érthetetlenek. Bár az adott történetet végére pont kerül, számtalan kérdés nyitott maradt.
A helyzet az, hogy megvan a második része is, mert nem gondolkodtam előre, és olcsóért ugye megérte, de most akárcsak az első rész, csücsül a polcomon. Egyszer nyilván be fogom fejezni, csak nem tudom mikor. A legnagyobb baj, hogy egyedül a poénok miatt érte meg elolvasni, a történet maga egyáltalán nem érdekelt. Egy kötetben működött volna, de egy folytatáshoz szerintem kevés. Ne értsetek félre, nem vártam, hogy életszerű legyen, hiszen sci-fi lenne, de a karakterek több sebből véreznek, a párbeszédek pedig papírízűek. Azt viszont elismerem, a leírások jók, sőt! On Sai szárnyal, ha hagyják írni, és nem zavarja meg a történetet a főszereplője. Az az érzésem, hogy egy másik stílusban sokkal, de sokkal jobb lenne, csak sajnos, mivel ilyen az élet természete, fele ennyire sikeres is.
Szóval nem tudom... Nem volt olyan rossz, de nem volt olyan jó sem. Míg Rejtőt újra és újra kézbe veszem, mert hát szenvedélyem a ponyva irodalom, ennek a könyvnek sajnos új gazdát fogok keresni. Nálam nincs jó helyen. Nem tudom eléggé értékelni, márpedig minden könyv megérdemel egy olyan gazdát, akit boldoggá tesz. Ha befogadnád, jelentkezz nálam!
6/10
2015. szeptember 27., vasárnap
Csalódások és lehetőségek (Variálós vasárnap #36)
Az elmúlt néhány hetem rendkívül... nos, izgalmas volt. Igazi hullámvölgyek és hullámhegyek váltották egymást. Kapkodtam fejem, nehéz volt követni a változásokat, és azokat megelőző hangulatokat. Néhány emberben csalódtam, mások egyáltalán nem leptek meg, és ismételten rájöttem, nincs új a nap alatt.
Valahogy úgy alakul az élet, hogy az emberben él egy kép, magáról, a környezetéről, és vannak dolgok, amiket biztosra vesz. Mégis kezdtem úgy érezni magam, mint egy öreg, megcsontosodott 70 éves aggszűz, aki botját emelve fenyegeti a szemben lévő parkban boldogan visítozó gyerekeket. Aztán, mivel semmit sem használ, hát kitotyog, és ellopja vagy kiszúrj a labdájukat.
Nem hat meg mások véleménye, annak a képnek akarok megfelelni, ami bennem létezik, nem keresek - legalábbis általában nem - önigazolást mások szemében. Tudom, ki vagyok, merre tartok, mit akarok, miben hiszek.Vagyis, tudtam.
Mert még mindig, ennyi idő után is képes ez az életnek nevezett társasjáték meglepni, és szabadon szórakoztatni. Minden folyamatos változásban van, de milyen világ az, ahol Gordon Ramsay a kedvességével bőget meg valakit?
Tényleg, milyen? Jönnek a brit tudósok, sorra megdöntik az összes dolgot amiben hittünk, esetleg újakat találnak ki, mi meg csak pislogunk. És néha megfeledkezünk arról az egyszerű igazságról, hogy egyetlen mosoly, jó időben elhangzott kedves mondat megváltoztathatja az életünket.
Semmi sem fekete és fehér. Amikor Isten elvesz valamit az egyik kezével, ad a másikkal. Csak rajtunk múlik, mit látunk meg belőle, mi az, amivel élünk. Lehet valaki vak, és így is megnyerhet egy szakács showt, elvesztheti a lábát, és még mindig lehet paralimpikon.
Lehetőségeink száma határtalan, és amikor valaki azon kesereg, hogy megint nem jöttek össze a dolgai, mert leszúrta a főnöke, hátba támadták a kollégái, összeveszett a családjával vagy a kedvesével, a macska pedig ellopta éjszaka a párnáját, inkább gondolkozzon el azon, mit profitálhat az adott helyzetből. Mert senkinek sem ígérték születésekor, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy rajta múlik.
Minden tőled függ! A saját életed kulcsait csörgeted a zsebedben, és ha megtaláltad végre a hozzá passzoló, tökéletes ajtót, kérlek, nyiss be rajta! Majd megköszönöd később...
2015. szeptember 26., szombat
Karen Marie Moning: Iced (Dani O'Malley #1 - Fever #6)
Nos, ha jól számolom, vagy 3 évet várt a sorára. Először is, mert nem tudtam eldönteni, Dani Mega O'Malley kalandjai érdekelnek-e annyira, hogy kézbe vegyem, meg valahogy sosem adódott rá alkalom. Szóval nyújtottam, mint a rétestésztát, és ha őszinte akarok lenni, nem is terveztem mostanában, még akkor sem, ha felvettem az idén olvasandók listájára. Ha fogadnom kellett volna, mit nem húzok le, akkor ez lett volna az. Nem tudom, mi történt, a kezembe akadt, és csak úgy beleolvastam, aztán meg nagyjából már mindegy volt.
Dani egyszer már elutasította Ryodan ajánlatát, másodjára már erőszakosabban kéri. Szeretne kitáncolni az egyességből, és azt tenni, amihez a legjobban ért, azaz tündéreket gyilkolni, akik a fal leomlása után szabadon garázdálkodnak, de nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon. A városban egyre több jeges pontot találni, ahol halára fagynak tündérek és emberek egyaránt. Nincs lehetőség a menekülésre, talán nem is tudják mi történik velük. A lány szívét nem hatják meg az Unseelie áldozatok száma, de az emberek miatt egyre jobban aggódik. És ha nem lenne elég baja, Danceren, a legjobb barátján kívül, még két férfi osztatlan figyelmét élvezheti. Egyik furcsább, mint a másik. Ryo a főnöke, és csak az ég tudja, miféle szörnyeteg, Christian MacKeltar pedig napról napra változik át egy Unseelie hercegé. Nem kevés energiát öl bele abba is, hogy elkerülje Macet is, akinek biztos lenne egy-két rendkívül erőszakos ötlete arra, hogyan danitlenítse a várost. Nyomozzon így az, aki tud!
Dani egyszer már elutasította Ryodan ajánlatát, másodjára már erőszakosabban kéri. Szeretne kitáncolni az egyességből, és azt tenni, amihez a legjobban ért, azaz tündéreket gyilkolni, akik a fal leomlása után szabadon garázdálkodnak, de nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon. A városban egyre több jeges pontot találni, ahol halára fagynak tündérek és emberek egyaránt. Nincs lehetőség a menekülésre, talán nem is tudják mi történik velük. A lány szívét nem hatják meg az Unseelie áldozatok száma, de az emberek miatt egyre jobban aggódik. És ha nem lenne elég baja, Danceren, a legjobb barátján kívül, még két férfi osztatlan figyelmét élvezheti. Egyik furcsább, mint a másik. Ryo a főnöke, és csak az ég tudja, miféle szörnyeteg, Christian MacKeltar pedig napról napra változik át egy Unseelie hercegé. Nem kevés energiát öl bele abba is, hogy elkerülje Macet is, akinek biztos lenne egy-két rendkívül erőszakos ötlete arra, hogyan danitlenítse a várost. Nyomozzon így az, aki tud!
Címkék:
angol,
betűfalás,
Dani O'Malley,
fantasy,
Karen Marie Moning,
Tündér krónikák
2015. szeptember 21., hétfő
Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó
Újabb hónap újabb téma, mégpedig nem is egyszerű. Éppen azt kellene eldöntenem, ha lehetőségem adódna rá, mégis melyik képzeletbeli országot/fantáziavilágot látogatnám meg. És baromira nem tudom, mit mondjak. Írtam már erről sokat, több témázásban is előkerült, gyakorlatilag az össze kultikus széria vonz, és azok is, amiket alig néhányan ismerünk. Tulajdonképpen nem is tudnék választani, mert még a legrosszabb könyves élményeim is érdekesek lehetnek. Tudni szeretném, igenis kíváncsi lennék rá, hogy jó volt-e az ítéletem, vagy csak az író nem tudta átadni azt, ami a fejében volt.
Maradjunk annyiban, bajban vagyok. Ültem a gép előtt és gondolkodtam, hogy most miről is írja, ismételni sem szerettem volna magam. Várhatóan előjön majd Jasper Fforde: Thursday Next sorozata, amiben az irodalmi zsaruk bebújhatnak akármelyik történetbe. Alighanem ez lenen a tökéletes munka a legtöbbünk számára, de sajnos nem olvastam. Szóval akkor mi marad? Mi az, ami mindennél jobban vonz? Létezik olyan könyv, amit mindennek fölé helyezek? És akkor rájöttem valamire: számomra elképesztően izgató maga a fantázia. Csak ennyi! Szexinek találom, ha valaki meg tud írni egy olyan könyvet, ami leköt és szórakoztat. Még szexibbnek, ha napok múlva is eszembe jut és egyszerűen bepörgök, ha sosem felejtem el.
Maradjunk annyiban, bajban vagyok. Ültem a gép előtt és gondolkodtam, hogy most miről is írja, ismételni sem szerettem volna magam. Várhatóan előjön majd Jasper Fforde: Thursday Next sorozata, amiben az irodalmi zsaruk bebújhatnak akármelyik történetbe. Alighanem ez lenen a tökéletes munka a legtöbbünk számára, de sajnos nem olvastam. Szóval akkor mi marad? Mi az, ami mindennél jobban vonz? Létezik olyan könyv, amit mindennek fölé helyezek? És akkor rájöttem valamire: számomra elképesztően izgató maga a fantázia. Csak ennyi! Szexinek találom, ha valaki meg tud írni egy olyan könyvet, ami leköt és szórakoztat. Még szexibbnek, ha napok múlva is eszembe jut és egyszerűen bepörgök, ha sosem felejtem el.
Csodálatos lenne barangolni a Megyében, vagy akár az Abszol úton, Percy Jackson követném a hét tengerre is, és mivel az űr a legvégső határ, a galaxisokat is fel kéne végre fedezni valakinek, a gyilkosságokkal tarkított kisvárosok sosem voltak ennyire vonzóak, de megnézném magamnak Amerika déli városkáit, a zárkózott 1700-as, s a lassan csordogáló 1800-asokat, a robbanó és vibráló '920-asokat, vagy a zavaros negyvenes éveket. Mert hát mindennél jobban vágyom a kedvenc íróim elméjébe.
Na de most komolyan! El tudjátok képzelni mi lehet a fejükben? Hát én nem, azonban tudni szeretném. Mert aki megír egy, sőt több olyan könyvet is, ami a bőröm alá mászik, tisztában van azzal, mit szeretne, szilárd elveket vall, és nem fél azokat kimondani. Pártolhatja a melegházasságot, lehet ellene, hihet az egyenjogúságban, vagy visszaállítaná a rabszolgaságot, adakozhat és gyűjtögethet, teljesen mindegy. Fejben él, színes élénk és lüktető képzelettel, ilyetén nézve, hogy mélyenszántón avagy sekélyesen, az már tökéletesen mindegy.
Kívülállók, különcök, akiknek a társadalom elnéz mindent, mert megéri. Olyan munkájuk van, amit az esetek nagy részében egyedül, magányosan folytatnak. Görnyednek a jegyzeteik, író-, vagy számítógépük fölött, és csak öntik, ömlesztik a lapokra azt, ami a fejükben él. Senkinek ne legyenek illúzió, a töredékét kapjuk meg mindannak, amit átadni szándékoznak, mert szinte lehetetlen úgy leírni, úgy megfogalmazni valamit, annyira intimen, ahogy ténylegesen van. A szerkesztők is kihúznak egy csomó dolgot, és minden változtatás csorbítja a tényleges képet. Rendezetté, olvashatóbbá teszi, de akkor is csorbítja.
Vágyom az egész képre, még akkor is, ha egy csapatnyi összedobált, kusza gondolat, mert petúniára csüccsenek a kerek, tökéletesen ép dolgoktól. Imádok mindent tudni, még akkor is, ha ez lehetetlen kívánság. Szívesen felpattintanám néhány író koponyáját, csak hogy megnézzem, mi van benne. No nem, nem úgy mint Dr. Hannibal Lecter, nem vágyom elfogyasztani, csak úgy megkukucskálnám, mennyivel másabb mint egy átlagos emberé. Nem tudom ki és hogyan érez, de az én világomban a legizgatóbb emberi testrész az agy. Félre kockás has és izmos combok, ha nincs semmi a koponyában, sehogy sem éri meg. Erről trécseltünk néhány napja egy barátnőmmel, én már ittam egy kis bort, őt csak az élet részegítette, aztán már fogalmam sincs hogyan, de kilyukadtunk a hálószobánál. És akkor hirtelen belém hasított, csodálatos dolog, amikor minden klappol, de ha választanom kéne, jobban viselném, a kevesebb akrobatikát, mint hogy lemondjak az intellektuális orgazmusról.
Ha már ilyen pikáns témáknál tartunk, az összes olvasott élmény mélyen belém hatolt. Némelyek az agyam eldugott részeiben, mások az egész lényemben, és egy pár szerencsés a szívemben lelt otthonra. Valahányszor lehunyom a szemem, újra átélek mindent. Talán nem tudatosan, mégis állandóan. Amikor álmodom, blogolok, vagy amikor én is írni próbálok. Az elolvasott élményeket ugyanis nem lehet elvenni tőlem.
Elkísérnek akárhova is megyek. Számtalan életet élek, tengernyi kalandon veszek részt. Közben félek, rettegek, boldog vagy boldogtalan vagyok, sírok és nevetek, a szívem pedig megtelik ezernyi érzelemmel. Kitörölhetetlenül.
Gondoljatok erre és képzeljetek el egy végtelen hosszúságú folyosót, amelynek mindkét oldalán ajtók nyílnak, ameddig csak a szem ellát, és még tovább is. Minden ajtó mögött egy lehetőség rejlik, csak egy, de kívülről természetesen még nem tudod, milyen. Hogy hová nyitnék be? Fogas kérdés, hiszen az ajtóra ragasztott címke ugyanúgy nem elegendő ismeret a képzeletbeli barangolásokhoz, mint egy könyv címe. Annak érdekében, hogy megtapasztaljak mindent, az összes hullámhegyet és a völgyeket is, biztos, ami biztos, bekukkantanék mindenhová.
Az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek.
Elkísérnek akárhova is megyek. Számtalan életet élek, tengernyi kalandon veszek részt. Közben félek, rettegek, boldog vagy boldogtalan vagyok, sírok és nevetek, a szívem pedig megtelik ezernyi érzelemmel. Kitörölhetetlenül.
Gondoljatok erre és képzeljetek el egy végtelen hosszúságú folyosót, amelynek mindkét oldalán ajtók nyílnak, ameddig csak a szem ellát, és még tovább is. Minden ajtó mögött egy lehetőség rejlik, csak egy, de kívülről természetesen még nem tudod, milyen. Hogy hová nyitnék be? Fogas kérdés, hiszen az ajtóra ragasztott címke ugyanúgy nem elegendő ismeret a képzeletbeli barangolásokhoz, mint egy könyv címe. Annak érdekében, hogy megtapasztaljak mindent, az összes hullámhegyet és a völgyeket is, biztos, ami biztos, bekukkantanék mindenhová.
Az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek.
Patrick Süskind
A témában résztvevő blogok:
Nima;
2015. szeptember 17., csütörtök
Pacskovszky József - Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal
Annyit tudtam az írópárosról, hogy Pacskovszky József filmrendező, a testvére, Zsolt fordító, és mindketten tevékenykednek forgatókönyvíróként is. Készségesen belátom, ez nem olyan sok információnak. Aztán az Agave beharangozta a Nő kutyával és holddal-t és mint annyian, én is kíváncsi lettem az új siker thrillerre.
Emma Skóciában kirándul a barátjával, mikor Alan, lopva lefotózza. Bár egyből beszélgetni kezdenek, és közös szimpátia alakul ki köztük, mégis tíz évnek kell eltelnie, hogy az addigra rendőrként dolgozó nő és a fotós újra egymásra találjanak. A nő hatalmas reményekkel érkezik, és eleinte minden jól is alakul. Gyertyafényes vacsora, szép, eldugott vidéki nyaraló, aztán a férfit felhívják, és azt mondja, el kell szaladnia egy fél órára. A bökkenőn csak az, hogy másnap reggelre sem tér vissza. Emma bejelenti az eltűnését, majd mégis maga kezd el kutakodni, ugyanis a helyi rendőrök mintha nem állnának a helyzet magaslatán.
Ha őszinte akarok lenni, már a könyv címes sem fogott meg, de mindenki annyira imádta. Persze ismerhetném magam kicsit jobban, azért mert mindenki imád valamit, én nem biztos, hogy fogom. Sőt! Ha nagy a hírverés, még kritikusabb leszek, mert a középszerű többé nem megengedhető. Viszont a leírás akkor is érdekesnek tűnt: "A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a hazai szórakoztató irodalomban."
Aha! Szóval hiánypótló? Nos, ha valakinél hiány mutatkozik, hát olvassa, de én nagyjából a 200. oldalig rendkívüli módon untam. Emma, a főhősnőnk idegesítően ostoba, és tulajdonképen minden szempontból rendkívül idegesítő. Olyan reményekkel és vágyakkal érkezik meg a tíz éve nem látott férfihoz, mintha élete szerelmével találkozna. A szerző páros szerint ilyen egy harmincas éveiben járó, egyedülálló nő. Szánalmas, magányos életében kétségbeesetten és görcsösen keresi A FÉRFIT, aki majd élete szerelme és gyerekeinek apja lesz. Nos, a vicces az, hogy a huszonéves Emma egy cseppet sem más, már akkor is nagyon egyedül és keserű volt, és ezen természetesen a pályaválasztása sem segített - amihez egyébiránt egy hangyányi józan ész sem társult. Hiába foglalkozik bűnmegelőzéssel, nincs benne egy cseppnyi gyanakvás vagy fenntartás sem, nem látott elég szörnyűséget ahhoz, hogy csak úgy átgondolja a dolgokat. Bízik, reménykedik, de továbbra is szerencsétlen és megtört. Született áldozat.
Ha egy könyv főhőse idegesítő, akkor független a történetben rejlő lehetőségektől, nem szórakoztat. Ráadásul a legtöbb karakter vagy önzetlennek tetsző módon segíti a lányt, vagy fenntartással kezeli, már-már utálja. Valahogy mindenki iszonyú felszínes, senkit, egy karaktert sem ismerünk meg mélyebben, és akit mégis megkapargathatunk, egyszer csak kikerül a történetből.
A sztori kiszámítható, és rendkívül elkeserítő, hogy senki sem derít ki szinte semmit, majd Emma többszöri nekifutásra, a jelek ellenére is nehezen, de azért csak összerakja a képet, aminek örültem, mert ez azt jelentette, lassan a történet végére érünk.
Bevallom, engem már az elején elvesztettek. Az első oldalak még érdekesek voltak, addig, amíg Emma nem kezdi el elemezgetni a kapcsolatát, aztán megint lekötött, és hirtelen ugrunk tíz évet az időben. Nem tudjuk meg mi történik közben, mert nem érdekes (?), ehelyett belecsöppenünk egy barátság tragédiájába, és oldalakon keresztül baromira nem értettem, hogy most mi történik. Nem azért, mert nem értek magyarul, hanem mert olyan éles a váltás. Szerencsésebb lett volna a jelenben kezdeni és visszaemlékezni, akkor az olvasót nem érdekli, mi történt közben. Tudjuk, hogy szép, a pasik vonzódnak hozzá. Köszönöm, ez sokat segít! Kikkel találkozott, hogy ennyire keserű lett? Miért lett rendőr, és miért maradt egyedül? Mivel a főszereplőnk ismerete nem fontos, engedjük is el!
Ezzel viszont az a gond, ha a főhős karaktere nem elég részletes, akkor megszerethetetlen. Miért tesz egy csomó dolgot ennyire logikátlanul? Mi lehet a mozgatórugója akkor, amikor keresztbe tesz a nyomozásnak? Miért van felháborodva azon, hogy gyanúsítottként kezeli, amikor lerí róla, hogy hazudik? Hiszen rendőr, az ég áldja meg! Emma nem más, mint egy "tipikus", szinglinek csúfolt harmincas nő karikatúrája, és számomra mélységes csalódás.
Többen azt mondták, jól szórakoztak közben, de egy hónap múlva már nem emlékeznek belőle semmire, mert tulajdonképpen felejthető, laza szórakozás. Hát nem tudom... Laza szórakozás nekem Agatha Raisin, Nikki Heat vagy Aurora Teagarden - mert olvasás közben tényleg szórakozom -, komoly például Maigret. Agatha Christie kicsit mindkettő, de sorolhatnám tovább. Nem, nem azt vártam, hogy első könyvesként teljesen magával ragadjon az írópáros, viszont ennél azért mégis többet.
A feléig ugyanis, ahogy írtam, untam, aztán a következő száz oldal már kezdet kicsit érdekesebb lenni, végül az utolsó százon gyorsan áthaladtam, mert ahogy a mozaik darabok elkezdenek összeállni, kimondottan felpörög a sztori. Ez határozott pozitívum, csak kevés. Sok szálat nem varrtak el, jellemzően azokat, amik érdekeltek.
Nem tehetek róla, nekem thrillernek nem elég thriller, ahogyan kriminek sem elég krimi. Kiszámítható, nem találtam benne egy pinduri csavart sem, ami meglepett volna. Szóval lehet hiánypótló, de annak azért erősen középszerű.
4/10
Emma Skóciában kirándul a barátjával, mikor Alan, lopva lefotózza. Bár egyből beszélgetni kezdenek, és közös szimpátia alakul ki köztük, mégis tíz évnek kell eltelnie, hogy az addigra rendőrként dolgozó nő és a fotós újra egymásra találjanak. A nő hatalmas reményekkel érkezik, és eleinte minden jól is alakul. Gyertyafényes vacsora, szép, eldugott vidéki nyaraló, aztán a férfit felhívják, és azt mondja, el kell szaladnia egy fél órára. A bökkenőn csak az, hogy másnap reggelre sem tér vissza. Emma bejelenti az eltűnését, majd mégis maga kezd el kutakodni, ugyanis a helyi rendőrök mintha nem állnának a helyzet magaslatán.
Ha őszinte akarok lenni, már a könyv címes sem fogott meg, de mindenki annyira imádta. Persze ismerhetném magam kicsit jobban, azért mert mindenki imád valamit, én nem biztos, hogy fogom. Sőt! Ha nagy a hírverés, még kritikusabb leszek, mert a középszerű többé nem megengedhető. Viszont a leírás akkor is érdekesnek tűnt: "A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a hazai szórakoztató irodalomban."
Aha! Szóval hiánypótló? Nos, ha valakinél hiány mutatkozik, hát olvassa, de én nagyjából a 200. oldalig rendkívüli módon untam. Emma, a főhősnőnk idegesítően ostoba, és tulajdonképen minden szempontból rendkívül idegesítő. Olyan reményekkel és vágyakkal érkezik meg a tíz éve nem látott férfihoz, mintha élete szerelmével találkozna. A szerző páros szerint ilyen egy harmincas éveiben járó, egyedülálló nő. Szánalmas, magányos életében kétségbeesetten és görcsösen keresi A FÉRFIT, aki majd élete szerelme és gyerekeinek apja lesz. Nos, a vicces az, hogy a huszonéves Emma egy cseppet sem más, már akkor is nagyon egyedül és keserű volt, és ezen természetesen a pályaválasztása sem segített - amihez egyébiránt egy hangyányi józan ész sem társult. Hiába foglalkozik bűnmegelőzéssel, nincs benne egy cseppnyi gyanakvás vagy fenntartás sem, nem látott elég szörnyűséget ahhoz, hogy csak úgy átgondolja a dolgokat. Bízik, reménykedik, de továbbra is szerencsétlen és megtört. Született áldozat.
Ha egy könyv főhőse idegesítő, akkor független a történetben rejlő lehetőségektől, nem szórakoztat. Ráadásul a legtöbb karakter vagy önzetlennek tetsző módon segíti a lányt, vagy fenntartással kezeli, már-már utálja. Valahogy mindenki iszonyú felszínes, senkit, egy karaktert sem ismerünk meg mélyebben, és akit mégis megkapargathatunk, egyszer csak kikerül a történetből.
A sztori kiszámítható, és rendkívül elkeserítő, hogy senki sem derít ki szinte semmit, majd Emma többszöri nekifutásra, a jelek ellenére is nehezen, de azért csak összerakja a képet, aminek örültem, mert ez azt jelentette, lassan a történet végére érünk.
Bevallom, engem már az elején elvesztettek. Az első oldalak még érdekesek voltak, addig, amíg Emma nem kezdi el elemezgetni a kapcsolatát, aztán megint lekötött, és hirtelen ugrunk tíz évet az időben. Nem tudjuk meg mi történik közben, mert nem érdekes (?), ehelyett belecsöppenünk egy barátság tragédiájába, és oldalakon keresztül baromira nem értettem, hogy most mi történik. Nem azért, mert nem értek magyarul, hanem mert olyan éles a váltás. Szerencsésebb lett volna a jelenben kezdeni és visszaemlékezni, akkor az olvasót nem érdekli, mi történt közben. Tudjuk, hogy szép, a pasik vonzódnak hozzá. Köszönöm, ez sokat segít! Kikkel találkozott, hogy ennyire keserű lett? Miért lett rendőr, és miért maradt egyedül? Mivel a főszereplőnk ismerete nem fontos, engedjük is el!
Ezzel viszont az a gond, ha a főhős karaktere nem elég részletes, akkor megszerethetetlen. Miért tesz egy csomó dolgot ennyire logikátlanul? Mi lehet a mozgatórugója akkor, amikor keresztbe tesz a nyomozásnak? Miért van felháborodva azon, hogy gyanúsítottként kezeli, amikor lerí róla, hogy hazudik? Hiszen rendőr, az ég áldja meg! Emma nem más, mint egy "tipikus", szinglinek csúfolt harmincas nő karikatúrája, és számomra mélységes csalódás.
Többen azt mondták, jól szórakoztak közben, de egy hónap múlva már nem emlékeznek belőle semmire, mert tulajdonképpen felejthető, laza szórakozás. Hát nem tudom... Laza szórakozás nekem Agatha Raisin, Nikki Heat vagy Aurora Teagarden - mert olvasás közben tényleg szórakozom -, komoly például Maigret. Agatha Christie kicsit mindkettő, de sorolhatnám tovább. Nem, nem azt vártam, hogy első könyvesként teljesen magával ragadjon az írópáros, viszont ennél azért mégis többet.
A feléig ugyanis, ahogy írtam, untam, aztán a következő száz oldal már kezdet kicsit érdekesebb lenni, végül az utolsó százon gyorsan áthaladtam, mert ahogy a mozaik darabok elkezdenek összeállni, kimondottan felpörög a sztori. Ez határozott pozitívum, csak kevés. Sok szálat nem varrtak el, jellemzően azokat, amik érdekeltek.
Nem tehetek róla, nekem thrillernek nem elég thriller, ahogyan kriminek sem elég krimi. Kiszámítható, nem találtam benne egy pinduri csavart sem, ami meglepett volna. Szóval lehet hiánypótló, de annak azért erősen középszerű.
4/10
2015. szeptember 13., vasárnap
A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #12 - a nyomozó
Az elhatározás könnyen megszületett, de a végrehajtás során felmerült néhány bökkenő. Sunsheen mint jó nevű ügyvédi család sarja, már korai éveiben is rendszeresen szerepelt az újságok lapjain. Eleinte főként a társasági rovatban, mint a gyerek, akinek az édesanyja egy-két jótékonysági rendezvény fővédnöke, és akinek az apja a szegények támogatója, de a középiskola végére átnyergelt a botrány lapokra. Egyszer még le is tartóztatták ittas vezetésért, amit persze elsimítottak, az úgy nem sok port kavart. Később a jogi egyetem alatt ismét feltűnt a társasági rovatokban, hírtelelen jó partinak számított a tehetős szülőkkel rendelkező jóvágású fiú. Semmi rendkívüli hír nem kapott szárnyra vele kapcsolatban, jól tanult, sportolt, és az egyetemi újság fotói alapján hosszú haja volt. Aylward ezt az ellenállás végső bástyájának tekintette, legnagyobb döbbenetére álmélkodva állapította meg, a gondosan vágott, zselézett frizura jól állt a huszonéves fiúnak. Sőt, igazán jól nevelt úri kölyöknek tetszett. Annak a fajtának, aki megkap ugyan minden támogatást, de akire ezért cserébe hatalmas nyomás nehezedik.
A diplomája kitűnő lett, majd természetesen egyből munkát kapott az apja cégénél. Az ügyvédbojtár fél évre rá jelent meg először a bíróságon. Elképesztően elegánsan, fölényesen és még hosszú hajjal. Nagyon szokatlan, hogy valaki ennyire kevés gyakorlattal saját ügyet kapjon, valószínűleg hivatalosa nem is ő volt a vezető ügyvéd, de magabiztosan és arrogánsan érvelt, a már így is hónapok óta húzódó perben. Az esetet tulajdonképpen érdekesnek találta, két ismert újságíró szerelméből született gyerek felügyeleti joga körül ment a huzavona. A szülők sosem esküdtek meg, ez önmagában még nem lenne különös, de a bíróság az anya ellenében, aki egy reggeli műsort vezetett, az apának ítélte a gyermeket. A fiúcska mindössze négy éves volt akkor, az apja pedig oknyomozó riporter, aki nem ritkán háborús közvetítőként is tudósított, így aztán sokszor nem is volt otthon. Mindezek dacára még így is jobb gondviselőnek találtatott, mint az anya, aki helyben volt. Sunsheen nem sározta be a nő hírnevét, nem akarta bebizonyítani, hogy alkoholista, vagy számtalan szeretőt tart, egyszerűen olyan piedesztálra emelte az apát a beidézett tanuk segítségével, hogy külső szemlélőként akár a szenté választásáért is lobbizna. Méghozzá fennhangon.
A fiatal ügyvéd nyilván beleszületett a jog világába, mindent tudott a szakmáról, jóval az egyetem előtt is, és a jelek szerint élvezte a rivaldafényt. Ennek ellenére még újabb két évig nem dolgozott önállóan. Ez egyáltalán nem volt szokatlan, mert sem az életkora, sem a tapasztalata nem tette lehetővé, azért a neve bizonyára kitárt előtte számtalan ajtót.
Minden jól ment, a frizuráját a jelek szerint imádták a nők, számtalan barátnője akadt, akikben egyetlen közös kétségkívül akadt, gyönyörűek voltak. A fiú sikerre született.
2015. szeptember 11., péntek
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Harper Lee klasszikusa már több mint két éve várakozott a polcomon, és valószínűleg ott csücsül még egy darabig, ha nem kerül előre a próba-várólista csökkentéssel. Természetesen, ahogy az sejthető is volt, a kétszer tizenkét könyvből álló lajstrommal meglehetősen rosszul haladok. Összesen hármat vettem kézbe - csak mondom, szeptembert írunk -, de alighanem ezt a regényt élveztem a legjobban.
Scout nem olyan, mint a környezetében nevelkedett lányok, talán azért, mert Atticus, az apja nem a konvencióknak megfelelően neveli. Bátyjával, a négy évvel idősebb Jemmel együtt szabadon rohangászik, bosszantja a környezetét, és bár édesanyjuk már régen meghalt, összességében boldog gyerekkoruk van. Hamarosan mégis minden megváltozik, a lány iskolába kerül, és az ügyvéd apa olyan ügyet kap, ami megbolygatja a déli kisváros, Maycomb álmosan csordogáló mindennapjait.
A déli államokban tartotta magát legtovább a fajgyűlölet, és tulajdonképpen ez az a mélyen titkolt, vagy büszkén vállat vélemény, amit sosem lehet kiirtani igazán a lelkekből. A félelem a másságtól, a hit, hogy valaki alábbvaló nálunk, ezért jogunk van úgy is kezelni embertársainkat, újra és újra utat tőr magának, de a végén mindenkinek fel kell nőnie, és ha tetszik, ha nem. Szembenézni a minket körülvevő valósággal épp olyan fájdalmas és döbbenetes, mint élni benne. Pont erről szól ez a regény is. Amikor nehéz leckék árán ráeszmélsz, az emberek körülötted, sőt, az egész világ különbözik attól, mint amilyennek hitted.
Scout egy olyan háztartásban nő fel, ahol elveket kap, útmutatást az életre, de soha nem korlátozzák, fegyelmezik igazán, mert a Atticus, akit mindkét gyerek a keresztnevén szólít, pontosan tudja mi az, ami igazán segíthet az életben, a példamutatás. A kora pontosan nem derül ki, de az igen, hogy már idősnek tartja magát két gyerekhez, és ezért azt az utat választja, amit a legjobban tart. Akkor is, ha a családja, a környezete nem ért ezzel egyet. Megengedi, hogy a testvérei beleszóljanak a család életébe, ez az a kompromisszum, amit megköt a munkájáért cserébe.
És persze a gyerekek próbálgatják a szárnyaikat, a lefektetett elvek ellenére bizony gyakran megesik, hogy olyasmit tesznek, ami nincs összhangban apjuk elvárásaival. De ez normális, néha tévednünk kell, hogy aztán biztosan tudjunk. Bár az élet tanít szüntelen, mégsem könnyű egy 6-8 évesnek, vagy akár egy 11-13 évesnek elmagyarázni bizonyos dolgokat, amiket normál körülmények között természetesnek vesz. És ezen a ponton már nem is felnőtté válásról, hanem generációs különbségekről beszélünk, amit az ügyvéd meglepően jól kezel. Persze az ellentétek, a ki nem mondott feszültségek, a közösség álszentsége egy felnőttnek sem okoz meglepetést, de egy gyereknek, aki hajlamos úgy érteni a dolgokat, ahogy azok elhangoznak, ezek zavarba ejtő dolgok.
Scout nézőpontjából kísérjük figyelemmel Maycomb történéséit, miközben ő megtanul egy pár dolgot magáról és a környezetéről. Harper Lee tökéletesen eltalálta azt az életkort, amiben már érzékenyen képesek vagyunk felfogni és befogadni mindent, és ami a legfontosabb, már le is tudjuk írni, de persze ehhez nem választhatott tipikusan gyermeki szókészletet. Olyan, mintha egy felnőtt és egy gyerek mesélne párhuzamosan, és ezek a szinte észrevétlen váltások leírhatatlan színekkel szolgálnak. A regény egyértelműen szépirodalom, de nem nehezen értelmezhető, hosszas körmondatokkal operáló fajtából. Bizonyos szempontból rendkívül egyszerű, és pont ez teszi annyira nagyszerűvé is. Miközben a kislány meglepő részletességgel tár elénk egy-egy városi legendát, történetet, épp ennyire bíz a képzeletünkre egy sereg más dolgot. Élesen elkülönül az, amit tud, attól, amit sejteni vél, és ez a koncepció, bevallom, teljesen elbűvölt.
A történet gyönyörű, de nem a téma teszi azzá, hanem a szereplők, és elsősorban a kislány nyiladozó értelme. A varázs nem pusztán a szavakban, hanem Scout szavaiban rejlik. Megkapó őszinteséggel csodálkozik rá dolgokra, olyan ártatlansággal, ami a kisgyerekek sajátja. Egyedülálló élményt nyújt minden olyan pillanat, legyen az jó vagy rossz, amiket nem ért, azonban rajta keresztül mi mégis lehetőséget kapunk a megismerésükre. Méghozzá kicsit boldogan, esetleg szorongva attól, amit értünk, érteni vélünk a helyzetből. És történik mindez kendőzetlen őszinteséggel, hiszen, ahogy fentebb is írtam, a gyerekek hajlamosak szó szerint venni mindent.
Az első mondattól az utolsóig imádtam. A nyelvezete magával ragadó, a fordítás gördülékeny, a karakterek összetettek, élnek, a történet szerteágazó, mint egy hatalmas fa rengeteg kis ággal. És ebben a hatalmas, boglyas fában ott rejlik több kis feketerigó. Nem hazudik szépséget oda, ahol az nincs, mégis letehetetlen. Az ártatlanság, a felismerés, az elvek lábbal tiprása és azok mindenáron történő felvállalása. ebben a drámában benne van minden, ami igazán naggyá tehet egy regényt, és azt hiszem, tökéletes példája annak, miről is kéne szóljon egy kötelező olvasmány napjainkban.
10/10
Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Fordította: Máthé Elek
Scout nem olyan, mint a környezetében nevelkedett lányok, talán azért, mert Atticus, az apja nem a konvencióknak megfelelően neveli. Bátyjával, a négy évvel idősebb Jemmel együtt szabadon rohangászik, bosszantja a környezetét, és bár édesanyjuk már régen meghalt, összességében boldog gyerekkoruk van. Hamarosan mégis minden megváltozik, a lány iskolába kerül, és az ügyvéd apa olyan ügyet kap, ami megbolygatja a déli kisváros, Maycomb álmosan csordogáló mindennapjait.
A déli államokban tartotta magát legtovább a fajgyűlölet, és tulajdonképpen ez az a mélyen titkolt, vagy büszkén vállat vélemény, amit sosem lehet kiirtani igazán a lelkekből. A félelem a másságtól, a hit, hogy valaki alábbvaló nálunk, ezért jogunk van úgy is kezelni embertársainkat, újra és újra utat tőr magának, de a végén mindenkinek fel kell nőnie, és ha tetszik, ha nem. Szembenézni a minket körülvevő valósággal épp olyan fájdalmas és döbbenetes, mint élni benne. Pont erről szól ez a regény is. Amikor nehéz leckék árán ráeszmélsz, az emberek körülötted, sőt, az egész világ különbözik attól, mint amilyennek hitted.
Scout egy olyan háztartásban nő fel, ahol elveket kap, útmutatást az életre, de soha nem korlátozzák, fegyelmezik igazán, mert a Atticus, akit mindkét gyerek a keresztnevén szólít, pontosan tudja mi az, ami igazán segíthet az életben, a példamutatás. A kora pontosan nem derül ki, de az igen, hogy már idősnek tartja magát két gyerekhez, és ezért azt az utat választja, amit a legjobban tart. Akkor is, ha a családja, a környezete nem ért ezzel egyet. Megengedi, hogy a testvérei beleszóljanak a család életébe, ez az a kompromisszum, amit megköt a munkájáért cserébe.
És persze a gyerekek próbálgatják a szárnyaikat, a lefektetett elvek ellenére bizony gyakran megesik, hogy olyasmit tesznek, ami nincs összhangban apjuk elvárásaival. De ez normális, néha tévednünk kell, hogy aztán biztosan tudjunk. Bár az élet tanít szüntelen, mégsem könnyű egy 6-8 évesnek, vagy akár egy 11-13 évesnek elmagyarázni bizonyos dolgokat, amiket normál körülmények között természetesnek vesz. És ezen a ponton már nem is felnőtté válásról, hanem generációs különbségekről beszélünk, amit az ügyvéd meglepően jól kezel. Persze az ellentétek, a ki nem mondott feszültségek, a közösség álszentsége egy felnőttnek sem okoz meglepetést, de egy gyereknek, aki hajlamos úgy érteni a dolgokat, ahogy azok elhangoznak, ezek zavarba ejtő dolgok.
Scout nézőpontjából kísérjük figyelemmel Maycomb történéséit, miközben ő megtanul egy pár dolgot magáról és a környezetéről. Harper Lee tökéletesen eltalálta azt az életkort, amiben már érzékenyen képesek vagyunk felfogni és befogadni mindent, és ami a legfontosabb, már le is tudjuk írni, de persze ehhez nem választhatott tipikusan gyermeki szókészletet. Olyan, mintha egy felnőtt és egy gyerek mesélne párhuzamosan, és ezek a szinte észrevétlen váltások leírhatatlan színekkel szolgálnak. A regény egyértelműen szépirodalom, de nem nehezen értelmezhető, hosszas körmondatokkal operáló fajtából. Bizonyos szempontból rendkívül egyszerű, és pont ez teszi annyira nagyszerűvé is. Miközben a kislány meglepő részletességgel tár elénk egy-egy városi legendát, történetet, épp ennyire bíz a képzeletünkre egy sereg más dolgot. Élesen elkülönül az, amit tud, attól, amit sejteni vél, és ez a koncepció, bevallom, teljesen elbűvölt.
A történet gyönyörű, de nem a téma teszi azzá, hanem a szereplők, és elsősorban a kislány nyiladozó értelme. A varázs nem pusztán a szavakban, hanem Scout szavaiban rejlik. Megkapó őszinteséggel csodálkozik rá dolgokra, olyan ártatlansággal, ami a kisgyerekek sajátja. Egyedülálló élményt nyújt minden olyan pillanat, legyen az jó vagy rossz, amiket nem ért, azonban rajta keresztül mi mégis lehetőséget kapunk a megismerésükre. Méghozzá kicsit boldogan, esetleg szorongva attól, amit értünk, érteni vélünk a helyzetből. És történik mindez kendőzetlen őszinteséggel, hiszen, ahogy fentebb is írtam, a gyerekek hajlamosak szó szerint venni mindent.
Az első mondattól az utolsóig imádtam. A nyelvezete magával ragadó, a fordítás gördülékeny, a karakterek összetettek, élnek, a történet szerteágazó, mint egy hatalmas fa rengeteg kis ággal. És ebben a hatalmas, boglyas fában ott rejlik több kis feketerigó. Nem hazudik szépséget oda, ahol az nincs, mégis letehetetlen. Az ártatlanság, a felismerés, az elvek lábbal tiprása és azok mindenáron történő felvállalása. ebben a drámában benne van minden, ami igazán naggyá tehet egy regényt, és azt hiszem, tökéletes példája annak, miről is kéne szóljon egy kötelező olvasmány napjainkban.
10/10
Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Fordította: Máthé Elek
2015. szeptember 5., szombat
Már nem is zavar, de komolyan!
forrás: Index |
Nos, tudjátok csupán elgondolkodtam... Ha már törvényeket hozunk a határaink védelmére - jogosan, ezeket biza itthon kell tartani, úgy sem kellenének senkinek - és menekültek ellen, upsz, bocsánat, mellett, nem lehetne velük is kezdeni valamit? Csak kérdezem! Senki se vegye magára, és elnézést kérek a feltételezésért is, hisz ez egy évtizedek óta fennálló probléma, amivel senki sem tett semmit. Ó, persze, szuper a csilli-villi beléptetőrendszer, de ha már tudjuk, hogy kik ők, esetleg le is ültethetnénk őket! Vagy nem? Mondjuk olyan 15-20 évre.
Erre persze elég önző érveim vannak. Azért szeretném, mert így az unokaöcsém még tiniként eljuthatna egy válogatott mérkőzésre, amire nagyon vágyik, és amire a bátyám, hosszas vita után sem hajlandó elengedi. Vajon miért?
És szeretném, mert hulla fáradtan hadd ne kelljen már nekem kóvályognom a városban egy olyan útvonal után kutatva, amin haza találok. Különben is naiv vagyok, engem sem ártana megvédeni. Éjszaka megkérdeztem például: Ezek a drukkerek miért futnak a villamos után? Ja, nem, a lovas rendőrök elől! Így persze mindjárt érthető!
De most esett le, szerintem a pitbull tulajdonosok kezdték az egészet Tóth Krisztina verse miatt! Hogy ez eddig nem jutott eszembe?! Már nem is zavar, de komolyan! Teljesen belefér. A könnygáz meg úgyis csak ránk romlana. Naná, hogy el kell használni. Higgyétek el, az ultra eredendően egy jámbor fajta, és aki mégis kételkedni mer, azt széttépetem velük!
2015. szeptember 1., kedd
Teaser kedd #147
Ha már a múlt héten olyan jól beharangoztam, akkor nem maradt más hátra, mint egy újabb könyvet hozni. Ez a darab dráma, de annak meglepően szórakoztató. Különösen szeretem az ehhez hasonló történeteket, és ráadásként szerepel a várólista csökkentő listámban is, így két legyet ütök egy csapásra. Már ha hajkurásznék legyeket, de ezt inkább meghagyom kis tollas barátainknak.
Így utólag persze nem is értem, miért vártam ennyit az olvasásával, de azt hiszem, soha máskor nem értékeltem volna annyira, mint most. Talán azért, mert a médiából hullámzó menekült/bevándorló kérdés minden fórumot elborít, és bár látszólag nincs összefüggés, én mégiscsak találtam. Az, hogy miként bánunk embertársainkkal sosem volt ennyire kínos, aktuális és égető kérdés. Miközben egyre nehezebben és rosszabbul ugorjuk meg a feladatot, legalább azt elmondható, a könyv kiváló!
- Úgy érted, hogy ha nem vállaltad volna el annak az embernek a védelmét, Jemnek és nekem nem kellene tovább hallgatnunk a szavadra?
- Igen, körülbelül úgy.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
2015. augusztus 31., hétfő
M. C . Beaton: Agatha Raisin and the Witch Fairies from Hell - Agatha Raisin 9-11.
Agatha Raisin a szívem egyik kicsike csücske. Valahogy mindig képes elterelni a figyelmemet, úgy kényszerít összpontosításra, hogy igazából nem is kell rá figyelnem. Érzem én, hogy ez kissé furán hangzik, de valahol az negyedik és a nyolcadik rész között a részemé vált. Egyszerűen csak értem az összes esetlen csetlését és botlását, minden idegesítő szokását, megbocsájtom esendőségét és hagyom, hogy szórakoztasson.
Spoileres lehet az előző részekre!
Agatha Raisin and the Witch of Wyckhadden
Agatha az erősen megkopott hajkoronáját és sérült lelkét ápolva Wyckhaddenbe keres menedéket. A helyi boszorkánytól kap egy szert a fejére, és ha nem is türelmesen, de várja, hogy tincsei ismét sűrűsödjenek. Szép, ámbár kissé megkopott fényű szálódában száll meg, ahol rengeteg az idős és az eltemette titok. Amikor a banyát váratlanul agyonütik, ismét szimatolni kezd, egyrészt mert kíváncsi, no meg unatkozik is. Aztán ott van Jimmy Jessop felügyelő, aki láthatóan csapja neki a szelet.
Spoileres lehet az előző részekre!
Agatha Raisin and the Witch of Wyckhadden
Címkék:
Agatha Raisin,
angol,
betűfalás,
krimi,
M. C. Beaton
2015. augusztus 27., csütörtök
Dan Smith: Nagyvad
Nem igazán kedvelem a forgatókönyvekből írt regényeket, de
persze mindig teszek kivételt. Egy ifjúsági regény számomra vonzó, még akkor
is, ha esetleg már láthattam széles vásznon, hiszen a könyv mindig képes
hozzátenni az eredeti történethez: teszem azt, a karakterek sokkal mélyebbek,
még akkor is, ha egy akciójelenetet nehezebb leírni.
Oskari, mint a faluban minden fiú a tizenharmadik
születésnapja előtti éjszakán, vadászatra indul. Nincs más fegyvere csak egy
kése és egy öreg nyíl, a hozzá tartozó vesszőkkel. Ha feljön a hajnal, saját
zsákmányának fejével kell hazatérnie, egy olyan állattal, amit az erdő neki
adott – ezzel az áldozattal válhat férfivá. A remélt szarvas helyett azonban az
Amerikai Egyesült Államok elnökére bukkan, aki egy mentőkapszulában csapódott a
földbe, miután terroristák kilőtték alóla az Air Force One-t. A világ egyik
leghatalmasabb emberének hiányzik a fél pár cipője, felnőtt létére képtelen
lenne egyedül életben maradni, így nem tehet mást, követi a fiút.
A téma miatt gondolhatnánk, hogy ez egy szokványos
kalandregény, és tulajdonképpen az is, leszámítva azt az apróságot, hogy Oskari
csak egy egyszerű, és rendkívül bizonytalan tinédzser. Nem akcióhős, rendőr,
harcművész vagy katona, de még csak nem is egy sztorit szimatoló újságíró.
Kívülről szinte kegyetlenség, hogy ki kell állnia ezt a próbát, miközben tudja magáról,
hogy gyenge – a leggyengébb minden ismerőse között, még az íjat sem tudja
rendesen kihúzni –, mégsem tehet mást, mennie kell. Folyamatosan kétkedik
önmagában, és ezen az sem segít, hogy hamarosan egy másik életért is felelős
lesz.
Hamar összebarátkozik az elnökkel, olyan
kötetlenséggel, ahogy csak egy gyerek képes rá, de dacára az átélt
eseményeknek, sokáig nem is gondol másra, mint a próbára. Ez a gondolat tölti
ki az elméjét, az életveszély szinte másodlagos. Persze eljön majd a pillanat,
amikor felismeri a tényleges tétet, de még ezt is nagyon különös módon teszi.
Akkor sem képes máshogy szemlélni a szituációt, mint valaki, aki élete
legnagyobb feladata előtt áll. A dolgok fura módon kapcsolódnak össze a
fejében, és bár legbelül tudja, mi az, amivel még könnyedén elbír, akkor sem
lesz akcióhős, csak egy félelmet nem ismerő vadászpalánta.
A könyv nem hosszú, nagyjából egy délután alatt
elfogyasztottam. A történet pörög, a cselekmény gördülékeny, de végig volt egy
olyan érzetem, hogy valamiből kimaradtam. Számomra furcsa volt ez a beavató
szertartás is, mintha az őskorból maradt volna hátra, ahogy számos dél-amerikai
vagy afrikai törzs esetében történt. De Finnországban miért? Még véletlen sem
kezelem a könyvet kultúrtörténeti alapműnek, mégis elismerem, az ezer tó
országának fantasztikus földrajzi adottságai, a hatalmas zöld erdős területek
tökéletes helyszínnek tűnnek a kalandhoz.
Míg a könyv csak Oskrai szemszögéből követi az eseményeket, a
film megmutatja az elnök után kutató oldalt is. Ezt éreztem olvasás közben
hiánynak, mert történnek olyan dolgok is, amit adott pillanatban nem tudhatunk.
Igaz, az elnök, aki ugye jártas a saját kormányzatában, válságstábjában
kicsivel később összerakja a képet, így a történet maga kerek egész. És ahogyan
egy ifjúsági regénytől elvárható, a fiúból is férfi válik a végére.
Úgy gondolom, a tizenéves korosztálynak szórakoztató
olvasmány lehet, bár megvallom, én is élveztem, annál is inkább, mert még
tanulsággal is szolgált: mindenki számít, ezért sose hidd, hogy kevesebbet érsz
másoknál.
7/10
Magyar kiadó: Magnólia
Fordította: Rusznyák Csaba
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
2015. augusztus 25., kedd
Teaser kedd #146
Hadd dicsekedjek kicsit, most két könyvet olvasok párhuzamosan, és mindkettőt imádom! Ebből az egyiket elhoztam mára: a The Aurora Teagarden Mysteries sorozat jelenleg 8 részből áll. Az a Charlaine Harris jegyzi, aki a The Southern Vampire Mysteries, azaz Sookie Stackhouse sorozatot is, és nagyon könnyed kis krimi sorozat. Hazájában és az angolszász területeken rendkívül népszerű, bár hozzánk nem érkezett még el - talán mert az Ulpius csődbe ment...
Idén a Hallmark feldolgozta a széria első két kötetét, de meglehetősen sokat lágyítottak rajta. A második részt még nem olvastam, de az első klasszisokkal durvábbra sikerült, mint ahogyan a filmfeldolgozása. Persze ha nem vágják meg itt meg ott, nem fér bele a csatorna profiljába, és ez érthető. A jelenlegi állapotában fogyasztható a szüleim számára is, nekem laza szórakozás, a könyv pedig, ahogy az már lenni szokott, klasszisokkal izgalmasabb.
I spoke to enough people on the way outof the church to be sure my attendance registered and would be reported to the happy couple, and then I skipped the recepzion. There was no point in putting myself through that.
Charlaine Harris: A Bone to Pick
2015. augusztus 23., vasárnap
The Man from U.N.C.L.E - röviden
Amikor először megláttam a trailert, az futott át az agyamon: Jé, ez Superman! Aztán meg az: Jé, ezt a fickót nem tudom honnan ismerem, de ismerem. Hát én ezt megnézem! És így is történt, tegnap eredeti nyelven volt szerencsénk végigülni, és már most úgy gondolom, muszáj lesz ismételnem. Néha ugyanis a nevetéstől lemaradtam egy-két apróságról.
Napoleon Solo a CIA kiválósága, nincs olyan, amire ne lenne képes, bár egy kissé elüt az átlag ügynöktől, Illya Kuryakin a KGB színeit erősíti, és nem csak ez az, ami miatt különösen nem szívlelik egymást. A nemzeti érdekek azonban fontosabbak, tehát közös csapatba kovácsolódva próbálnak megtalálni egy olyan bűnszervezetet, aminek a birtokában lévő nukleáris fegyver veszélyt jelent az egész világra.
A hidegháború már javában tart, ezért szokatlan egy ilyen párosítás, ahogyan szokatlan az egész ügy is. Akármennyire is elütnek egymástól a módszerek, a cél ugyanaz, és ez mindent felülír. Szóval a srácok, egy sorozatnőcsábász amerikai szépfiú, és egy dühkezelési problémákkal küszködő, forró fejű orosz, elkezdenek összecsiszolódni.
A film egy szép autós üldözéssel indít, később is akad majd egy-két akció, de semmiképpen sem a mai, felpörgött tempó szerint megszokott arányban, nem viszi el a film felét. A poénok jól ülnek, a látvány a hangulat tökéletes. Nem állítom, hogy egy az egyben megfelel a hatvanas évek realitásának, a vásznon azonban működik.
Igen, tudom, nem a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, sokkal közelebb áll a Sherlock Holmesokhoz - amiket rengeteg kritika ért, de én biza szerettem -, mégis megvan benne minden, amiért kedvelem Guy Ritchie filmjeit: látvány, pörgés, humor, élénk vibrálás, bravúros vágás, jó színészek és egy csavar a végére. Oké, történetben nem, de karakterekben legalább erős, szerintem minden egyben van egy klassz kis mozihoz.
Szóval nézzétek! Nekem beütött.
9/10
Ó, és ha úgy érzitek majd a végén, valamiből kimaradtatok, mert ez inkább egy bevezető, mint önálló film, akkor nem tévedtek sokat. A The Man from U.N.C.L.E. egy 1964-68 között sugárzott, igen sikeres sorozat volt, a hatvanas évek két szívtiprójával, Robert Vaughnnal és David McCallummal a főszerepekben. Az alap történetet még Ian Fleming - igen, James Bond édesapja - álmodta meg, kissé más felállásban, de aztán a közönség reakciói miatt változtattak rajta. A show fekete-fehérben kezdte, 105 epizódot és még vagy 5-6 egyestés filmet élt meg. Az IMDB szerint még most is 7,9 pontot ér. Azt hiszem, neki fogok állni...
Napoleon Solo a CIA kiválósága, nincs olyan, amire ne lenne képes, bár egy kissé elüt az átlag ügynöktől, Illya Kuryakin a KGB színeit erősíti, és nem csak ez az, ami miatt különösen nem szívlelik egymást. A nemzeti érdekek azonban fontosabbak, tehát közös csapatba kovácsolódva próbálnak megtalálni egy olyan bűnszervezetet, aminek a birtokában lévő nukleáris fegyver veszélyt jelent az egész világra.
A hidegháború már javában tart, ezért szokatlan egy ilyen párosítás, ahogyan szokatlan az egész ügy is. Akármennyire is elütnek egymástól a módszerek, a cél ugyanaz, és ez mindent felülír. Szóval a srácok, egy sorozatnőcsábász amerikai szépfiú, és egy dühkezelési problémákkal küszködő, forró fejű orosz, elkezdenek összecsiszolódni.
A film egy szép autós üldözéssel indít, később is akad majd egy-két akció, de semmiképpen sem a mai, felpörgött tempó szerint megszokott arányban, nem viszi el a film felét. A poénok jól ülnek, a látvány a hangulat tökéletes. Nem állítom, hogy egy az egyben megfelel a hatvanas évek realitásának, a vásznon azonban működik.
Igen, tudom, nem a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, sokkal közelebb áll a Sherlock Holmesokhoz - amiket rengeteg kritika ért, de én biza szerettem -, mégis megvan benne minden, amiért kedvelem Guy Ritchie filmjeit: látvány, pörgés, humor, élénk vibrálás, bravúros vágás, jó színészek és egy csavar a végére. Oké, történetben nem, de karakterekben legalább erős, szerintem minden egyben van egy klassz kis mozihoz.
Szóval nézzétek! Nekem beütött.
9/10
Ó, és ha úgy érzitek majd a végén, valamiből kimaradtatok, mert ez inkább egy bevezető, mint önálló film, akkor nem tévedtek sokat. A The Man from U.N.C.L.E. egy 1964-68 között sugárzott, igen sikeres sorozat volt, a hatvanas évek két szívtiprójával, Robert Vaughnnal és David McCallummal a főszerepekben. Az alap történetet még Ian Fleming - igen, James Bond édesapja - álmodta meg, kissé más felállásban, de aztán a közönség reakciói miatt változtattak rajta. A show fekete-fehérben kezdte, 105 epizódot és még vagy 5-6 egyestés filmet élt meg. Az IMDB szerint még most is 7,9 pontot ér. Azt hiszem, neki fogok állni...
Címkék:
akciózunk,
Mozgókép,
Nevetni kell,
rövidfilm
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)