Grecsó Krisztián: Vera

„A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.”

Régóta szemeztem Verával, csak a nagy, olvasói válságomban nem mertem belevágni, mert belül valahol tudtam, hogy én ezt szeretni fogom. Szeretni akarom... Kicsit olvasgattam a véleményeket, és bizony volt olyan, hogy valakit nem kapott el, nem sodort magával, sőt elég nyögve-nyelős volt az olvasás, így hát még vártam tovább...

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

Galgóczi Dóra: Válaszok háza

Kell egy hely, ahol otthonra találsz – súgja a kék borító, és valóban, most én is lenyomnám a kilincset szívem szerint, és beköltöznék az ódon, ám barátságos, otthonosan életről árulkodó falak közé. Csak, amíg minden gondolatom el nem rendeződik, amíg a nesztelen szitáló fénnyel megvilágított szállongó porban ki nem rajzolódik az utam, amit követhetek... Vajon létezik ilyen ház? Vagy már benne lakunk, csak más szemmel kellene körülnézni?

„Sötétségbe burkolózott a kert, a cseresznyefa termetes alakját tompán körberajzolta a hold. Különös nyugalom szállta meg a lányt – a kérdések szorító fonalát mintha lazára engedte volna egy láthatatlan kéz. Érezte, a válaszra itt fog rátalálni, az öreg házban, ahová biztosan nem véletlenül sodorta a sors.”

Drága Nagymamám

~°°~ E bejegyzést, az én Drága Nagymamámnak ajánlom! 

(Aki internettet nem olvasva, majd kinyomtatva fogja őrizgetni nyikorgó almáriumában.) ~°°~

Legnagyobb örömömre az Athenaeum kiadó igényes novellagyűjtemények gondozásába kezdett. Tavaly a szerelem megfoghatatlan, nagy íróinkon is kifogó tárgyköréből gyűjtött híres és kevésbé híres szösszeneteket. Most pedig a nagymamák kerültek górcső alá. Nagyik régen és ma – 12+2 történet magyar szerzők tollából. A magyar szerzők pedig ezúttal: Örkény István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Benedek Elek, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Móra Ferenc, Bródy Sándor és Pataki Éva. 

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

„Magyar nyakba, magyar szemfog!" – vallja Gaura Ágnes, akinek vámpírjaival már rég készülődök megismerkedni, és most azt mondom, magyar kalandoroknak, magyar fantasy dukál!

 „(…) mikor legyen az ember őszinte magához, ha nem a sűrű sötétség idején (…)” 

Benyák Zoltán nem először bizonyítja be, hogy ez a műfaj igenis nekem is való, pedig most aztán tényleg fantáziadús fantáziát álmodott papírra! Míg az Idők bolondjainál, nagy örömömre a realisztikus elemek uralkodtak, A nagy illúzió végig hű marad címéhez, és a nagy örömömet, még nagyobb örömömre itt is nyakon csíptem.

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

 „– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké.” 

Bár még a múlt évben fejeztem be a könyvet (azaz tegnap :)), mégis stílusos és ironikus felütése az új évnek, az új időszámításnak. Úgy voltam vele, hogy olyan nagy meglepetés idén tavaly már nem érhet, és a toplista nagyjából összeállt a fejemben, legalábbis ami az elejét illeti, és akkor jött Az idő bolondjai, hogy jól felülírja… Hogy mennyire, az nemsokára kiderül majd az 2015-ös összegző bejegyzésből. :)

Az idő. Erről az egyszerű, ám végtelenül összetett bestiáról szól Benyák Zoltán könyve. Az időről, amiből mindig a legkevesebb van, ami olykor túl hosszúnak, máskor túl rövidnek tűnik, de természetesen sosem egyezve az igényekkel. Az időről, ami kegyes és kegyetlen egyaránt. Ami olyan, mint a szél, nem látjuk, csak hátrahagyott nyomai árulkodnak róla. Magunkon érezzük marcangoló fogát, másokon látjuk rút keze nyomát. Az idő majd eldönti. Az idő majd meg- és begyógyítja, megszépíti. Idővel kiderül… 
És szól még Az idő sokszínű bolondjairól. A cselekmény sok apró, de kiemelten három fő karakter szőtte szálon fut:

Gárdos Péter: Hajnali láz

„– A lélekről szeretnék önnel beszélni, főorvos úr. 

Lindholmnak az álla és az orra volt megvilágítva. 

– Az fura jószág.” 

De még milyen fura jószág! Remeg, reszket, esdekel, elveszíti a reményt, majd újra visszanyeri, kitágul, beszűkül, vonyít... Aztán, ha véget ér a hajnali láz(álom), a tombolás, lüktetés, halál, akkor szélsebesen gyógyul, épül, felejt. Újra emberi, földi dolgok után sajog. Szerelemre vágyik. Megértésre, jó szóra. Minden eszközt és lehetőséget elfogadva, megragadva. 

Gárdos Péter regénye, melyet maga a nagy író, Az Élet írt, ő pedig fordított, egy gumicsizmák taposta, sárból félszegen, ám annál céltudatosabban, elszántan előbúvó kis virágszál története. Jobban mondva kettőé (és hányszor kettőé...), mert a kettő sosem magányos szám. A háromban már valaki fázik, fél, intrikál. Igaz-e galambom, Gold Judit? Hogy nem mind arany ami fénylik. És nem mind ijesztő, ami vipla-fog. S amin lötyög a kabát, zörög a csont. Hisz csak hús és bőr és csont vagyunk, de belül van a kutya elásva. Kinek mélyebbre, kinek sekélyebbre. 

G. Szász Ilona: Álomszövő Pendula

Elfogultság ide vagy oda (persze, hogy ide! :)), be kell valljam, nagyon szeretem a blogomat! Tetszik, hogy, amikor belépek, és körülnézegetek, tényleg magamat, és mostanában gyűjtögetett emlékeim egy részét látom, amiben jólesően megfér egy őrjöngős, sikítós, ugrálós Anna and the Barbies koncert, egy tüneményes mesekönyvvel. Mert hogy most bizony ez következik soron. Az Álomszövő Pendula, aminek már a címe olyan ajtókat nyitogat bennem, amik mögé igencsak jó lenne belesni...

G. Szász Ilona könyvének alakulását a facebookon követtem nyomon, mint régen, gyermekként ácsingóztam utána, lestem az újdonságokat, Ilona kikacsintgatott néhány illusztrációval, és egyre csak azt éreztem, ez kell nekem a polcra! Mert egy Pendula, aki álmokat sző, csak jó lehet. Megszőheti talán az én álmaimat is...

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 „A fiú tudja már, a felnőttek csalnak. Hogy mindenki magát szereti a legjobban, és nem is szeret mást. Tudja, az élet máshol van.” 

Grecsó Krisztián mellett egyszer már jól elfértem, így nem volt kérdéses, hogy Megyek utána(d)... Be kell vallanom, háromszor indultam el, és háromszor torpantam meg, fordultam vissza. Az okot igazából nem tudom, egy kis hang azt súgta, várj még, és ha könyvekről van szó, szeretek hallgatni a kis hangokra, mert legtöbbször igazat szólnak. Most is. Ki kellett várni, hogy tudatom kitáguljon, teljes befogadásra készen, és hogy a lelkem is készen álljon. Mert bizony helyenként belehaltam. Bele én, de azért csak mentem, néha kullogtam, vánszorogtam, rozsdás súlyokat cipelve, utána(d)...

Totth Benedek: Holtverseny

Holt volt, holt nem volt... Nem hittem volna, hogy Bartis Attila nyugtalan Nyugalma után jön még kutyára dér...

Ha adnék a bejegyzéseimnek címet, ennek valami hasonlót adnék. Tudtam én, hogy nem lesz egy leányálom ez a könyv, csak nem sejtettem, hogy ennyire... Délután hazaérve, arckönyvet lapozgatva jöttek a szokásos kedves, cuki-muki, megható, elgondolkodtató stb. videók, köztük ez, ahol a sosem hallottam még zenekar, sosem hallottam még frontembere (túl öreg vagyok?!) megörökítette az örökkévalónak, ahogy tündéri, négyfogacskás, vigyori kisfia delíriumos állapotú felnőtteket megszégyenítő röhögőgörcsöt kap élete első pitypang élményétől. A szám reflexből mosolyra húzódott, majd félúton a szemem az asztalomon heverő könyvre tévedt, és a mosoly úgy menekült le arcomról, mint valami riadt pók. „Ha ezek után kedvetek támadt szülőnek lenni, azt abszolút megértjük!” – mondja a videó alatt a szöveg, én meg a könyvre nézve arra gondolok, ha ezek után valakinek végleg elmenne a kedve a gyerekvállalástól, azt abszolút megérteném!” 

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Bódis Kriszta: Carlo Párizsban

 „Az az élet jó, ami van, ha cigányélet is, mert nincsen jobb.” 

Carlo nem francia, mégis (a) Párizsban él. Csakhogy ez nem az a Párizs. Nem a fények városa. Itt húsz éve mindenki sötétben jár még a budira is éjjel. Itt egy kivénhedt, tépázott és ezerfelé osztott-cincált villanypózna az Eiffel-torony, ami nem szerelmesek csókját és felajzott turisták látványát szívja magába napestig, hanem a párizsiak mindennapos, hangos-szagos életét. A városka pereme ez, a gettó, amiről még talán csak Isten nem vette le a kezét, de sokszor az emberek ebben sem lehetnek biztosak.

Gaura Ágnes: Embertelen jó

 „(...) az emberiség mindig épp olyan angyalt kap, amilyet megérdemel.” 

Magyar vámpírkerülőnek, magyar vámpironkodást! 

Jött a nagy-nagysikerű Twilight, én pedig mentem, egyenest a másik irányba. Kijelentettem, hogy én márpedig soha... semmilyen formában... vagy szakadjon rám a plafon! Nos, ahogy így a fejem fölé nézek, pár repedésben kiegyeztünk, testi épségem így megmaradhatott. Kis lépés ez a vámpírtársadalomnak, de hatalmas ugrás nekem. Mert bizony, én, Miamona, tetteim teljes tudatában, (többek között) vámpírokról (is) olvastam Gaura Ágnes novellagyűjteményében, és nem csak hogy olvastam, de embertelenmód élveztem is! Mert ez nem csak Embertelen jó, de félelmetesen jó! Ki gondolta volna, hogy a fővárosban töltött első szedett-vetett, mégis talán a szívemnek legkedvesebb karácsonyt egy vámpíros történet fogja felidézni bennem... Azt is mondhatnám, vérig hatódtam!

Padisák Mihály: Gyalog Juli

 „S a Kétfa-tanyában, itt a Siratózug legeslegvégén már nem élt más, csak egy hetvenéves öregasszony és egy tizenhárom éves lányka. Két ereje fogyó és két most erősödő karnak kell dolgozni ott, ahol valaha népes család tette a dolgát.” 

Gyalog Juli messziről jött, gyalogolt egyenesen a szívembe, pontosan tízezer-hétszázöt lépéssel, pedig itt lakik a szomszédban, legalábbis nagyon közelinek éreztem. Pedig nem így van. Igazi, Móriczos, Árvácskás féle hamisítatlan, nyers tanyavilágban él, cseperedik. S, hogy egy kicsit jobban el tudjátok képzelni, milyen hely is ez:

Mi az a szerelem? - Híres magyar novellák az örök rejtélyű érzésről

Mi az a szerelem? Erre a már-már banálisan közhelyes kérdésre keresi a választ a novelláskötet, amely első ránézésre holmi tini-szerelmi könyvnek tűnhet, erről azonban szó sincs! Igaza van az alcímnek, híres magyar szerzők, (talán nem annyira) híres magyar írását tartalmazza. Ugyanis régi nagyjaink is feltették maguknak a kérdést, és igyekeztek a legkülönfélébb történeteken keresztül megválaszolni, Peiker Éva pedig csokorba gyűjtött most nekünk ezekből kereken egy tucatot. Nem kisebb nevek vallanak a vallhatatlanról, mint:
Móricz Zsigmond, Örkény István, Ady Endre, Krúdy Gyula, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Bródy Sándor, Csáth Géza, Babits Mihály, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza.
Sorra örömködtem e nevek láttán magam, mert akad köztük olyan, akitől, irulok-pirulok, midőn e valló szavakat írom, de nem olvastam még, pedig bizisten... Hát most csalafinta ízek szökhettek ajkamra, s szökhetnek nektek is, épp csak kósza nyalintások, hogy kiérezhessük, melyik van ínyünkre. Pazar kóstol(gat)ó, annyit mondhatok!

Békés Pál: A félőlény

Karácsony előtt, így egy-két nappal, én buta, bohó, elmentem a dolgomra, emberek közé, és azok a közelgő ünnepektől megveszve szörcsögtek, hörögtek, happoltak, kapkodtak, én meg csak didegtem-dadogtam, hebegtem-habogtam, áztam-fáztam, bogarásztam. Hazaértem meghűlve, kinyúlva, kifáradva, felhúzva. A szoba közepén állva elkurjantottam magam: Na de most már elég! Majd levetettem magam az ágyra, kicsit még mindig dúlva-fúlva, az odakint kerengő "szörnyektől", amelyek kerregnek-karrognak, és akkor, félőlényhez híven, jól nyakig húztam a takarót, olvasni kezdtem a mesét, melynek első mondata máris megnyert magának: 

- Na, most lett elegem az egészből!

Neked is, kis barátom? Kérdeztem, bár még azt sem tudtam kihez beszélek, de roppant hamar egymásra hangolódtunk... És láss csodát! Mert én láttam. Ugyanis csoda történt. „Amolyan formás, rendes, igazi csoda.” A ráncaim egyenként elkezdtek kisimulni, arcszínembe visszatért a pulykaméreg nélküli üde rózsaszín, szemem villódzó fénye meghitt csillogássá "fakult" és a kinti kerregés-karrogás, kivert kutyaként eloldalgott.

Benyák Zoltán: Csavargók dala

„Ez egy csavargó világ, és a csavargók dalába nem kell rím.” 

Ez az a könyv és bejegyzés, ami előtt, közben, után mély levegőt kell vennem. Illetve előtte csak kellett volna, mert bevallom, hogy erre nem voltam felkészülve. Mert, amit kaptam, az... nincs rá jobb szó: kemény! Annak minden jelentésével. Pedig elég csak a borítót kézbe venni, máris arcunkba "tolakszik" minden, ami a könyvet olvasva ránk vár: kietlen magány, kirekesztettség, embertelenség, kiszolgáltatottság, tekergőző szavak, gondolatok, életek, vér, egy parányi kapocs, és körülöttünk a szurokként lemálló falak. Benyák Zoltán könyve nem romanticizált, habókos, kedves, szelíd csavargókról szól. Nem egy szívet melengető mai Twist Olivér, és nem is egy átírt Három férfi, egy mózeskosár. Hanem mélyen a húsunkba vájó, realisztikus pokolfeltárás.

Limpár Ildikó: Emlékek tava

„Váljék szép emlékké!” - kívánja olvasóinak útravalóul Limpár Ildikó, és valóban azzá is válik. Legyen bár az ember gyermek, felnőtt vagy öreg. Hiszen mindenkinek akadnak az útjában fújtató, kétfejű sárkányok és gonosz boszorkányok, akik csak arra várnak, hogy megszelídítsük őket. Vallom, hogy aki a mesékből egyszer, úgy érzi, örökre kinőtt, az nem lehet már felhőtlenül boldog. A mesének ereje van. Szíve, lelke, gyógyító érintése.

Szent Miklós (Mikulás) napján, talán ezért ébredtem hajnalban, és kialvatlanságomért jutalmul ezt a mesét kaptam. Amit ki is olvastam, mire megvirradt, és a varázsos melegség, amit itt hagyott, beragyogta az egész napomat!

Bakó Ágnes: Fekete szivárvány

Olyan megmosolyogtató, amikor az ember lánya, felnőtt fejjel, lázas betegen belekezd egy könyvbe, és ez az első mondat fogadja: „Olyan jó betegnek lenni! - sóhajtott Anna és mosolyogva lehunyta a szemét.”  - És tényleg rögtön visszarepültem a gyermekkori ágyban töltött szép időkbe, mikor, mint a történet főszereplőjének, Annának, szabad volt mindent, még azt is, amit máskor esetleg nem, és lesték az óhajaimat, kívánságaimat, nem is akartam meggyógyulni én sem olyan hamar, nehogy elmúljon ez az álomvilág.