Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?

Van, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  

„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

Edith Pattou: Északfi

Téli, karácsonyi hangolódásnak kívántam meg a könyvet, és abszolút bejött! Még akkor is, ha a karácsonyon jócskán túlnőtt az olvasása. Tökéletes téli olvasmány, meselelkű felnőtteknek és fiatal felnőtteknek. Pont, olyan, mint a december és január... Hol csillogó csodavilág, hol süvítően kopár, hol nyomasztó, hol pedig ingergazdag. 

A történet, egy norvég tündérmese, az East of the Sun and West of the Moon (A Naptól keletre, Holdtól nyugatra - a Szépség és a Szörnyeteg is ebből ered) vonalát követi és szövögeti keresztbe-kasul. Az eredeti mesét nem ismertem, így kellemes, és izgalmas meglepetés volt minden történés. Északi világgal, mondákkal és babonákkal díszített, izgalomtól feszülő mese mindazoknak, akik újra át akarják élni milyen volt csillogószemű gyermekként várni és átélni a csodát. 

Jandy Nelson: Neked adom a Napot

„Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki nem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, (...) hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy két papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberként rajzolom le magunkat.”

Ha egy szóval kellene jellemeznem Jandy Nelson regényét, először is húzogatnám a számat, mert erre nem elég egy szó, majd egy najólvan vállfelhúzással és visszaeresztéssel azt sóhajtanám: művészi. A történetben minden a művészet körül forog, olyannyira, hogy az ember már magáról is hajlamos elhinni, hogy művész. Konyhaművész, festőművész vagy csak nemes egyszerűséggel életművész.

Graham Joyce: A katicák éve

Kérlek, ne értsétek félre, de engem üldöznek a kamaszfiúk mostanában. Kezdtem a Holtversennyel, folytattam a Megyek utánaddal, hogy aztán katicainvázió legyen úrrá rajtam... Kérdezhetnétek hogy nem unom még ezt a sok Boyhood jellegű coming-of-age sztorit, de valahogy nem unom. Még csak azt sem kívánom, hogy bárcsak Girlhood lenne. A girlhoodot megéltem, tapasztaltam, míg a boyhoodról, amíg nem olvastam, csak elképzeléseim lehettek.

Graham Joyce jól ír(t). Kamaszosan, jól. Mondhatnám, hogy átlagosan, de nem mondom, mert ez a jelző degradáló, pedig itt most pozitívan gondolnám használni. Amikor A Katicák évét a kezembe vettem, nem vágytam semmi flinc-flancra. Valami kis lassú víz, partot mos érzésre vágytam, és mindezt hangulatban, tempóban is megkaptam.

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

 „– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte. 
– Boldog – felete Thomas. – Boldog szeretnék lenni.” 

Minden maradandó olvasásnak, legalábbis a legtöbbnek van valami története. Ennek a kis könyvecskének esetemben annyi, hogy kedves barátosném és bloggerinatársam PuPilla üzenetet küldött, mely üzenet ennyi volt: Minden dolgok könyve – kell neked! Én hittem neki, így azonnal be is szereztem. És milyen jól tettem, mert egy újabb kincseskönyvvel bővült a repertoárom.

Bódis Kriszta: Carlo Párizsban

 „Az az élet jó, ami van, ha cigányélet is, mert nincsen jobb.” 

Carlo nem francia, mégis (a) Párizsban él. Csakhogy ez nem az a Párizs. Nem a fények városa. Itt húsz éve mindenki sötétben jár még a budira is éjjel. Itt egy kivénhedt, tépázott és ezerfelé osztott-cincált villanypózna az Eiffel-torony, ami nem szerelmesek csókját és felajzott turisták látványát szívja magába napestig, hanem a párizsiak mindennapos, hangos-szagos életét. A városka pereme ez, a gettó, amiről még talán csak Isten nem vette le a kezét, de sokszor az emberek ebben sem lehetnek biztosak.

Padisák Mihály: Gyalog Juli

 „S a Kétfa-tanyában, itt a Siratózug legeslegvégén már nem élt más, csak egy hetvenéves öregasszony és egy tizenhárom éves lányka. Két ereje fogyó és két most erősödő karnak kell dolgozni ott, ahol valaha népes család tette a dolgát.” 

Gyalog Juli messziről jött, gyalogolt egyenesen a szívembe, pontosan tízezer-hétszázöt lépéssel, pedig itt lakik a szomszédban, legalábbis nagyon közelinek éreztem. Pedig nem így van. Igazi, Móriczos, Árvácskás féle hamisítatlan, nyers tanyavilágban él, cseperedik. S, hogy egy kicsit jobban el tudjátok képzelni, milyen hely is ez:

Szabó Magda: Álarcosbál

Tudjátok milyen érzés, mikor a lelketeket "töltőre" rakjátok, és mire elfogynak a lapok, kigyúl a fény, jelzi, hogy csordultig töltődött minden, aminek töltődni kell? Hát én ezt érzem valahányszor Szabó Magdát olvasok. Legyen az felnőtteknek íródott regénye, Tündér Lalája vagy pöttyöse. 

Az Álarcosbál pöttyös, azaz ifjúsági, de azt hiszem Szabó Magda, csak úgy, mint a történet Éva nénije óriási bizalommal viseltetett az ifjúság felé, mert bizony ez a kis olvasmány, még az én, felnőtt(ecske) szívemnek is olykor súlyos olvasmány volt. De minden szavát mélyen magamba zártam. 

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Aqua Traversében, nevével ellentétben, csak a víz ígérete dereng, suttog végig a porlepte házakon, amiknek ablakát bezárják, és hogy mi folyik az ajtók mögött, azt talán jobb lenne nem tudni. De Michelére nekünk kell vigyázni, ha már ezt nem teszi meg senki más (legalábbis nem végzi a legjobb munkát) a felnőttek közül, így aztán vele fedezzük fel a romos ház sötét titkát is.

A könyv rövid, és a sor(s)ok csak úgy peregnek, és mi közben újra kilenc évesek vagyunk, akik tudják, hogy szellemek és boszorkányok nem léteznek, titkon mégis rettegünk tőlük. Még rajtunk van a gyermekkor pora, ami, ha hagyjuk behálóz, teleszórja szemünket, szánkat, és mint a jó fajta drogok hatására vasszörnyek csattognak az éjszakai búzamezőn, és olyan összefüggéseket találunk dolgok között, amit színes cérnával sem lehetne vadabbra varrni. Ám a valóság, eljátssza a mindentudó szabót, és megpróbálkozik vele... Sajnos nem is rosszul... 

Karen Thompson Walker: Csodák kora

"(...) végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni." 

És én még azt is hozzátenném, hogy sokkal apróbb dolgokban rejlenek, mint hinnék... És ez az, ami igazán ijesztő! Hogy meg lehet tanulni együtt élni a megváltozott körülményekkel - legyen az bármilyen változás - és még képesek vagyunk akkor is azt hinni, hogy mi irányítunk. Eljön a nap, hogy ráébredünk mekkora botor gondolat ez. Az kívánom, én azt már ne éljem meg, és előre sajnálom a leszármazottainkat, akik megtanulják a súlyos és végleges leckét... Amit már nem lesz kinek továbbadni... 

Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

„Nagyon kevésen múlott, hogy ne másként történjen minden.” 

Igen. Csak úgy, mint az életben a fontos dolgoknál általában...

Tipikusan az a cím, és borító, amit magamtól nem biztos, hogy a kezembe vennék, gondolván, hogy butácska, üres kis rózsaszín selyempapír, ami túl könnyen gyűrődik. Az ok, amiért végül mégis a kezembe vettem az volt, hogy életem első repülésére készültem, jobban mondva rettegtem, és egy kedves molytársam megemlítette, hogy ebben a könyvben vannak hasznos tippek hogy küzdjük le a félelmet és fóbiát.

Én kicsi Momóim

Eric-Emmanuel Schmitt: 

Ibrahim úr és a Korán virágai

Világ Momói egyesüljetek! Mert szüksége van rátok a világnak! Nagy nagy nagy szüksége! És egyre nagyobb! A tisztaságotokra, tisztánlátásotokra, ártatlanságotokra, szeretetetekre, hitetekre és jóságotokra!

Thury Zsuzsa: Mostohatestvérek

Az első Thury Zsuzsa könyvem, de azt hiszem, nem az utolsó...

A Mostohatestvérek két család története, két külön világé, akiket a sors egyetlen orrándítással úgy döntött, hogy összekovácsol. Mert a sors már csak ilyen... Ha kovácsolhatnékja van, hát kovácsol...

Nagylány korom kedvenc könyve

Hát még ilyet... Hogy egy kis pöttyös így elcsavarja a fejemet... Hallatlan! :) Pedig én ilyen könyvet már régen olvastam, aminél, mikor a minap vendégünk volt, az utolsó pár oldalért kiszöktem a fürdőbe, hogy befejezhessem, és aztán a könnyeim nyomától igyekeztem megszabadulni… Bezzeg az én időmben van ilyen! És bezzeg én ezért is szeretem az én időmet! :)


Hányszor hallottuk/ halljuk mi is szüleinktől, nagyszüleinktől, azokat a bizonyos bezzeg mondatokat, amiktől sokszor a Dunába tudnánk ugrani...  

- „Bezzeg én a te korodban már...” 
- „Bezzeg nekem a te korodban még...” 
- „Bezzeg amikor én voltam...” 
- „Bezzeg nekünk nem volt...” 

Michael Ende: Momo

Most valóban azt várjátok tőlem, hogy szedjem össze a gondolataimat erről az egy csepp kincs parányi könyvről, amiben benne van maga a végtelen történet idő? Bajban leszek, de nosza, próbáljuk meg azért...

Először is, törvénybe iktattatnám, hogy kötelező olvasmány legyen, de ne csak az iskolákban, hanem a felnőtteknek is és úgy általában, minden egyes, önmagát emberi lénynek valló számára. Sőt, talán minden életszakaszban újra elővetetném. Sosem hittem volna, hogy allegorikus, kedves-egyszerűen tanító könyvecskékből akadhat A kis hercegnek párja. Pedig akad. Biztos nem ez az egyetlen, de számomra Michael Ende most majdhogynem felülírta azt is.

De vajon ki is az a Momo?

J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

(Képek forrása: we♥it.com)

"Today's the day when dreaming ends..."

Valamiért ez a dalszöveg jutott eszembe. És valóban... Még, ha rövidebb is volt, mint másoknál, akik "real time"-ban olvasták, az utolsó könyv becsukásával most nálam is végérvényesen lezárult egy korszak. És hogy milyen érzés? Jó. Jó, mert valami igazán különlegesnek lehettem a részese, amiről nem is olyan sokon múlt, hogy örökre lemaradjak. Bántam-e volna? Igen. Mert szegényebb lennék egy világgal, egy érzéssel.

De bármennyire csábító gondolat is lenne most csak ilyen szép, retrospektív általánosságokban, nosztalgiával átitatva írni, azt hiszem tartozom annyival nektek és magamnak is, hogy összesedem a gondolataimat, még most, utoljára a történet lezárásáról.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

(we♥it.com)

Többek között három dologra jöttem rá a kötet kapcsán: 

~ Minden jó (!) könyv egy-egy merengő, ami azonnal beszippant és ha külső tényezők ki nem rángatnának, örömmel vesznénk bele az idők végezetéig...

~ Minden jó (!) könyv egy-egy horcrux is, amibe a kedves olvasó bele rejti/felejti/tuszkolja/ássa… lelke egy-egy becses darabját. (Szerencse, hogy nekünk nem kell hozzá gyilkolnunk… igaz, van, hogy kedvünk lenne hozzá, persze pusztán elméleti síkon, (igaz Tom?) És van, hogy megteszik helyettünk a kedves szereplők…) 

~ Minden embernek, minden nap úgy kéne tenni, mintha Felix Felicis-t öntenének a reggeli italába és a világ már rég nem itt tartana...

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Képek forrása: we♥it.com

Már az előző részeknél megfogadtam magamban, hogy ahogy végzek egy könyvvel, rögtön megírom a bejegyzést, míg még friss az élmény és lüktet, mert korábban, mikor visszamenőleg kellett írnom, úgy, hogy közben már nyakig voltam a következőben bizony megszenvedtem mire összehoztam a gondolataimat. Ez most sikerült is, meg nem is, mert bár még a következő könyv legelején vagyok, ennek a résznek az olvasását már jó pár napja befejeztem...

J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

(we♥it.com)

Te szent makréla! Merlin szakállára mondom, ez nem semmi volt!

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

(tumblr.com)

„A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.”

És komolyodunk...