M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat.
Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani?

Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak.

Jessie Burton: A babaház úrnője

„(Mind) Egy reményekkel teli falikárpiton dolgozunk, amelyet nem más sző, csakis mi magunk.”

Női (elnyomott) sorsok, vallást, hitvilágot, nemi hovatartozást, rasszt célzó tabu témák, mindez a 17. századi költőien misztikus, csipkejégvizű amszterdami csatornák forgatagában. Röviden és tömören leírva ez A babaház űrnője. 

Nem csak babaházat, de tényleg művi gonddal szőtt, részletgazdag falikárpitot tart kezében az olvasó. Főszerepben Petronellával (Nellával), az egyszerű, vidéki lánnyal, akit a családja jó neve, ám kiürült kincsesládája férjhez kényszerít egy jómódú családhoz. Családhoz, igen, mert Nella nem csak Johannes Brandt-t kénytelen elfogadni hitveséül, de annak kívül tüske, belül bunda húgát, Marint is, a cserfesen naiv, pozíciójához képest nagyhatalmú cselédlányt, Cornéliát és bizony a szerecsen csupa elegancia és tudás Ottót is. No meg persze magát a csupa titok, csupa súly Brandt házat.

Jártam egyet...

Hallatlan, hallatlan, hallatlan... 

Hogy egy olasz macsó megfogalmazza mindazt, amitől egy magyar lány (nő) is "szenved", legbensőbb érzéseket, gondolatokat, amiket nem mer akar magának szavakba önteni, mert akkor valóssá válnak. De nem baj, mert itt van Fabio Volo, és megteszi helyettem. Bevallom, nem mindig szoktam utánanézni a szerzőnek, de most első dolgom volt képet keresni. Szemébe akartam nézni, hadd lássam már milyen az az eszköz, amivel így a vesémbe kémlelt... Hát ciao, Fabio! Hogy vagy? Én most kicsit nagyon vegyesen. De majd jól leszek. Csak kell egy kis idő. Milyen kedves tőled, hogy tollat ragadtál, és levelet írtál helyettem, nekem...

Alessandro Baricco: Selyem

Drága Alessandro!

Köszönöm Neked, hogy megtetted, amire mostanában oly sokan képtelen voltak, és elbuktak... Köszönöm, hogy kirángattál eddigi legmélységesebb olvasási válságomból. Megmutattad, igazoltad, hogy miért is szeretek - és szeret még megannyi ember - a betűk rejtelmébe merülni. 

Kikapcsoltad a világot, a szívemet, agyamat, de csak egy pillanatra, mint mikor egy rendszer átáll egyik nemtudommicsodáról a másikra. Látod, még egy valamirevaló hasonlatot sem tudok írni. De milyen jó, hogy vagy te nekünk, aki tudsz. Hajaj de még hogy tudsz.