Tóth Krisztina: Üvegkoporsó, avagy életünk koszlott akváriuma

"Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet, nem örök, mert ha a környezetünkben vagy a házban haltak is meg néha emberek, az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve"  

Hétközben, a könyv felénél már az járt az eszemben, mit is írok majd a bejegyzésben. Frappáns akartam lenni, le akartam írni, hogy "otthonosan nyomasztó", "nyomasztóan otthonos" volt, és hogy milyen jó, hogy most került a kezembe, mikor nap mint nap én is a Lehel tér környékén járok, és hogy szinte láttam magam előtt a kopott bérház aljában kialakított "babakórházat", és a mafla, tohonykás Edut. A gázt elzárom, aztán még egyszer elzárom, hátha nem zártam el. És a pocakos Jenőkét, régi-új kabátjában őgyelegni a piaci kofák között. És hogy mennyire... nem is tudom...