Grecsó Krisztián: Vera

„A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.”

Régóta szemeztem Verával, csak a nagy, olvasói válságomban nem mertem belevágni, mert belül valahol tudtam, hogy én ezt szeretni fogom. Szeretni akarom... Kicsit olvasgattam a véleményeket, és bizony volt olyan, hogy valakit nem kapott el, nem sodort magával, sőt elég nyögve-nyelős volt az olvasás, így hát még vártam tovább...

Stacey Halls: Familiárisok

Olyan régen olvastam ki egy könyvet, és olyan régen írtam bejegyzést, hogy hirtelen a jelszavamat sem tudtam, és keresgélnem kell a blog opciókat is... De újra itt vagyok, és ez jó érzés! 

Molyon (ebben a pillanatban) 555 csillagozása van. Még jó, hogy nem 666...

Végtelenül sok megkezdett és negyedbe- félbehagyott olvasási próbálkozás után, végre pontosan azt kaptam Stacey Halls regényétől, amire vágytam, csak magam sem tudtam, hogy vágyom... Egy réges-régi, kosztümös történetet, ami se nem kiemelkedően jó, se nem rossz, egyszerűen csak sodor magával, elejétől a végéig leköt, suttog, csalogat, amikor épp nem olvasom, és újra meg újra ugyanolyan érdeklődéssel tudtam fejest ugrani bele, mint először. Ez most elsőre lehet, hogy nem győz meg senkit, hogy ez a könyv jó, de ha valaki látná, mit össze nem szenvedek mostanában az olvasással, ami egykor kikapcsolt, lekötött, és napi cselekvés volt, az tudná, hogy ez most a legnagyobb bók, amit könyv tőlem kaphat...

Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?

Van, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  

„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

Edward Carey: Kicsi

Ez a könyv Kicsiről  szól. Aki nem is olyan kicsi... Vagy talán mégis az, legalábbis az elején, de a végére nagy lesz. Pedig már az elején sem egészen kicsi. Nem más ő, mint a híres, viasz-panoptikumáról ismert Madame Tussaud. És az ő életének rémisztő és csodálatos regénye.

„Az emberek azért is jönnek, hogy megérintsenek engem. Úgy hívnak: a Történelem Asszonya, mások meg úgy: Idő-Anya. Sokan Madame Tüsszögnek csúfolnak. Mondhatni, közintézmény vagyok. Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak. Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.”

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

„Talán elsiettünk egymás mellett a tömegben a mai napon, nem is vettük észre, a te kabátod szövetszálai belegabalyodtak az enyémbe egyetlen pillanatra, aztán már messze jártunk.”

 

Fredrik Backman szövetszálai bármikor belegabalyodhatnak bármimbe és mindenembe. És sose fogunk messze járni, még ha messze is járunk... A könyvei végére mindig lesz egy kabátom a szálaiból. Van egy szekrényem, külön csak az ő kabátjainak, hogy bármikor, ha fázom, és semmi nem akar felmelegíteni, akkor mégis felmelegedhessek. Tökéletes évkezdő olvasás, jobban nem is választhattam volna!