Vers

Kormányos Sándor: November volt...

November volt már, reszketős,

vacogtak mind a kertek

s a lúdbőrző zsombékos vizek

fehér ködöt leheltek.

A csupasz fákon búskomor

némaság ült s a gallyak

törékeny gyászát károgták a

határban űzött varjak.

A bánat szállt majd elrepült

s a szétkárogott csendbe

már úgy hulltak a percek mintha

a holnap lenne benne.

November volt, a szél sodort

didergő, furcsa álmot

mely télről dalolt és ringatott

egy hófehér világot.

Vers

 

Áprily Lajos: Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

Vers

Zsille Gábor: Földfogyatkozás

Arcok érintkezése, lapok, telefonhívások
a lakótelepről: a nyár emlékiratai.
Nyugalmas őszünk lesz, gazdag lapozásokkal
teli október - végül beleveszünk a 
hirtelen éjszakába mindannyian.

Vers

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.

Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,

s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;

add, még két napjuk délszakibb lehessen,

s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,

csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.

Hosszú magányra vár, ki most magányos.

Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,

és az allékat járja nyugtalan,

mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Tandori Dezső fordítása

Haladok útjaimon, melyek néha nem tudom hova vezetnek, de kevesebbek ezek, mint a végcélt is látók, mert szívesebben tudom, hogy hova jutok a már ismert utakat járva. Előre eltervezős vagyok inkább, mint a hirtelen ötletek embere. 
Ezért talán kevesebb új dolgot ismerek meg, de a meglévőket mélyebben. 
Legalábbis így hiszem.

Mire?

Friederike Mayröcker: Mire is van szükséged

Heinz Lunzernek

mire is van szükséged? egy fára egy házra ezeken

mérd mily nagy mily kicsi emberként az élet

milyen nagy milyen kicsiny mikor felnézel a koronába

mikor zölden pompázó szépségében elveszel mily

nagy mily kicsi amikor meggondolod

mily rövid az élet összevetve a fák életével

egy fa kell neked egy ház

nem egyedül neked csak egy szeglete

tető a fejed fölé ülni gondolkodni aludni álmodni

írni hallgatni nézni a barátodat

a csillagzatot a füvet a virágot az eget

Nádas Péter fordítása   

Részleteim az öt éves blogom apropójából

Íme, néhány részlet belőlem, melyekből nem lehet kirakni öt év alatt sem az egészet, csak egyre többet. Néha, mikor bátornak hiszem magam, akkor egy egész is felkerül rólam, és ha mégsem találjátok meg ott később, akkor töröltem.
A külső bemutatása úgyis kevés. Öregszik, szebbet akarnánk láttatni, de az olyan álságos, inkább hagyjuk az egészet rejtve, míg igazán meg nem érünk arra, hogy bevállaljuk. Ezért mutatom meg néha magam, mert haladok az úton.
Egyébként is az ént kell megmutatni, de abból is képtelenség a teljeset, és számomra nem is cél. 
Talán a legtöbbet használt szavaim segítenének kirakni  a belsőm lényegét. Nem tudom pontosan melyek azok, nincs programom sem, mely kigyűjtené őket, de szerintem ezek lennének azok:
Csend, mécses, fény, víz, otthon, nyugalom, pillanat, várakozás, régi, hiszem, gondolom, este, részlet, kép, eső, köd, hó...
A "kevés" is gyakran előfordul, mert sok van a sokból, és egyre inkább zavar. Legszívesebben csak néhányszor írnék itt is, akkor is keveset, aztán egyszer csak csendben megszűnnék, de nem megy, mert vonz a szó, vonz az írás, blogtársak is vannak, és megosztani is akarom a velem történteket, a gondolatokat, tehát elkezdtem a blogom 6. évének első napját. 

Estém

Otthon ülök  a mindig olvasásra használt fotelban, pléd a közelemben - ha mégis kellene, mert nem akarok felállni a bevackolt állapotomból -, pedig meleg van bent úgyis, és egyelőre kint sincs csípős novemberi hideg, ahogy elvárnám ettől az évszaktól. 

A november esti mécsesem is ég ( kötelezően fontos pislákolás), hogy meglegyen a hangulat, mert mellkast szorongató hetem volt. Péntek éjjel 10 órás alvást igénylő éjszaka kellett, hogy másnapra a prés enyhüljön, és a szemeim helyén ne hideg vasgolyót érezzek. Ez nálam ugyanis a feszültség egyik jele. A munkahelyen vannak helyzetek, melyek nem nekem valók, de meg kell oldani önfegyelemmel, melyek aztán szorítanak rendesen, ha sikerül helyretenni az ügyet, ha nem.

Zsille Gábor verseskötete is a kezemben. Beszerzem a köteteit, lassan, de biztosan haladok, mert lapozható formában is kellenek. A neten található, elmenthető megoldás már nem mindig elég, és egyébként az írók, költők az eladott példányokból is élnek. Egyszer megtaláltam magamnak ezt a költőt( műfordítót, publicistát), és kitartok mellette.

Írhatnám, hogy Jane Austenes a jelenet, vagyis a " hősnő" verseket olvas őszi estén, de farmernadrágban vagyok, velem szemben  egy sötét TV, és kint egy autó surrog el a lakótelepi utcán. Nincs rendben valami az időutazással kapcsolatban, de nem is bánom. Itt a helyem a mostban, nem akarok örök, másra vágyó elégedetlenkedéssel élni. 

Zsille Gábor: Földfogyatkozás

Arcok érintkezése, lapok, telefonhívások

a lakótelepről, a nyár emlékiratai.

Nyugalmas őszünk lesz, gazdag, lapozásokkal

teli október - Végül beleveszünk a 

hirtelen éjszakába mindannyian.

Bella István: Ceruzasorok

Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.  

Újra a szerdai alkonyatról...

Fodor Ákos: Egy gyakorlat

Magadtól kérdezd:

ajtód azért fontos-e,

hogy zárd?

Vagy, hogy nyisd?

A  Nap mintha teljes erőből vissza akart volna adni valamit pár perc alatt abból, amit így novemberben napról-napra egyre korábban vesz el tőlünk. 
Olyan ez, mint azon emberek reakciója, akik érzelmi szűkmarkúságukat látva gyorsan pótolni akarják a hiányt akár előre is.

Én pedig bár könnyesen hunyorogva, de kitartóan nézve elfogadtam, amit ott és akkor kaptam, mint aki tudja, hogy az adok-kapok ritkán van arányban, és mégis adni kell, ha tudunk, de meg kell tanulnunk elfogadni is.  

Ködben 1.

Zsille Gábor: Köd

Micsoda köd, micsoda köd,

galambot altat, templomot rejt,

a tűztorony derekán szemérmes fátyol,

főtérnyi tenger szorong, árad,

csókolja végig a párkányt, a falat,

megostromol, tüdőmbe szökik, átitat,

köd csordogál számból, akárha vér,

átüt a szöveten, kabátom vatta,

ingem opálos, habkönnyű selyem,

füst barangol bennem, akárha vér,

szédít, kápráztat, emel, tollpihe-fészekben

lebegek tovább, én, a tollpihe-fészek,

micsoda út, micsoda út

Apróságok

Semmi különös ( hogy ez is milyen jó tud lenni), élvezem, hogy nincs feszes napirend az őszi szünet miatt. Most éppen úgy vagyok, hogy csak akkor megyek ki, ha nagyon muszáj. Anyusom rendben, M. jön délután, hamarosan magam is rendbe teszem. Fürdés, és ezúttal hajfestés is, mert a vegyes színű hajam nem tetszik. Hiúság vagy természetes igény? Majd lesz egyszer csak fehér is- remélhetőleg-, akkor nem lesz festés.
Tegnap kioldottam a testi-lelki krumplis zsákom száját, gyújtottam mécsest, mert tényleg eljött  az ideje. Ez az érzés belülről jön.
Már annyira rögzült az őszi, esti nyugalom és a mécsesek látványa, hogy elég meggyújtani, és máris előhívja bennem a kívánt lelki állapotot.

József Attila:Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

milyen jó lenne nem ütni vissza

se kézzel, se szóval,

világítni a napvilággal,

elaltatni az éjszakával,

szólni a gyávaság szavával,

de sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne

s élvén is vagyok most a béke.

Kristály patakvíz folydogál

gyémántos medrű ereimben.

Szelíd fényesség az ingem

és béke, béke mindenütt,

pedig csak én élek vele!

Fölemelnek a napsugarak,

és nagy, megrakott szekerek indulnak belőlem

a pusztaság felé.

Napról-napra

Vas István: Szeptember

Szeptember van, napról-napra fogy a fény,

Gyullad már az alkonyat a tó vizén.

Kék tükrére kétnapos eső után

Kettős ívet épített a szivárvány,

Vetül a tó halkabb hullámaiba

Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.

Sötétedő út kanyarog idefenn,

Terászozott szőlők rakott köveken.

Ez az út, a kőfalak, a lenti hab –

Frascatiban sem lehetne latinabb.

De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz

Távolabbi, régibb tájakat idéz,

A hajdani, csonka tűzhányó hegyek,

Ez az édesség, mely tűzből született,

A koránkelő hold és a piros ég

Valamely görög szigetre illenék,

Nem csodálnám, ha a forduló után

Szembe jönne fehér lepelben egy lány

Amforával a fején. – És már kilép,

De nem fehér peplonban: napszítta kék

Térdigérő karton, rózsaszín kötő,

Nem amforát, csak vizes vödröt vivő.

Keskeny ajkának szemérmes mosolya –

Rómáért, Hellasért sem adnám oda.

Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most

Itt látom szemét, az enyhén mongolost.

A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag

Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.

A szőllőkben férfiak és asszonyok,

Útrakelnek teli kádak, puttonyok,

Levetik a tőkék érett terhüket,

Szeptember van, megkezdődött a szüret.

Negyedik

nap dolgozunk, még egyelőre gyerekek nélkül, csináljuk az adminisztrációt, tervezünk, szervezünk, és kaptunk elméletben lejátszható, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan "mission impossible" feladatokat is a tanévre. Gondolkozom(-zunk), hogy lehet mégis sikerélményt is kihozni a következő hónapokból, mert enélkül nem megy, és a gombóc sem lehet ott az ember torkában. Ez ugyanis nem természetes állapot.
Ez az első olyan tanév, amikor egyre jobban érzem rajtam a múló éveket, és a magam tempójában szeretném csinálni az általam is helyeselt feladatokat, ami persze nem lesz így, de talán az évek bölcsességet- lesz elég szabadság is hozzá?- adnak, hogy lehet a gyakori gombócot is eltüntetve mégis dolgozni nap nap után.

Más!  Mint ahogy múltkor már említettem már Veszprémből Budapest felé vettük az irányt, de megálltunk Martonvásáron is, hogy megnézzük a Brunszvik kastélyt, és hogy tegyünk egy sétát a parkjában.
Most a Holdfény-szonátát hallgatom, mert a kastély egyik szárnyában lévő Beethoven Múzeumban tényeket( Mennyire hamisak, mennyire valósak?) kaptam a zeneszerző lelki életéről és Gulietta Guiccardiról, Brunszvik József húgának, Zsuzsannának a lányáról. 
Hogy mi volt köztük valóban a tanítvány és zenetanár kapcsolaton kívül, nem tudhatjuk, de 1802-ben a lánynak ajánlotta Beethoven a más néven cisz moll szonátát. 
Én pedig most hallgatom, ahogy „...zeng az édes, enyhe moll...”* ezen a már jóval korában hűvösödő, nyár végi késő délutánon.

Paul Verlaine: Holdfény-részlet

Az eseménytelen szombat eseményei

Sok eső után újra árnyék keresése volt műsoron újra pár órára szombati programként. Kimentünk a temetőbe is, és láttam, hogy a sok eső megtette a hatását. Legközelebb célszerszámokat is viszek magammal, leginkább kapát, mert a sírok között égbe szökött rövid idő alatt a gaz. 
A nap meglepetése pedig az volt( izgalmas nap), hogy  a sok víz után újra repedezett föld mintázatából próbáltam találni és olvasni valamit ezúttal eredménytelenül. Se országok térképe, se nyuszifej...

Vissza az árnyékhoz. Arra vettük utunkat, ahol  a platánok szinte összeérnek a fejünk felett, és megint mintázat tanulmányozásába lehetett elmélyedni, újra Zsille Gábor verse jutott eszembe, és tudom, így is marad életem végéig, ez már egészen biztos.

Le is fordítottam néhány sort a mellettem menőnek, nem profi módon, de a lényegét visszaadva. Néha M. mellettem jött, de ő is mintákat és árnyékokat tanulmányozott velem együtt, így nem nőtt közöttünk a távolság.

Aztán beugrott József Attila versének pár sora. Ki tudja mikor, miért és mi jut eszünkbe? Ezt a két sort is lefordítottam  a mellettem jövőnek, annak, aki aznap azt kérdezte, miért van ennyi vers a gépemben.

"Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot"

Aztán a zöldséges bolt mellett úgy mentünk, el, hogy nem vettünk semmit, mert úgyis volt otthon egy egész dinnye szomjűzőnek is, és augusztus szinte kötelezően kihagyhatatlan jó ízeként is. 
Este az Effi Briest c. film elé keveredtem szerencsére még a legelején, ott is maradtam, és még most is emlékszem, hogy ezt a könyvet* kaptam hajdanán a táncpartneremtől a koszorúcskánk emlékére.

*„ Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere.” (Thomas Mann)

Kapolcsi enyészet

Az enyészet szépsége is jelen van Kapolcson, nem csak az alkotó teremtésé. Nem tehetek róla, de lenyűgöz a szolgálatban pusztuló tárgyak méltósága. Én is méltósággal akarom végigcsinálni, ami vár rám, és amiben benne vagyok már.
Már megkaptam, hogy lelki defektem van, hogy akár egy kattintást is szánok ilyen depressziósan sötét témákra nő létemre, de bevállalom. Nem is értettem, hogy nő létemre ezeket miért nem láthatom meg. Akkor még magyarázkodtam, hogy nem, dehogy vagyok lelkileg eldeformálódva emiatt, ma már nem magyarázkodom, de elmerülök például a templomajtó fájának vöröses, pergő festékű, időmorzsolta látványában.

Zsille Gábor: Elúszik, beköszön

Gyerekkor az is, ahogy a gyóntatószék

a falra árnyékot vet, s amint a késő

délutáni napfény elúszik, beköszön,

kettősük felváltva élesedik, sápad,

a bűnökben pácolt deszkák felragyognak,

s az utcára lépve végül a repkénnyel

futtatott homlokzat is olyan, mint régen,

a levelek erezete, a párkányon

matató bogár, a galambok násztánca.

Ezt látom és érzem mostanában

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestü hőség ül a

fényesarcu fák felett.  

Rövid történetünk egy vershez kapcsolva

Kányádi Sándor: A kapu alatt ahová...

 a kapu alatt ahová 

bevert a futó zápor 

(amely úgy pattogott alá 

mintha valaki géppuskákból

sorozná föntről a teret) 

s ahová gyors egymásutánban 

szökkentek be félszeg-vidáman 

ismerős-ismeretlenek

mintha előre megbeszélt 

találka résztvevőiként 

futottunk volna össze vágyva-várva

erre a boltíves kapu 

alatti emberi kesernye-illatú 

együvé-tartozásra 

Szombat délután mi is átéltük ugyanezt!
Volt futkosás, mert éppen sátras, hosszú pados, kolbászos, lángosos, boros-sörös rendezvény volt a főtéren sok-sok emberrel.
Ide teszem alulra a képet arról, hogy ugyan voltak figyelmeztető jelek -tetszett is a kékség-, de mindenki ráérősen mászkált, persze mi is. 
Mit számítanak azok a felhők?:-D Megjegyzem ilyen kék volt az ég, ezekkel a vihar előtt még felragyogó, vadító egyéb színekkel.
Aztán mikor hirtelen a fejünkön kopogtak a nagy esőcseppek, mi is sietősre fogtuk a dolgot, és pillanatok alatt átázva gyorsan beálltunk egy kapu alá.
A többi mint a versben...
Később tovább futottunk  a kapu alól is, de erről majd később!

Hétvége

Faludy György:  Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó

tépelődés, kegyetlen és kemény,

csak kép vagy látomás, amely magától

formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,

virág, való vagy képzelt jelenet,

tűzfény tűnt kandallókból, tenger – mindegy,

olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,

nem töprengek semmin se, de egészen

beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,

csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb

öröm abból, hogy itt éltem a földön.

A távolság utáni vágyódásom, más szavakba öntött élményeinek hallgatásával, képek nézegetésével csillapítom, ami persze néha fordítva sül el, mert erősíti bennem a vágyat.
Aztán  a régi nagy utazók jutnak eszembe, és a köré gyűlő hallgatóság, a sok vagy akár egy "csendes, mohó néző"*. Akkor csak szavak voltak, esetleg rajzok, egyszerű térképek mégis megoldották az élmény és a tudás átadását, mert szavakkal is sok mindent el lehet érni, megértetni és láttatni is.
Miután szombat délelőtt elképzeltem Szicíliát a szavakon túl is, sőt, a képeket is láttam,- mert más időket élünk-,  a saját városomban sétáltunk. Újra turista voltam itthon, elmerültem a részletekben, mert a nagy egész csak egy elmosódott szürke folt, míg a részlet színekben gazdag kis világ, és tényleg bárhol megkaphatom, mert nem távolság függő, de mégis sokszor az kell, ami nincs. 
Megállapítottam, hogy mennyi- mennyi ember még utazik is azért, hogy mindazt megtegye, ami nekem természetes. 
A Fő téren egymást kerülgették a csoportok a műemlékeket nézve, vagy csak egyszerűen a Nap felé fordulva, csukott szemmel üldögélve...

* Faludy György

Yvette nagyon ragaszkodó

"...Szürke, rozoga házak,

És utcasor.

Az aszfalton csillogva játszanak

Esőcseppek fényreflexekkel.

Sárfoltokkal is,

Árnyékokkal is.

Oldalt az ideges, cifra

Villamosfényszínű kávéházablakok húznak el.

Zene 

És szürke házak sorakoznak..." *

Most értem haza munkából. 
Esernyő a fürdőkádban, hadd csurogjon róla a víz kedvére, vizes kabát már egy vállfán szárad, nadrág ledobva, meleg zokni felvéve, és ismét fűtenek Yvette miatt még májusban is.
Nem fárad, nagyon kitartó nő: csapkod, morog, ablakon dobol, vizet borzol, tócsát növel, hullámokat dagaszt, ágakat, fákat tör, internettel szórakozik.
Van ritmusa  a mai napnak: ázás, szárítkozás, ázás, szárítkozás...Pár óra múlva újra megyek vissza munkahelyre, hogy ne szakadjon meg ez a ritmus.

* Boross László: Eső után-részlet

Április 11-én

Régebben több verset olvastam, mostanában inkább regényeket. Ez nem jelenti azt, hogy kiszorult a vers az életemből, talán csak nagyobb lélegzeteket veszek mostanában, több időt szánok  a másik a műfajra.
Verseket már főleg a neten keresgélek, ha valamelyik megtetszik, akkor elmentem a "Versek" mappáim egyikébe, melyek sok éve léteznek. Még megvannak a rongyos borítójú hajdani füzeteim is, melyekbe verseket másoltan. Változott az ízlésem, ma már ezektől eltérőeket mentek  a mappákba.
Évekkel ezelőtt volt egy blogom, ahova leginkább verseket hoztam. A mostani blogomba csak néha hozok (részleteket többet), és inkább a magam gondolatait írom.
Úgy tűnik száll ki az életemből a vers, pedig mindig is ott volt, és ott is marad, semmi sem változott legbelül.
Sok éve volt a TV-ben egy pár perces műsor a: "Vers mindenkinek". Mindig vártam a Híradó után, a főműsor előtt. Üdítő volt, lélegzetet a vehetett közben a néző, pedig akkor még nem is volt annyi bóvli műsor és sok csatorna.
Voltak szavalóversenyek is, és sok nézőt vonzottak. 
A diákjaim kezében nem látok verseskötetet...
Ezek is szembe jutottak ma.

József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrízlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istenek téged felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,

ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja,

szerelmes szívére borítja.