Nárcisz

Van nárciszom itthon. 

Kis zöld vödörbe ültetve kaptam a még alig bimbókat Valentin napra virágzó primulával a tövükben. A nárciszokon szinte nem látszott, és látszik rajtuk még mindig, hogy mi lesz valaha belőlük. Pár napja kinyílt az egyik, az első, mintegy hírnöke a többinek. Van még hét testvér ezen az egyen kívül. Szorosan zárva vannak a szirmok, rejtőzködve várják, hogy megmutathassák magukat. Rendszeresen locsolom, gondozom őket, beszélek hozzájuk. 

Látványuk közelebb hozzák  a tavaszt, a sárga színt,  mely odavonzza a tekintetet bármilyen kicsi is. Szinte csak egy kis folt az egész, mely mégis fogva tartja a szemet. 

Ez a szín a napfény színe. Figyelni fogom, ahogy nőnek, virágoznak, és egyre szebbek lesznek. Szépségük örömöt okoz, bármilyen kis dologról van is szó. 

Jóság

Este van és csend. Besötétedett, még mindig korán sötétedik, de érezhetően hosszabbodnak már a nappalok. Égnek már az utcán a lámpák, az egyik éppen az ablakom előtt van, látom a fényét, ha eljön az este.

Meggyújtottam a mécsesemet egy sercegő gyufával, remegve pislákol,  és azon gondolkoztam, hogy vannak jó emberek. Soha nem kérem, de ők önként adják, amit adnak. 

Ha leviszem a szemetemet, és éppen jön valaki velem szemben vagy mögöttem, akkor elkérik, és leviszik helyettem. Ha az ajtón akarok bejönni, kinyitják nekem. Ha véletlenül szomszédokkal találkozom a boltból jövet, akkor elkérik a táskámat, felhozzák, és leteszik az ajtóm elé. A hátitáskámat is el akarják kérni, de azt azért nem adom, mert az már jól  el van igazítva a hátamon. Ha a lépcsőn megyek a mankómmal, akkor megállnak, megvárják míg fel- vagy leérek, és mondogatják közben, hogy ne siessek, mert ők ráérnek. Tulajdonképpen én is, de nem akarom megváratni őket. Lassú vagyok, különösen a lépcsőkön. Úgy megyek, hogy leteszem az egyik lábam, aztán a másikat mellé, és így folytatom, míg el nem fogynak a lépcsők.

Rám mosolyognak, én is rájuk, és az a mosoly rajtam ül, míg haza nem érek.

Nem tudom viszonozni a jóságukat csak egy köszönettel, de nem is várják el tőlem, hogy más egyebet is adjak. Ha én tudnék másnak segíteni, akkor én is ugyanezt tenném,  ahogy meg is tettem a múltban. Most visszakapom a jóságot, és ezt csak jó és szép szavakkal tudom tudtukra adni, hogy mennyire jólesik. 

Régen

szokásom volt, hogy miután hazaértem a munkából, és becsuktam magam mögött az ajtót, még egy kicsit nyomtam rajta, hogy biztosan kizárjam a külvilágot. Erre vágytam a zajos, néha kesze-kusza nap közben, a külvilág kizárására, csináltam még egy szertartást az ajtóval, ami végleg megnyugtatott. Talán ez egy befelé forduló személytől nem lehet váratlan és szokatlan cselekedet. Túl sok ember vett körül délután és este. Számomra legalábbis túl sokan voltak. Vágytam az egyedüllétre mikor hazaértem. Akkor már tudtam, hogy eljön majd az az idő, amikor sokszor egyedül leszek, és nem fogok vágyni arra, hogy magam legyek. 

Íme, eljött. Most elvagyok a saját gondolataimmal, a számítógéppel,  könyvekkel, házimunkával. Azzal kell élni, ami adatik. Kár lázadni, csak szorongást ad. Nincs rá szükség. 

Olyan helyen dolgoztam, hogy késő este volt már mikor hazaértem. Elővettem még egy könyvet, pörgettem a lapokat, olvasgattam, megnéztem a blogokat. Mécsest gyújtottam, megfürödtem. Anyu is felhívott, és beszélgettünk az eltelt napról. M-nal Skype-on váltottunk még pár mondatot. Így teltek a munka utáni estéim. 

A külvilág már nem volt körülöttem, a nappal körülvevő sok ember sem, az ajtón kívül voltak, és ez nagyon kellett nekem akkor az olykor nehéz nap után, mikor annyi mindenről kellett dönteni, megoldani, elrendezni. Szerettem a munkám, de nekem inkább egy egyedül végzendő munka kellett volna, ami nem kifejezetten pedagógusok számára lett kitalálva. Mikor dönteni kellett, hogy mi leszek, még nem voltam tisztában teljesen magammal.

Most már elhagytam a szertartást az ajtó megnyomásával. Egyszerűen becsukom az ajtót, és felakasztom a kulcsot. Kész, ennyi!