Új

Hétfő reggel van, a Nap süt, besüt az ablakon is. Egy új hét kezdődik minden ígéretével, és én bár tudom, hogy olyan lesz, mint a többi, mégis várok rá. Itt van mellettem egy kávé, egy kis csoki, a naptár, melyen áthajtottam egy lapot, hogy ezzel is jelezzem a változást.

Holnap átlépünk a júniusba, ez már a nyár közeledte. Elmúlik a tavasz, ez is valami új érzés számunkra, amely már annyiszor megadatott, megszoktuk, hogy velünk van, de még jön, még mindig jön újra egy friss kezdet. Egy új hónap kezdődik holnap, és vele együtt majd az új évszak is. Elmúlás és elindulás szorosan egymás mellett. Ha az egyik véget ér, kezdődik a másik. Olyan mint egy lánc, egymás mellett a napok, hetek, hónapok összefonódó sorozata, melyet a jó utáni vágyakozással viselünk magukon.

Csupa indulás jön, csupa remény és a hála, hogy mindez megadatik, hogy még vagyunk, hogy még élünk. Mekkora öröm és kincs, ha így éljük meg! Vigyázzunk magunkra és másokra is ebben a járványos időben! Olyan törékeny az élet.

Még vannak kezdetek és remények, melyek előttünk állnak. Ez a szép a létben: ígéretek, örömök, változások, vágyak, felfedezések, az évszakok megélése, virágok, fák, napsütés, friss, földeket átitató esők, habos felhők, könyvek, versek, internet, emberek jelenléte, mégha nem is szoros közelségben ebben a covidos időszakban, de vannak. 

Vegyünk részt benne, ne hagyjuk ki a számunkra megadatott lehetőségeket, a biztató szavak meglétét, a konfliktusok elsimítását, az írást, ha megtehetjük a beszélgetést is, és mindezt osszuk meg egymással, hogy átélhesse a másik is, hogy adhassunk valamit, mely megkönnyíti az életet.

Nem a négy fal között

 

Tegnap elmentünk Fertődre, kicsit kiszakadni a  négy fal küzül, és örülni annak, hogy már friss teszttel át lehet jönni a határon az ingázókat leszámítva is.

Meg is ebédeltünk, megünnepeltük a találkozást. Augusztus 31. óta nem láttuk egymást. Sütött a Nap, és kabátba öltözve egy étterem teraszán ülhettünk. Így is jó volt maszk nélkül kint lenni. Kaptam friss levegőt végre. Mennyit számít ez az érzés is. Tudtam örülni annak, ami máskor természetes volt.

Jó volt az is, hogy kiszolgáltak, nem a  saját főztömet kellett enni, jó volt kávézni is utána. Csak úgy elengedve magam üldögélni valakivel. 

Mintha újra életre keltem volna, néztem az embereket, akik vidámak voltak körülöttünk. Az utat odáig is élveztem, a zöld fákat is, mert kimaradt az életemből egy szakasz. Csak az ablakon át láttam főleg, ahogy kizöldültek idén a fák. Más az úton közöttük menni, és látni a friss, szinte harsogó leveleket. Minden csupa élettel telítődött, én is általuk.

Miattam nem sétálhattunk, elég volt nekem a parkolóból az étteremig elmenni. A képek egy régebbi kiránduláson készültek Fertődön, de egy kis hangulatként elhoztam őket most ide.

Elmentünk egy nagyáruházba is. Mindig csak a közelemben lévő boltba mentem eddig, ahol nem olyan nagy  a választék, mint az Intersparban. Bevásároltam, volt aki felhozza a táskát, nem kellett magamnak felcipelni. Mekkora segítség.

Tudtam beszélgetni valakivel. Már lassan azt is elfelejtettem hogyan kell egyedüllétemben. A betűk helyett a kimondott szavak jutottak nekem tegnap.

Milyen apró örömök adják meg a vígaszt, és segítenek abban, hogy érezzek több örömöt is, mint amiben mostanában volt részem. Nem nagy dolgok, de segítnek megélni az élet egy napját, melyben jó volt részt venni. A boldogság egy kis morzsája jutott nekem, és hálás vagyok érte, mint mindennek, ami jót tesz testnek és léleknek.

Hangulatjelentés

következik:

Hideg, esős és sötét az idő egész hétvégén, tegnap késő délután elállt az egész napos eső, ma már újra esik. Visszajött, szinte el sem ment. Koppannak a cseppek az ablakon monoton ritmust adva a bent lévőnek, hogy legyen mit hallgatnia. Nincs bekapcsolva sem a TV, sem a rádió. A csend uralja a lakást, és a billentyűzeten lévő betűk ujjaim általi kopogása az egyedüli hang az esőn kívül, ahogy megszületik pár sor, ami visszaadja a napomról szóló szinte semmit sem mondó híreket. 

Bejön a kinti szürkeség rátelepszik a falakra, a polcokra, a tárgyaimra. Rám nem, nem érzem szürkének a hangulatom. Békesség van most bennem. Blogokat olvasok, a számítógépem és egy gyertya világít, pedig már eltettem őket. 

Megettem két Túró Rudit ebéd után. Jólesett. Az első különösen, ezért elővettem egy másikat is. Adjon egy kis örömhormont is a békesség mellé. :)

Hallgatom az esőt,  a csend szinte nő bennem.  Alig vannak az utcán, mindenki bent van a falak által védett helyen, mely most különösen kívánatos ebben szürkére festett időben.

Így telik el ez a hosszú pünkösdi hétvége csendességben, az eső által áztatott utcák, esőcseppektől pöttyös levelek és ablakok  hangulatával fűszerezve. 

Változások

                                       

A szarvasos, hópelyhes, fenyőfás téli csészék, bögrék félrerakva még március végén, és előkerültek a virágmintások, gyümölcsökkel, pöttyökkel dekoráltak, mert itt a tavasz, és majd jön a nyár is. Megváltozott a kinti hangulat is, több a napsütés, melegebb is már az idő  (most éppen hűvös, szeles), bár én szeretem a borongós napokat, az esőt, a ködöt, a havat is. A nyár nem igazán az én évszakom, nem bírom a meleget. Igazából minden évszakot ki kell élvezni, de lehetnek kedvencek is. Nekem az ősz és a tél. Jobban  tűröm a hideget, mint a meleget, ez is az oka a választásomnak. Szeszélyes az idei tavaszunk, frontok jönnek, frontok mennek. Sok a változás az időjárásban.  Hozzá kell szoknunk, mi mást tehetnénk.

Elpakolom a gyertyáimat, a mécseseimet is, előkerülnek majd ősszel újra felkészülve a télre. Akkor van itt igazán az idejük, hogy csendes esték fényeivel jutalmazzák az eltelt, a magamnak jól és rosszul felépített napjaimat, mindazt, ami elmúlt. Sokszor az a kis fény mutatja meg este az utat, amit megtettem valami felé, amit még nem is igazán tudom, hogy hová vezetett. De út volt, egy megtett út még a látszólag  eseménytelen napon is. Minden nap megismételhetetlen, csak látszólag van két egyforma. Meg kell élni mindegyiket.

A fenti csésze egy hagyaték része. Az örökösnek nem kellett. Elosztogatta az edényeket ismerősöknek, barátoknak. Sokszor ez a sorsa az örökségnek. Nem kell már, csak másnak volt talán fontos. Írtunk már erről mi is, sokakat foglalkoztat a téma. Mikor az örökös megkérdezte, mit kérek, én ezt a készletet választottam. Így került hozzám, ez is egy kis változás az életemben. A tárgyaknak is van útjuk, melyet megtesznek. Mindig eszembe jut, mi lenne, ha mesélni tudnának. Jelen voltak valakinek az életében csendes szemlélőként, és lenne mit mondaniuk. Én csak hallgatnám, hallgatnám őket...

Használom és élvezem ezeket a csészéket, bár inkább ünnepekre veszem elő őket, amikor meg kell adni a módját az evésnek és ivásnak, még jobban mint máskor. Legyen különbség a hétköznap és az ünnep között. Húsvétkor is ebből ittam a kávémat. Finom volt, és csésze még ízletesebbé tette a kávét, mert soha nem mindegy, hogy miben van az étel vagy az ital. Mindenhez van egy leginkább hozzáillő, ami emeli az egyébként is meglévő ízek harmóniáját. 

Részleteim

Sok kicsi részből épül fel az ember, a lelke, a teste, kinézete, mely aztán egésszé alakul. A külső, belső állandó átalakulásban van. A blogokban is csak részleteket írunk le az életünkből. Mégis összeáll egy kép rólunk másokban. Hogy aztán ez mennyire felel meg a valóságnak, ez függ tőlünk és az olvasótól is. 

Minden bejegyzésre asszociálunk a magunk életéből, folytatódik a történet bennünk, amiről olvastunk, emlékeztet valamire, ami velünk is megtörtént. Mert az öröm,  bánat, nyugalom, béke, csalódás, veszteség, gyász, örökség, emlékek, tárgyak kezelése, az emlékek felidézése, oltás, olvasás, az időjárás, a virágok és növények figyelése, a blog írása, a hétköznapi, kis események, a reggelek és esték rutinjai stb. mindegyikőnkkel megesnek. 

Az írásainkon kívül a kommentjeinkben kitérünk saját magunkra is. Mindarra, amit a blogíró által leírt sorok indítanak el bennünk. Mert sokszor felidéződnek a saját történeteink, amit más is többé-kevésbé hasonlóan megélt, mint mi, és elénk tárta az éppen akkor olvasott írásában. A blogunkon kívül írunk magunkról néha a kommentekben is, nem mindig csak az író által leírtakra reagálunk.

Folyik az információáramlás, és kölcsösen megismerjük egymást, a múltunkat, a jelenünket, terveinket a jövőre vonatkozóan. A kicsi részletek kezdenek összeállni, és elkezdjük sejteni, hogy milyen a másik, még akkor is, ha igazán nem tudjuk meg soha. 

A képeken apró részletek láthatók rólam. Nem tudom milyennek képzeltek el engem, de adok egy kis segítséget  az elképzelt képhez: kéz, szemek, szemüveg, festett haj színe, ruha, cipő, saru, sapka, csukló. Íme, a részleteim. 

Üdvözöllek benneteket nálam!:)

Szomorúság és derű

Máshol még több baj van, tehát  ne legyek elégedetlen.

Nem engedhetem meg magamnak a feltörő rosszkedvet. Mi marad nekem a magamban mindig védett helyen lévő, olykor szabadon engedett derűn kívül? Igyekszem valami másra gondolni, valamit csinálni, valamibe belekapaszkodni, ami feledteti a helyzetemet, a bezártságot, hogy nincs kivel megbeszélni a dolgaimat, a gondjaimat, emlékezni a magamra maradottságra, hogy feledjem a nehézkes járást, és ha elmegyek a boltba, a postára, a gyógyszertárba, ne féljek még mindig a fertőzéstől  az egyszeri  beoltottságtól eltekintve is. 

Előveszem, ami vígasztaló: a Bibliát, egy könyvet, leülök a számítógép elé olvasgatni, olykor írni, teljesítem a házimunkát, aztán újra jön az egyedüllét, és én igyekszem átlépni rajta, próbálok örülni, hogy még vagyok, és remélem leszek is egy darabig. Tulajdonképpen minden rendben van, függetlenségem van, én dönthetek a magam dolgairól, nem zavar semmi és senki, mindenem megvan, ami kell, el tudok még menni a boltba, szép városban lakom. Megkaptam az első oltást, ami bizonyos védettséget ad már. 

Erre gondolok, és eldobom a könnyekkel átitatott zsebkendőket, hogy ne is lássam őket, hogy ne arra emlékeztessenek, hogy  elöntött hívatlanul a soha nem kívánt szomorúság.

Bizalom

Nagy kincs a bizalom. Mikor Kőszegen jártunk, ott figyeltem fel a becsületkasszás árusításra. Kiírták az árat, és letették az eladásra szánt árut az utcára egy dobozzal együtt. Abba kellett betenni a pénzt, és el lehetett vinni a gyümölcsöt, zöldséget, a virágot. Mi is vásároltunk így.

Bizonyára a tapasztalat azt mutatta, hogy mindenki beletette a pénzt a dobozba, különben nem élne továbbra is ez a hagyomány abban a kisvárosban, és lehet, hogy máshol is. 

Jó dolog hinni az emberek becsületességében (még ha megtapasztaljuk néha az ellenkezőjét is), és kitartóan élni vele, mert jó ebben az esetben az eladónak, jó a vevőnek is a bizalom érzése. Igen, a vevőnek is jó, hogy hisznek benne, és  bebizonyíthatja, hogy nem hiába, mert beleteszi azt a pénzt, amit kell. Nő az önbecsülése, ha lehetőséget kap rá, hogy bizonyítson önmagának és másnak. Ettől is megy előbbre a világ és többek vagyunk általa.

Békéscsabai emlékek

Klárinak megígértem a "Hogy is volt?" blogban, hogy írok a békéscsabai  emlékeimről. 

A kép az első napon készült az iskolába menet előtt iskolaköpenyben. Ott kezdtem ugyanis az iskolát. Kora reggel még sírtam, hogy iskolába kell mennem, és én nem tudok semmit. Hiába mondták, hogy azért megyek oda, hogy ott tanuljak, de engem erről nem lehetett meggyőzni. Butának éreztem magam, és arra gondoltam, hogy ott mindenki okos lesz, tud írni és olvasni, elvégre az egy iskola, mi más várható el tőle. 

A tanítónénit véletlenül óvónéninek szólítottam, és kinevettek a többiek. Bebizonyosodott számomra, hogy buta vagyok. Aztán ahogy okosodtam, és kitűnő tanuló lettem, már elhittem, hogy nem is vagyok olyan buta, de hosszú folyamat volt. Önbizalommal nem voltam ellátva.

Békéscsabán születtem. Óvodába és első osztályba ott jártam, és Mamikánál, az anyai nagymamámnál, ott laktam több száz kilóméterre a szüleimtől. Így alakult az életünk. Ahol anyuék laktak nagyon messzire lett volna az óvoda és az iskola nekem. Aztán elköltöztek onnan, hogy én velük lehessek.

Az óvodában csak délig maradtam, mert nem lehetett rábeszélni, hogy délután ott aludjak. Míg a többiek aludtak, én ébren vártam, hogy felébredjenek, így inkább nem tettek ki ennek a negatív élménynek. Egyedül jöttem haza, megtanították hogyan kell, de a nagymamám várt a Lórántffy utca végén már. Hosszú volt az utca, mikor teenagerként és felnőttként visszamentem, rájöttem, hogy nem is volt igazán az. Az én apró lábaimnak viszont még az volt. 

Mamika mindig sok tízórait pakolt a nyakba akaszthatós táskámba. Megettem, mert nem akartam csalódást okozni, de nagyon teleettem magam, és még ebédkor sem voltam éhes, ez egy újabb problémát okozott nekem.

Szombatonként piacra mentünk busszal. Ez tetszett. Miattam elég későn mentünk, hogy tudjak aludni. Nagy piac volt mindig Békéscsabán, nekem sok nézelődni valót adott. Mikor mi mentünk, a koraiak már onnan jöttek, és Mamika mindig tőlük kérdezte, hogy minek mennyi az ára úgy általában.  Tudni akarta az árakat mire odaérünk. Leálltak beszélgetni, lassan haladtunk. Mindig kaptam valamit a piacon, hogy örüljek. Már a másik blogban is írtam, hogy a piros, kakasos nyalókának is örültem, mert ki tudtam vele "rúzsozni" a számat. Alig látszott, de én felnőttesdit játszottam:)

Volt a ház előtt kékre festett artézi kút, sokan jártak oda vizért "kantákkal", és a zubogó víz hangja is megszokott volt ottlétemkor.  Dédapámnak vittem friss vizet inni a kútról, aprópénzt adott érte. Összegyűjtöttem, volt egy kis zsebpénzem.

Nagy élmény volt a ligetbe menni vasárnaponként, és ha jött egy cirkusz, az is ott volt. Elvittek szerencsére, és nekem nagy élmény volt, különösen a bohócok. Gyerek voltam, élveztem a cirkuszt. Nem hagytak ki belőle szerencsére.

Orgona

 

Tipikus Anyák napi és ballagási virág. Anyunak vittem mindig Anyák napjára. 

A gyerekdalban benne van, hogy az orgona ága a barackfa virágával együtt Anyák napja hajnalára virágozzon, vagyis új ruhába öltözzön fel. Amit meg is tesz, az anyukák és a nagymamák pedig örülhetnek neki. A képen a nagymamám látható az orgona mellett. Vannak  a falaimon régi családi képek, emlékeztetve magam az elmúlt időkre, a régbe merült, akkor még létező családra, melyből már csak én maradtam. 

A ház hátuljánál van egy orgonabokor, hogy ne maradjon ki az életemből tavaszonként ez a virág sem. Nem tudom, hogy ki ültette oda, de ott van sok más növénnyel együtt. Gondolt azokra, akiknek nincs saját kertjük. 

Virágos, fás, bokros lakótelepünk van. Van egy diófa is közel a bokorhoz, és van ott pad is egy asztallal, le lehet ülni, beszélgetni. A szomszédaim sokszor üldögélnek ott nyári délutánokon, mikor nagy meleg van, és jobb kint lenni a hőség ellenére, mint a benti túlmelegedett lakásban. Orgonavirág akkor már nincs, de a bokor ott van mindig.

Mikor én ballagtam, az iskola kapuja volt orgonával  és fenyőágakkal együtt díszítve.

A munkahelyemen is díszítettünk vele ballagáskor. A tanáriban gyűjtöttük össze a lilákat, fehéreket, vödrökben álltak, onnan lettek szétosztva a díszítő gyerekek között, és kerültek belőlük ajtókra, a pirosra festett, vidám lépcsőkorlátokra, a vázákba. Az illata betöltötte az egész tanárit, míg a szétosztásra várt. 

Volt a munkahelyem udvarában is két bokor belőle. Úgy szagoltam őket, hogy valósággal belenyomtam az arcomat a virágba, és vettem egy mély, illattal teli levegőt. Ha esőben vagy eső után tettem ezt meg, megmaradtak az apró esőcseppek az arcomon, én az ujjaimmal és a tenyeremmel elkentem őket, és felfrissültem tőlük. Élveztem ezt a magam örömére szánt tettet, a virágról az arcomra került nedvességet.

A kollégiumban ünnepi vacsora volt a ballagók számára, a vázákban lévő fehér orgona volt a dísze az ünnepi asztalnak. Adta önmagát szerényen, de méltóságteljesen is, a búcsúhoz méltóan.

Egy négyszirmú virágja is tökéletes, hát még az egész virágzat! Szeretem ezt a virágot is.

Anyák napján

     

                                                                                                                        

         

Már csak a temetőbe mehetnék ki hozzá Anyák napján. Ez a harmadik Anyák napja nélküle. A képek egy régi május első vasárnapján készültek. 

Ő akart főzni nekünk aznap, mert együtt ebédeltünk. Anyu keze látszik, amint tejfölt tesz éppen a töltött káposztámra.  

Élénken emlékszem, mikor láttam őt utoljára a kórházban. Látogatni voltam úgy dél körül, onnan mentem munkába. Még visszanéztem az ajtóból, és láttam, hogy segít magának visszafeküdni az ágyba. Volt neki felakasztva egy kapaszkodója, amit megfogva vissza tudott könnyebben feküdni. Látszott rajta, hogy fárasztja, és le van soványodva.

Szívfájdítóan szomorú volt őt így látni. Nem tudtam akkor, hogy ez az utolsó napja, és az utolsó látványom róla. Adtam neki puszit eljövetelkor, elhoztam a mosnivalót, és megbeszéltük, hogy másnap újra megyek hozzá. Már akkor a közelgő hazajövetelére készültünk.

Az a másnap azonban másképp telt. Reggel fél 7-kor hívtak a kórházból, hogy közöljék a szomorú hírt. Éjjel anyu elhunyt. Siettem be a kórházba. Az ágya nem volt ott a helyén. Összeszedték már a holmijait a bőröndjébe, és átadták nekem.

Sírva kezdtem el intézni a temetéshez szükséges ügyeket. Nehéz napok vártak rám.

Május első vasárnapján is gondolok rá. Csak a szépre emlékszem vele kapcsolatban. Szoktam a régi képeket böngészni, és ha találok róla képet, egy-egy  olyan igazán rá jellemzőt, könnyel telítődik a szemem, és mire kimondom a szót, hogy "Anyu", már  le is csordul.