Blogturné #60 - Amanda Maxlyn: Mi lesz velem?

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom:  Az élet olykor tréfát űz velünk.

Négy év óta mindenki csak a végzetes betegségben szenvedő lányt látja bennem.
De nem vagyok hajlandó sírni.
És feladni sem fogom.
Egy komoly kapcsolat a legutolsó dolog, ami mostanában szóba jöhet nálam, de a Parkerrel töltött éjszaka felforgatja a világomat. Ő kitartó, és tudja, mit akar. Engem.
Nem bánik úgy velem, mintha törékeny lennék.
Ám sejtelme sincs az igazságról, én pedig még nem állok készen arra, hogy bevalljam neki.
Mert mi van, ha ez mindent megváltoztat?
Tizenhét éves voltam, amikor az életemből tragédia lett.
Huszonegy, amikor rám talált a szerelem.
Aundrea McCall vagyok. Ismerd meg az utat, amit végig kell járnom. (WOW)

Vélemény: Kissé bajban vagyok ezzel a könyvvel, úgy érzem. Nehéz róla konkrétumok nélkül írni, viszont, ha egy fontos momentumot nem szögezek le ezzel a történettel kapcsolatban, akkor úgy érzem, semmi értelme nincs annak, hogy kritikát írjak.

Tehát: a könyv központi mondanivalója az, hogy miként próbálhat meg az ember felülkerekedni egy halálos betegségen, s milyen küzdelmeken kell átesnie, olykor saját magát is legyőzve ezzel. Aundrea a rák egyik igen komoly fajtájával kénytelen felvenni a harcot, így azt hiszem, joggal mondhatom, hogy a tragédiája éppen ezért rendkívül megindító, s átérezhető, főleg olyasvalakinek, aki hozzám hasonlóan, külső szemlélőként ugyan, de átélt már hasonlót. Én például a történet egyes motívumaimmal kapcsolatban édesanyámat kérdeztem meg arról, hogy vajon mennyiben igaz mindaz, amit Maxlyn felvázol s azt kell mondanom, sikerült egy teljesen hiteles képet festenie Aundrea állapotáról, s ennek, a környezetére gyakorolt hatásáról. Kiemelném ezzel kapcsolatban a szülőket, akik, az én nagyszüleimhez hasonlóan, amikor szembesültek az édesanyám mellrákjával, képesek lettek volna mindenüket pénzzé tenni annak érdekében, hogy segíthessenek rajta, s valami hasonlón mennek keresztül Aundrea szülei is, bár az ő esetükben én úgy gondolom, néhol túlságosan is sarkított a kép, s nem pozitív értelemben... De ettől függetlenül, természetesen az ő helyzetük is megérhető.

Az igazi hangsúly azonban az eddigiek mellett, talán azon van, hogy a szerelem és a szeretet milyen komoly erővel bírhat egy ilyen nehéz helyzetben, s milyen sokat számít a betegnek, ha egy szerető, megértő közeg veszi őt körül, amely próbálja nem a világvégeként felfogni a történteket, hanem egy akadályként, amelyet együttes erővel igenis le lehet győzni. 

Ebbe a végeláthatatlannak tűnő küzdelembe kapcsolódik bele Parker is, aki kezdetben egy igen furcsa csavar révén kerül a lány közelébe, ám aztán valahogy mégis csak ott ragad. Kis túlzással, Aundrea úgy vonzza őt magához, mint legyet a légypapír, s véletlenül sem képes elengedni. Annak ellenére, hogy engem az efféle felállás általában zavarni szokott, most egyszerűen imádtam, mert egy egészen új megvilágításba helyezte a főszereplőnket és az életről alkotott felfogását. 

A kapcsolatuk rendkívül heves és intenzív, éppen ezért, egy NA-regényhez méltón, tele van erotikus feszültséggel, amely azonban kivételesen egy cseppet sem zavaró az én meglátásom szerint sem, holott, aki régóta követi a blogot, tudhatja rólam, hogy a túlzásba vitt erotikától sok esetben a falnak megyek. Teszem mindezt azért, mert úgy érzem, akkor és ott nem ezen kellene, hogy legyen a történet hangsúlya. Most, a reakciómat tudjuk be ezt annak, hogy én már annak is örültem, hogy legalább ennyi örömet találhat Aundrea az életében akkor, amikor valójában úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene, hiszen nem az ő hibája, hogy beteg lett, ám mást sem tud hibáztatni érte, bármennyire is szeretne. 

Amanda Maxlyn jó stílusban ír, és jó érzéke van ahhoz, hogy a mély érzéseket át tudja adni, így téve egy nem túl hosszú, ám annál komolyabb regényt felejthetetlen élménnyé. Humort ne keressetek benne, ám azt tanácsolom, hogy egy-két darab zsebkendőt készítsetek oda magatok mellé, mert alighanem szükségetek lesz rá olvasás közben.  Ezzel együtt, csak ajánlani tudom, ha valaki szereti a szívszorító történeteket, mert ezt sem fogja megbánni, sőt, éppen ellenkezőleg.

Kedvenc karakter(ek): Parker
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Deres Anita
Kiadta: WOW Kiadó
Év: 2015
Oldalszám: 320
Sorozat: What Left of Me (#1)

Résztvevő blogok listája:

06.02. - Beharangozó

06.03. - Angelika blogja

06.04. - CBooks

06.05. - MFKata gondolatai

06.06. - Deszy könyvajánlója

06.07. - Kelly & Lupi olvas

Nyereményjáték:

A Mi lesz velem? című regényben Aundrea a modern kor egyik rémisztő betegségével, a rákkal harcol. Erről a nehéz küzdelemről, arról, ki hogyan éli meg - legyen szó a páciensről, avagy annak szeretteiről -, számos irodalmi mű született. Mi most ezek közül szeretnénk néhány olyat feleleveníteni, amelyekből később mozifilm is készült. Játékunkban arra kérünk titeket, hogy az egyes blogturné állomásokon közreadott jelenetfotók alapján nyomozzátok ki a szerző nevét, akinek regényét megfilmesítették.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Colleen Hoover: Szívcsapás

Miért: Felkeltették az érdeklődésemet.

Tartalom: Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen összetörik. Ekkor lép be életébe az új szomszéd, a 21 éves, jóképű Will, akinek a slam költészet iránti szenvedélye őt is magával ragadja. Bár az első pillanattól fogva közel kerülnek egymáshoz, egy szörnyű felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Mindennapi találkozásaik onnantól fogva fájdalmassá válnak. Küzdenek az egymás iránti vonzalmuk ellen, és szenvednek az őket szétszakító erők miatt. Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Elég különleges kapcsolatom van ezzel a könyvvel. Eleinte nem akartam elolvasni - egyrészt, a címe valahogy nem keltette fel az érdeklődésemet -, másrészt rengeteg könyvet kellett befejeznem az utóbbi időben -, viszont annyian ajánlották a Btk-sok közül, hogy egy idő után nem tudtam ellenállni neki, annál is inkább, mert az egyik kedvenc tabutémámmal foglalkozik. De erről majd egy kicsit később.  

Újabban egyre több olyan real-life témájú könyvet sikerült elolvasnom, amiben rengeteg a dráma, sőt, lényegében szinte csak az kap benne teret, ami lehet, hogy elsőre nagyon nyomasztó az olvasó számára, de éppen ez az, ami abban segít, hogy még inkább értékelni tudja a szép pillanatokat. Velem is így volt nem egy esetben, és ez a könyv sem kivétel ezalól. 

Már a fülszövegből is kitűnik, hogy Lake egy félárva lány, aki álmai netovábbjával, a tőle pár évvel idősebb Will-el. Ugyan a kapcsolatuk elkezd kibontakozni, ám rövidesen kiderül, hogy nem vezethet sehová, ugyanis a fiú nem más, mint a lány tanára. A helyzet okozta kilátástalanságot, és az ebből fakadó boldogtalanságot remekül visszaadja a könyv, annak ellenére, hogy ezt sok esetben klisés elemek segítségével teszi, ez távolról sem teszi unalmassá, vagy elcsépeltté ezt a regényt. Layken szenvedése ugyanis megérhető, sőt, ha valakire igazán hat a könyv, akkor egyúttal átélhető is, tehát regény romantikus része szerintem remekül sikerült. Ráadásul az írónő arról sem feledkezett meg, hogy ez a a csavar komoly következményekkel járhat mindkét szereplőre nézve, és ez is szépen ki van emelve a cselekményben, mondhatni, hogy igen szerves részét képezi.  

Az írónő azonban nem állt meg ennyi drámaiságnál, és ez volt az, amivel kissé sikerült kihúznia nálam a gyufát. Értem én, hogy egy könyvbe sok dráma kell, ha erre akarjuk helyezni a hangsúlyt, de egy ennyire tragikus alaphelyzetet szerintem teljesen felesleges volt tovább fokozni. Ez volt igazából az egyetlen dolog, amit komoly negatívumként tudnék említeni, és ez valószínűleg csak az alacsony tűrőképességem miatt tűnt hibának, szerintem mások imádni fogják. Főleg, ha valaki imádja, ha szenvednek a karakterek. 

Mivel Will költészetet tanít a gimnáziumban, értelemszerűen rengeteg vers olvasható a regény közben, ezt azonban én személy szerint nem tudtam értékelni, és nem azért, mer rosszak lettek volna, hanem mert sohasem érdekelt ez a téma, így ha megszakadok, se tudom értékelni a verseket. Így nyugodtan ki merem jelenteni, hogy biztosan jók, csak én nem tudok velük mit kezdeni. Ez azonban nem vont le az olvasás élményéből, ugyanis Hoover stílusa nagyon jó, és olvastatja magát, alig, hogy elkezded, nem bírod lerakni, és ilyet már régen éreztem bármilyen könyvvel kapcsolatban.

A két főszereplőről igazából most nem írnék, annál is inkább mert a folytatás kapcsán lesz mit mondanom erről, így két mellékszereplőt szeretnék kiemelni, Caulder-t és Kel-t, Will és Layken testvéreit, akik remek színfoltot jelentenek egy ilyen regényben. Annyira aranyosak, ahogyan a maguk gyermeki módján igyekeznek feldolgozni a körülöttük eseményeket, és ezekre olykor igen meglepően is reagálnak is egyébként, hogy számomra ők jelentették az igazi fénypontot. Ugyanis nincs testvérem, de őket kettejüket bármikor szívesen elfogadnám, még akkor is, ha a fiúgyerekekkel jóval több a probléma - hiszen szeretnek bajkeverők lenni -, ezt a két gyereket esküszöm, hogy csak szeretni lehet. 

Kedvenc karakter(ek): Caulder, Kel, Lake, Will

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Barthó Eszter

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó

Év: 2014

Oldalszám: ?

Sorozat: Slammed (#1)

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

Miért: A születésnapomra kaptam.

Tartalom: A szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg.

Conor ébren volt, amikor megérkezett.

Rémálomból riadt fel.

Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában.

Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás.

Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani.

Amelyik mindig úgy végződött, hogy …

De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.

AZ IGAZSÁGOT.

Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek. (Vivandra)

Vélemény: Elég nehéz erről a könyvről nyilatkoznom, és nem azért, mert ne tetszett volna. Sőt, éppen ellenkezőleg, minden egyes szavát imádtam, ami nem is csoda, hiszen a Soha nincs vége óta Patrick Ness rajongó vagyok. Mégis, szerintem fontos megjegyezni, hogy ez a történet nem az ő fejéből pattant ki. Az alapötlet Siobhan Dowd írónőtől származik, aki azonban, elhunyt mellrákban, mielőtt a regényt megírhatta volna.

Azt hihetnénk, hogy ez a könyv egy gyerekmese, hiszen egyrészt, egy tizenhárom éves kisfiúról szól, másrészt, a könyv illusztrációkkal van tele, ennek ellenére, én biztosan nem adnám gyerekek kezébe. Itt ugyanis csak a szemszög egy gyermeké, a mondanivalója viszont egy felnőtté. A történetek például, amiket a szörny mesél Conor-nak, egy meglett embert is gondolkodásra késztetnek, nemhogy egy gyereket, akiben még nem feltétlen fejlődött még ki az a nézet, hogy, ugyan az éremnek két oldala van, de nem mindig tudunk különbséget tenni jó és rossz között, van, amikor egy szürke térben mozogva kell boldogulnunk.  

Sokszor azon kaptam magam, hogy egyik-másik történet megoldásán töröm a fejem, és szerintem éppen ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága ennek a regénynek, hogy gondolkodásra készteti az olvasóját. Azon is sokat lehet elmélkedni, hogy vajon miért mindig 12:07-kor jelenik meg a szörny Conor szobájában, vagy hogy miért is indult meg éppen a fiú miatt, stb. Annyit elárulhatok, hogy talán nem minden kérdésünkre kapunk kielégítő választ a regény végén, de talán éppen így a jó.

A cselekmény, természetesen elsősorban Conorra, az édesanyjára és a kettejükben végbemenő változásokra koncentrál. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy, bár az asszony küzd, egyre inkább maga alá temeti a betegség, s a fiának meg kell birkóznia egy olyan komoly teherrel, amit el sem tud képzelni. Hiszen melyik tizenhárom éves akarna boldogulni egy anya nélküli világban? Annál is inkább, mivel a fiú családja már korábban szétesett, az édesapja elhagyta őket, hogy inkább Amerikában alapítson új családot, ám az anya betegsége őt is vissza-visszarántja Angliába. Szinte el sem tudom nektek mondani, mennyire utáltam ezt az embert. És nem azért, mert egyszer régen meghozott egy szerintem rossz döntést, hanem azért, mert utána is gyakorlatilag semmibe veszi a saját gyerekét. Fontosabb az új feleség, és az új kisbaba, minthogy valódi támogatást nyújtson Conor-nak, akinek talán nem arra lenne szüksége egy ilyen időszakban, hogy újra és újra azzal szembesüljön, hogy az apjának tizedannyit sem jelent az ő boldogulása, mint kellene. Ugyanakkor persze játssza a megértő férfit - férfit, s nem apát -, de ez olyannyira műnek hat tőle, hogy azt el sem tudom mondani.

Szerintem a regény utolsó néhány fejezete bárkit képes lehet megríkatni, de főleg olyanokat, akik már átélték azt, amit Conor. Amikor a betegség már annyira elhatalmasodik egy szerettünkön, hogy a remény egyre fogy, ugyanakkor makacsul ragaszkodunk egyetlen egészen vékonyka szalmaszálhoz, hogy az illető igenis, meg fog gyógyulni... És szinte nem akarjuk belátni, hogy egy idő után már nem ez a makacskodás segítene rajta, hanem az, ha elengednénk. Velem is így volt ez, amikor a nagypapám tavaly pünkösdkor kórházba került, még mindig reménykedtem abban, hogy valami csoda folytán legyőzi majd a rákot, és minden rendben lesz... Pedig akkor már az is nagy szónak számított, ha egyetlen kocka csokoládét meg bírt enni. Két héttel később már tudtam, hogy nincs tovább, meg fog halni, és nem tehetek ellene semmit, csak annyit, hogy nem marasztalom tovább, mert ezzel csak még több fájdalmat okozok neki, mivel nem tud elmenni. Azt a napot az egész családunk végigsírta, de azt hiszem, különböző időpontokban, de mindannyiunknak sikerült megbékélnünk a helyzettel, és a magunk módján elköszönni tőle. Másnap reggel kaptuk a telefont, hogy elment. Ez pedig egyszerre volt a legjobb és egyben legrosszabb hír, amit csak kaphattunk. Conor-nak ugyanezt kell megtanulnia, és ez talán az egyik legnehezebb feladat, amivel valaha is szembesülünk életünk során.

Egy zseniális ötlet, egy remek író megvalósításában, amit csak ajánlani tudok.

Kedvenc karakter(ek): Conor, a szörny

Gyűlölt karakter(ek): Conor apja

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Szabó T. Anna

Kiadta: Vivandra Kft.

Év: 2012

Oldalszám: 215

Sorozat: -