Recenzió #1 - Rachel Ward: Számok - Az örökkévaló

Miért: Életem első recenziós példánya.

Tartalom: A Káosz után, 2029-ben
Adam, Sarah és a kis Mia közös élete nem könnyű. Együtt kell megküzdeniük a hírnév árnyoldalaival.
Pedig Adam csak egyetlen egyszer szerepelt a tévében, de valószínűleg ez volt az utolsó adás, amit a legtöbb ember látott. Ma már nincs se TV, se számítógép, se telefon. A hálózatok és az átjátszó állomások a földrengés után, a Káosz kezdetén megszűntek működni, és azóta sem indultak újra. Adam, mint valami utolsó hírnök, megragadt az emberek emlékezetében. A sebhelyes arcú fiú, aki belebámult a kamerába, és a világ végét hirdette. Az egyetlen ember, aki ismeri a számok titkát… Mert mindenkinek van a szemében egy szám – egy dátum. Életünk utolsó napjának dátuma. És aki ismeri ezeket a számokat, arra előbb-utóbb vadászni kezdenek.
Ám a Káosz idején valami más is történt. Mia képesnek bizonyult megváltoztatni a szemében levő dátumot. Olyan számra tett szert, amivel sokkal tovább élhet. Hirtelen hatalmas és riasztó lehetőségként bukkan fel ez az új képesség. Mert aki erre képes, az az öröklét képességét hordozza magában. Az válik csak igazán célponttá. A kislány rémisztő veszélybe kerül.
Hiszen mindenki örökké akar élni… (Főnix)

Vélemény: El sem tudom mondani, mennyire megörültem, amikor Abstraceltf az előző év végén felajánlotta nekem, hogy megkaphatom Rachel Ward sorozatának befejező részét recenzióban. Még most is elképesztően hálás vagyok érte, ugyanis nem hittem volna, hogy ilyen szerencsében lesz részem. De, mielőtt egy végeláthatatlan lelkesedésrohamba kezdenék, inkább térjünk át magára Az örökkévalóra. 

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy Ward stílusa továbbra is nagyon jó. Az az összeszedettség, ami A káoszt jellemezte a történetvezetés terén, itt is jelen van. A cselekmény izgalmas, és már a kezdet kezdetén magával ragadja az olvasót... Azt is mondhatnám, hogy egyenesen letehetetlen. Az írónő maximálisan tudja, mit akar, és ez meglátszik a befejező részen is: bár a történet teljes egészében összefüggő - a trilógiát nézve is -, mégis, direkt módon hagyott benne néhány lyukat, amin most, a könyv letétele után is el tudok gondolkodni. 

Például három kötet alatt nem derült ki számomra, hogy Jem és Adam - vagy továbbmenve még Val és Mia - képessége vajon miért is alakul ki. És, hogy miért nem? Talán azért, mert a nagy egész szempontjából lényegtelen. Nem az számít, hogy ki és miért kapja azt a "talentumot" az élettől, amit, hanem az, hogy miként használja. És ebben, illetve az előző részben ez a téma igen alaposan körbe van járva. Hiszen míg Jem folyamatosan azon van, hogy titkolja a képességét, Adam idővel belátja, hogy kénytelen a nagyvilág elé tárni, mit is jelentenek a számok, és ezzel képessé válik arra, hogy embereken segítsen. 

A fiú bizonyos értelemben tényleg hőssé vált, ám ő nem érzi magát annak. Ez számomra az egyik legvonzóbb jellemvonása, azt hiszem. Mert hiába ismeri fel minden túlélő, hiába hálálkodnak neki folyamatosan, ő nem válik egy beképzelt majommá, akinek a lételeme, hogy dicsőítse magát. Adam mindvégig ember marad, méghozzá egy olyan ember, aki a családja biztonságát mindennél többre tartja, és ezért, kis túlzással, bármeddig képes lenne elmenni.
Sarah-val ugyanez a helyzet, ő is szerethető, akárcsak az előző részekben, bár én kissé elcsépeltnek éreztem a helyzetét... mégis, azt kell mondanom, hogy Ward nagyszerű dolgot hozott ki belőle, bár... Tény és való, hogy egyes pontokon elképesztően drasztikus, és kegyetlen az, ahogyan a lánnyal és Mia-val bánik.
Többször is összeszorult a torkom - vagy épp felfordult a gyomrom - olvasás közben, amikor éppen azzal szembesültem, hogy egy katasztrófa mennyire kifordítja magából az embereket. Akadnak olyanok, akik bármire képessé válnak a túlélésért... De szó szerint bármire.  Na, persze nem mindenki. Van, aki már alapjában véve annyira romlott, hogy szívem szerint egy bottal se nyúltam volna hozzá.
Ilyen volt például a regény negatív főszereplője, Saul, akitől még most is borsódzik a hátam. Az az ember egyszerűen borzalmas. Ő a megtestesült gonosz, aki csak önmagára gondol, és ennek érdekében senkit és semmit sem rest feláldozni. Nincs lelkiismerete, így természetesen bűntudatot sem érez... és mindezen rossz tulajdonságai mellett, még elképesztően gyáva is. Ahhoz persze nem, hogy gátlástalanul öljön, de ha a saját élete veszélybe kerül, máris nyávogó kislánnyá változik... Nos, ez a kettőssége engem kimondottan
szórakoztatott.
Néha - talán éppen a fent említett drasztikusság miatt -, azon kaptam magam, hogy egyes pontokon Jennifer L. Armentrout Originjéhez hasonlítom ezt a könyvet. Akadnak ugyanis olyan dolgok, amelyekben a két írónő elképzelése nagyon hasonlónak mondható. Ám, meglepve tapasztaltam, hogy ez volt a legelső eset, amikor ez a legkevésbé sem zavart. Azt hiszem, mindkettőben ezek a hasonló részek tetszettek a leginkább.
Szívem szerint én bárkinek ajánlanám ezt a sorozatot, mert remek kikapcsolódást nyújthat annak, aki szereti a katasztrófahelyzetekkel fűszerezett történeteket, amelyekben nem a romantikáé a főszerep.

Kedvenc karakter(ek): Adam, Sarah
Gyűlölt karakter(ek): Saul
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bajkán László
Kiadta: Főnix Könyvműhely
Év: 2014
Oldalszám: ?
Sorozat: Számok (#3)

Rachel Ward: Számok - A káosz

Miért: Az legyen meglepetés.

Tartalom: Adam „számokat” lát – amikor az emberek szemébe néz, meglátja a haláluk dátumát, ahogyan az anyja, Jem is látta. Adam nehezen birkózik meg ezzel a rettentő képességgel, és amikor ráébred, hogy a környezetében mindenkinek ugyanaz a szám rendeltetett, rettegni kezd attól, mi vár rájuk majd 2027-ben.
Hogy ráleljen a megoldásra, Adam kétségbeesett kutatásba kezd. Mi történhet: háború, atomkatasztrófa, pusztító vírusok? Az világos, hogy valami nagy dolog közeleg...

De mi? És mit tehet ő ellene? (Főnix)

Vélemény: Még nem jöttem rá, hogy ennek vajon mi lehet az oka - hogy eredeti nyelven olvastam, vagy Ward stilisztikai érzéke fejlődött nagyon sokat -, de tény és való, hogy ennek a résznek már sokkal jobban tetszett a stílusa, mint az elsőnek. Adamé például már a bevezetőben rabul ejtett, és onnantól kezdve képtelen voltam szabadulni tőle, alig vártam, hogy újra az ő szemszögéből láthassam az eseményeket. Szóval, szerintem mindkét tény nagyban hozzájárul ahhoz, hogy, bár az első rész is a szívemhez nőtt valamennyire, ezt már egyenesen imádtam. 

Ráadásul, arról is meg kell emlékeznem, hogy a cselekmény, mint olyan, mennyivel kidolgozottabb, mint az első rész esetében. Ott még érezhető volt némi bizonytalanság, és kapkodás, mintha az írónő se tudná néha, hogy pontosan mit is szeretne a papíron látni. Itt viszont már egy teljesen tudatos történetvezetéssel találkoztam, amelynek középpontjában természetesen Jem fia áll.
Egyébként Adam szintén egy átgondoltabb, jól felépített karakter, aki igazából csak abban hasonlít az édesanyjára, hogy ő is látja a számokat, ám, mint kiderül, a képessége már sokkal fejlettebb, mint Jem-é volt. Már nem csak egy számsort lát az emberek szemében, hanem a hozzá kötődő eseményt is, ami olykor igencsak zavarba hozhatja az olvasót. Nem egyszer azon kaptam magam olvasás közben, hogy azon elmélkedem, vajon én tudnék-e úgy élni, hogy pontosan tudom, mikor és hogyan fognak meghalni azok az emberek, akik közel állnak hozzám? Vagy, mit tennék akkor, ha pusztán emiatt a képesség miatt tisztában lennék vele, hogy egy olyan súlyos katasztrófa közelít felém, ami emberéletek ezreit, vagy akár millióit követeli majd?  Megpróbálnám-e elkerülni valamilyen módon? Azt hiszem, ebből is látszik, hogy ez a könyv sokkal inkább rabul ejtett, mint az első rész. (Ha nem szólt volna közbe a vizsgaidőszak, hamar kiolvastam volna.)

A már fentebb említett dolog is egy újdonság A meneküléshez képest, vagyis, hogy itt nem csak Adam, hanem a leendő szerelme, Sarah nézőpontját is megismerhetjük. Ebben a részben ez azért fontos, mert a két főszereplőnk elég kevés ideig szerepel együtt. A regény legnagyobb részében egymástól függetlenül látjuk őket. Ez azért is jó, mert így sokkal jobban megismerhetjük a lányt is, és nincs olyan érzésünk, hogy igen, ő csak azért lett kitalálva, hogy Adam-nek legyen kiért rajongania. Tévedés.
Sarah-nak megvan a saját háttértörténete, sőt, a saját élete is, ami, bár egyáltalán nem felhőtlen - hiszen egy leányanyáról van szó, aki hadd ne lőjem le a poént, hogy kitől is vár gyereket -, mégis az övé.  Ráadásul az Adam-hez fűződő kapcsolata is nagyon lassan bontakozik ki, így nincs olyan érzésünk, mintha egy romantikus nyáltengerbe oltott katasztrófafilmet néznénk végig. Egy dolgot azonban nagyon sajnálok: azt, hogy Mia apjának dolgát igazából nem bontotta ki. Persze, folyamatosan utalgat rá, de például a szembesítés abszolút kimarad. Tudom, túlságosan is rajongok a drámai jelenetekért, de nekem ez tényleg hiányzott.
Érdekes módon, azt egyelőre nem sikerült megfejtenem, hogy vajon Sarah képessége, ami igazából rémálmok képében jelenik meg, miként befolyásolja majd az utolsó részt, de bízom benne, hogy valamilyen úton-módon fogja. Hiszen a látomása is valójában teljesen mást vetített előre, mint amit elsőre feltételeztem. Ez a csavar pedig kimondottan tetszett.
Maga a cselekmény egyes pontokon egész kiszámítható, ám ettől függetlenül igazán élvezetes olvasmány. Ha valakinek tetszett az első rész, ezt is imádni fogja, de szerintem még az is így lesz ezzel, akinek A menekülés egyáltalán nem lett a szíve csücske. Ward egy jó példa arra, hogy egí író trilógiaírás közben is képes hatalmasat fejlődni. Már csak ezért is megéri adni neki egy esélyt.

Kedvenc karakter(ek): Adam

Gyűlölt karakter(ek): Ő

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította:Sámi László, Bajkán László

Kiadta: Főnix Könyvműhely

Év: 2013

Oldalszám: 280

Sorozat: Számok (#2)