Cora Carmack: Színjáték

Miért: Már volt szerencsém az első részhez.

Tartalom: Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del.

Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik.

Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. (Content 2 Connect)

Vélemény: Nem mondom, hogy a Szakítópróba volt életem legjobb könyve, mert nem így van, de azt még mindig jobban szerettem, mint ezt a részt... És jelen pillanatban elég nehéz szavakba öntenem, hogy miért. Talán azért, mert már, amikor elkezdtem olvasni, olyan érzésem volt, mintha egy kliséhalmot kaptam volna kézhez, ami mellesleg, egyáltalán nem tűnt reálisnak. Ugyanez volt a bajom annak idején Bliss és Garrick kapcsolatával is, hogy olyan elemekkel volt tele, amilyenek a mesében sincsenek, nemhogy a való életben. Azt a könyvet Bliss humora mentette meg a teljes lehúzástól, ami viszont itt igencsak hiányzott, pedig nem mondhatnám, hogy a karakterek sokkal komolyabbra sikerültek volna, mint a másik kettő. Mindenki olvasott már olyan könyvet, amiben adott egy - lehetőleg tetovált - rosszfiú (például Lucas az Egyszeregyből, vagy Alex a Tökéletes kémiából), és a jólnevelt, visszafogottabb lány esete, aminek az a lényege, hogy a lányok miatt megmutatkozik a srácok gyengédebb oldala. Igazából itt is ugyanezt kapjuk, azzal a különbséggel, hogy Carmack megcserélte a szerepeket. Max a vadorzó, teletetovált, vagány csaj, aki azt hiszi magáról, hogy abszolút független a világ minden nyűgjétől, hiszen feltörekvő zenész - aztán hamar kiderül, hogy ez a függetlenség csak addig tart, amíg szóba nem kerülnek az anyagiak, hiszen ebben az értelemben függ a szüleitől, akik igencsak konzervatív nézeteket vallanak, így előttük amúgy sem lehet önmaga -. Plusz, ott van mellette Cade, aki meg anya - vagyis jelen esetben inkább a nagymama - kicsi fia, a lányos szülők abszolút álma. Rendes, kedves, aranyos, és szerintem kissé megfelelési kényszeres valaki, akiről néha azt feltételeztem, hogy egy burokban nőtt fel, ami éppen most kezd kipukkanni. S mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy pont egy olyan lány pasiját fogja alakítani, mint Mackanzie?

Természetes, hogy a többi, hébe-hóba felbukkanó mellékszereplő is olyan, mint bármelyik romantikus filmben. Vegyük például Mackanzie bátyját, és annak feleségét. Ők testesítik meg a történetben a szülők beteljesült álmát. Mike és Bethany az a fajta házaspár, akiket leginkább az tart össze, hogy a férj sokat dolgozik - és jól keres -, s mivel nullától huszonnégyig dolgozik, valójában egyáltalán nem érdekli, mit csinál a felesége, inkább kérdés nélkül rábólint mindenre, amit az asszony mond, vagy csinál. Még arra is, amikor az gátlástalanul kritizálja a testvérét. Értem én, hogy Maxet tartják a család fekete bárányának, de könyörgöm, ettől még a testvérek általában kiállnak egymásért, amennyire én tudom, főleg akkor, ha semmi sem utal rá, hogy amúgy nem szívlelnék egymást.   

Hogy miért tartom kliséhalomnak ezt a regényt? Mert számomra semmi újdonság nem volt benne. Mindent előre lehetett látni, egyetlen meglepő csavar sem volt benne. Szinte olvasnia se kellett az embernek ahhoz, hogy tudja, mi történik éppen, vagy mi az, ami az elkövetkező fejezetekben történni fog. Az is untig elég lett volna, ha csak mondjuk azokat a fejezeteket olvastam volna el, amik Cade szemszögéből íródtak, és akkor se maradtam volna le semmiről.

Azt hiszem, Carmack stílusa volt az, ami végül is elvitte a hátán ezt az egész történetet. Még mindig élmény olvasni a szavait, még akkor is, ha a könyv cselekménye nem köti le az embert. Tud írni, ez kétségtelen, csak örülnék neki, ha legközelebb valami egyedibbel rukkolna elő. Valamivel, ami nem ennyire egyértelmű. Ki tudja, talán, ha befejezi ezt a szériát, lesz rá esély, hogy ilyesmit olvassunk tőle. 

Viszont, ha valaki egy könnyed, nyár végi kikapcsolódásra vágyik, arra ez a regény tökéletes, bár én azt ajánlom, hogy aki teheti, inkább karácsony környékén olvassa. Ki tudja, lehet, hogy úgy hatásosabb. 

Kedvenc karakter(ek): Cade

Gyűlölt karakter(ek): Bethany

Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította:  Lukács Andrea

Kiadta: Content 2 Connect

Év: 2013

Oldalszám: ?

Sorozat: Losing it (#2)

Cora Carmack: Szakítópróba

Miért: Kellyolvasnál láttam meg, és úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, mert miért ne? Úgyis olyan témát dolgoz fel - legalábbis részben -, amiről sokat olvasok mostanában.

Tartalom:

Szüzesség.
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.
És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre… (Content 2 Connect)

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ez a könyv baromi vicces. Már az első két oldal után visítva röhögtem rajta - szó szerint -, ugyanis Bliss-nek egy igen sajátos, kissé fanyar humora van, ami kifejezetten tetszett, főleg egy agylelombozó vizsga után. Talán ennek köszönhetem, hogy amint elkezdtem olvasni, teljesen kikapcsolt, és ennek kimondottan örültem. Ugyanakkor, még ha a humor része sokat dob is ezen az egészen, azért volt egy-két dolog, ami még most sem fér a fejembe, szóval következzenek CB hülye kérdései.

Hülye kérdés #1: Melyik pasi olvas Shakespeare-t egy bárban, mert kizárta magát a lakásából, és éppen a lakatost várja? (De legalább nem a Rómeó és Júliát olvassa, mint a legtöbb YA-ban [remélem])

Hülye kérdés #2: Életedben először ülsz motoron, és Shakespeare idézeteket mormolsz nyugtató gyanánt?

Hülye kérdés #3: Mi történik, ha ráhánysz egy dögös brit fiúra szex közben? (nem vicc)

Hülye kérdés #4: Biztos egy szál melltartóban és szoknyában kell kirohannod a saját lakásodból, ha mégsem akarsz lefeküdni valakivel?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv rossz, vagy ilyesmi, de én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ilyen még a mesében sincs, nemhogy a való életben - miközben az efféle furcsaságokon szabályosan betegre röhögtem magam -. De lehet, hogy csak túl szegényes a fantáziám ezen a téren, ki tudja. Eddig komolyan azt hittem, hogy kevés, nálam szerencsétlenebb ember mászkál ezen a planétán - értem ezalatt azokat, akik hülyeséget-hülyeségre halmoznak -, de rájöttem, hogy Bliss-hez képest én vagyok maga Fortuna első számú kegyeltje, úgy nagyságrendileg. Mindenesetre, a fent említett hülyeségek ellenére, nekem ez a könyv tetszett. Egyrészt, Blisst nem akarja teljesen ártatlan kislánynak beállítani az írónő: többször is olyan részegre issza magát, mint bármelyik másik főiskolás/egyetemista, és ugyanolyan ostobaságokat követ el.  Másrészt, olyan érzésem volt, mintha a történet második felére kissé megkomolyodott volna a lány - na, azért idióta jelenetekből akkor sincs hiány -, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Garrick néha igencsak elvonta a figyelmemet a konkrét történésekről. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a történetben a mellékszereplők is egész komoly hangsúlyt kapnak. Ott van például Bliss legjobb barátja Cade, aki már egy ideje többet érez a lány iránt, ám eddig sohasem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt szavakba is öntse. Amikor azonban mégis megteszi, az igenis kihat a történet menetére, nem csak ott lóg a levegőben elvarratlanul, hogy hát igen, van az úgy, hogy a hősnő nem viszonozza valaki érzéseit... De szerintem ez pont egy olyan dolog, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A visszautasítás nem csak annak esik rosszul, aki a kosarat kapja, de annak is, aki adja. Ezt talán nehéz elhinni, de tényleg így van, és Carmack ezt remekül érzékelteti az olvasókkal. Igazából megértem, hogy miért is pontozták fel ezt a könyvet külföldön. Bár Bliss elég idegesítő karakternek tűnhet a történet elején, bizonyos értelemben mégis képes a fejlődésre, és ez egy abszolút pozitív vonás, amit újabban nem sok - önálló - ifjúsági regényben fordul elő, a karakterek sokszor éppen olyanok, amilyenek a kezdet kezdetén. Akit legalább egy kicsit is érdekel a jellemfejlődés kérdése, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. 

Kedvenc karakter(ek): Garrick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta:Content 2 Connect
Dátum: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Losing It (#1)