"... próbálunk azzá válni."

Zsille Gábor az Új Emberben egy könyvajánlás elején írja a lentieket. 

A könyv Barsi Balázs: Krisztus békéje. Egy ferences novíciusmester naplójából címmel és alcímmel jelent meg:

Katowicében élő, idősebb lengyel író barátom egy alkalommal azt mondta: „Amióta Márai Sándor legfontosabb művét, a Naplót olvasom, a feleségem szerint jobb ember lettem." Csakugyan vannak az életünkben olyan könyvek (lényegében minden valódi szépirodalmi műnek „hivatalból" ilyennek kellene lennie), amelyek a jobbik énünket ébresztgetik–szólongatják, amelyek olvasásakor úgy érezzük: különb, tisztább, emberhez méltóbb teremtmények vagyunk – vagy legalábbis megfogadjuk, hogy próbálunk azzá válni.  

Negyedik

nap dolgozunk, még egyelőre gyerekek nélkül, csináljuk az adminisztrációt, tervezünk, szervezünk, és kaptunk elméletben lejátszható, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan "mission impossible" feladatokat is a tanévre. Gondolkozom(-zunk), hogy lehet mégis sikerélményt is kihozni a következő hónapokból, mert enélkül nem megy, és a gombóc sem lehet ott az ember torkában. Ez ugyanis nem természetes állapot.
Ez az első olyan tanév, amikor egyre jobban érzem rajtam a múló éveket, és a magam tempójában szeretném csinálni az általam is helyeselt feladatokat, ami persze nem lesz így, de talán az évek bölcsességet- lesz elég szabadság is hozzá?- adnak, hogy lehet a gyakori gombócot is eltüntetve mégis dolgozni nap nap után.

Más!  Mint ahogy múltkor már említettem már Veszprémből Budapest felé vettük az irányt, de megálltunk Martonvásáron is, hogy megnézzük a Brunszvik kastélyt, és hogy tegyünk egy sétát a parkjában.
Most a Holdfény-szonátát hallgatom, mert a kastély egyik szárnyában lévő Beethoven Múzeumban tényeket( Mennyire hamisak, mennyire valósak?) kaptam a zeneszerző lelki életéről és Gulietta Guiccardiról, Brunszvik József húgának, Zsuzsannának a lányáról. 
Hogy mi volt köztük valóban a tanítvány és zenetanár kapcsolaton kívül, nem tudhatjuk, de 1802-ben a lánynak ajánlotta Beethoven a más néven cisz moll szonátát. 
Én pedig most hallgatom, ahogy „...zeng az édes, enyhe moll...”* ezen a már jóval korában hűvösödő, nyár végi késő délutánon.

Paul Verlaine: Holdfény-részlet

Úgy történt,

ahogy szokott lenni az első napon. A hideg tanári szobából enyhe fejfájós émelygéssel kiléptünk a napfénybe, de most nem volt migrénem. Aztán beültem egy kolléga autójába, hogy ott lelkizzünk nyugodtan, mert vannak eseményei, amit még nem beszéltünk át, és a benti nyüzsgésben nem is lehetett.
Aztán anyu korábban elromlott telefontöltőjét intéztem tovább, ami persze akkor romlott el, amikor én távol voltam múlt héten, de a szervizben akkor feltöltötték neki szívességből. Nem ment egyszerűen az intézés, mert először azt hittük az akkumlátorral van baj, aztán  nem volt a boltban olyan töltő, amilyen kellett volna, jöhetett a próbálkozás a többiben, aztán nem olyat rendeltek, aztán... 
Ááá..., hagyjuk! Anyu lábait kímélve most már én mászkáltam, és kiderült számomra, hogy én sem vagyok lábilag fiatal.

Eszembe jutott a zsúfolt napról, hogy múlt héten hazafelé jövet elmentünk még az Ecserire is csak úgy bámészkodni, ami nem volt annyira zsúfolt mint hétvégén, persze volt mit nézni így is. Feltűnt, hogy mennyi Hitler és Lenin eladó. Veszik is? 
Akartunk valamit mi is venni csak úgy, előre tervezés nélkül, de végül nem vettünk. Voltam vasárnap a bolhapiacon itthon is, de akkor sem. Ellen tudok néha állni, azt hiszem eléggé feltöltöttem az űröket edényekkel, gyertyatartókkal, képkeretekkel, miegymással, és lassan hozzám tartozik az is, hogy felesleg nem kell, és nem tárgyakkal pótolom az egyéb hiányérzeteimet.

Hétvége

Arra jöttem rá, hogy az én fényeim tulajdonképpen félhomályok és inkább a fények melletti árnyékok, ráadásul így szeretem őket! :-) 
Otthon is gyakran árnyékolok, kizárom az erősen vakító fényeket.

Tegnap csak úgy lassan szöszöltem itthon, minden egyes tevékenység között szünetet tartottam, megcsináltam a málnás tortát, közben elkezdett esni az eső, és az erősödő kopogásban mikor mindennel végeztem -amivel nem azt félretettem-, úgy döntöttem hogy legyen vége a napnak, és este Miss Marple nyomozását nézem. Ha valamit mostanra megtanultam az, hogy nem kell mindent erőltetni. Régebben minden tervet teljesíteni akartam, és addig nem tudtam pihenni. Úgy érzem a hasznomra válik, ha nem fegyelmezett rendben akarom mindenképpen leélni a napjaim, de ez bizonyára az éveim szaporodása miatt is van, kicsit lassulok, és tudomásul vettem.
Ma megünnepeltük anyuval  a szülinapját. Csináltam finom ebédet, és elvoltunk késő délutánig együtt. Nyugis, békés napunk volt, amit már ünnepként élek meg.
Holnap munkahely, kezdődik egy újabb szakasza az évnek.Van egy hét szoktatás, szervezés gyerekek nélkül, aztán hajrá!

Ágnes, éppen most láttam a fodros ruhádat a blogodban. Nekem is van egy hasonló, sőt, a múltkor általad hiányolt csipke is van rajta. Ez is ujjatlan, mint a tied, és a színük is szinte egyforma.:-)
Vannak ilyen véletlenek.

Voltak

nagyszabású terveim a nyárra a lakással kapcsolatban. Nem igazán átszabni akartam, csak pakolások, rendezgetések vártak volna rám( vártak is!), de szinte semminek sem jutottam a végére, vagy el sem kezdtem. Aztán voltak olvasási terveim, abból is kevesebb lett, mint akartam. Ez utóbbi nem is értem miért így történt. Számomra a sok olvasás időszaka az ősz és a tél, de ezek az évszakok úgyis előttem vannak.
Már rájöttem, hogy a szünet azért van, hogy ne akarjam bepótolni, ami elmaradt, hanem éppen  a tervnélküliség a lényeg. Gyerekként és tanárként sem értettem, hogy miért adnak szünetre házi feladatokat, ráadásul jó sokat, mert akkor úgyis van ideje a gyereknek megcsinálni. Hát nincs, ha éppen lenne sem az a vágyuk, hogy házi feladatokkal bajlódjanak. Az a természetes, hogy leteszik a táskát júniusban, megnézik augusztus végén némi új könyv és füzet szagolgatással, ceruzahegyezéssel( Rotring előtti időszak, de én most is " normális" ceruzát használok), vásárlásokkal egybekötve, és felveszik szeptember elsején.
Voltak viszont jó 1-2 napos kimozdulásaim, többet aludtam mint bármikor, és elég sok napi feladat összegyűlt anyusom háza táján is. Mikor ezekkel ( az utóbbival) végeztem, úgy éreztem megérdemlem a pihenést, mert mindig a lélek némi kilúgozásával is jár, és nem fogtam hozzá már az itthoni "nagyszabásújaimhoz".
Itt az utolsó szabad hétvége, hétfőn már dolgozunk, holnap megünnepeljük kettesben anyu 80. születésnapját, ami csak szerdán lesz, de akkor már munkahelyen leszek a nap nagy részében. 
Sikerült tegnap nem mirelit málnát vennem, este megcsinálom a kérést, a málnás gyümölcstortát, holnap főzök, átjön hozzám, és együtt leszünk.
Tulajdonképpen elégedett vagyok ezzel a nyárral.
Néhány kép az előző napokról, melyek a budapesti augusztus 20. köré csoportosultak:

Változás

Mivel megígértem Ágnesnak, hogy elküldöm a ruhám fodrát képen, így azzal kezdem. Mert amit az ember megígér, azt igyekszik be is tartani.:-) Ahogy írtam, semmi különös, és csak egy fodor van rajta, nem tizenhárom, és nem is szoknyán, hanem ruhán.
Talán lesz még lehetőség ujjatlan, nyári ruha viselésére, bár tegnap az esőkabát kapucnija fölé még esernyőt is tartottam, mégis reszelősen libabőrös lettem néha közben, mert a szandálom nem melegített, de nem volt velem más.

Augusztus 20. és az azt követő napok mindig az évszakváltás első jeleit hozzák magukkal, és számomra mindezt Zsille Gábor szavai adják vissza nagyon szelíden úgy, hogy elolvasva ( aztán még egyszer elolvasva) az ember tudja, hogy igen, máshogy nem is történhet meg, és engem is  talált meg ez az érzés így, ha nem is a Balatonnál. Már egyszer elhoztam a blogomba ezt az idézetet, de nem lehet elégszer.

"...csakis a Balatonnál lehet olyan egyértelműen tetten érni az ősz beköszöntét. Megfigyeléseim szerint ez évről évre augusztus huszonegyedikén következik be, késő délelőtt. Az ember sétál a Petőfi utcán, éppen a sarki közértből jön, felnéz az égre, és teljes bizonyossággal megérzi a pillanatot, amikor a napfény egy árnyalattal sápadtabbra vált. Még mindig ragyog, de már nem ugyanaz, mint tegnap: mintha erőtlenebb lenne, kissé félszegebb. Már nem perzsel, csak simogat, csak bélel. Az égbolt kifogástalanul kék, a bárányfelhők a szokásosak - de megjelent a határtalan szomorúság, az elmúlás csöndje..."  

Voltak fényeim az utóbbi napokban, voltak szelídek is, sziporkázók is, melyek elraktározva bennem vannak.

Búcsúban

Gyerekkoromban a búcsúban megkaptam vágyaim netovábbjait. Nem egyszerre mindet, hanem évente egyet-egyet, esetleg kettőt: színes műanyag csecsebecsékből álló gumis karkötőt, olyan "arany" gyűrűt, melyről másnap lekopott az arany, sőt kiesett belőle a kő, és lehetett vetetni piros kakasos nyalókát is. Kirúzsoztam vele 8 évesen a szám, miután a nyelven már piros volt.
Ma délutánra búcsúba érkeztünk, a fúvószenére, a gyerekeket érdeklő sátrak már álltak,  és a legkisebbek most is a szülők kezét húzva közelítettek feléjük. Idős nénik, családok, saját rokonokkal kiültek ház elé beszélgettek, nézték az eseményre hazaérkező mások rokonait.
Az osztrák falu védőszentje Rókus, az ő napját követő vasárnap( ma) volt a búcsú.
Számomra nagy élmény volt a M. édesanyjának bőrnadrágos szomszédja, elől a hózentrógerre havasi gyopár volt hímezve, ahogy azt kell, és szólt a zene a falu szélén a ringlispil körül is. Én már gyerekkoromban sem ültem fel rá, mert hányingerem volt utána.
Hamarosan visszamentem az udvar csendjébe, szedtem pár érett szilvát, és kerestem nekem tetsző hangulatokat a régi házban, mely lehetett akár egy kulcs is ellenfényben. 
Aztán csatlakoztam én is a már süteményező beszélgetőkhöz.

Az augusztusi lelkivilágom

Nem csak a sok esős nap miatt, de érzem az őszt. Bennem van már a nyugtalanság a munkakezdés miatt is, és az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha nem lehet szandálban saruban mászkálni, mennyire nem lesz kedvem beleerőltetni a lábaim zárt cipőbe, mert ez olyan, mint  a lelkem belezárni a szabadságból egy zártabb, vonalas, körbevarrt világba. Most van először bennem az érzés, hogy ennyire nem várom a tanévet. Szeretném megélni az ősz érkezését úgy, hogy szabad vagyok.
Viszont kifestettem a lábaimon a körmeim még, ez még számomra nyár. :-)
Pedig szeretem az őszt is, de most, hogy a napsütötte erkélyen 36.7 fok van, és kitettem a ruhákat száradni, sőt, hamarosan vasalhatom is őket, jó hogy még mindig augusztus közepe van.
Nyári ruhákat is fogok vasalni, az alul fodrosat is, és vettem( turkáltam) tegnap egy lepkemintás blúzt. 

Kiállítás

„...A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel. 

Pattanj ki hát! egy régesrégi kép 

kisért a dalló szájú boldogokról; 

de jaj, tudunk-e énekelni még?”

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről -részlet

A soproni zsidóság történetét és a holokauszt ideje alatti meghurcoltatásukat idéző kiállítás látható városomban "Elfeledett soproniak" címmel. 
Megnéztük, és nem hagy nyugodni a gondolat, milyen lehet azt megélni ( és akár nem túlélni), hogy mindent hátrahagyva el kell hagyni az otthont, a biztonságot, azt, ami addig a minden volt.
Néztem a képeket, dokumentumokat azokról, akik öregként családjuk körében akár szép, tartalmas életet követően is távozhattak volna az élők sorából. 
De nem így lett, vagy közülük csak keveseknek adatott meg, akárhogy is védekeztek, mert még a védekezés lehetőségét sem kapták meg.

80.

Közeledik Anyu 80. születésnapja. Az evangélikus egyháztól* kapott egy levelet, melyben meghívták őt és családját múlt vasárnapi istentiszteletükre, hogy ott imádságban hálát adjanak az ebben a hónapban jubileumi születésnapjukat ünneplők nevében, valamint életére és családjára Isten gazdag áldását kérjék.
Ott voltunk. 
Mivel a születésnap  a hónap végén van, mi ketten később fogunk ünnepelni.

* Nagyszüleim és Apu evangélikus temetőben vannak eltemetve.

Újabb búcsúzás

"Ó Kapitány, Kapitányom! Szörnyű utunkat már teljesítettük,

A kínzott meggyötört, a győzelem a miénk, mit kerestünk..."

Walt Whitman: Ó Kapitány, Kapitányom! - részlet

Az eseménytelen szombat eseményei

Sok eső után újra árnyék keresése volt műsoron újra pár órára szombati programként. Kimentünk a temetőbe is, és láttam, hogy a sok eső megtette a hatását. Legközelebb célszerszámokat is viszek magammal, leginkább kapát, mert a sírok között égbe szökött rövid idő alatt a gaz. 
A nap meglepetése pedig az volt( izgalmas nap), hogy  a sok víz után újra repedezett föld mintázatából próbáltam találni és olvasni valamit ezúttal eredménytelenül. Se országok térképe, se nyuszifej...

Vissza az árnyékhoz. Arra vettük utunkat, ahol  a platánok szinte összeérnek a fejünk felett, és megint mintázat tanulmányozásába lehetett elmélyedni, újra Zsille Gábor verse jutott eszembe, és tudom, így is marad életem végéig, ez már egészen biztos.

Le is fordítottam néhány sort a mellettem menőnek, nem profi módon, de a lényegét visszaadva. Néha M. mellettem jött, de ő is mintákat és árnyékokat tanulmányozott velem együtt, így nem nőtt közöttünk a távolság.

Aztán beugrott József Attila versének pár sora. Ki tudja mikor, miért és mi jut eszünkbe? Ezt a két sort is lefordítottam  a mellettem jövőnek, annak, aki aznap azt kérdezte, miért van ennyi vers a gépemben.

"Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot"

Aztán a zöldséges bolt mellett úgy mentünk, el, hogy nem vettünk semmit, mert úgyis volt otthon egy egész dinnye szomjűzőnek is, és augusztus szinte kötelezően kihagyhatatlan jó ízeként is. 
Este az Effi Briest c. film elé keveredtem szerencsére még a legelején, ott is maradtam, és még most is emlékszem, hogy ezt a könyvet* kaptam hajdanán a táncpartneremtől a koszorúcskánk emlékére.

*„ Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere.” (Thomas Mann)

Kapolcsi enyészet

Az enyészet szépsége is jelen van Kapolcson, nem csak az alkotó teremtésé. Nem tehetek róla, de lenyűgöz a szolgálatban pusztuló tárgyak méltósága. Én is méltósággal akarom végigcsinálni, ami vár rám, és amiben benne vagyok már.
Már megkaptam, hogy lelki defektem van, hogy akár egy kattintást is szánok ilyen depressziósan sötét témákra nő létemre, de bevállalom. Nem is értettem, hogy nő létemre ezeket miért nem láthatom meg. Akkor még magyarázkodtam, hogy nem, dehogy vagyok lelkileg eldeformálódva emiatt, ma már nem magyarázkodom, de elmerülök például a templomajtó fájának vöröses, pergő festékű, időmorzsolta látványában.

Zsille Gábor: Elúszik, beköszön

Gyerekkor az is, ahogy a gyóntatószék

a falra árnyékot vet, s amint a késő

délutáni napfény elúszik, beköszön,

kettősük felváltva élesedik, sápad,

a bűnökben pácolt deszkák felragyognak,

s az utcára lépve végül a repkénnyel

futtatott homlokzat is olyan, mint régen,

a levelek erezete, a párkányon

matató bogár, a galambok násztánca.