Aggodalmak

M. Lisszabonban királyrákkal bíbelődve betegen, én itthon grillcsirkéztem és petrezselymes krumpliztam anyuval félig betegen. Tegnap délután el is aludtunk beszélgetés közben, de legalább fűtenek, és ez jó.
Hétfőn talán megtudom mitől fáj a fejem. Az EEG és az MRI eredményi összefutnak a neurológusnál. Hátha belém látnak!
Egyre több a falevél. Egy hete még a fűben rejtőzködőket kerestem, még nem jött el ugyan az idő, de az is eljön, mikor a rejtőzködő füvet keresem a falevelek között.
Ez nem az az eset, mint a kicsiket megéneklő svéd költőnő, Siv Widerberg tollából az ismert történetben, hogy szeret a gyerek bélyeget gyűjteni, de mióta  a papától egy kilót kapott, azóta nem gyűjti. 
Megunhatatlan az itt-ott előforduló magányos is, és a későbbi sok kilónyi bokáig érő levéltömeg is.
Ma a Bibliából a lenti mondat van bennem, de nem megyek vele előbbre, mert nem szívódott még fel. Lehet, hogy ezért fáj a fejem?
Nagyon kellene kérni, akarni vagy hinni( legalább tudnám mit?), hogy megszabaduljak a még mindig jelen lévő aggodalmaimtól. 
Sokat fejlődtem, de nem eleget, talán keveset kértem, és nem jól. Csak úgy lenni akarok most egy ideig.

"Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?"
( Máté evangéliuma, 6,27)

A háttérzene: tangóharmonika

Van abban valami nagyon szeptemberi és vasárnap délutáni egy kisváros főterén, ha - ugyan kissé megkérdőjelezhető tehetséggel, de - valaki tangóharmonikázik, és sok ember fordítja a még mindig erős napfény felé az arcát a macskakövekre helyezett néha meg-megdőlő padokon ülve. Mint egy közös meditáció!
Krúdy bármelyik pincére is felszolgálhatná  a kávét a szőlővel befuttatott kis vendéglőkben és a még kisebb kávézókban, ahol szilvás derelyét és babstercet is lehet enni, ahol angyalok és száradó hortenzia bújik el, vagy éppen mutatja meg magát a színes házak kapualjaiban.
A horgolt függönyök nem mindig takarnak, és ha szerencsénk van láttatnak valamit a szobabelsőkből vagy a helyi borok választékából. Az üzlet, az üzlet a bortermelő vidéken!
Nem, nem találtam ki, túloztam, álmodtam, vagy esetleg filmen láttam mindezt, csak néhány dolgot leírtam abból, ami Ruston szinte természetes.

U.i.: Megjegyzem egy lepusztult bakterháznak, pergő festékű, halszagú csónaknak, drótkerítéssel elzárt, elhagyott gyárépület mellett nőtt gaznak ugyanolyan csodálója vagyok, mint az ilyen könnyedebb, finomabb látványoknak.

Ungarisch

Az ősz = iskola kezdése.
M. kapott magyarból egy csomó házi feladatot nyárra, és most az utolsó pillanatban elővette a lapokat, és kínlódott velük egy sort. Megjegyzem én is kínlódtam volna látva a valóban nehéz feladatokat úgy, hogy az alapok nincsenek lerakva.
Amit tudtam segítettem vasárnap főzés közben, de aztán elunta. Még eldünnyögte Cipővel az egyik órán vett dalt, a 67-es úton-t, kitöltötte hallás után a dal szövegében a kipontozott részeket, és ezzel letudta az egész házi feladatot. Abban bízik "diákként", hogy más sem csinálta meg a leckét! 
Kíváncsi vagyok mikor adja fel az egészet. Ha a tanfolyamtól elmegy a kedve, nekem kell valahogy tanítanom, de nem ilyen gyötrelmes módon. Meglátjuk, mi lesz. 
Míg a tanárnő miniben jár addig van egy kis húzóerő, de ha jön a tél és a nadrág szezon, akkor már ez sem tartja ott!:-D 

Kék

Számomra  a természetben való létezéshez van a víz, az erdő és a hegy. Így ebben a sorrendben jelenleg, de mindez időnként változik.
Ruston, a Fertő tó partján vasárnap elcsíptük a szeptembernek azt a pár óráját, ami miatt lehet szeretni az eső és a fel-felbukkanó színes levelek mellett. 
Olyan kék volt az ég -és így persze a víz is-, amit tehetségesek festenek vagy versbe öntenek. Én néztem, és  a tehetségre és annak hiányára gondoltam.  Ne mondja senki, hogy de így, meg úgy, valamiben te is jó vagy. :-D
Se verselés, se festés, nekem nem osztottak tehetséget ez ügyben, de olyan nagyon nem is keseredem el miatta, csak mégis eszembe jut, hogy mennyire jó, ha van ( lenne) sok kifejező eszközünk. Mert ugye a "kék az ég és zöld a fű", már kevés. 
Mellette arra is gondolok, hogy néha elég lenne már, ha csak néznék, de mindig megörökíteni is akarok. Valószínű azért, mert nem csak nézek, hanem látok, meglátok is. Remélem! Aztán ez a tény sok mindent elindít bennem.
Más és mégsem más:
Ezt a verset egyszer már elhoztam, de annyira aktuális újra, hogy leteszem ide megint.

Falcsik Mari: Kék ősz

levedli vörös ruháját a szenvedély

az ember kedve színt cserél

most a kék a legszebb

ez a provanszi hűs derű:

a levegő nem reszket

nem csillog nem izzad - csak van

van megfoghatatlan

mint távolságtartó tények

átlátszó mint végül a lényeg

átlátszó és egyszerű

ízében valami új

valami ínyenc keserű

A hivatalos nyár utolsó délutánja

Vasárnap délután pár órával a csillagászati ősz kezdete előtt jártunk egyet.Vittem, és felvettem sapkát is, kabátot is, mert rezgett a léc nagyon előző este, hogy esetleg beteg leszek. Az "esetleg" bizonyossá vált, folyik az orrom, mint a vízcsap.
Egy alig észrevehető kert is megállásra kényszerített sok más mellett( pl. apró virág, pergő festék...)
A kert mellé a "titkos" jelző ugrik be számomra azonnal, ebből nem tudok kikászálódni.
Továbbra sem tudom mi az, hogy titkos kert? Szem elől alaposan elzárt hely, esetleg tényleg valami titokhoz van köze? Nem kincsre gondolok, abból már kinőttem, hanem légyottokra, találkákra. Abból még nem nőttem ki? :-D A romantikus énem is mondatja ezt velem, és a Jane Austen regényeiből készült filmek helyszíneinek emlékképei is. 
Egyébként szép volt a délután a közeli Ruston és St. Margarethenben, és az ég is igazi szeptemberi kék volt határon innen és túl is.
Most pedig kiteszek egy 100-as papírzsebkendőt, hogy ne legyen olyan fenemód idilli a helyzetem.:-)

Családfa

Veszprémből hazafelé indulva látom, hogy M. Vassurányt pötyögi be a GPS-be. Gyorsan kutattam az emlékezetemben, hogy miért is, de addigra már mondta.

M-nak van egy családfakutató "programja", ami hol elakad, hol elindul. A dédmamája férje apai ágon itt született még Trianont megelőzően, és voltunk is már egyszer ebben a faluban ez ügyben. Bús-borongós időben szerdán kiszálltunk újra a templom előtt, hogy megnézzük mikor van mise, hogy a pappal beszélhessünk, én mint tolmács, M. mint utód. 

Közben egy férfi a kihalt utcán köszönt nekünk, valamivel otthonosabban éreztük mindjárt magunkat. Jó szokás ez a falusi köszöngetés, olyan befogadó.

A nem rejtett célja a pappal való találkának, hogy betekintést nyerhessünk a régi iratokba, főleg az anyakönyvi kivonatokba.A templom ajtajára nem volt kiírva semmi. Temetőben nem találtunk olyan vezetéknévvel sírt. 

Egyelőre itt tartunk.

Úton 3.-Fák

Egy út soha nem unalmas, mert szép fákra is lehet vadászni. 
Benne van a fák külsejében is az életük, az uralkodó széljárás megdöntő, hajlító nyomaival együtt, vagy maga az életkedv.
A nyírfákat mostanában különösen szeretem. Mivel itt nincs túl sok belőlük, külön öröm mind, vagyis az a pár, ami feltűnik, majd eltűnik.
Én rögtön берёза-nak hívom magamban. Na, miért is?:-) Sőt, rögtön a becézett alakja jut eszembe, de most nem keresem a cirill betűket. Szóval: "birjozenyka"!
M-től megkérdezem, hogy hangzik németül: die Birke. 
Ez egyúttal a nyelvlecke is, az egyedüli aznap.

Úton 2. - Hmmm

Apó zavaró tényezők:
Mindig láttam, hol mehetnénk ki az esőből( bár engem nem zavart), de mindig csak hosszan elérhetetlenül előttünk - mintha tolnánk-, vagy mellettünk volt az a bizonyos világos csík. Néha érzek máskor is így, ha nem is utazom. 
Vannak ilyen életszakaszok. Most számomra az elérendő világos csík az állandó fejfájásom megszűnése.

Előttünk pótkocsis hosszú valami, és az előtt is battyog egy betartva szerencsére a megengedett sebességet, sőt annál lassabb is.  
Lehet mögé szépen besorakozni az egyre sűrűbben eső esőben, majd reménykedni, hogy a körforgalomban majd másfelé veszi az irányt az a hosszú járgány. Aztán azt is látható persze, hogy végül arra indexel, amerre mi is megyünk majd.
Én kínomban felnevetek, M. morog valamit németül, amit jobb, hogy nem értek.

U.i.: Olvasva Katalin és Flóra bejegyzéseit továbbá a magam tapasztalatait is hozzátéve tudom, hogy felül kell emelkedni ezeken. Ezek olyan apró bosszúságok, melyeken nevetni is lehet a felülemelkedés előtt.Az út részei, melyek megadják a savát borsát az autóban töltött időnek. :-) 
A nagyobb problémákon is érdemes felülemelkedni, miután kimondtuk a véleményünket. Különben rombolnak. Nem oktatni akarok, csak írok.

Úton 1. - Somló

Útközben nézem ( előny, hogy nem én vezetek) a síkságból hirtelen kimagasló Somló hegyet, mely méltósággal bír 431 méter magasságával is. A vulkáni tanúhegy testvére többek között Badacsonynak, Csobáncnak, Gulácsnak, Szent György-hegynek.
Hiába pusztította millió éveken át a környékét a szél, rombolták a folyók, a körülötte lévő tér ugyan egyre süllyedt, de a hegy anyagával, a bazalttal, a megkeményedett lávával semmilyen erő nem bírt. Jó várni a feltűnését, és hiányzik, ha végül a kilométerek fogytával eltűnik mellőlünk. 
A valaha sommal ( innen a név) benőtt hegyet ma szőlő borítja, persze vannak pincék, kápolnák is, és tetejéről látható a szívem csücske Káli- medence is. Egyszer talán egy egész napot újra itt töltünk, vagy még egy szél zúgásos valaha volt éjszakát.
Addig a neten olvasott mondattal beérem:

„Itt a bánat összes változata felszívódik a napfénybe, a borba, a várfalakba és a fekete vulkanikus talajba.”

Otthoni ősz

"Bokraink közt már az ősz barangol…"

(Jeszenyin)

Egyelőre ennyi a dekorációm, plusz egy hátizsáknyi! gyertya és mécses került haza. Abból viszont szó szerint annyit tartalékoltam a már meglévőkhöz!:-)

Szeptember közepi hétvége

A szombat este M. az úti élményeiről mesélt, közben francia szappanokat rendezgettem és szagolgattam, mert nagyon is tudja, hogy milyen ajándéknak nem tudok ellenállni. Egy a távoli illathozók közül azonnal ki is került a fürdőszobába.
Másnap a bolhapiacon eredménytelen, némi önmegtartóztatással vegyített lézengés. Nem vettem semmit, úgyis mondhatnám, nem várt rám nagyon semmi, de a szemem jóllakott.
A darazsak közül viszont egy "kofaúr" kiszedett néhány érett szőlőfürtöt, és ezt hoztam haza régiség helyett. 
Délután fejfájásűző sétával próbálkoztunk, színesednek a bogyók, vettem egy kis koszorúalapot egy kosárboltban, melyre később bogyókat, faleveleket szúrok, és kiteszem az ajtómra. 
Majd akkor, ha megérik az őszi alkotókedvem. 

Ismét vers

Erdős Olga: Vasárnap délután 

Egy kávé az udvaron

vasárnap délután,

míg a szeptemberi 

bágyadt napsugár, 

mint vén kutyád 

a lábadhoz ül. 

Orrodba száraz falevél 

fanyar füst szagát 

hozza a szél: 

béke van. Néhány 

pillanatnyi csönd - 

valódi nyugalom. 

És csak távolról hallod, 

ahogy tompán koppan 

a dió az avaron.

Tócsák tükrében

M. befejezte a  sátorozást, elégedett az új, önmagát építő, és megtanulhatóan hajtogatható sátrával. Hazatérés örömére csütörtökön együtt ebédelt az éppen orrfújós fiúkkal, és nagyon rezgett a léc tegnap, hogy el tud-e ide jönni. Literszámra itta  a teát - éjjel félóránként WC-re menés volt következménye-, de most jól van, és délután érkezik.
Rámjött a plédmosás most, amikor hideg és nyirkos az idő, tehát bent szárítgatom. Számomra az ősz egyedüli hátránya a kinti szárítás hiánya, illetve eredménytelensége. Pléd számára mindenképpen, nem mintha nem tudtam volna eddig is, de néha hiba csúszik a szervezésbe és a szükségszerűségbe.
Van egy mélyedés a munkahelyre vezető járdán. Nagy esőben este vigyázni kell, hogy ne gázoljak bele a tócsába, télen el ne csússzak ott a jégen. Most viszont tükörként viselkedik, én egy kicsit művészetet is látok benne, mint minden levélben, bogyóban.

"...Szemek tükrében átázott levelek 

elárvult utakon fakón ha hevernek
Kontúrok nélküli halvány akvarell
Vászna tétován szétcsorgó színre lel..." 

(Major Gabriella)

Fiúk és lányok

Elkezdődött a tanévben figyelem, ahogy a fiú visszaszerelmesedik a szeptembertől újra közelében lévő lányba, akit felejteni akart, hogy ne menjen tönkre az elutasításba. El sem múlt az érzés valójában, csak hiú reményekkel nyáron elnyomta.
A teenager nőnemű szépsége és pár alig biztató mondata ( ennyi elég is, tud a leányzó valamit!) újra rombol és épít. Átbeszéljük a történéseket, de elég ránéznem a fiúra, hogy érezzem, mi zajlik benne, amit megfogalmazni nehéz.
A lány tudja bizonyára mekkora a hatalma, és próbálgatja. Így van ez mióta világ a világ.
Más!
Az informatikát a vágyott vendéglátásra lecserélő diák leteszi az asztalomra a gyakorlati órán készített első buktáját, és várja a véleményem. Csak jót mondhatok, mert nagyon finom. Szinte száll a büszkeségtől, és életének megtalált értelmétől, majd végighallgatom, hogy telt az óra az alapanyagok kimérésétől  a sütő elzárásáig.
Ilyen történetek is benne vannak a tanévkezdésben.

U.i.: Előbányásztam az egyik őszi mécsestartómat.

Esőben

Azon az oldalon, ahol ablakpárkányt ért az eső, ott hangosan kattogott, ahol erkély védte az ablakot ott csendesen sistergett úgy, mint  a sülő hús otthonos hangja. Jó ilyenkor figyelni a neszezést, jön a csendes őszi esők sora. 

Egész éjjel esett.
Egy egyszerű, de fontos megjegyzés: 
De jó, hogy tegnapelőtt még napsütésben megszáradt kinn az ágyneműm, és már vasalva a szekrényben van! 
Ez a mindennapok megnyugtató, egymásba simuló tökéletessége, mikor így összeillik minden, mint mikor bekattintom a helyére a puzzle játék egy újabb darabját, hogy majd keressem a többi rész helyét, hogy velük is összeálljon egy kép majd egyszer.

Mesterházi Mónika: Az ajtó

Hiába kopogsz. Hallod pedig,

van ott valaki. Vagy legalábbis

valamit hallasz, a suhogást.

A bezárt ajtó túloldalán

nyitva az ablak, szakad az eső.

Vers

Ingrid Sjöstrand: Délután néha

Délután néha a háztető

velünk szemben

olyan furcsa színű lesz.

Süt a nap

és az ég se kékebb, mint máskor,

de a tető nem vörös,

nem barna,

nem is lila,

hanem messzeség-színű.

Ki kellene repülni az ablakon.

Át, oda, messze.

Zárt ajtón dallal...

Anyu nem az érzelmek embere, valami útját állja, valaki vagy valami elzárta benne a szeretet kimutatásának csapját. Elfogadni sem tud. Mikor megérintem a kezét, sokszor elhúzza, csak néha engedi. Mikor szóvá teszem, az mondja szinte magának, hogy tudnom kell, hogy ő nem „ilyen”.

Egyik születésnapjára verseket is nyomtattam ki. Ezt is. 

Elkezdte olvasni, aztán elcsuklott a hangja, én folytattam, de én is elsírtam magam. 
Ketten sírtunk. 

Jaroslav Vrchlický: Egy kis szeretetért...

Egy kis szeretetért világvégre 

hajadonfővel, mezítláb elmennék; 

lelkemben május - mennék a jégre, 

mennék viharban - s rigófüttyre lesnék, 

mennék pusztában - szívem harmatoznék. 

Egy kis szeretetért világvégre 

mennék - zárt ajtón dallal kéregetnék. 

/Garai Gábor fordítása/ 

Mert mindig van valami a fejemben...

Mikor nem gondolkozom, hogyan, miért és mennyit írok, akkor jó. Mikor azon gondolkozom, hogy sok vagyok és hosszú, néha terjengős is a blogban, akkor már rossz. 
Vagy mégsem? Mert lehet, hogy csak egy általam hibának vélt dolog került újra előtérbe, és magamnak akarok megfelelni, nem másnak.
Rövid és lényegre törő a célom mindig, de a részleteket láttató és látni akaró is vagyok, melynek közvetítése -eddig úgy hittem- hogy sokkal több szóval bír. A kettőt kellene összehozni, ez a vágyam.
Bevallom, néha nyitok egy új blogot, melyben senki nem olvas, és hogy lássam, hogy van-e különbség, ha csak magamnak, vagy ha úgyis írok, hogy más is olvas.
Kicsit megnyugodtam, mikor láttam, nincs is igazán különbség, de azt is érzem, hogy nem jó ott csak úgy egyedül.
Amúgy meg jó dolog a kép, benne van, amit láttatni akarok, de olyan elégedettséget adó élmény megtalálni hozzá a szavakat is.

U.i.: Irkáltam most is egy csomót, de nem jutottam semmire. Szerintem nem baj!:-)

Beszéd, kép, pillanat

A munkahelyen olvastuk és elemeztük Kósa Lajos tanévnyitó mondatait, utána a gyerekekkel beszélgetünk, nem az előbb említett beszédről, hanem a lelkivilágukról, a nyárról, a tervekről, ismerkedtünk az újakkal, tudást is adunk mindehhez azért, hogy mentsük még, ami menthető az oktatásban, nevelésben, ebben az országban, és még csak nem is kiosztott parancsra tettük mindezt.

Más!
Szerdai utamon eleve nézelődésre rendezkedtem be ( se könyv, se zene, se beszélgetés) egy "fém-üveg buborék"* jármű ablakából kinézve keretbe foglalva láttam a képekben futó látványt, a barnuló leveleket, a színharmóniát, melyet a természet játszva megteremt, és soha nem téved. 
Képekben rögzült bennem az út, nem mozgó filmben még akkor is, ha nem kattintottam. Egyébként nem tudtam megállni, hogy ne legyen egy-két kép is. 
Akkor is csinálnék párat, ha utána azonnal törölném őket, és csak az emlékeimre hagyatkoznék később, vagy hagynám feledésbe merülni azt, aminek tűnnie kell. Mert maga a rögzítés számomra élmény, hogy elkapjam azt a pillanatot, melyet a szemem meglátott, és buszablak nélkül is keretbe foglalt, és az üvegen a belső képek is néha visszatükröződtek, mert együtt van jelen belső és külső, ahogy a gondolat és a látvány is.

*"Körülöttem fém-üveg buborék.

Alattam aszfalt, felettem az ég..."

(Gergely István)

Buszon és azon kívül

Mivel M. még sátorozik, nem tudott elvinni gerincgyógyítóm városába szerdán, de nincs gond, míg van busz. 
Mivel szinte mindig késő estig dolgozom, így másnap nem a napkeltével szoktam ébredni. Tegnap viszont sötétben indultam, és a buszból nézhettem a pirkadatot, ami számomra a munkaidő beosztásom miatt már ritkaságnak számít.Néztem útközben a tájat, a földeket. Már száradó, zörgő kukorica és napraforgó dömping van.
Egyszer olvastam valahol, hogy sok ember keresztezi egymás útját mintegy véletlenül, hogy aztán talán soha többé ne találkozzanak. Néztem az embereket, a diákokat... Volt egy-kettő, akiről szerettem volna tudni, hogy ki lehet, hol volt, hova tér haza.
A kezelés idejét leszámítva sétálgattam a városban, bementem a könyvesboltokba, áruházakba, boltokba, üldögéltem parkokban, fagyiztam, Köszöntem- ahogy máskor is-, István és Gizella szobrának ( Imre hercegnek is!), őszi leveleket kerestem, és nem is végződött a keresés kudarcélménnyel. Ez is valami!
Elvan az ember, ha más dolga nincs, csak az az időt tölteni a visszainduló buszig, és egy jó kis menüt megenni valahol ráérősen ott, ahol fehér plédeket is kitesznek, hogy ne fázz, ha nem bent, hanem az utcára tett asztaloknál akarsz ebédelni.

 

     

Fények, emlékek és mai nap...

Ma reggel " hivatalosan" leültem valaki elé egy fehér falú szobában, akiről én még a régi időkből tudom, hogy ő ki, helyesebben emlékszem rá.A betegnek mindig könnyebb egy orvosra emlékezni, mint az orvosnak a sok beteg közül egyre. Nézett rám hosszan, hallgattam, hallgatott, de hallottam, hogy kattog az agya, majd mindössze egy keresztkérdést tett fel, aztán megváltozott a tekintete, tudta ki vagyok. Jól esett.
15 év után biztonságban éreztem magam nála újra a maga szakterületén, ami nem elhanyagolható ez egészségügyben.
Az otthonnak megvannak a megszokott esti fényei. Megvannak a kis szegletek is, bennük a zörgő, buszmegálló mellett szedett, asztalomra tett rezgő növény, mert virágnak azért mégsem mondhatom már őket, de ez nem is számít.
Az elektromosság világában a kanóc végén a kis fénylő láng is biztos pontja estéimnek.
A reggel és az este között sok óra eltelt a gyerekekkel, az újakkal és a régiekkel. Beindult a tanév, most aztán már tényleg, és ebben minden benne van jó is, rossz is. Lehet, hogy nekem jó a "munkaterápia", a jól beosztott, tevékeny napok sora otthon és munkahelyen, mert jobban érzem magam most, mint a nyár utolsó napjaiban csak itthon. 
Ezt már meg kellett fogalmaznom magamnak is.

Csak úgy....

„Pirul a naptól már az őszi bogyó”

( Radnóti Miklós)

Szeptember elsején a véletlen úgy hozta, hogy el akartam tenni a forró nap ellen hordott szalmakalapomat, de a felhősödést látva kitettem egy esernyőt is, hogy majd késő délután magammal vigyem a munkahelyemre. Soha jobb dátum a két tárgy a két évszakot magában hordozó találkozására.

Tanévkezdéskor ( már az előkészítésekor) az ember az első szabad pillanatában már szabadulna, elszokott nyáron az agy ilyen nagyfokú terhelésétől:-D, de haza még nem mehet, mert ugye dologidő van. 
Kimentem hát egy kicsit a munkahely kertjébe. Fő, hogy az ember agyában mindig megszülessen egy megoldás! :-)

Gondolat ( másé)

"Nem lényeges, hogyan ültök, hogyan viselkedtek, hogyan „ isszátok a teát". Ne is törekedjetek erre, mert a külső viselkedés, belső tökéletesség nélkül elítélendő. Játszma, színészkedés, semmi több. Külső magatartásotokon csak annyiban változtat, amennyiben bensőtökben minőségi változás. Ez vetül ki, s tesz majd benneteket rendezettebbé, nyugodtabbá, példamutatóbbá.

Dolgunk teljesítése nem más, mint hétköznapi életünk. Nincs olyan jelentéktelen, amely ne lenne sorsdöntő.

Engem eddig nem érdekeltek a hétköznapok. Örökösen a jövőre függesztettem a szemem. Zavartak az emberek, mert kizökkentettek álmaimból. Most pedig arra kényszerültem, hogy tekintsek minden találkozást sorsdöntőnek, s életem legkisebb eseményét is vizsgának.

Minden helyzetet meg lehet oldani vacakul és jól is.

A kérdés az, hogy az embernek mennyire sikerül megértenie önmagát és azt a sorshelyzetet, amelybe belekerül."

Müller Péter