Animációs rövidfilm: Paperman

Egy nagyon bájos animációs filmet szeretnék veletek megosztani, amit a Walt Disney készített és amit szerintem megérdemelten jelöltek Hollywood 85. legpuccosabb filmes gálájának díjára, annak is az animációs rövidfilm kategóriájába. Több közösségi oldalon és mások blogján is belefutottam már ebbe a filmecskébe, de ha esetleg netán, valaki még nem látta volna, akkor szánjon rá pár percet, mert megéri.  

A kisfilm párbeszéd mentes és a kis hölgy piros száján és az azzal hagyott piros rúzsfolton kívül végig fekete-fehér. A grafika nagyon szép és a szereplők arckifejezései rendkívül jól visszaadják az érzelmeiket, az aláfestő zenéről már nem is beszélve. Amit a legjobban sajnálok, hogy csupán csak hat perces ez az egész, édes kis szerelmi történet, amit szívesen néztem volna még tovább is, akár egy egész estét kitöltő produkcióként.  

Tovább olvasom...

A hét borítója (és egy kis örömködés)

Végre befejeztem a vizsgáimat, úgyhogy volt itthon nagy örömködés. A gyerekek azért örültek, mert most már végre nem idegbeteg módjára fogok viselkedni velük, talán nem kiabálok majd minden apróságért és egy ideig biztos, hogy nem csinálok majd a bolhából is elefántot, a férjem, a drága pedig azért, mert végre lesz mit ennie és nem lep el bennünket a piszok. Lelkesedésükből, ami egyértelműen nagyobb volt, mint az enyém, messzemenő következtetéseket nem tudok levonni, de tegnap, amikor hazaértem és közöltem velük a jó hírt, a napnál is világosabbá vált számomra, hogy az ő számukra ez a vizsgaidőszak sokkal cidrisebb volt, mint nekem. De, mint azt egy kedves ismerősöm szokta volt mondani: teher alatt nő a pálma....

Mindenesetre, hogy a blog ne halljon be végleg, hoztam nektek egy gyönyörű, a mostani hangulatomhoz illő borítót, hogy legyen mit nézegetnetek, amíg én regenerálódom és egy jó könyvvel újra feltöltöm magam, amiről persze majd nektek is beszámolok. Mert azt ki nem hagynám.:)

Tovább olvasom...

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

A molyon figyeltem fel a könyvre, és mivel tetszett a fülszöveg, no meg a műfaját tekintve is történelmi romantikus, így a megjelenése után pár nappal már szaladtam is az újságoshoz, hogy megvásároljam magamnak. Kellemes meglepetésként ért, hogy a könyv ára egyáltalán nem volt horribilis összegű, és a méretét tekintve is olyan kicsi, hogy röhögve elfér egy női táskában, szóval már az első találkozásunk egy hatalmas pozitív élmény volt számomra, holott még ki sem nyitottam a regényt.

Szokásomtól eltérően most nem a történet rövid ismertetésével szeretném kezdeni az értékelésemet, hanem a szereplőkkel, akik tekintetében azt kell mondjam, hogy nem egy  szokványos szereplőgárdával volt dolgom. Ian és Beth egymásra találását egy olyan - nekem kezdetben kissé bizarr - köntösbe csomagolta az írónő, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, bevallom idegenkedtem is tőle kicsit, de türelmesen vártam, hogy a nem épp tökéletes főhős ellenére is magával ragadjon a történet, ami szerencsére a könyv végére meg is történt. Hogy miért volt számomra "furcsa" ez a könyv? Az 1880-as években kutatásaim szerint még ismeretlen volt az Asperger-szindróma, ami az autizmus egy gyengébb változata, ezért azokat az embereket, akiken e betegség jelei mutatkoztak, egyszerűen csak őrültnek titulálták és elmegyógyintézetbe zárták. Ezt tették főhősünkkel, Iannel is még gyerekkorában, mégpedig az apja jóváhagyásával. Nem tudom, hogy van e némi sejtésetek arról, hogy hogyan is „kezelték” ezeket a betegeket ebben az időben. Elektrosokk, fizikai bántalmazás, lelki terror….. szóval egy ilyen betegégben szenvedő és lelki sérülésekkel teli ember a főhősünk és nem egy, teszem fel pl. a Julia Quinn könyvekből ismert fergeteges humorral, és még a legmorcosabb matrónák szívét is meglágyító stílussal és kedvességgel megáldott férfi.
  

Igaz, hogy a történet Londonban
játszódik, de ezt a képet az izgalmas
skóciai tájról gondoltam csak
megmutatom nektek :P

No, de mielőtt elragadnának az indulatok, néhány szót ejtenék azért a könyv tartalmáról is. Főhősünk tehát Lord Ian Mackenzie, aki egyike a híres és tekintélyes skót család négy fiútestvérének, akik mindegyikénél van valami kis züm-züm - szerény véleményem szerint -, de ez Iannal a legszembetűnőbb. Ian, betegsége folytán mindig is félénk és félszeg volt, viszolygott a tömegtől, nem nézett az emberek szemébe beszélgetés közben és egyáltalán nem tudta értelmezni az érzelmeket. Ez az állapot az intézetben eltöltött évek után csak rosszabbodott. Állandó fejfájások gyötörték és rettegett attól, hogy egy dührohama következtében valakiben esetleg kárt tehet. Amikor Ian találkozik Bethel, minden megváltozik. Természetesen nem tud kigyógyulni a betegségéből, mert ilyen csodák azért nincsenek, továbbra is megmarad olyannak, amilyen, de Beth közelében sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzi magát. És persze az sem elhanyagolandó, hogy állandóan, és ezt értsétek úgy, hogy tényleg állandóan csak az asszony után vágyakozik szexuálisan, de erre még később visszatérek.
Szóval Ian végül is megszerzi magának a nőt, de a boldogságuk beteljesülését egy kotnyeles felügyelő próbálja már-már mániákusan megakadályozni, aki Iant minden áron rács mögött akarja tudni, mivel szent meggyőződése, hogy Ian az a gyilkos, aki öt évvel ezelőtt egy kurtizánt halálra késelt. Az egészben az a legizgalmasabb, hogy az olvasó sem lehet biztos Ian ártatlanságában, mivel különcségei miatt jogosan érezhetjük őt veszélyesnek. Ezért a nyomozós részek izgalmasak voltak a szerelmi szál pedig teljesen zökkenőmentes, melyben Iannek egyáltalán nem kellett megküzdenie Beth szemérmességével, de ezt - számomra is meglepő módon - felettébb üdítőnek találtam. Ami azonban kifejezetten zavart a könyvben (és fentebb már említettem is), hogy Ian semmi másra nem tudott gondolni Bethel kapcsolatban csakis a szexre. Illetve voltak részek, ahol olyan közönséges mondatok hagyták el a száját, mint például:

„Látni akarom pucéran, és csókolni akarom a cuniját.”  

"I want to see you bare, and I wish to kiss your cunny."

Hát nem mondom, jó kis kijózanító mondat volt ez az írónőtől, ami után persze rögtön kiestem a történetből és kissé meginogtam folytatás ügyileg is.
A fordító helyében én biztos nem ragaszkodtam volna ennyire a szó szerinti fordításhoz, sokkal finomabban és árnyaltabban fogalmaztam volna meg mindezt, gondolva az érzékenyebb lelkű női olvasókra is. Lehet, sokan most úgy gondolják, hogy meglehetősen prűd vagyok, de az az igazság, hogy a történelmi románcoknál sokkal jobban szeretem a visszafogottabb szenvedélyességet, mintsem a "szaftosabb" és nagy mennyiségben előforduló erotikus jeleneteket közönséges párbeszédekkel tarkítva. Mindenesetre az író nem követte tovább ezt a vonalat (hála az égnek), ugyan volt még néhány ilyen irányú eltévelyedése, de igazából ez volt szerintem mind közül a legsokkolóbb.

Összességében, és a vulgáris részektől eltekintve azért be kell valljam, hogy tetszett az írónő stílusa, maga a történet pedig nagyon szórakoztató és jól felépített volt. Úgy gondolom, hogy érdemes lesz odafigyelni a következő részekre is, melyben a többi Mackenzie fivért is megismerhetjük közelebbről. Gondolok itt a feleségétől elhidegült Machre, akiről majd a Lady Isabella botrányos házassága című rész fog szólni, illetve Cameronra, akiről csak annyit tudunk, hogy van egy fia és a felesége kétes körülmények között halt meg, és legutoljára hagytam a legizgalmasabbat, Hart-ot, akiről pedig az a hír járja, hogy a fulladásos szex nagy szakértője. Hú....

Jennifer Ashley

Kiadó: Kossuth Kiadó
Eredeti cím: The Madness of Lord Ian Mackenzie (Highland Pleasures 1.)

Fordította: Gálvölgyi Judith
Oldalszám: 273

Tovább olvasom...

Dan Wells: Partials – Részben ember

2065-ot írunk. A Földön kevesebb, mint 40.000 ember maradt életben. Hogy miért? A tudósok egy olyan emberi szuper fajt hoztak létre, akik képesek voltak megvívni helyettünk a háborúinkat. Azonban pont e miatt, a részben ember mivoltuk miatt, semmibe vettük és kitaszítottuk őket a társadalmunkból, ami ellen ők természetesen fellázadtak és egy RM nevű vírus segítségéve kiirtották szinte az egész emberiséget.
Egy évtizeddel később a legnagyobb probléma azonban mégsem ez, hanem hogy ez a vírus, továbbra is szedi az áldozatait az újszülött csecsemők között. A Szenátus az emberi faj kihalásának elkerülése érdekében egy olyan törvényt hoz hatályba, amiben minden 18 éves lánynak kötelezően teherbe kell esnie – teszi mindezt abban a reményben, hogy a nagy számok alapján valamelyik csecsemő, majd csak immunis lesz a betegségre. Kira egy 16 éves medikus, akinek eltökélt szándéka, hogy megtalálja a gyógymódot az RM ellen. Már csak azért is, mert a legjobb barátnője gyereket vár, és ha senki sem tesz semmit a betegség ellen, akkor minden csecsemőre a biztos halál vár. Az emberek egyre jobban félnek és elégedetlenebbek, hiába próbálja a Szenátus szigorúbb törvények bevezetésével kontroll alatt tartani a társadalmat, a polgárháború veszélye mégis a küszöbön áll. 

Nos, az első 100 oldal után úgy gondoltam, hogy ez bizony nekem most elég nehezen fog csúszni (ami miatt egy Cyberpipőkét hibáztattam…  ez ám az igazi utóhatás!) és lehet jobb lenne, ha egy kis időre félretenném a könyvet, és később újra megpróbálkoznék vele, már csak azért is, mert rettentő furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajh', mi lehet az oka, hogy ennyien dicsérik és magasztalják. No, de egy szónak is száz a vége, kitartó ember lévén nem adtam fel, folytattam, és nem bántam meg. Ugyanis a regény negyedénél fordult a kocka, és kezdett érdekessé válni a cselekmény, olyannyira, hogy bizony letehetetlenné vált számomra.

Annak, aki szereti a poszt-apokaliptikus történeteket, élvezet lesz olvasnia a könyvet, még akkor is, ha az tele van a műfaj kliséivel (elnyomó rendszer és a vele szemben álló fiatalok bátor kis csapata, akik megmentik a világot), amivel egyébként semmi problémám nincs, ha mindezt az író jól alkalmazza, és ebben az esetben ez történt.

Az alapsztori jól kitalált és fordulatos, és ha még egy kicsivel több romantikával is megbolondította volna mindezt a szerző, akkor lett volna csak igazán teljes részemről az öröm, de ő ezzel az elemmel, valami oknál fogva igen szűkmarkúan bánt. Persze biztos lesznek olyanok, akik ennek külön örülni fognak és lesznek olyanok is, akik nem…  igazából én sem nagyon hiányoltam olvasás közben, csak a végén esett le a tantusz, hogy itt kérem nem volt semmilyen szerelmi háromszögből származó szorongás, körömrágás és bosszankodás, ami miatt volt is némi - nagyon minimális - hiányérzetem. (Tudjátok, hogy van ez? Ha van az a baj, ha nincs akkor meg az.) Egyébként a könyv cselekménye nagyon pörgős, csak úgy sodorja magával az olvasót. Sajnos voltak olyan részek ahol az írást kissé nehézkesnek éreztem, azonban ez mégsem akadályozott meg abban, hogy tökéletesen bele tudjam élni magam Kira szerepébe, nem beszélve azokról a jelenetekről, ahol kísérleti nyúlnak használták... na azoknál a részeknél még levegőt is elfelejtettem venni.

És el is érkeztünk a hősnőnkhöz, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, nem minden fán terem ám ilyen amazon. Kira egy talpraesett, bátor fiatal lány, aki akkor sem nyavalyog, ha épp leég a fél lába vagy kilométereket kell futnia és gyalogolnia fáradtan és sebesülten. Teszi a dolgát, úgy ahogy kell… megy és megmenti a világot. (És ezt most minden ironikus felhang nélkül mondtam.) 

Úgy gondolom, hogy azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt, ami most úgyis a virágkorát éli, igazi csemege lesz ez a regény, és mivel ugye egy világméretű katasztrófa után vagyunk - ami kellően sivár és baljós -, így rengeteg olyan témát kínál, amin a kedves olvasó hosszasan elgondolkodhat. 

Ui.: A könyv folytatása idén februárban fog megjelenni angol nyelven, de hogy a kiadó mikorra tervezi azt nálunk is megjelentetni, arról sajnos nincs információm. 

Dan Wells

4/5

Kiadó: Fumax Kiadó
Eredeti cím: Partials
Fordította: Bayer Antal
Oldalszám: 456

Tovább olvasom...

Boldog szü-li-na-pot!

Ezen a héten lett két éves a blogom! Komolyan nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig kitartok majd mellette. Képzeljétek... még mindig szeretem! :) 

Van, hogy kevesebb időt töltök vele, mint szeretném és van, hogy többet, ilyenkor a férjem soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy olyan lelkesen blogolok, mintha fizetnének érte, ami nem is lenne rossz. De ez nem így van.

Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor meg voltam győződve arról, hogy valami változást, valami kihívást, valami újat szeretnék az életemben, amire az olvasási élményeimnek blog formában történő megosztása másokkal, tökéletes megoldásnak bizonyult. Bekerültem egy virtuális közösségbe és olyan embereket ismerhettem meg, akik gazdagabbá tették az életemet, még akkor is, ha sokukkal személyesen még nem is találkoztam.
Nem mondom, hogy nem volt egy-két olyan pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy én ezt nem csinálom tovább és kifüggesztem a "zárva" vagyok táblát, de aztán aludtam rá egyet, kettőt.... sőt volt hogy hármat is, és aztán újra megjött a kedvem és ugyan ott folytattam, ahol abbahagytam.

És, hogy mik a terveim az idei érve? Őszintén? Nincsenek terveim. Úgy gondoltam, hogy azt olvasok majd amihez épp kedvem tartja, vagy netán rettentő érdekel. Amit igazán sajnálok, hogy nem vezettem összesítést a vásárolt könyveimről, aminek az összegével most sokkolhatnám magam és az olvasóimat.... no nem baj, majd az idén.
Statisztikám? Az sincs. Úúútálom őket és egyébként sem látom értelmét számokba önteni az olvasmányaimat, helyette inkább köszönetet szeretnék mondani minden kedves olvasómnak és követőmnek, hogy hozzászólásaikkal színesebbé és gazdagabbá tették az én kis könyves kuckómat.

Végezetül pedig nem tudom megállni, hogy visszatekintve az olvasmányaimra a teljesség igénye nélkül néhányat közülük - amik valami miatt maradandóak voltak a számomra - kategóriába soroljam nektek... és persze magamnak is.

Az év legjobb könyve az Egy haláli szingli meséi és a Cinder volt.
A haláli szingli a humora miatt tetszett nagyon, ráadásul paranormális (amit akkor még nem kezdtem unni) és chick-lit is egyben, amiért pedig rajongok. A Cinder pedig azért nyerte el a tetszésemet, mert a Hamupipőke feldolgozása és én még mindig oda vagyok a királylányos mesékért.

Az év legrosszabb könyve a Másvalaki volt. Nem is írtam róla semmit, mert annyira borzasztó volt, hogy nem érdemelte meg a rá fordított időt.

Az év legnagyobb meglepetése a két Andrew Nicoll könyv volt, A derék polgármester és a Valdez, amik történetei a mai napig itt motoszkálnak a fejemben.... eszméletlen szépen ír ez az ürge, valamint a  Drága Tess!, aminek a vége hatalmas meglepetés volt.

Az év legnagyobb csalódása a Tökéletes kémia volt. Mi a fenét esznek rajta olyan sokan.... tényleg nem értem.

Az év legszórakoztatóbb könyve Mazettitől  A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt. Eszméletlen jó könyv mind a kettő.

Az év legszebb borítója pedig A pasi a szomszéd sír mellől c. könyvé, mert akárhányszor ránézek mindig jókedvre derít.

Hát röviden ennyi. Köszönöm, hogy a tavalyi évben velem voltatok és olvastatok, hogy a bejegyzéseimhez  hozzászóltatok és véleményt mondtatok... remélem az idei év is hasonlóan jó lesz, ha nem jobb!

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Pár hónappal ezelőtt egy igen lelkes bejegyzést írtam A pasi a szomszéd sír mellől című könyvről, aminek a stílusa lehet, hogy sokaknak egy kissé nyers, közönséges(?) és szókimondó volt - ami miatt nálam is kilógott az eddig olvasott olvasmányaim közül -, de ez engem egy cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten tetszett. Szóval itt van a következő rész, melyben az előző könyvben megismert könyvtáros (Desirée) és parasztgazda (Benny) története tovább folytatódik. A sztori ott maradt félben ugye, hogy főszereplőink fütyülnek a közöttük lévő kulturális különbségekre - ami szakadékként húzódik közöttük (mit húzódik, szinte tátong)  - és megállapodnak abban, hogy tesznek három kísérletet egy közös gyermek létrehozására. A tervüket siker koronázza, sőt még túl is teljesítik azt, de mint később kiderült, a szülés utáni időszakra egyiküknek sem volt kidolgozott terve.

Benny már majd egy éve Anitával él együtt - miközben titokba szerelmi légyottokra találkozgat Desiréevel, kizárólag gyermeknemzés céljából, amire Anita természetesen rájön és ott is hagyja ez miatt Bennyt. Benny tudta, hogy Anitával jobban járna, mint Desiréevel, de egyszerűen  képtelen volt rászánni magát, hogy feleségül vegye. No nem azért, mert Anitát alkalmatlannak érezte volna a jó feleség szerepére, hanem egyszerűen csak hiányzott a közös ágyukból az a bizonyos mindent elsöprő szenvedély, ami Desiréenél viszont megvolt. Így aztán Anita ki, Desirée pedig a pocaklakójával együtt beköltözött Benny tanyájára….. és vele együtt persze a gondok is.  A szoros egymásutánban született gyerekekkel járó teher megtörte Desiréet, aki bár lehet, hogy a könyveket kitűnően tudta kategorizálni, de háziasszonyi szervezési készsége azonban egyenlő volt a nullával. És bár mindent megtett annak érdekében, hogy jó felesége legyen a férjének, valahogy ez mégsem jött össze. Az élet kész akadálypályává alakul a számára, és egy idő után már csak az éltette, hogy a mindennapi megpróbáltatásokat túl tudja élni. Benny pedig(?)…… hát ő továbbra is maradt ugyan olyan egyszerű paraszt, mint amilyen volt. 

"Amikor Benny előadta, hogyan képzeli el az esküvőnket, egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy a bús életbe hittem egy pillanatig is,hogy én ezzel az emberrel akarom összeadni magam?
Az volt a terve, a Scandic Hotelben foglalunk asztalt, az ablak mellett (kilátással a parkolóra), és a menüre is volt javaslata: füstölt tarja, sült krumpli, vaníliafagylalt. Kávé, piskóta. Három és öt között kedvezményt is adnak."

Tartottam attól, hogy majd a második rész túl erőltetett, vagy mondvacsinált lesz, de tévedtem, erről szó se volt, sőt, igazából jobban is tetszett, mit az első. Desirée és Benny problémáit, magát a házasságukat és annak válságait nagyon is hihetőnek és sokkal reálisabbnak éreztem, mint az előző könyvben megírt se veled, se nélküled kapcsolatukat. És persze az írónő most is hozta a formáját és szokásához híven megfűszerezte mindezt egy kis komédiával és tragédiával, de hogy ezek közül melyik volt több, azt már nem tudnám megmondani.

Az előző részhez hasonlóan itt is váltott szemszögből ismerhettük meg az eseményeket, amely tökéletes eszköz volt arra, hogy az olvasó ismét beleláthasson Desirée és Benny fejébe, de még Anitáéba is, és így megérthesse a szereplők személyiségét és szellemiségét, ami persze megosztja majd az olvasók rokonszenvét és méltányosságát, csakúgy, mint azt nálam is tette.

Míg az első részben egyértelműen Benny volt nálam a kedvenc, most fordult a kocka és Desireé vette át a helyét. Ennek a magyarázata nagyon egyszerű. Hiába 5 éves a legkisebb gyermekem, még mindig kristálytisztán emlékszem azokra az éjszakákra, amiket álmatlanul virrasztottunk át, mert épp vagy a hasa vagy a füle fájt szegénynek, szóval az ilyen esték, de nem csak esték, hanem hónapok utáni kialvatlanságom és holdkórosságom emlékeit, azt hiszem, hogy soha nem fogom elfelejteni, tehát  egy szónak is száz a vége, Desirée iránti szimpátiám a női együttérzésből fakad.
Az írónő olyan valóságos problémákat dolgozott fel ebben a részben, mint például, hogy meddig terjed a nő szerepe és felelőssége a családban és, hogy milyen áldozatokkal és megalkuvásokkal jár egy mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó gazda élete. Vagyis ebben a szerelmi történetében egy olyan kivételesen szélsőséges helyzetet teremtett Mazetti, ami egyszerre volt vidám és szórakoztató, de ugyanakkor néhol már- már szomorú és tragikus.

Őszintén sajnálom, hogy nincs a könyvnek további folytatása, mert gondolkodás nélkül kapnék érte! 

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Kiadó: Park

Eredeti cím: Familijegraven 

Fordította: Kertész Judit

Oldalszám: 230

Tovább olvasom...