2023. december 3., vasárnap
Advent: HIT
2021. december 12., vasárnap
Advent: SZERETET
Harmadik vasárnap
Tetszett a bejegyzés? Köszönöm, ha megosztod másokkal is!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kérlek kövess a Padparadsa facebook oldalán.
2021. december 5., vasárnap
Advent: REMÉNY
Második vasárnap
Tetszett a bejegyzés? Köszönöm, ha megosztod másokkal is!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kérlek kövess a Padparadsa facebook oldalán.
2021. szeptember 29., szerda
Minden mindennel
Gondolatmorzsák 1.
Az együttműködés és az egymásra hatás felismerése.
Az emberiség egyik nagy feladata ennek a tudatosítása. Individuumként beletesszük magunkat a nagy egészben: talán éppen kávét importálunk, a telefonszolgáltató ügyfél-hálózatánál dolgozunk vagy kenyeret sütünk vagy egy klaviatúra előtt ülve gondolatokat pötyögünk. Ez a mi hozzájárulásunk a világhoz.
Minél nagyobb szívvel, lelkesedéssel tesszük mindezt, a világ annál értékesebb lesz. Minél inkább hálásak vagyunk mások hozzájárulásáért – akár csak a csapból folyó meleg vízért – a világ annál megbecsültebb lesz.
Érdekelnek az asztrológiai aktualitások? Kövesd a Padparadsa facebook oldalát!
2021. június 25., péntek
Szent Iván éji mágia
Időutazás: 2010.06.25
Végre elkezdődött a zene. A koboz lágy dallama összeforrt a dob ritmusával és az énekes különleges hangjával.
A történet ha nem is szóról-szóra, de hangulatról-hangulatra tizenegy esett meg velem, Hévíz főterén. Lehetett volna máshol is, máskor is, időtlen volt az élmény.
Érdekelnek az asztrológiai aktualitások? Kövesd a Padparadsa facebook oldalát!
2021. február 19., péntek
Tizenegy
Blogszülinap
🎂
Tizenegy év kezdtem el írni a blogot. Évről évre szeretek megemlékezni erről a napról, mert rengeteg minden gyűlik ezen az oldalon. Nem csak bejegyzések (ez már az 1142.), gondolatok, de a történetem, a változásom, az érzelmeim is.
Február 19-én szeretek kilépni az asztrológia mögül és egy kicsit többet, személyesebbet adni magamból, idén is így teszek. Most nem fotókat, hanem 11 kedvenc idézetet szeretnék ajándékozni nektek. (Korábbi blogszülinapi bejegyzéseket itt találjátok.) Jóval több van, de most mazsolázgatok...
1.
„A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket a Tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy az új helyzet visszaváltozzék olyanná, amilyen volt és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak. A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi és akár óriási belső szenvedés árán is, de mindent maguk mögött hagynak, még Istent is és haladnak tovább előre.” (Paulo Coelho: Az Ötödik hegy)
2.
„Magasan jár a csillag, nehéz lehozni onnan, annak se megy, ki őszintén ígéri. Törvény is már e nyíltabb s józan-beszédű korban a nagy szavak csalását tetten érni. Az embert tette méri. Ne álmokkal cserélj föl: erőm ahhoz kevés lesz mire csak álom képes, nem hozom le a csillagot az égről. Sokkalta többre kérj te: csillagfénynél tisztább őszinteségre.” (Baranyi Ferenc: Canzone profana)
3.
"Égesd le a gyertyát, ágyazz a legjobb lepedővel, viseld a legkacérabb fehérneműdet. Ne tartogasd ezeket egy különleges alkalomra: a ma különleges." (Regina Brett újságíró)
4.
,,Megtanulni tisztelni a másik méltóságát azt jelenti, hogy nem fosztjuk meg őket problémáik megoldásának lehetőségétől. Csak azok tehetnek szert szilárd önbecsülésre, akik aktívan részt vesznek saját válságaik megoldásában, akik nem passzív, gyámoltalan fogadói a külső segítségnek. Segíteni másokat, miközben megvonjuk tőlük azt a lehetőséget, hogy maguk keressék a megoldásokat, maguk lépjenek fel saját érdekükben, egyértelmű azzal, hogy megfosztjuk őket a fejlődés lehetőségétől. Egy ilyen segítség valójában nem gazdagításuk, hanem kifosztásuk – mert a méltóságuktól fosztjuk meg őket. Az ilyen segítség nem működik." (Saul Alinsky)
5.
"Van egy egyetemes nyelv, amely zenében, jelképekben és képekben szólal meg, és elsősorban nem az értelemhez, hanem az ébredő lélekhez fordul. Olyan sodró hullámhoz hasonlít, amely szépséget hoz a világba, és arra ösztönzi az alkotókat, hogy műveikkel megindítsák az emberek szívét. Világunkban ez a Világosság nyelve. Olyan dolgokat fejez ki, amelyek eddig még nem voltak – legalábbis a látható világban nem. A lélek nyelvét azok beszélik, akik ismét össze akarnak kötni minket a nagy Világossággal, amelyből származunk." (Pentagram magazin 2008/3)
6.
– s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
(Fodor Ákos: A kérés)
7.
"Nem kell minden titkot megfejteni." (Az élet bölcsője című film)
8.
"Brahma először megteremtette a férfit. Amikor az asszonyra került volna sor, már nem volt semmije, tehát összegyűjtötte a méhraj zümmögését, a galamb turbékolását; a napsugár csendjét, a felhők mélabúját, és a szél kiszámíthatatlanságát, a nyúl félénkségét és a páva hiúságát, a virágok törékenységét és a gyémánt keménységét, a méz édességét és a tigris kegyetlenségét; a tűz forróságát és a hó hidegségét, a szarka fecsegését, a daru képmutatását és a gólya hűségét. Mindezekből alkotta Brahma az asszonyt és a férfinak adta." (Fritz Kahn)
9.
"Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!" (Tennessee Williams)
10.
"Kockáztatni nem más, mint egy pillanatra elveszíteni az egyensúlyunkat. Nem kockáztatni nem más, mint elveszíteni önmagunkat." (Sören Kierkegaard)
11.
"Nézz meg jól minden utat. Próbáld ezt olyan gyakran csinálni, amilyen gyakran csak szükséges. Aztán tégy fel magadnak - és csakis magadnak, egy kérdést. Ez olyan kérdés, amit csak egy nagyon öreg ember tesz fel magának. Jótevőm egyszer beszélt erről velem, amikor még fiatal voltam és vérem még túl zabolátlan volt ahhoz, hogy megérthessem. Most már értem.
Elmondom neked, így hangzik: Van szív ebben az útban?
Minden út egyforma, sehova sem vezetnek. (Ne felejtsd el, csak egy vándor vagy az úton.) Vannak olyan utak, amelyek bokrokon keresztül vagy éppen a bokorba vezetnek. Elmondhatom az életemről, hogy hosszú-hosszú utat bejártam már, de még nem érkeztem meg sehová sem. Ma már van jelentése számomra jótevőm kérdésének: Van szív ebben az útban?
Ha van benne szív, akkor jó út; ha nincs, akkor haszontalan.
Az egyik úton csupa öröm utazni és ameddig követed, egy vagy vele. A másik úton elátkozod az életed. Az egyik erőssé tesz, a másik legyengít. Ezért, mielőtt elindulsz egy úton, tedd fel magadnak a kérdést: Van szív ebben az útban?" (Carlos Castaneda)
Érdekelnek az asztrológiai aktualitások? Kövesd a Padparadsa facebook oldalát!
2020. december 20., vasárnap
Zongoraszóló
Advent negyedik vasárnapjára
❄❅❆
Az iskolába kivétel nélkül gazdag gyerekek jártak, Émilien viszont kivételes talentumának köszönhette, hogy ösztöndíjat kapott. Ez volt itt az első féléve, de még mindig kényelmetlenül érezte magát az ódon falak és a sznob iskolatársak között. Sőt gyakran volt az a rémálma, hogy az egyik szünetben valaki megkocogtatja a vállát és közli vele: tévedés történt. Nem való ő ide. Szedje a cókmókját és tűnjön el. Miközben az arctalan idegen kiabált vele, a körülötte álló gyerekek ujjal mutogattak rá és hangosan röhögtek.
Pedig attól, hogy nyilvánosan megszégyenítik, nem kellett tartania. Az iskola rendkívül kényes volt az udvariasságra és a jó modorra. Sőt az eltanácsolás réme sem lebegett a feje felett, hiszen páratlan zongorajátékának köszönhette, hogy felfigyeltek rá és felajánlották neki a tanulási lehetőséget. Az iskola is jól járt vele, ilyen istenadta tehetség, százévente egy, ha született.
A fiú mégsem tudott szabadulni a nyugtalanító érzésektől, félelmeit pedig nem tudta megosztani senkivel. Rettentően magányos volt. Az előkelő csemeték kizárólag egymással barátkoztak, sőt még itt is hasonló klikkekbe szerveződtek, mint az iskolafalakon túl a szüleik. Volt a bankárcsemete-csoport, az ültetvényesek leszármazottai, a született nemesek és a felkapaszkodott újgazdagok. Bár kötelezően egyenruhában jártak, a felső öltözet alatt mindenki büszkén viselte a hovatartozására utaló jelképeket, a hímzett családi címeres atlétákat vagy a Párizsban varratott fuszekliket. Émilien ezzel szemben kinyúlt trikót és tucatszor stoppolt zoknit hordott, így semelyik csapatba sem illett bele.
Advent első napján az igazgató egy különös hirdetményt akasztott ki az aula üzenőfalára. Idén is megrendezik a karácsonyi szünet előtti utolsó napon a szokásos jótékonysági vásárt. Minden évben, az iskolának otthont adó városka főterére hirdették az eseményt, ahová nem csak a gyerekek szülei, a város elöljárói, de gyakran még ünnepelt párizsi hírességek is ellátogattak. A befolyó összeget mindig a szegények támogatására és a város fejlesztésére fordították.
Az iskolában komoly hagyománya volt ennek az ünnepi adakozásnak, a fiúk között az évek során pedig egyfajta titkos versengés alakult ki, hogy kinek a felajánlása éri el a nap végére a legmagasabb összeget. Tavaly kötött holmikat, előtte való évben pedig pitéket kellett benevezni és mindkét évben az angol Burmington fivéreké lett a dicsőség. Félreértés ne essék, a vastag téli sapkákat és a gyümölcsös tésztákat nem a fiúk készítették, hanem házvezetőnőjük kézügyességét dicsérte mindkét alkotás. Idén is rendkívül izgatottak voltak, hiszen a lekvár volt a kijelölt téma és a Grasséból származó asszony kivételesen finom marmeládokat készített.
A nebulók sorra levelet menesztettek otthonra, hogy az adománygyűjtő est időpontja mellett az adományozás témáját is közöljék szüleikkel.
Émilien nem tudta, mit is írhatna édesanyjának. Húsra is csak ritkán futotta, nemhogy télvíz idején különleges gyümölcsök vásárlására. Órákig forgatta a tollat a kezében, míg végül kénytelen volt egy rövid üzenetet megfogalmazni, hiszen a hazautazásának a dátumát muszáj volt megírnia. A jótékonysági vásárról is kapkodva beszámolt, mert tudta, hogy megbántaná az anyját, ha nem tájékoztatná őt egy ilyen fontos dologról.
Teltek a hetek és mind a diákok, mind pedig a tanárok egyre türelmetlenebbül várták a nagy eseményt. Az órák közti szünetekben ment a találgatás arról, hogy ki mivel készül az estére, sőt az egyik tőzsdeügynök szemfüles fia még titokban fogadást is indított. Toronymagasan Burmingtonék vezettek. Émilien ebből is kimaradt, hiszen se pénze nem volt tippelgetni, sem pedig esélye nyerni.
Végül elérkezett a várva-várt december huszonegyedike. Aznap csak délelőtt volt tanítás, de az izgatott gyerekekkel már nem lehetett bírni, így a tanárok engedélyezték az órák alatti a beszélgetést. Émilien a hátsó padban ülve egy könyvet lapozgatott, de szeme előtt összefolytak a betűk, gondolatai pedig zaklatottan a délután körül forogtak. Alig várta már az édesanyjával való találkozást, mivel szeptember óta nem látták egymást, de a többi programtól borsózott a háta. Félt, hogy még jobban kiközösítik, megvetik.
Mikor kicsengettek, hirtelen összeszorult a gyomra, nagyokat nyelt és lassan, halogatva az elkerülhetetlent, összepakolta a cókmókját. A többiek ellenben rohantak kifelé és kettesével szedték a fokokat az ebédlőbe vezető lépcsőnél. Végül a fiú is a hangoskodó, nevetgélő fiúcsapat után vánszorgott. Utolsóként lépett a tágas csarnokba és egyből kiszúrta a mamáját. Hozzá hasonlóan ő is kilógott a sorból szegényes öltözékével, a sok elegáns szőrmébe és drága szövetkabátba bújt anyuka és apuka között.
De amint meglátta a fiát, minden megváltozott. Arca felragyogott, onnantól kezdve már sugárzó és végtelen szeretetével tündökölt. Szívmelengetően ölelték egymást, sőt Émilien loppal még pár könnycseppet is belemaszatolt anyja vékony, kopott kék kabátjának a gallérjába. Persze csak finoman szipogva, hiszen egy kilencéves fiatalembernek már nem illik az anyja vállán zokogni. Kézen fogva sétáltak a hosszú asztalhoz és elfoglalták a helyüket. Különleges, válogatott finomságokat szolgáltak fel, és Émilien végre felfedezte az örömet a megpróbáltatásai közepette.
Boldog volt, hogy megoszthatja mamájával ezt a bőséget. Volt libamáj, füstölt lazac, frissen gőzölgő bouillabaisse, gesztenyével töltött sült liba, bárányborda, csokoládés fatörzs, sajtok és borok az ország minden zegzugából.
Sosem ettek még ilyen gazdag karácsonyi lakomát, bár otthon is mindig akadt valami ínyencség az ünnepi asztalon. Főképp annak köszönhetően, hogy Émilien mamája a semmiből is tudott valami finomat varázsolni.
Jóllakottan, lustán beszélgettek az otthoni dolgokról, a kisfiú minden ismerőséről és barátjáról hallani akart, mamája pedig türelmesen válaszolgatott a kérdéseire. Végül Émilien összeszedte minden bátorságát és megkérdezte, hogy anyukája készült-e valamivel az esti árverésre.
Mamája cinkosan kacsintott és a fülébe súgta, hogy hagymalekvárt hozott. „Alaposan zavarba hozzuk ezeket a gazdag népeket azzal, ha kikiáltják, hogy miféle lekvárra kell majd licitálniuk.”
Émilien jót kacagott és felbuzdulva anyukája zavartalan lelkesedésén, egy tervet kovácsolt. Gyorsan elköszönt a mamájától, és megígérte, a főtéren találkoznak, majd elszaladt halaszthatatlan intézni valója után.
A polgármester és az iskolaigazgató nyitották meg az ünnepi ceremóniát. A háttérben a templomi kórus énekelt, körben a szülők, a város polgárai és a fővárosi hírességek dideregtek. A köszöntők és a beszédek után kezdetét vette a lekvárok kikiáltása. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Marokkóból importál citrom, tengerentúlról érkezett agavéval ízesített narancs, Grenache szőlőből főzött zselé, sőt az egyik apuka egyenesen Japánból hozatott epret, amiből frissen főzték a lekvárt. Burmingtonék szakácsnője mangóból, vaníliából és 25 éves konyakból készítette az idei lekvárcsodát. Sorra érkeztek a tekintélyes összegű licitek, mikor egy furcsa tételhez érkezett a kikiáltó. Lilahagyma-lekvár. A tömegben állók sugdolózni kezdtek, ám mielőtt zavaróan felerősödött volna a morajlás egy földöntúli szépségű hang fojtotta beléjük a szót. Azonnal csend lett és csak azt az angyali melódiát lehetett hallani. Émilien a templom előtt felállított zongora billentyűin játszi könnyedséggel futtatta ujjait, szemét lehunyta és látszott, hogy egy másik, sokkal éteribb, sokkal békésebb világban időzik. Ez a világ a zongoradallamon keresztül mindenkihez eljutott. Áhítat töltötte be a teret és a hallgatóság szívében hirtelen végtelen nyugalom keletkezett. Amikor az utolsó szólam is elhalkult, a buborék hirtelen kipukkadt.
Szótlanul emelgették a licittáblákat, egyre feljebb és feljebb srófolva a szinte filléres kikiáltási árat. Émilienék egyszerű hagymalekvárjának az értéke a zongorakísérettel megfűszerezve az egekig szökött.
Január első napjaiban, mikor a diákok ismét visszatértek az iskolába, Émiliennek hirtelen rengeteg barátja akadt. Burmingtonék pedig már most meghívták őt és a mamáját a nyári szünetre látogatóba. A karácsonyi vacsorájukon a kacsasült mellé felszolgált lilahagyma-lekvár mindenkit rabul ejtett.
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. december 13., vasárnap
Örök barátság
Advent harmadik vasárnapjára
❄❅❆
Marge és Mabel egy spanyolországi túrán ismerkedtek meg. Mindketten a nyugdíjas klubjukkal utaztak, hogy a nyirkos, ízületgyilkos angol tavaszból melegebb éghajlatra meneküljenek. Szerencsére Granadában már áprilisban húsz fok fölé kúsztak a hőmérők.
Mabel örökké vidám, kócos és rendkívül szétszórt teremtés volt, öregségére pedig mindhárom tulajdonsága csak tovább fokozódott. Azt vallotta, hogy ennyi idősen csak és kizárólag derűsen lehet szemlélni a világot, így hát saját hiányosságaihoz is igen nagyvonalúan viszonyult. Félévente fodrásznál ondoláltatta ősz fürjeit, de az év további háromszázhatvanhárom napján cseppet sem zavarta, hogy egy madárfészekre hasonlító gubancot hordott a feje tetején. Szórakozottságán pedig egyenesen jót mulatott és ennek köszönhetően mindig kihozta a váratlanul kialakult helyzetekből a maximumot.
Nem volt ez másképp Spanyolországban sem. Csoportjával épp az Alhambrát látogatták végig, amikor az egyik sarkon elbámészkodva szem elől tévesztette a sárga esernyővel hadonászó idegenvezetőt. Helyette merő véletlenségből egy vadidegen kompániához csatlakozott. Tévedésére jó ideig nem eszmélt rá, mivel a mór erőd olyannyira lenyűgözte, hogy nem azt nézte, milyen vénségekkel csoszog a tudnivalókat soroló utasvezető nyomában, hanem az épület csipkeszerű boltíveiben, medencéiben és csodás kertészeti megoldásaiban gyönyörködött. Kis lakásának erkélyén lévő tündérkertjéhez gyűjtötte a jobbnál jobb ötleteket.
Csak az ebédnél vált gyanússá, hogy a csapat, akikkel betért az étterembe, csupa idegenekből áll. Ám mivel körülötte mindenki kitűnő angolsággal cseverészett, nem esett kétségbe. Könnyen feltalálta magát. Szóba elegyedett egy szigorú kontyot és ódivatú ezüst keretes szemüveget viselő elegáns úri hölggyel és néhány perccel később már helyet is foglalt az asztalánál. Ő volt Marge, aki Mabel-lel ellentétben nagyon adott frizurája rendezettségére, de minden más tekintetben rettenetesen hasonlítottak. Öregségükre igyekeztek kiélvezni azt, ami még hátravolt az életükből.
Például mindketten született gourmand-ok voltak, így hát a pincértől előételnek serrano sonkával és olajbogyóval megpakolt tálat, főételnek sherryben elkészített vesét, saját tintájában főzött tintahalat és jó fűszeres paellát rendeltek. Mindezek mellé andalúz vörösbort kortyolgattak. Fejenként egy-egy üvegecskével. A fenséges lakoma ellentmondott minden józan háziorvosi tanácsnak, de ez sem Marge-ot, sem Mabel-t nem érdekelte. Hiszen az élet rövidke, arra a hátralévő tizenöt-húsz esztendőre ugyan minek diétázni?
Jóízűen falatoztak és még jobb ízűen nevetgéltek. Kötésminták helyett pletykákat és vicces történeteket cserélgettek. Kiderült, hogy egymáshoz viszonylag közel élnek Délnyugat-Angliában: Mabel Glastonburyben, Marge pedig Salisburyben, de még sosem jártak egymás városában.
Mabel remek sztorikat tudott Artúr királyról, Merlinről és Avalonról, de nem ám a történelemkönyvekből ismert verziót mesélte, hanem azokat a titokzatos történeteket, melyeket sosem rögzítettek egyetlen könyvlapon sem. Marge-nak pedig a Szent György-napi parádéról akadtak pikáns anekdotái.
A többi asztaltól egyre furcsább pillantással méregették a harsányan kacarászó hölgyeket. A nyugdíjasok a sovány csirkemellük felett irigyen, míg a fiatalok értetlenkedve tekintgettek feléjük. Ez a fajta felhőtlen életkedv már-már ismeretlen volt az ifjonti generáció számára. A legtöbbjük azonban azt remélte, hogy ha túljutnak a karrierépítésen, a családalapításon, az első vagy sokadik váláson, akkor nyugalmazott éveikre megtanulják végre hasonlóképpen élvezni az életet.
Mikor Mabel turistacsoportja szedelődzködni kezdett, gyorsan meggyőzték az idegenvezetőt, hogy Marge-ot nem hagyhatják magára. Mivel csak este terveztek visszatérni a szállásukra, így rövid telefonálgatás, a másik idegenvezetővel való egyeztetés után kart karba öltve szálltak fel a vidám színekkel festett turistabuszra. Albaicín utcáin is egymásba karolva sétálgattak, hagyták, hogy magával ragadja őket a városnegyed utánozhatatlan hangulata és megpecsételje későn született, de örök életre szóló barátságukat.
Glastonburyben rég volt ilyen télies időjárás. Az ünnepek előtti napokra ígérték a havazást, ami egyelőre még váratott magára. De meglehetősen hűvös volt és a levegőben már érezni lehetett a hó közeledtét. Mabel izgatottan készülődött, mivel a tavaszi nyaralás során megismert barátnőjét várta vendégségbe karácsonyra.
Marge vonata 11 óra 20 perckor futott be a pályaudvarra, ahonnan Mabel egyik szomszédja, Pete fuvarozta haza. A megfelelő instrukciókkal ellátott fiatalember („Keressen egy szénakazal-kusza frizurát!”) könnyedén ráakadt a kockás szövetkabátot és prémgallért viselő vénkisasszonyra, aki miközben a peronon állva türelmesen várakozott, kedvesen elcsevegett az egyik kalauzzal. Sőt az alig negyed órás út alatt még Pete aznapi borongós hangulatát is feldobta víg kedélyével.
Pete mosolyogva emelte ki a csomagokat az autóból, majd felkísérte Marge-ot a második emeletre. A két hölgy vidáman és végtelen szeretettel üdvözölték egymást, majd jó angol szokás szerint azonnal leültek teázni és megvitatták mindazt, ami az elmúlt három napban történt, mivel utoljára akkor beszéltek egymással FaceTime-on.
Nem sokkal később összeszedelődzködtek és a szállingózni kezdő hóesésben elindultak megsétáltatni Mabel koros bútordarabnak számító terrierjét, Brandybuck-öt. Az idős, skót nemes büszkén totyogott mellettük a legszebb karácsonyi felöltőjében, amit a gazdája saját kezűleg kötött számára. Nem mentek messzire, mivel a kutyus már nem bírta jól a hosszú túrákat, így a park melletti kis kávézóba tértek be egy gyors ebédre. Brandybuck imádta ezt a helyet, itt nem csak friss vizet, hanem egy kis extra finomságot is kapott mindig a konyháról.
Visszafelé már meglehetősen sűrűn havazott. A hölgyek gyorsan kapkodták a lábukat, igyekeztek visszaérni a fűtött lakásba, mielőtt átázik a kalapjuk. Bezzeg a környék gyerekei feléledtek az gyorsan hízó fehérség láttán és csapot-papot, videójátékot, tévésorozatot hátrahagyva szaladtak ki játszani. Néhányan csak megbabonázva bámultak felfelé: a lámpák sárga fénye tündérpor-aranyra színezte a pelyheket. Mások megpróbálkoztak hóemberépítéssel, bár ehhez még elég kevés volt a rendelkezésre álló alapanyag. Az idősebbek pedig harcias csatakiáltásokat hallatva vad hógolyózásba kezdtek.
Az egyik eltévedt lövedék váratlanul Mabel tarkóján csattant, aki úgy meglepődött, hogy Brandybuck pórázát is kiejtette a kezéből. A skót terrier ebből mit sem vett észre, korábbi kimért tempójával döcögött tovább. A gyerekek az idős hölgyek köré sereglettek és nem győztek egymás szavába vágva bocsánatot kérni. Egyikőjük a mit sem sejtő szökevény után vetette magát és visszavezette meghökkent gazdájához. Mabel és Marge egymásra néztek és olyan féktelen nevetésbe törtek ki, hogy a gyerkőcök egy pillanatra azt gondolták, a hógolyó ütésétől netán megbolondultak. De szokás szerint a jókedvük olyan ragadós volt, mint a karamellás alma, így néhány perccel később már a körben álló srácok is hangosan kacagtak.
Otthon gyorsan megszárítkoztak, kényelmes ruhába bújtak és az ablakból nézték tovább az önfeledten játszó fiatalokat. A szekrényből előkerült egy kis fűszeres, házi narancslikőr, amit Mabel ugyan karácsony estére tartogatott, de ez a kaland jobb okot adott a koccintásra. Békés ünnepet kívántak egymásnak és a barátságukra emelve a poharukat egy hajtásra ledöntötték az édespálinkát.
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. december 6., vasárnap
Télapó reggelije
Advent második vasárnapjára
❄❅❆
Martin útlevelében több volt a pecsét, mint egy agyonhasznált szakácskabáton. Néha az ide-oda utazgatás közepette hirtelen azt sem tudta, hogy épp melyik földrészen ébredt: az olcsó szállodai szobák berendezése nem mindig adott erről megfelelő felvilágosítást. Gyakran ugyanolyan unalmas szürkésbarna bútorhuzattal, csicsás aranyozott keretű tükrökkel és sötét, nehéz függönyökkel látták el a mexikóvárosi hoteleket, mint a kijevieket. Csak akkor derült ki, hogy merre tartózkodik, mikor elhúzta a poros firhangokat és a tenger, a hegyek vagy valamelyik nyüzsgő nagyváros látványa tárult fel előtte.
Szeretett utazni, másképp nem választotta volna a fotóriporteri hivatást, de ezek a kiruccanások gyorsan elvégzendő munkák voltak és csak kivételes esetben valódi nyaralások. Leszállt, fényképezett, majd rohant haza, aztán kezdődött minden elölről – mint egy futószalagon.
Sokszor még az ünnepeket is kiküldetésben töltötte, hiszen a világ másik felén az események nem voltak tekintettel a naptárra. Idén azonban határozottan kikötötte a szerkesztőségben, hogy otthon akarja tölteni a karácsonyt. Meg akarta lepni rég nem látott családját azzal, hogy váratlanul betoppan hozzájuk.
Szülei Montrealban éltek, még mindig abban a házban, ahol ő és a nővére felnőttek. Camille szorgalmasan látogatott haza férjével és a gyerekeivel, de Martin az elfoglaltságai miatt immár öt éve nem volt velük karácsonykor.
Az utolsó pillanatban, de még sikerült elcsípnie egy repjegyet 23-ra. Megnyugodott: bőven lesz ideje ajándékvásárlásra (máskor is mindig az utolsó pillanatra hagyta), sőt tervei szerint még a régi haverokkal egy ünnepi koccintás is bele fog férni.
Los Angelesben a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom, sorra araszoltak az autópályán a fenyőfákkal, ajándékcsomagokkal és élelmiszerekkel megpakolt kocsik. Épp időben érkezett a reptérre, gyorsan végzett a becsekkolással, sőt még a kávézóban is kényelmesen meguzsonnázott egy szendvicset, mert valami miatt késett az indulás.
Egy óra múlva fent ült a gépen és jó szokása szerint már a biztonsági bemutató alatt elszunyókált. Annyit volt már a levegőben, hogy akár ő maga is megtarthatta volna az előírás szerinti pantomimeket. Valamivel később a légiutas-kísérő próbálta kínálgatni étellel-itallal, de Martin az ablaknak dőlve aludt tovább.
Wisconsin fölött jártak, mikor bemondták, hogy Montrealban viharrá erősödött a havazás, így kénytelenek lesznek Torontóban landolni. Erre már Martin is felébredt és fejben rögtön újratervezte a hazautat. Nem esett kétségbe, megszokta, hogy rögtönöznie kell. Az alig negyvenöt perces repülőút a 401-esen legalább hat óra, de ha elcsípi a buszjáratot, még így is marad ideje az ajándékok beszerzésére.
Egy dologgal nem számolt, mégpedig a hóviharral, ami nem csak szülővárosát tüntette ki figyelmességével, hanem már az autópálya jelentős szakaszán próbára tette a sofőröket. A látási viszonyok nagyjából a nullára csökkentek, az aszfalt sikamlóssá vált, így az autók – hasonlóan, mint L. A-ben – kizárólag lépésben tudtak haladni.
Hozzájött még az is, hogy a busznak előírás szerint bizonyos időközönként meg kellett állnia, hogy az utasok kinyújtóztathassák a lábukat, elszaladhassanak a benzinkutak mosdóiba, elszívjanak egy cigarettát vagy az út menti büfékben vegyenek maguknak egy forró italt.
Lassan teltek az órák, még lassabban fogytak a mérföldek. Az egyik végtelennek tűnő kiszállás-beszállás során Martin is vett egy üveg J.P. Wiser's-t, hogy legalább ne üres kézzel állítson haza. Vagy ha netán eltemeti őket a hó, valamivel kihúzzák a mentőcsapatok érkezéséig.
A vasárnap estére tervezett érkezéséből végül kedd hajnal lett. Fáradtan, elcsigázottan, de jóleső bizsergéssel a gyomrában állt meg a szépen kivilágított szülői ház küszöbén. Otthon volt végre!
Nem akarta felverni a többieket legmélyebb álmukból, így csendesen beosont a hátsó ajtón. A nappali pont úgy nézett ki, mint gyerekkorában: az óriási, gazdagon díszített karácsonyfa foglalta el a szoba nagy részét, alatta színes papírba csomagolt ajándékok várták a gyerekeket, kisebb dobozok pedig a felnőtteket.
Martin egyik kezében az utazótáskáját, másikban az út közben beszerzett whiskyt szorongatta. Ez bizony a gyerekeknek nem lesz a legmegfelelőbb ajándék. Lábujjhegyen kilopakodott a konyhába és nekilátott, hogy legalább egy csodás ünnepi reggelivel ébreszthesse a családját.
Pont úgy csinált mindent, ahogy azt a nagyszüleitől elleste. Palacsintatésztát kevert, krumplit, bacont és kolbászt sütött, felverte a rántottának való tojásokat, és nekilátott a titkos családi recept alapján elkészíteni a whiskys-juharszirupos karamellkrémet, amit karácsony reggelén mindenki mindenhez fogyasztott. Belekeverték a kávéjukba, megkenték vele a palacsintákat, sőt némelyik elvetemült családtag még a ropogósra sült szalonnáját is ebbe mártogatta.
Hét óra tájt a kis Chloe volt az első, aki letotyogott a lépcsőn. A kislány igazi Sven-rajongó volt, a pizsamájától kezdve a zoknijáig mindent rénszarvas borított, a melléhez pedig egy majdnem akkora plüss Svent szorított, mint ő maga.
Amikor meglátta a reggelihez terített asztalt, csodálkozva felkiáltott, hisz ilyet még sosem látott, hogy a Télapó az ajándékok mellé frissen sült karamellkrémes palacsintát hozzon!
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. november 29., vasárnap
Másnap reggel
Advent első vasárnapjára
Idén a karácsonyra készülődve saját készítésű ajándékokkal szeretnélek meglepni Titeket. Néhány éve a családom számára a házi gyártású finomságok mellé történeteket is csomagoltam, ezeket osztom meg Veletek vasárnaponként.
❄❅❆
Azon a vidéken sohasem havazott. A tengerpart és a hegyek közé szorult kis falu sajátos mikroklímával rendelkezett: az észak felől érkező hófelhők egyszerűen kipukkadtak a magaslatok felett. Mintha a fenyők csúcsai sértették volna fel a hasas, fehér fellegeket, melyek ott helyben meg is szabadultak terhüktől. Október közepétől általában március végéig fehérség borította a hegyoldalt, tetején a fák alabástrom dárdasorként meredeztek. Délről szintén esélytelen volt a hófelhőknek kijátszani a tengert, sőt az áramlatok a vízfelszínt is csak ritkán engedték befagyni.
E kettő között – a senki földjén – terült el a falu. A víz mellett egymástól jókora távolságra álló ősrégi házikók pettyezték a partot. Az itt élők számára a tél süvöltő szelet, arcukba csapódó hideg, sós permetet, korai sötétséget, késői hajnalt és menetrendszerű reggeli ködöt jelentett.
Távolabb, a faluközpontban élők, szerencsésebbek voltak, kevesebbet érzékeltek ebből a nyirkosságból, a sűrűbben sorjázó épületek felfogták a szelet, a tenger sem nyújtózott cseppecskéivel ilyen messzire és a meleg, sárga fényű közvilágítás is barátságosabbá tette a hosszú téli estéket.
Mindennek ellenére Sienna szeretett itt élni, nem is tudott volna elképzelni másfajta életet. A parton az övé volt a legutolsó, legtávolabbi kunyhó, mégis úgy érezte, a végtelen közepén lakik. A hátsó kapu a tengerre nyílt, a konyha ablakából a hegyormokat csodálhatta, elől a kertben pedig tavasztól őszig kerekrépát, szamócát, fákon almát, hatalmas cserepekben pedig virágokat nevelgetett.
Hétköznap reggelente biciklivel betekert a központba, a pékség előtt hagyta a bringát, majd jó egy órát buszozott a munkahelyére. A város, ahova dolgozni járt, igen közkedvelt volt a turisták körében: évszaktól függetlenül elözönlötték a hoteleket, fotózták a régi épületeket és túrákat szerveztek a környező kastélyokhoz. Sienna egy csendesebb mellékutcában lévő antik üzletben volt eladó. Nyolckor nyitott, fél egykor ebédelni ment valamelyik kávézóba, majd vissza a boltba. Pontban ötkor lehúzta a rácsokat, és rohant a buszhoz, mert ha valami miatt lekéste, már csak nehezen jutott haza. Ha sikerült rávennie valamelyik szállodában dolgozó srácot, hogy a műszakja után még őt is hazafuvarozza, mázlija volt. Ha pedig nem talált senkit, akkor kénytelen-kelletlen a bolt egyik eladásra szánt pamlagján aludt.
Sokszor azonban a sofőrök is vártak néhány percet az indulással, lesték, hogy a lobogó vörös hajú lány mikor pattan fel melléjük az első ajtónál.
Míg hétfőtől péntekig a napokat a pontosság szabályozta, addig a hétvégéket egészen más, kiszámíthatatlan – a lány számára mégis megnyugtató – ritmus jellemezte. Hétvégente csak a pillanatnak élt. Ha kedve szottyant, felsétált a hegyre és hivatalos bevallása szerint gombák, titokban azonban tündérek és manók után kutatott. Utóbbiakat ugyan sohasem talált, de nem adta fel a reményt. Ha viszont az előbbiekre bukkant, akkor ínycsiklandó gombaételt főzött vacsorára, a maradékot pedig leszárította télire. Néhanapján, a helyi idő szerinti valódi nyári napokon, amiből olykor tíz is akadt az évben, mélyen beúszott a tengerbe, majd meztelenül és vizesen elnyúlt a homokon, hagyta, hogy a napmeleg simogatva megszárítsa. Szeptemberben lédús almát szüretelt, amit ládaszám hordott a pincébe és kosárszám ajándékozott a szomszédoknak.
Azon a novemberi napon már hajnalban érződött, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben. Sienna szokás szerint odatette a teavizet, kiengedte a macskát az udvarra és gyorsan húzódott volna vissza a meleg lakásba, amikor észrevette. Pontosabban a hiányát vette észre: a köd nem volt sehol. Helyette látni lehetett az ébredező fényeket, melyek komótosan, de magabiztosan tolták maguk előtt az éj sötétjét. A szél nem fújt, emiatt a tenger sem fröcskölte szanaszét magát. A természet várakozott. A lány megcsóválta a fejét, de nem volt ideje túl sokat töprengeni a jelenségen, a víz felforrt és a kanna hangosan sípolt.
A furcsaságok később is folytatódtak. Bár kétségtelen, hogy mindez nem egy nagy összeesküvés része volt, csak összetorlódtak a véletlenek. A busz késett, a szomszéd faluban defektet kapott és meg kellett várni, míg megérkezik a pótkerék. A városban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, pedig karácsonyig még majdnem egy hónap hátravolt. Az emberek sorra adták egymás kezébe a kávézók kilincsét, igyekeztek bőséges angol reggelihez jutni, akik pedig nem fértek be, hordozható pohárban elvitelre kérték a kávét, míg másik kezükben friss péksüteményt szorongatva rótták az utcákat.
Az antik boltban is meglepően nagy volt a forgalom. Máskor legfeljebb délután tévedt be egy idősebb hölgy kiegészítőket keresve a porcelánjaihoz, esetleg egy fiatal pár, akik meghitt összevisszaságot álmodtak meg új otthon gyanánt. Most mintha mindenki akart volna egy csipetnyi ódon hangulatot magának: vásároltak teás készletet, széket, faliképeket, lámpákat, sőt valaki egy egész hálószobára való bútort lefoglalózott. A lánynak még ebédelni sem volt ideje, sőt a záróra is csúszott fél órával, mégsem dobhatta ki az utolsó vevőket.
A busz elment, így kénytelen volt végigszaladni a szokásos szállodákat és autót szerezni magának. Nick, az alig tizennyolc éves londiner vállalkozott a sofőr szerepre. Félszeg, csendes srác volt, most kivételesen egész úton magáról beszélt. Mesélt az álmairól, hajózni szeretne, de nem ám akárhogy! Építene egy saját vitorlást, amivel egymaga végiglátogatná Óceánia szigetvilágát.
Mikor leparkolt a lány háza előtt, még ő hálálkodott, hogy Sienna ilyen figyelmes hallgatóságnak bizonyult és búcsúzóul három szem narancsot nyomott a kezébe.
Sienna mosolyogva lépett be a kertkapun és szívből kívánta, váljanak valóra a fiú fantasztikusan merész álmai.
Abban a pillanatban elkezdődött. Először csak egy kósza, magányos hópehely jelent meg, lustán, körözve táncolt, míg végül vidáman a lány orrán landolt. Társai lelkesen követték és néhány percen belül tömegesen adták meg magukat a gravitáció vonzásának. Sienna döbbenten állt és csak bámult felfelé. Valahogy a hó utat talált magának és elkezdte meghódítani a korábban bevehetetlennek hitt senki földjét.
Csodával határos módon a földre érkező pelyhek sem olvadtak el, hanem összekapaszkodtak és hízni, gyarapodni kezdtek.
Egy idő elteltével a lány a hóesést már a szobaablakból követte nyomon. Csak az ünnepi világítást kapcsolta fel a háta mögött, hogy a nagy fényesség ne zavarja meg a kilátást. Odahúzta kényelmes foteljét az üveg elé, plédbe burkolózott és csak ámuldozott.
Reggel elgémberedett tagokkal ébredt. Nyújtózva nyitotta ki szemeit és újabb döbbenet fogadta: a földig érő ablak előtt hatalmas hófal tornyosult. A kicsi ház a sosem látott havazás fogságába esett, bár Sienna inkább úgy érezte, hogy a hó átölelte őket. A macskát kiengedte a fürdőszobaablakon, aki kényesen rázogatta a mancsára tapadt fehérséget és felháborodva nyávogott.
A lány nem bánta a se ki, se be helyzetet, telefonált a főnökének, aki megnyugtatta, hogy bemegy helyette. A hirtelen jött hétvégi hangulat nyomán a lány táncra perdült és az összes karácsonyi dalt eldúdolta, ami csak az eszébe jutott. Nevetve rogyott vissza a fotelbe és arra gondolt, hogy valami finomsággal kéne megünnepelni a hóesést.
Tekintete az asztalon ácsorgó narancsokra siklott és azonnal jött az ötlet: narancslekvárt fog főzni! Épp úgy, ahogy nagymamájától látta, megsikálta a gyümölcsöket, zöldséghámozóval óvatosan vékony szeleteket vágott a héjából, majd a gyümölcshússal együtt feltette cukorszirupban forrni. A házat pillanatok alatt elöntötte a hamisítatlan karácsony-illat, pláne mikor a vaníliarúd is belekerült a főzetbe. Órákig rotyogott a tűzhelyen a lekvár, közben Sienna nekilátott a kalácsnak.
Az élesztős tészta és a forró narancspára szinte buborékot képzett, olyat, ami visszarepíti az embert a legboldogabb gyerekkorába. A marmelád besűrűsödött, a foszlós kalács melegen és aranybarnán mosolygott, már csak a szervírozásra vártak mindketten.
Sienna úgy állt neki a falatozásnak, ahogy azt a nagymamájánál is tette. Nem szelte, hanem kézzel tépkedte a kalácsot, belemártogatva a langyos lekvárba és minden falat után jóízűen lenyalogatta az ujjait. Ragacsos kézzel fogta a teás bögrét is, nem törődött vele, hogy mindent összemaszatol...
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. november 26., csütörtök
Hálaadás
Ma van az amerikai hálaadás ünnepe, amikor a hagyomány szerint az emberek az őszi aratás, a szüret, a betakarítás után köszönetet mondanak Istennek a tápláló termésért. Mára már, mint minden szakrális napnak, ennek is megkopott az eredeti mondanivalója, de számomra így is fontos és szép az üzenete. Nem hatalmas sült pulykával vagy sütőtök-tortával emlékezem meg róla, csak a szobámban ücsörögve csendesen végigtekintek az életemen. Lám, milyen gazdag is vagyok, mennyi csodálatos ember, lehetőség, tapasztalás vesz körül.
Még egy gondolat. A Nap ma együtt áll a Skorpió csillagkép egyik csillagával. Ez a Jabbah nevű kettős kettőscsillag, ami olyan, mintha az állat fején lévő szemek lennének.
Hálát adok anyuért, tesómért, a párjáért, unokaöcséimért, keresztmamámért, keresztpapámért, unokatesókért, a bőséges nagy famíliáért, a már más dimenziókból vigyázókért, apuért, mamáért, szeretetükért, támogatásukért, türelmükért, hitükért. Hogy igazi erős, stabil gyökereim lehetnek, hogy a tehetségükből, érdeklődésükből, világlátásukból nekem is jutott.
Hálát adok szerelmeimért, mert nélkülük nem az az ember lennék, aki vagyok.
Hálát adok barátaimért, szomszédaimért, mert öröm velük minden beszélgetés, minden korty kávé vagy pálinka. Hálát adok, hogy ismerve a hibáimat, gyengeségeimet is elfogadnak önmagamnak. Hogy megoszthatom velük örömömet-bánatomat, és viszonzásul ugyanezt teszik.
Hálát adok tanítóimért, akik felébresztették bennem a tudást, megmutatták az utat, és mai is folyamatosan inspirálnak, terelgetnek, sőt, ha megfeledkeznék róla, ki is vagyok, szeretettel fenéken billentenek és visszaállítanak a helyes irányba.
Hálát adok azért, mert megtaláltam hivatásomat, mert azt tehetem, amit teljes szívemből szeretek és hálát adok, mert ezt másokkal is megoszthatom.
Hálát adok azokért az emberekért, akik megtisztelnek figyelmükkel, bizalmukkal, olvassák a soraimat, tanulnak tőlem vagy tanácsért, útmutatásért felkeresnek.
Hálát adok a lehetőségekért, mert ettől ilyen izgalmas és tágas ez a nagy világ. Hálát adok, hogy minden napom más és más. Hálát adok, hogy megtanultam örülni az Életnek.
Hálát adok a múlt minden pillanatáért, mert még a fájdalmas emlékek is gazdagabbá tették a lelkemet.
Hálát adok a jövő álmaiért, mert ígéretük mindig segít túlélni és előre tekinteni.
Hálát adok a jelenért, mert ezeket a sorokat megoszthatom Veled...
"Elégedett vagyok Veled, Uram!"
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. március 16., hétfő
A szavak érintése
A rendkívüli helyzetre való tekintettel
Bevezető gondolat: "A depresszió fő oka nem az anyagi nélkülözés. A depressziót a szeretetteljes emberi kapcsolatok hiánya okozza." (Tendzin Gjaco)Rendkívüli helyzet van, ami arra kényszerít bennünket, hogy átértékeljünk sok mindent az életünkben. Ahogy év eleje óta írom, a korábbi viselkedések, reakciók működésképtelenné váltak az életünkben, muszáj változtatni. Most már nem csupán egyéni, de társadalmi szinten is.
A Vízöntő kor sajátja az együttműködés, a megosztás és hogy mindenki azt "teszi bele a nagy egészbe", amihez a legjobban ért, amit önmagából kreatív módon meg tud osztani az emberiséggel.
Energetikai szinten írtam már összefoglalókat (Mi zajlik éppen vagy A felszín alatti múlt), de most már az is körvonalazódott bennem, én magam mit tudok hozzátenni ezekhez az eseményekhez.
Ha valaki úgy érzi, hogy szüksége lenne valakire, a kétségek, a bizonytalanságok megosztására, előre egyeztetett időpontban díjmentesen elérhetővé teszem magam telefonon vagy Messengeren.
Kérlek titeket, hogy ezt a felajánlást kizárólag célzatosan vegyétek igénybe, személyiségelemzésre, szolárra nem vonatkozik. Csak beszélgessünk egymással!
Egyeztetni Facebookon vagy e-mailben (padparadsa @ gmail .com) tudtok.
Szeretettel,
Eszter
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.
2020. március 14., szombat
A felszín alatti múlt
Generációs lenyomatok
Bevezető gondolat: "A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza." (Eckhart Tolle)Ismét személyes történettel kezdem ezt a bejegyzést. Életem egyik legmeghatározóbb szereplője az én csodálatos nagymamám volt, akit rajongásig szerettem és tiszteltem. Mivel javarészt vele-mellette nőttem fel, élettörténetei, tettei átszőtték a mindennapjaimat.
Gyerekként szivacsként szívjuk magunkba környeztünk minden apró, szinte láthatatlan momentumát. Bár a háborúról sosem beszélt, csak az utána következő évek meséi maradtak rám: az, hogy hogyan lopott gyöngytyúkon nagyapám a makkosmáriai templom kertjéből, hogyan ne éhezzenek vagy hogyan loptak szenet a pályaudvarról, hogy legyen mivel fűteni.
A történetek "csomagolása" nosztalgikusan kedves volt, aprócska gyerekként bele sem tudtam gondolni, micsoda rettegés, bizonytalanság húzódik meg ezek mögött az élettöredékek mögött.
És a cselekedetei is az állandó készenlétet tükrözték. Mindent igyekezett újrahasznosítani, amivel lehetett, azzal spórolni. A kenyér papírját négyfelé vágta kéztörlőnek, de eltettük a tejes zacskót, ruhákat, befőttes üvegeket. Gondosan beosztotta a pénz, az ételt.
Ebben sem láttam semmi kivetnivalót, hiszen ez a viselkedés volt számomra a természetes. Fillérre pontosan adta a pénzt, ha boltba küldött, bár nekem egy kis "extra" – briós vagy Sport szelet – azért mindig belefért.
Középiskolában valahogy ösztönösen elutasítottam a II. Világháborút, olyannyira, hogy azt az érettségi tételt nem voltam hajlandó elolvasni sem – bíztam magamban annyira, hogy tudtam, nem fogom kihúzni.
Aztán persze az élet – jó szokása szerint – elém hozta azt, amitől menekülni akartam. 2016 nyarán meglepő felkérést kaptam, ANAGYBETŰS első próbakötetét én írhattam meg. (Itt bele is lehet lapozni a történetbe: Van szív ebben az útban?) A főszereplő sorsának felderítése visszavitt az addig kerülni igyekezett háborúba. Mivel érteni akartam őt, kénytelen voltam beleásni magam a korszak megértésébe.
Akkor eszméltem rá, hogy a múltunknak ez a szegmense nagyon is intenzíven jelen van – hiszen még érintkezhettünk azokkal, akik személyesen átélték.
De most itt van a társadalom szintjén is és felszínre jön a világháború összes fel nem dolgozott félelme: nem lesz mit enni, nem lesz munkánk, korlátozzák a szabadságunkat, sőt akár meg is halhatunk. A reakciók rajtunk, a személyes tapasztalaton túlmutató félelmekből fakadnak.
Asztrológiai szinten (a folyamatot előidézve és a változást segítve) ismét egy ritka konstellációval van dolgunk. A Szaturnusz – aki ugyebár elég nagy nyomatékkal "dolgozott" rajtunk már az előző évben is, most a saját leszálló csomópontján* áll. Ez egy nagyjából 90 éves ciklus, a szemben lévő felszállóval épp 1931-ben állt együtt. Itt található a hozzá kapcsolódó efemerida, az látszik, hogy szép lassan "megyünk le róla".
(Az csak hab a tortán, hogy a Plútóval való ilyen együttállása utoljára i.e. 4400-ben, Babilónia születésekor volt.)
A Szaturnusz március 22-én átlép a Vízöntőbe, ott már érezhető lesz egy minőségi-energetikai változás.
És mi az üzenete ennek? Szerintem az, hogy ideje lenne újraírni magunkat. Azt mondják, a vírus kapcsán az idősek a legveszélyeztetettebbek. Igaz vagy sem, talán ideje lenne végre feléjük fordulni – nem csak aggodalommal, hanem őszinte kíváncsisággal. Megismerni, meghallgatni az ő történetüket és integrálni saját múltunk részeként.
A "maradj otthon" mondanivalója ez is lehetne: figyeljünk egymásra. Legyünk jelen!
*"A felszálló csomó az égi mechanikában használatos fogalom: egy égitest pályájának egyik kitüntetett pontja, ahol a pálya metszi a vonatkoztatási síkot. A másik metszési pont a leszálló csomó." Wikipédia
Tetszett a bejegyzés? Kérlek, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!
Ha érdekelnek az asztrológiai aktualitások, kövesd a Padparadsa facebook oldalát.

