Mai jelenet

Mindkét kisebb gyermekem hajcsavaró funkciójú szivacsokkal a fejében aludt. 

Tették ezt azért, hogy reggelre szép, hullámos legyen a hajuk. 

A Nagy a történet felett állt a tűpontossággal befont hajával (nem én fontam nyilván, hanem a húgom), olyannyira, hogy amikor meglátta reggel a testvéri loknikat, előbb nyomta volna le a negyedik osztályt az évzárót követő naptól, mint hogy azt mondja, „szépek vagytok.”

De ez egy másik történet.

Szép hullámos lett a hajuk.

Csatoltuk, tűztük.

Amikor az oviba értünk, a Legkisebb féltve kiáltott a Kicsi után: „Lassabban fuss, mert elmúlnak a hullámok!”

A Legkisebb csoportjához mentünk mi ketten, leültünk a kis padra benticipőt húzni.

Ő hercegnőien tartotta a fejét, hogy ne sérüljenek a loknik.

Ezen a ponton egy kicsit belassult a történet.

Az ajtóban megjelent ugyanis az egyik csoporttárs kisfiú.

Teljes kommandós menetfelszerelésben.

(Remélem, kommandós: mellény, bilincsek, gumibot. Fiú karakterekben nem vagyok erős, a hercegnőket mondjuk ruhaszínről azonosítom.)

A Legkisebb a fülembe súgva kérdezte, hogy „Ma van a jelmezbál?”

Mondtam, hogy ne aggódjon, nem ma van.

Csak a kisfiúnak ma így volt kedve oviba jönni.

A kisfiú ekkor hangosan megkérdezte tőlem:

„-Nem tudtad kifésülni a haját?”-és higgadtan a Legkisebbre emelte a tekintetét.

Kicsit zavarba jöttem, elmerengtem a férfi logika és a női szépítészet összefüggésein és úgy válaszoltam:

„- De, ki tudtam volna, de nem akarta. Azt akarta, hogy ilyen szép hullámos legyen a haja.”

Pislantás nélkül nézett a szemembe a fiú és úgy mondta:

„-A nővérem haját minden reggel kifésüli anyukám.”

Majd ott hagyott.

Nem baj, nem tudtam volna vele érvekkel vitatkozni.
Megsemmisülten üldögéltem a minipadon.
Mint az anya, aki még fésülni se tud.

A Legkisebb közben vidáman beugrándozott a csoportba.

Remélem, ő majd napközben elmagyarázza neki mitől szép egy lány.
Ismerve őt, el fogja.