Amikor az ovisom kisbaba volt, nem akartam siettetni soha az időt, de azt az egyet nagyon szerettem volna, ha néha tud beszélni és akkor a betegségek esetén el tudja mondani, hogy mi baja van. Nem kellett volna egész nap nehezített activityt játszanom, ahol a "mutogató" fél kizárólag éles hangon sír.
Megtanult beszélni. Szuper. Csak azt nem vettem észre, hogy időközben a kis szivacs elég sok infót magába szívott és még egy drámai színésznő képzést is elvégzett.
A legutóbbi betegségnél ilyen mondatok hangzottak el (leszögezném, hogy soha nem röhögtem ki a gyereket és ide csak azokat a mondatokat írom le, amik vitán felül nem függtek össze szorosan az állapotával):
(A testvérének, szomorú arccal, elhaló hangon) "Ne haragudj, sajnálom, de most nem tudok játszani veled, mert nagyon beteg vagyok."
(Nekem, szomorú arccal, elhaló hangon) "Anya, annyira fáj a fejem, hogy mindjárt szétrobban."
Törvényszerűségek is megfigyelhetők:
ha nem ízlik az étel: nagyon fáj a foga, nem bír többet enni,
ha azt akarja, hogy etessék, nagyon fáj a karja,
ha pedig egyszerűen megunja az étkezést, nagyon fájnak a lábai.
A mama is mondta, hogy szegény gyereknek fáj a lába, majd ez a társalgás szűrődött ki a gyerekszobából:
kisovis: "- Jaj, mama, nagyon fáj a lábam! Fájnak az ízületeim."
mama: "- Tényleg, és pontosan hol fáj?"
kisovis: "- Hát, itt. De képzeld, tegnap is fájt, de amikor kinyújtottam elmúlt."
Milyen jó, hogy el tudja mondani, mi baja van...
Segítséget kérnék. Nem tudom egy fontos kérdésre a választ:
"Aki megeszi a pókhálót, az fehéret fog hányni?"
("Igen"-re gyanakszom, de kevés a tapasztalatom a témában.)
