Bújócska. Nálunk.

Muszáj a kezdetektől leírnom a játék menetét, hogy értse mindenki: nagyot léptünk előre.

Még messze vagyunk a szabályos bújócskától.

(És lehet, hogy el sem jutunk odáig soha.)

Szóval, amíg a Nagy "kicsi" volt (egy négyévesél ez ugye fényévekkel ezelőtti történet), akkor extra melót nem kellett beleölni a bújócskába. Vasalni például remekül lehetett közben, mert a gyerek addig sem mászott fel a vasalódeszka aljára. Szóval, álltam egy helyben, még a szememet sem kellett becsuknom, csak elszámoltam hangosan 10-ig. Elsőszülöttem ekkor elbújt. Aztán az "aki bújt, aki nem, jövök" résznél előjött. Mindig.
Elbújni előle nem volt nehéz, Apa például egyszer leült a gyerekszoba közepére és magára terített egy plédet. Gyermekünk nem találta meg. (Négyszer ment el mellette.)

A gyerekek nőnek és a számuk is megduplázódott. (Magyarul osztódnak.)

A Nagy sokkal ügyesebb: már nem jön elő magától, de még mindig lehet hallani a hangját, amikor bújik. Nagyszülőknék a kertben az is előfordult, hogy a 10 után még mindig rohant hátra, aztán az "aki bújt"-nál taknyált egy nagyot. Ha nem sír hangosan, jó kis búvóhely lett volna. A Kicsi még felnőtt párral bújik. Igyekszik csendben maradni, ezt hangos pisszegéssel jelzi. Persze ő is szokott "számolni", anélkül, hogy tudna beszélni: a szemét eltakarja és 10, egymást követő, elkülönített "á" betűt mond.

(Tibipapát csak egyszer vontuk be a játékba, de ragaszkodott a klasszikus, "jó kis rejtekhelyre" bújós verzióhoz, úgyhogy 20 percig kerestük 4en, de elő kellett jönnie, mert nem lett meg. Vele többé nem játszunk ilyet.)

Ma úgy alakult, hogy hármasban voltunk a gyerekekkel és nekem főznöm kellett. Ők ketten bújócskáztak. A négyéves és a másfeles. A legemlékezetesebb rész talán az volt, mikor a Nagy számolt, de előtte "segített" elbújni a Kicsinek (=bevezette a fürdőszobába és rázárta az ajtót), majd meg is kereste (=ott volt, ahová vezette). Örültek egymásnak. 

Megy ez nekik nélkülem is.

A mai naphoz még talán annyit, hogy aki vasárnap reggel (hajnal) 5 után még alszik, az nem is igazi szülő.

Nagy megkönnyebbülés, hogy mi azok vagyunk.
De azért fárasztó is.

Botrány

A Kicsi nem nagyon beszél. Semmi gond, én nem parázok. Majd fog. Sokat, ugyanis ez van a génjeiben (részemről, persze).

Jó, ferdítettem, mert pár dolgot (kettőt) azért mond: "JÓ" és  "APA".

Utóbbinál a hangsúlyozást kár, hogy nem tudom videóra venni: apró mosoly, bűbájos szemek és igazi mini-csajhangon csilingeli.

Ez sem zavar. Mi, anyák, ugyanis nem akadunk fenn azon, hogy a nap 24 óráját a gyerekkel töltve, az ő igényeit kielégítve élünk és az a kis pucok nem a mi "nevünket" tanulja meg elsőként. Nem gond, mondom.

(Más családokban is előfordul.)

Viszont az, amikor hármasban vagyunk a két gyerekkel, a Kicsinek valami baja van és ENGEM szólongat úgy, hogy APAAAA...Na, az kiveri a biztosítékot. 

Az árulás.

Botrány.