Régóta szeretnék írni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára.
Aztán arra gondoltam, hogy talán a Kedves Olvasót nem érdekli egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzés arról, hogy mért költöztünk tanyára.
Utána pedig egyre világosabbá vált, hogy nem fog elkészülni egy hosszú, átgondolt, jól felépített bejegyzést arról, hogy mért költöztünk tanyára, mert amikor elkezdtem írni esténként, minden alkalommal arra ébredtem, hogy a homlokom a billentyűzeten van és nagyon sok "h" vagy éppen "k" betű van a bejegyzésben.
Ezért száraz tényeket és részleteket közlök röviden.
(Majd ha a gyerekek kirepülnek, írok hosszabb bejegyzéseket is.)
Szóval, 2015. december 13-án kiköltöztünk a városhatárunkon kívül eső tanyára.
Az alábbiakban bemutatom az állatállományunkat.
Az örökölt jószág
Az objektummal együtt maradt ránk a kedves kis korcs kutyus, Mázli névvel. Az eredeti nevét szerintem csak mi ketten tudjuk Férjjel, ugyanis az állat megszólítása és a Legkisebb beszédfejlődése ugyanazon időre esett. Így lett a kis házőrzőből BÁÁÁJGLI, aki akarata ellenére vált a gyerekek kis kedvencévé. 3-4 hónap alatt a Legkisebb is felismerte, hogy a kutya legfőbb elesége NEM a termőföld. Addig az időpontig ugyanis módszeresen hordta utána markonként a fincsi földet, amit a kutya soha nem evett meg. (Egyébként az ebnek semmi tartása: bármelyik gyerek hozzászól, egyből hanyatt vágja magát, hogy simogassák végre.) Szökésre erősen hajlamos, de csak akkor , amikor én nyitom ki a kaput. Mindig visszajön. (Az állatorvos csöngetett a minap, jött, hogy beoltsa Mázlit. A ház ajtajából kiáltottam neki, hogy jöjjön be nyugodtan. Persze kifutott mellette a kutya. Azt mondta, hogy ERRE NEM SZÁMÍTOTT. Az oltás elmaradt.)
A logikus vétel
Mivel volt ól, eszünk is húst, logikusnak tűnt az, hogy a szomszéd nénivel összefogásban veszünk tyúkokat. 10-10.Letojt tyúkokat vásároltunk, mert itt azt szoktak (nem, nincs a fejükre sz@rva). Nos, a szomszéd néni ért hozzá, mi (Férj és a gyerekek. én nem.) gondozzuk, közösen adjuk a táplálékot és mi adjuk a helyet. Meg kell, hogy mondjam, nem véletlenül használjuk a "tyúkeszű" kifejezést a csekély értelemre: ezek az állatok nem észlények. A Kicsi viszont nagyon kedveli őket, nagy örömmel keresi a tojásokat (egész évben Húsvét) a szomszéd néni is szimpatizál velük, utóbbi szerint olyan aranyosak ezek az állatkák (nem, nem azok).
Férj vágyálma
Kicsit fura, de logikus ( a nagy területű, kaszálnivaló domboldal okán) igénye volt Férjnek arra, hogy legyen egy kecskéje. Úgyhogy szülinapjára kapott is egyet. Tőlem. A szállítást csak vele tudtuk megoldani és a Legkisebbel. Legfiatalabb gyermekünk épp békésen szundikált az autós ülésben, amikor megérkezett hátra a Mici névre hallgató, 3 hónapos kecskegida. A Legkisebb arra ébredt, hogy valami vagy valaki ordítva mekeg a csomagtartóban. Lehet, hogy sokkot kapott, felnőtt korában egy pszichológus majd oldja benne ezt a traumát. Remélhetőleg. Mici kezdett komfortosan berendezkedni (javarészt a tyúkólba), amikor valahol valaki azt hallotta, hogy a kecskék kipusztulnak, ha egyedül élnek, ezért hamar megérkezett kedves kis társa: Gyönyörű. A kecskékről se az derült ki, hogy zsenik: javarészt az ól tetején álldogálnak, leverik a cserepeket, a saját kajájukra rá se néznek, viszont folyton a tyúkólban portyáznak. A gyerekek imádják őket.
Meglepi
A Húgom kérdezte, hogy minek örülne Férj szülinapjára és amikor azt mondtam, hogy "ne hozzatok semmit, örülünk, ha jöttök", akkor nem gondoltam volna, hogy beállít majd 3 nyúllal. Egy üveg bor is jó lett volna. A nyulak nagyon félősek, amire nálunk van is okuk, ugyanis a gyerekek átlagnál jobban szeretik őket. Nincs velük komolyabb probléma, bár a szerepük még nem tisztázott, mert amikor Férj közölte, hogy majd meg fogjuk enni őket, a Nagy keservesen elkezdett sírni. Sokat enyhített a bánatán, hogy Férj közölte, hogy "jó, akkor ezeket nem, hanem majd a gyerekeiket"...
Összességében tehát lett egy csomó állatunk.
A dolog egyre kevésbé idegen, de még mindig nem természetes, amire az alábbi jelekből következtetek:
- Még mindig agyvérzés közeli állapotba kerülök, amikor a kutya és Legkisebb elől elzárt kiskertemben mély árkokat túr a kedves kis eb. (A Legkisebb csak átgyalogol rajta.)
- Amikor reggelente Férj kiengedi az ólból a tyúkokat, még mindig öklendezik az ól szagától, miközben kitakarítja azt. (Én nem öklendezek. Oda se megyek.)
- A gyerekek otthonosan mozognak az állatok között, de múltkor a két nagyobb gyerekem egyszerre kezdett el visítva sírni: a Kicsi azért, mert egy tyúk a csőrével a gumicsizmáját kopogtatta, a Nagy pedig azért, mert a kecskéket akarta megsimogatni, de "egy tyúk követte".
- Még mindig fura, hogy amikor megyek az iskolába a Nagyért, akkor ez az első kérdése (elég hangosan): "Anya, ma bezárhatjuk mi a Kicsivel a tyúkokat?"
A létszám betelt.
