Mindkét kisebb gyermekem hajcsavaró funkciójú szivacsokkal a fejében
aludt.
Tették ezt azért, hogy reggelre szép, hullámos legyen a hajuk.
A Nagy a történet felett
állt a tűpontossággal befont hajával (nem én fontam nyilván, hanem a húgom),
olyannyira, hogy amikor meglátta reggel a testvéri loknikat, előbb nyomta volna le a negyedik osztályt az évzárót követő naptól, mint hogy azt mondja, „szépek vagytok.”
De ez egy másik történet.
Szép hullámos lett a hajuk.
Csatoltuk, tűztük.
Amikor az oviba értünk, a Legkisebb féltve kiáltott a Kicsi
után: „Lassabban fuss, mert elmúlnak a hullámok!”
A Legkisebb csoportjához mentünk mi ketten, leültünk a kis
padra benticipőt húzni.
Ő hercegnőien tartotta a fejét, hogy ne sérüljenek a loknik.
Ezen a ponton egy kicsit belassult a történet.
Az ajtóban megjelent ugyanis az egyik csoporttárs kisfiú.
Teljes kommandós menetfelszerelésben.
(Remélem, kommandós: mellény, bilincsek, gumibot. Fiú karakterekben nem vagyok erős, a hercegnőket mondjuk ruhaszínről azonosítom.)
A Legkisebb a fülembe súgva kérdezte, hogy „Ma van a
jelmezbál?”
Mondtam, hogy ne aggódjon, nem ma van.
Csak a kisfiúnak ma így volt kedve oviba jönni.
A kisfiú ekkor hangosan megkérdezte tőlem:
„-Nem tudtad kifésülni a haját?”-és higgadtan a Legkisebbre emelte a tekintetét.
Kicsit zavarba jöttem, elmerengtem a férfi logika és a női
szépítészet összefüggésein és úgy válaszoltam:
„- De, ki tudtam volna, de nem akarta. Azt akarta, hogy
ilyen szép hullámos legyen a haja.”
Pislantás nélkül nézett a szemembe a fiú és úgy mondta:
„-A nővérem haját minden reggel kifésüli anyukám.”
Majd ott hagyott.
Nem baj, nem tudtam volna vele érvekkel vitatkozni.
Megsemmisülten üldögéltem a minipadon.
Mint az anya, aki még fésülni se tud.
A Legkisebb közben vidáman beugrándozott a csoportba.
Remélem, ő majd napközben elmagyarázza neki mitől szép egy
lány.
Ismerve őt, el fogja.
