Kaori Yuki: Angyalok menedéke #4

Miért: Az egyik kedvenc mangám.

Tartalom: Hála a gépangyal, Rosiel mesterkedéseinek, Sara, Mudo Setsuna szerelme halott. Setsuna dühe felébreszti a benne lakozó Élő Angyal, Alexiel erejét. Ám ez az elszabadult energia a pusztulás szélére sodorja a Földet… 
Setsuna, szembeszállva saját sorsával, útra kel az alvilágba, hogy visszahozza Sara lelkét… (Delta Vision)

Vélemény: Töredelmesen bevallom, hogy én ezt a részt szeretem a legkevésbé az itthon eddig megjelentek közül. Ugyanakkor, noha már legalább ötször olvastam - sőt, valószínűleg ennél is többször -, mégsem tudtam rájönni, hogy ennek mi lehet az oka. Végül arra jutottam, hogy talán amiatt érzek így a negyedik kötettel kapcsolatban, mert pont az abszolút kedvencem után következik, így igen komoly elvárásokkal vágtam neki minden alkalommal - hiába tudtam egy idő után, hogy csalódni fogok -, de persze sohasem azt kaptam, amit vártam.

A történetvezetés abszolút logikus, hiszen ebben a részben az követhetjük nyomon, hogy miként reagál Setsuna Sara elvesztésére. Nem meglepő módon, olyannyira megviseli az eset, hogy - mint az a fülszövegben is olvasható - Alexiel ereje egyszerűen kirobban belőle, amely eddig gondosan rejtve marad, egyszeriben felszabadul... És ezzel útjára engedi az Apokalipszist. Emlékszem, amikor először olvastam, elgondolkoztam rajta, hogy vajon a szeretett lány halála hathat-e ennyire erőteljesen a fiúban élő angyalra. Akkor még arra a következtetésre jutottam, hogy  ez igen erős túlzás, ám, ma már - tudva azt, amiről az első olvasások során nem tudtam, de erről a későbbiekben úgyis szó esik majd -, azt mondom, igenis, van benne ráció. 

A cselekmény ezután átfordul egy Orpheusz-történetbe, ugyanis Setsuna lehetőséget kap arra, hogy 7 napot a pokolban töltsön, pontosan ennyi idő alatt kell megtalálnia Sara lelkét, hogy megmenthesse. Tudom, erre most azonnal rá kéne vágnom, hogy ez mekkora klisé, és a többi és a többi... Mégis, nekem ez a mozzanat tetszett. Hogy mi fogott meg benne? Ezt elég nehéz szavakba önteni, de talán az, hogy híven mutatja a fiú vakmerőségét, aki még egy ilyen lehetetlennek látszó küldetéstől sem riad vissza annak érdekében, hogy megmenthesse azt a lányt, akiért még a világot is képes lenne feláldozni, ha az angyalok ezt kérnék tőle. 

Apropó angyalok: számomra ebben a részben Katan volt a legszimpatikusabb közülük. Igaz, az ő helyzete igen különlegesnek mondható, de azt hiszem, a mellette feltűnő új szereplő miatt vált többé a szememben, de erről a karakterről egyelőre nem szeretnék többet elárulni, mert ennek majd a későbbiekben lesz inkább jelentősége.
Visszatérve Setsuna-hoz: ha már a kritika közepe táján Orpheust emlegettem, azt hiszem itt az ideje, hogy tovább folytassam az összehasonlítások sorát: miután a fiú megérkezik a pokolba, természetesen nem segítő nélkül kell barangolnia Hádész világában... Ez a mozzanat is ismerős, ugye? Mintha csak Dante és Vergilius utazását követnénk figyelemmel, az Isteni színjátékban. Ám a híres költőt ezúttal Kato testesíti meg, ami az igazat megvallva, engem eléggé meglepett. Mégis, kíváncsian vártam, hátha megtudok róla valamit azzal kapcsolatban, hogy ki is volt ő valójában - s vajon miért pont ő vállalja magára ezt a szerepet, annak ellenére, hogy akit segítenie kell, voltaképpen a gyilkosa -, ám erre sajnos várnom kellet, egészen a következő kötetig, ami majd egy következő bejegyzés témája lesz.
Összességében elmondható, hogy a legnagyobb problémám ezzel a résszel az, hogy abszolút érezni rajta ezt az átvezető szerepet. Nincs komoly történet - vagy valami különösen izgalmas esemény -, inkább olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha ezen a ponton a sorozat lógna a levegőben. Ám szerencsére, ez később jócskán megváltozik majd.
  

Kedvenc karakter(ek): Setsuna

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2009

Oldalszám: 192

Sorozat: Angyalok menedéke (#4)

Nosztalgia #3 - Stephenie Meyer: A burok

Miért: Nemrég láttam a filmet, és kedvet kaptam az újrázáshoz.

Tartalom: A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek… (Agave)

Vélemény: Amennyire utálom az Alkonyat-szériát, legalább annyira, ha nem jobban, szeretem Meyer-nek ezt a könyvét. Szinte elképesztő, de ez a története sokkal de sokkal érdekesebb - és jobban sikerült -, mint a másik sorozata. Lehet, hogy ekkora ért be, mint író, nem tudom, de ha így volt, én csak örülni tudok neki. A világfelépítés, még ha annak idején első olvasásra kissé zavarosnak is tűnt, valójában teljesen rendben van. Minden el van magyarázva, így, amikor a végére ér az ember, nincs olyan érzése, hogy na ennek és annak még ki kellett volna derülnie a Lelkekkel kapcsolatban. A cselekmény eleje, bár kétségkívül vontatott, én mégsem unatkoztam közben, hiszen ekkor derült ki a legtöbb minden a Vándor - későbbiekben Vanda - korábbi életeiről. Olyan sok meghódított bolygón élt már, hogy valódi veteránnak, sőt, amolyan hírességnek számít a falkáján belül. S ez valahogy a gondolkodásmódjában is visszaköszön. Kezdetben megpróbálja az uralma alá hajtani Melanie elméjét, hiszen lélekként ez a feladata. Nehezen birkózik meg az emberek intenzív érzéseivel, és talán ő lepődik meg a legjobban, amikor ezek az érzések valóban a sajátjává, a személyisége szerves részévé válnak.
Melanie és Vanda kapcsolata elég kiszámíthatatlan. Míg a kezdetek kezdetén nem szívlelik egymást, majd a sivatagban való bolyongás egy felbonthatatlan egységgé kovácsolja őket, addig a Jeb bácsinál töltött időszakban hol vitatkoznak, hol szeretik egymást, meg ilyenek.
Be kell vallanom, hogy én azokat a fejezeteket szerettem a legjobban, amikor Melanie egyáltalán nem szólalt meg, engem ugyanis a kezdetektől fogva halálra idegesített. Egy önző lányt látok benne, aki csak a saját érdekére gondol, s csak a legritkább esetekben számol az esetleges következményekkel, mert helyette inkább szeret fejjel nekirohanni a  legközelebbi falnak, és utána még ő áll le hisztizni, hogy mégis miért nem az történt, amit ő akart? Persze, neki könnyű dolga van a beillesztés után, egész idő alatt csak jártatja a száját, meg néha átveszi az uralmat a teste felett. Ja, és soha semmi nem elég jó neki. Ha Jared megcsókolja Vandát, mert Melaine is ott van bent, az nem jó. Ha Vanda Ian-nel tölt pár percet, az pláne nem jó. Mindig azt tartja fontosnak, amit ő akar. Azt hiszem, éppen ez az oka annak, hogy szerintem Vanda igazából soha, egy percig sem volt szerelmes Jared-be. Mindössze Melanie beledumálta, hogy igen. Ráadásul, jobbnak hiszi magát Vandánál - mintha ő bármivel is többet érne, csak azért, mert neki van egy fizikai teste is -, ami a viselkedését figyelembe véve, szerintem nevetséges. Semmivel sem jobb nála. Sőt. éppen ellenkezőleg, sokkal rosszabb. Emellett pedig egyszerűen idegesítő és kész.
Vanda ezzel szemben egy igazán önfeláldozó lélek, aki mindig másokra gondol, legyen az Melanie, vagy a lázadók csoportja, nem számít, ő nem a saját érdekeit nézi, hanem hogy mi lenne a jó a közösség szempontjából. Kedves, megértő, és nem az a harcias fajta, ami persze nem csak a fajtájának köszönhető.  Többször is úgy érzi, hogy ő inkább meghalna, mintsem, hogy azt kelljen végignéznie, ahogy a jelenléte miatt az emberek egymás torkának esnek.
A két férfi, Ian és Jared gyakorlatilag a két nő megfeleltetése. Jared ugyanolyan kisajátításra törekvő, beképzelt bunkó, mint amilyen Melanie bír lenni néha. Ian azonban, még ha eleinte nem is kedvelte Vandát - ugyanolyan parazitaként tekintett rá, mint a többiek -, idővel képes volt megváltoztatni a véleményét. És még véletlenül sem azért szerette meg Vandát, ahogyan kinéz, hanem az fogta meg, amilyen. Nem véletlen, hogy vele sokkal jobban szimpatizáltam, mint Jared-del.
Szerintem, aki eddig nem tette meg, bátran vegye a kezébe, és olvassa el, főleg akkor, ha ki nem állhatja a Twilight-tot. Ez a könyv jó bizonyíték arra, hogy Meyer igen is tud, ha akar. Ezzel együtt, mégis tartok tőle, hogy mégis miféle folytatást sikerült majd alkotnia egy ilyen komplex, minden kérdést megválaszoló regényhez. Nem mondom, az epilógusban ott van a folytatáshoz némi segítség... De én nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá.

Filmes megvalósítás: Még most, az újraolvasás után is úgy gondolom, hogy egy jól sikerült adaptációról van szó. Természetesen, ez sem tökéletes, hiszen sok olyan mozzanatot hagytak ki - gondolok itt esetleg Wanda korábbi életeinek képi megjelenítésére, vagy bizonyos eseményekre -, amik még érdekesebbé, és egyúttal komplexebbé tehették volna ezt a történetet. Sok ilyen volt, de mégis, nekem nem hiányoztak annyira. Ami viszont benne volt, az nagyon tetszett. Átadta a regény legfőbb mondanivalóját, és ez a legfontosabb. A szereplőkkel sem voltak problémáim. Egyetlen dolog: az expozíció tényleg elég lassú, a film harmadában szinte semmi komolyabb nem történik, így, akik nem olvasták a könyvet, szemmel láthatóan unták ezt a komótos felvezetést. De onnantól kezdve, hogy beindul a történet, minden kis alkatrész a helyére kerül. Ráadásul, bár erre csak az újraolvasás után jöttem rá, egyes párbeszédeket, vagy mondatokat szó szerint átemeltek a könyvből, s így utólag belegondolva, ez csak még "hitelesebbé" teszi számomra az adaptációt. Aki szereti a könyvet, nyugodtan adhat neki egy esélyt, nem fogja megbánni, remélhetőleg.

Kedvenc karakter(ek): Wanda, Ian

Gyűlölt karakter(ek): Hajtó, Kyle

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Farkas Veronika

Kiadta: Agave Kiadó

Év: 2013

Oldalszám: 528

Sorozat: A burok (#1)

Fisher Amelie: Vain

Miért: A Sleepless sorozat óta rajongok az írónőért.

Tartalom: Sophie Price az igazi, hiú, amerikai lány. Gazdag és elkényeztetett valaki, akit önmagán kívül semmi sem érdekel. Ám egy rosszul sikerült házibuli után olyan büntetéssel kell szembenéznie - egy fél éves ugandai "kiruccanás" képében -, amely mindent megváltoztat körülötte... Vagy sokkal inkább benne.

Vélemény: Fisher bemutatta, hogyan kell az első pillanatban megutálni egy regény főhősét. Elég, ha valaki olyat állít a középpontba, akit az emberek legalább kilencven százaléka ki nem állhat. Sophie Price karaktere tipikusan ilyen. Az egyik gazdag - és valljuk be, elkényeztetett - lány, aki frissen érettségizett, és pontosan tudja, hogy a legnagyobb sikereit igazából nem kimondottan az eszének, hanem sokkal a testi adottságainak köszönheti - ezt többször meg is említi -. Úgy áll hozzá: ő gyönyörű, és éppen ettől lett valaki. Belenéz a tükörbe, és látja milyen jól néz ki... Ebből következik, hogy mindenki odáig van érte, és csakis őt akarja. Az átlagos olvasó legtöbbször vagy irigységet érez iránta, vagy nemes egyszerűséggel megveti. Nem a pénze, hanem legtöbbször az ebből adódó üressége miatt. Nem azt mondom, hogy ha valaki tehetős család gyermeke, akkor borítékolhatóan lötyög a fejében a káposztalé, de az kétségtelen, hogy negyedannyira sem szenved meg a céljai elérése érdekében, mint olyasvalaki, aki mögött nincs efféle háttér. Egyszerűen jobb lehetőségei vannak. Sajnos, ilyen a mai világ: akinek pénze van, megtehet szinte bármit... És ez ebben a történetben bravúrosan visszaköszön... Egészen addig, amíg a fagyi vissza nem nyal. Mielőtt erre rátérnék, még egy harmadik dolog: az ilyen karakterek kimondottan idegesítőek.

Szóval, miután Sophie újra a rendőrségen köt ki, a bíróság - a család ügyvédjének javaslatára - fél évre egy ugandai árvaházba "száműzi" az elkényeztetett lányt, hogy megnevelődjön egy kicsit, és szembesüljön sz élet keményebb oldalával.

Itt találkozik Digane-nal, aki eleinte roppant elutasító a lánnyal szemben, és itt most nem csak férfi-nő viszony szintjén értve, hanem mint barátot se képes megtűrni maga mellett. Ám, ahogy Sophie szembesül az árvaházi élet nehézségeivel, ő maga is egyre toleránsabbá, türelmesebbé, és bármilyen meglepő, de felszabadultabbá válik, s lesz szimpatikusabb a fiúnak. Digane karakterében éppen ez tetszett meg az elején, hogy tartotta magát Sophie külső szépségével szemben, és végül nem amiatt döntött mellette, tulajdonképpen hanem azért, amilyenné a lány vált. Példának okáért, Sophie egy idő után azon kapja magát, hogy már nem önmaga, a saját kényelme és jóléte az elsődleges az életében, hanem mondjuk az árvaházban dolgozók, esetleg azok a gyerekek, akik igazán a szívéhez nőttek.

Fisher ezúttal sem feledkezett meg arról, hogy némi "para-faktort" építsen a cselekménybe. Ezt jelen esetben, még, ha közvetett módon is, de Joseph Kony, ugandai háborús bűnös testesíti meg, aki köztudottan gyerekeket rabol el. Az árvaház, amelyiknél Sophie dolgozik, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megmentik az árván maradt gyerekeket ettől a közveszélyes elmebetegtől. Nekem pedig erről azonnal a Hollwood Hírügynökség részben ezzel foglalkozó része jutott eszembe (link a kritika alján).
Emellett megjelenít egy olyan szereplőt is - amolyan második főgonoszként - , aki szerintem igazából Sophie Price felnőtt-megfelelője. Ő pedig nem más, mint Digane édesanyja, aki nem mellesleg Cape Town kormányzója. Ez a nő annyira hideg, és számító, hogy azt szavakkal le sem tudom írni. A politikai karrierjén és a társaságban betöltött szerepén kívül semmi sem érdekli, sőt, kifejezetten sértésnek veszi, ha neki nem tetsző döntést hoz valaki. Emellett előszeretettel alázza meg a már megváltozott Sophie-t azzal, hogy mélységesen elítéli a korábbi életvitele miatt. Meggyőződésem, hogy a főszereplő ugyanilyen hataloméhes és egocentrikus "nagyasszonnyá" vált volna, ha ez az utazás nem billenti helyre a viselkedését.

Alles zusammen: Fisher hozza azt a színvonalat, amit a Sleepless-sorozatnál már megszoktam tőle. A megfogalmazás könnyed, akad néhány olyan poén, amin percekig nevettem, ugyanakkor tele volt olyan momentumokkal, amiken érdemes volt elgondolkoznom.

Kedvenc karakter(ek): Digane
Gyűlölt karakter(ek): Mrs. Aberdeen
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: ?
Év: 2012
Oldalszám: ?
Sorozat: The Seven Deadly (#1)

Nosztalgia #1 - Kevin Brooks: Lucas

Miért: Még szinte gyerek voltam, amikor megvettem ezt a könyvet, és most, évekkel később, újra a kezembe vettem.

Tartalom: A szigeten váratlanul felbukkant Lucasnak nincs vezetékneve, múltja, barátai, családja. Vajon miért bízik meg benne mégis a tizenöt éves Caitlin, és miért gyűlöli a többi szigetlakó? Ez a valószerűtlenül valóságos, egyszerre lélekmelengető és vérfagyasztó történet a szerelem, a gyűlölet és a tisztaság magával ragadó regénye, melyet az olvasó jóval a meghökkentő befejezés után is magával visz. (Könyvmolyképző) 

Vélemény: Ez volt az egyik legelgondolkodtatóbb regény, amit valaha is olvastam. Emlékszem, annak idején nem igazán értettem a történetet - jobban mondva bizonyos elemeit -. Lehetséges, hogy túl éretlen voltam hozzá, hogy megértsem, miről is szól ez az egész, de vannak dolgok, amiket még most is ugyanúgy látok, mint régen. 
Kissé olyan érzésem volt, mintha visszamentem volna az időben, és bár emlékeztem erre-arra, ennek ellenére, néha azt hittem, egy számomra teljesen ismeretlen regényt forgatok. Példának okáért, regény felépítése kimondottan érdekes. Caitlin visszaemlékezéseit olvashatjuk, aki a saját szemszögéből meséli el Lucas és a szigetlakók kálváriáját. Annak idején nem értettem, hogyan emlékezhetne valaki ilyen részletességgel bármire, ám azóta megéltem egyet s mást, és rájöttem, a legapróbb mozzanatokra emlékezni nem is olyan nehéz, ha olyasvalami történik veled, ami kihat az egész életedre. 
Nem emlékeztem rá, hogy milyen nehéz helyzetbe kerül Cait az úgynevezett "barátnője", Bill miatt. Bill olyan lány, aki szeretne minél előbb megélni dolgokat, ezért aztán úgy öltözik, mint egy útszéli ribanc, hogy felkeltse a fiúk/férfiak érdeklődését, sőt, továbbmegyek, úgy is viselkedik. Amikor először olvastam a könyvet, bár nem szívleltem a karakterét, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mai szemmel azokat a tizenhat éves - vagy sok esetben még fiatalabb - kamasz lányokat látom benne, akik azzal akarnak kitűnni tömegből, hogy minél előbb megtapasztalják az élet bizonyos dolgait, és ettől érzik magukat nőnek. Mindenki döntse el magában, hogy ez így jó-e, vagy sem.
Caitlin, ahelyett, hogy kihátrálna ebből a kapcsolatból, megpróbálja megőrizni a barátságukat, hiszen mégiscsak legjobb barátnők volnának, az idő előrehaladtával rájön, hogy ez képtelenség. Benne azt szerettem, hogy tényleg csak az utolsó pillanatban adta fel, mindvégig megpróbálta meglátni a jót Bill-ben, még akkor is, amikor az már a legkevésbé sem érdemelte meg. Őszinte, az újdonságra nyitott, bár kissé félénk karakter, aki sokkal jobb hősnő, mint a manapság divatos üresfejű lányok, akik csak szerelemre vágynak, és kész.    
Akadt olyan karakter is, akiről teljesen elfeledkeztem, mintha sohasem szerepelt volna ebben a regényben. Ilyen volt Dom, Cait bátyja, akitől attól a pillanattól fogva falra másztam, hogy megjelent a színen. Egyszerűen kiállhatatlan egy srác, ráadásul ő sem annyira ártalmatlan, mint azt elsőre hinnénk, bár kétségkívül nem sok vizet zavar a jelenléte, talán ezért is ment ki a fejemből, hogy egyáltalán létezik.
Azt hiszem - bár nem vagyok benne biztos -, végre megértettem, mi váltotta ki ezt a szinte kontrollálhatatlan gyűlöletet Lucas-szal szemben, aki az egész regény folyamán nem tett semmi rosszat. Mivel Caitlinék egy szigeten laknak, amit mindössze egy vékony töltés kapcsol össze a külvilággal, az itt élő, szűk közösség befelé fordult. Egyszerűen nem tudják, hogyan viszonyuljanak valakihez, aki éppen csak akkor érkezett a szigetre. Az pedig, hogy mind külsejében, s mind viselkedésében eltér a tőlük, kiváltja a csoport ellenszenvét, ami rövid időn belül gyűlöletbe csap át. Kissé olyan ez, mint az emberi szervezet: az idegen, feldolgozhatatlan anyagot a test igyekszik kivetni magából. A szigetlakók ugyanezt csinálják a fiúval. Sőt, még Caitlint is ellenségüknek tekintik egy idő után, holott a lányt egész életében ismerték. Az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek semmitől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy elüldözzék Lucast. És ezt szó szerint értem.  
Ami még külön kiemelendő ebben a történetben, az a tény, hogy valóban tanít. Az ember úgy sajátít el belőle ezt-azt olvasás közben, hogy szinte észre sem veszi. Nekem is csak most tűnt fel, hogy egyes gondolatokat, amik néha eszembe jutnak, ebből a könyvből szívtam magamba, és azóta is őrzöm. Ettől függetlenül, biztosan vannak olyanok, akik felnőtt fejjel olvasva bugyutának tartanák ezt a regényt, számomra most is ugyanazt a keserédes, elgondolkodtató olvasásélményt adta, mint annak idején. 
A regény borítóján található pár sor szerint, akad itt egy szerelmi szál is, én azonban töredelmesen bevallom, hogy kételkedem ebben. Szerintem az, ami Lucas és Cait között kialakul, sokkal inkább egy szoros barátságra hajaz, mint a szerelemre. Nem mondom, Cait részéről mindenféleképpen érezhető, hogy valamilyen szinten vonzódik a fiúhoz, de ez még önmagában elég kevés ahhoz, hogy bármi másnak lehessen nevezni. Aztán ki tudja, lehet, hogy mások nem így gondolják. 

Kedvenc karakter(ek): Caitlin, Lucas
Gyűlölt karakter(ek): Bill, Jaime, és a szigetlakók zöme
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2006
Oldalszám: 353
Sorozat: -