A Duna Napjára

A Duna a mellette élőkre óhatatlan kihatással van. Leginkább a szeretet lehet a meghatározó érzés. Az alkotási vágy pedig kivédhetetlenül szimbiózisban él ezzel az érzéssel.

Tavaly figyeltem fel egy tehetséges, fiatal, bajai fotósra, Jazzára. Remek, ugyanakkor sajátságos fogalmazású képeire, melyeknek jelentős részében a Duna főszerepet játszik. Ez a kötődés az esetemben is erőteljes, miként Nála is. Emellett az is szemet szúrt, hogy nemcsak a kor különbség, vagy a másféle látásmód, hanem az állandó élőhely, vagy a kisebb kirándulások eltérő helyszínei mennyivel másabb hangulatú képeket eredményeznek.  Ugyanarról a folyóról…
Ekkor fogalmazódott meg bennem egy erre az évre szóló közös munka vele. Szenteljük ezt az évet Dunáinknak. Minden héten gyűjtsünk össze egy kollekciót, amiből egyelőre egyet kiválasztunk, és minden különösebb kommentár nélkül közzéteszünk blogjaink egy külön oldalán. (Érdekes volt megfigyelni, hogy még a mindkettőnket állandóan látogatók sem fedezték fel az összefüggést… )
Saját magam megnyugtatásául megkértem Kedves Művészbarátomat, az errefelé Blogdogvagyok álnévvel előforduló Dozvald Jánost, tegyen javaslatokat hetente, melyik képeinkkel képviselje a Duna magát egy-egy héten. Őszintén hálás vagyok Neki, amiért elvállalta.

Mára félidőhöz ért ez a mi kis “játékunk”, és ma ráadásul a Duna Napja is van. Már előre megbeszéltük, hogy egy adott időpontban eleresztünk egy-egy papírhajót, egy a magunk számára kedves, vagy látványos helyen, és az eheti képünk ez lesz. Ezzel tisztelegve a Duna, és a másik alkotótárs előtt. Hirtelen felindulásból jött ötlettől vezérelve újra merényletet követtem el Pesövé Ofszi (Ő is Blogdogvagyok) ellen, megkérve narrálja a részvételemet egy kis rövid köszöntővel, mielőtt bizonytalan sorsára indítja hajónkat. Feltétlen együttműködő- és jókedvének köszönhető a fenti, rövid film, és az alábbi képriport a mai napról.


A reggel készült, heti kép a linken

Kapcsolódó linkek:

Jazza Duna Napja

Dozi beszámolója a reggelről

Miskolczi Gábor Duna albuma

Speciális album a Facebookon

Csendszilánkok

Jazza Barátom a minap udvariasan figyelmeztetett, hogy elég nagy a csend ezen a tájékon. Hiába, ha az ember egy új vállalkozásra szánja el magát, annak beindítása az egyebek mellett elég sok időáldozattal is jár. Ezt nem panaszkodásként, csak magyarázatként jegyzem meg. Azért valamiféle magára adó fotográfus a munka jellegű fotózások mellett hagy teret a saját képeinek az elkészítésére is. Csak a feldolgozásra és a bemutatásra nem nagyon marad ideje. Ma szusszanok egy keveset és egy csokrot gyűjtöttem az elmúlt, majdnem két hónap privát terméséből.

A fenti képek egy baráti találkozóra menet készültek. Alább meg a találkozó alatt lencsevégre kapott látványok, szinte egy helyből fényképezve.

Erkélyem állandóan szolgáltatja a fotótémát. A közelben repült ki ez a szarkafióka, és ezt az ostorlámpát szemelte ki magának állandó etetőhelyül, én meg valamelyik reggel majdnem el is késtem a kép miatt.

A Fényecset Fotóklub május 19-én ünnepelte 10 éves születésnapját. A képeken Fodor Emese összesíti a zsűrizési eredményeket. Az anyaság és a társadalmi élet így fér össze. Baricz Kati és Gáti Gyuri művészbarátaim mindig hálás fotóalanynak bizonyulnak, csak köszönettel tartozhatom nekik…

Mint ahogy Máté Zsuzsinak is ezekért a képekért. Shámi tavaszi Örömtáncán táncolt önfeledten a dobosok bemelegítő futamaira.

Munkahelyem Újpesthez köt. A következő képcsokor napközbeni és hazafelé tartó pillanatok emlékei.

Hajdrák Timi remek macskaképeire gondoltam, mikor ráemeltem egyik kedves barátom kedvencére a gépem, nem is olyan régen.

A posztot záró kép pedig a tegnap esti hazatérés eredménye, lomografált hangulat a villamos ablakának köszönhetően…

Közben ugye Pacsmagon is jártam, láthattátok is az előző (elég régi) bejegyzésből. Ma felkerült egy válogatás a teljes anyagból a Picasa-ra. Nem akartam agyon zsúfolni ezt az oldalt. A Nézőkébe beleklikkelve azt is megtekinthetitek. Nem tudom, mikor jövök hamarosan, de igyekszem, és figyelem is a bejegyzéseiteket.

Pacsmag fényei

Nem csak nyugalommal, kikapcsolással, teljes feltöltődéssel, barátokkal - jó emberekkel, hanem mindig különleges fényekkel is megajándékoz....

Gesztenyevirágzásról, újra

Kicsit azonban másképp, mint az egy évvel ezelőtti bejegyzésben…
Kicsit sűrűre alakult az elmúlt hónap, az utóbbi hét meg különösen. Még a fák mellett is sietve lépdeltem el, sokszor hajnalban és alkony körül vissza. Pénteken azonban már látszódott a vége a sok munkának, korábban is hagyhattam ott a másnapra valót. Hazafelé tartva álltam meg az alábbi sorozat nézőpontjánál. Vártam életet a képbe, a fák alá. Elsuhant néhány pár, de vagy messze, vagy túl közel. Akkor jött elő a sofőrpihenőből ez a kedélyes közalkalmazott, és tagjait nyújtóztatva, mit sem törődve a kezemben lévő kisgéppel, igazi derűt varázsolt a lelkem legmélyére…


Tegnap végre letudtam a terheket, igazán felszabadultan poroszkáltam haza, már előre élvezve a mai szabadnapot. Az eső sem zavart, már május van, arany hull az égből. Az Anyákra gondoltam, kimaradtam a megemlékezésekből, legalább is a posztok tekintetében, de egész nap az enyém járt az eszemben. Neki találtam, e holtában is szép pillanatot a fák alatti egyik padon, de küldöm utólag is minden Édesanyának.

Ahogy egy nap alakul

Egy nagyon húzós hét után úgy kellett már egy kis kimozdulás, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Az emberek, az események fotózása után tájban, természetben lenni, a pörgést nyugalommal feloldani.
Fehérváron vettek fel, addig a vonat maradt. A BKV jól kicseszett velem. Hiába keltem félháromkor, kedélyesen integethettem a menetrend szerint 3 perccel előbb, az orrom előtt elhúzó éjszakai busznak. Félóra kényszerpihenő, és az előttem kihúzó  vonat lett az ajándék. Újabb, most már óra semmittevés. Legalább itt vehettem magamnak egy kis reggelinek való sört.
Már a pályaudvaron, beülve a szerelvénybe, adódtak lehetőségek arra, hogy a bugylival szórakozzak, mivel a fejhallgatót meg nagy siettemben otthon hagytam, a zene elmaradt. Ahogy elhagytuk lassan a várost, úgy idomult még zaklatott állapotomhoz az elsuhanó táj.

Tihanyban lassan lecsendesedtem belül. A félsziget belső része mindig jó hatással van rám, most a virág megtalálása a holdas bűvészkedésemhez végképp helyre billentette a középpontomat.

Átruccantunk a Káli-medencébe. Az meg szeretemhelyeim között is az elsők között vagyon. Kevés helyen érzem annyira intenzíven Föld Anya jótékony energia simogatásait, mint például itt. Talán még a csákvári Haraszt dolomitjain, vagy a bükki Veres-oldal meredélyén.
A romtemplomokat kajtattuk, ám Kékkút felé vetődve új érzésekkel álltam meg több, mint három év után az útmenti kőkereszt előtt. Elnéztem a kereszt és az út között, arra van van az enyém is...

Fehérvárig visszavittek, megint a vonat maradt, az meg folytatta a reggeli trendet, és ki is ment az orrom előtt. Kaptam még egy órát. Szerencsémre, gondoskodtak a sörömről, bár ebből majdnem elalvás lett már az indulásra váró vonaton. Szerencsémre, megint adódott téma, így elő is halásztam a hajnali indulás óta kuksoló kisgépet.
Olyan megkapó volt az ormótlan fémszerkezetek között vidáman billegő virág, és olyan erőteljesen hatott még rám a nemrég elhagyott hely, valahogy ebben a képben summázva érezhettem sok mindent. Nemcsak annak a napnak az egész folyamatát, hanem sok mindenét. Honnan, hová lehet jutni...

- - -

(Még tart egy kicsit az időszak, ami távol tart innen, ezért ezzel a bejegyzéssel mindenkinek, aki idevetődik egyben Kellemes és Vidám Húsvéti Ünnepeket is kívánok!)

Montírozom magam...

Nem keresem tudatosan a montírozható képeket, csak néha utamba akad egy-egy helyzet, ami önmagában ugyan nem jelent semmit, csupán valaminek a direkt leképezését, mégis "képlopom", ki tudja mire lehet jó? Ez néha textúrának való képet jelent, vagy olyat, ami adja magát egy esetleges montázs részképnek. Ebben az az érdekes, hogy nagyon kevés az olyan, amelyiknek évekig kell kushadnia az archívumban, jobbára nagyon hamar adja magát a hozzávaló, vagy valók. Sokszor még aznap.
Ez biztos a pillanatnyi állapot ilyetén való kivetülődése...

Zebegényben kezdtük a szombati napot. Reggel még hozzá fagytunk a Duna-parton a felszereléshez. Mire felkerültünk a Trianoni emlékműhez már kellemes sugarak melengettek a Nap jóvoltából. A kis kápolnánál figyeltem fel a baloldali képre. Tetszett a finoman belopakodó fény, a nagy üres felület meg adta magát valaminek az odagondolására. A jobboldali kép már lent készült a fő tér környékén, alig félóra múlva. Egy kis szentély ablakai tükrözték vissza a nagytemplom napsütötte falait. A fenyők kontúrjai sajátosan fedték a Krisztus szobor formáit. A fejemben már össze is állt valami. Utalva a képek feletti utolsó mondatra, valószínűleg az előbb látogatott helyszín ellentmondásossága telepedhetett rám. Az idejét múltság, hiszen a Horthy korszakban egész mást jelentett Trianon, mint ma, és az emelkedettség, mert a beton kolosszumok ellenére tele volt patetikus energiával a fennsík. Így ölthetett a végső képben egy ebből az élményből levezetett sajátos hitértelmezésem.
- - -
Jut eszembe! Ma két éve jegyeztem be ide először. Hm, hogy repül az idő, és mennyit változott sok minden, csak az előző évi alkalmat tekintve is. További jó blogolást barátaim, ismert és ismeretlen követőim! Sokáig találkozhassunk még egymás oldalain, és bárhol máshol...

Ódon hangulatban

Andalgok a Duna partján, és bár a ma pillanataival szembesülök, mégis múlt idéző a hangulatom...
 

Két part

Két part, ugyanannak a folyónak az egymással szemben lévő oldala. Monstrumok uralják, a közlekedésé, az iparé és a büntetés végrehajtásé. Szükségesek, mégsem szépek. Az épület funkciója feledteti az eredendő szépséget, a szép tetőelem ellenére is. Az őrtorony annak is jelkép, aki nem tudja, mi is az odaát. A komp sem, mert a célirányos tervezés nem engedheti meg magának a szépség luxusát. A füstokádó, hegymaró üzem pedig végképp nem. 
Az egyik oldalon a szabadságot jelentő hajó van időlegesen rabságra ítélve, a másikon talán az is, aki nemrég még lehet, hogy vezette, vagy utazott rajta. Az ember mégis valami szépséget érez. Nem a fényét, az most csak rajzol, nem derít. Hozzánk közelebb a gondtalan élet aránytalanul kis méretű, mégis mindennél erőteljesebb jelenlétét. Átpillantva pedig a fegyház falainak vakítását, a szép architektúrát is jelentéktelenné zsugorító, a folyó fodrai között megcsillanó reményét...

Jégvelem

Mátyás napjára minimum ide készítek jeget, találjon valamit, amit összetörhet. Ezen a héten még teleljen, azért idézem meg e hónap néhány képén, aztán jöhet a tavasz. Megérdemeljük...
(És ígérem, hogy az elkövetkező télig megkíméllek Benneteket a képi jégtől, miként magamat a whisky jegétől :)

Évszaktévedt színek

Következzék ez a pár kép kis derűnek ebben a szürke, visszatámadt télben. A hétvégén debütált terepen a munka céljából határozatlan időre használatra átvett D7, néhány kellemes kiegészítővel, többek közt egy EFS 17-55 f/2.8 nézőkével, ami így lát...
A minap beszélgettünk Faragó Ferivel (akinek kimeríthetetlen érdeme a felszerelés nálam dekkolása) arról, hogy minek, hogyan kell visszaköszönni a képen. Azt sokan tudják rólam, hogy nem a valóságot keresem. Az évtizedekig tartó színes diázás kikerülhetetlenül hozzá szoktatta a szememet egy fajta színvilágra, aminek bizony sokszor semmi köze sem volt ahhoz, amire ráemeltem a gépet. Elég volt egy polárszűrő, egy szándékolt, túlzott mértékű alexpozíció, de a színes fordítósfilm mechanizmusa eleve olyan, hogy minden fajtájúnak volt  egy sajátos színképe. Ezért ragaszkodnak sokan a Velviához, vagy én például a Kodakhoz.
A mai napig ezeket a színvilágokat szeretem visszalátni a digitális képeimen is.

Ez a kép pedig az öreg legénynek számító EF 70-210 f/4 csővel készült. Hiába, egy öreg legény is képes a csodákra egy ifjú leányzóval...