Mindent...

Kedves Hölgy Látogatóim! Nem tudtam választani, így elhoztam Nektek minde(n)t!
(A portrét Faragó Ferenc készítette 2010-ben)

Bohóc a parton

A bohóc bohócnak is születik. Fényben akar  állni, szórakoztatni, dicsőséget, tapsot aratni. Illúziót kelt magáról, és közönségében is. Megrendezett jókedvvel az igazi illúzióját.  Meghajlásért él, még öregedőn is, hadd higgye a publikum, hogy nem a kor miatt görbe a háta. Pedig már csak az elúszott éveket keresi ormótlan cipője fényesre suvickolt tükrére meredve...

Jé(éé)graffity

Tegnap ebédidőben kiugrottam a Dunához, mi a pálya? Az Újpesti-öböl felett kóvályogtam az Északi összekötőn. Az egyik  részen a víz befagyásai felülről nagyon érdekes látvány mutattak. Kitartottam a Kicsit (milyen jól jött a flexiLCD) és, egyet elbír felkiáltással "képloptam" :)
Ma, idő kitöltésként elővettem a képet. A monitoron elsőre nem sokat mutatott, de éreztem, hogy nem csak ennyi. A Ps-ban elkezdtem a hátteret önmaga fölé pakolgatni és játszadozni a rétegstílusokkal. Aztán tágra kerekedett a szemem. A Természet az időjárás és az idő változásaival kalákában sok meglepetésre képes.
Annyi mindent lehet itt találni...

Lélegzet

Ha elég közel kerülsz és engeded a lélek lélegzetét szabadon feltörni magadból, a másik felveszi ezt a ritmust és mozdulataival válaszol…(Két kép montázsa, rétegstílusban)

Ui.: Kicsit később jutott eszembe megnézni… ez a 111. bejegyzésem. Szép szám, önmagában.

Köszöntés

Pitypang-mandala.
Itthon vagy nálam, mégis
szállongsz már haza.

Verrasztó Tibor haikuja

Gyöngygömb – Pacsmag, 2003

Találkozás találkozást szül. A sors keze nem véletlenül  mutat fel előttünk jeleket, ezekkel élnünk kell. Hajnalváróval megtaláltuk egymást a blogon. Lelkeink azon része, amiről tudunk rokonszik egymással. Ő megtalálta Tibort és a haikukat. Felmutatta nekem Tibort, s hiszem, hogy nemcsak a haikukat.
Kati elébe ment a Nap ébredésének, ötletet teremtett. Legyőztem a “szkepticizmust”, kutakodtam és “unatkozó háziasszonyként” cselekedtem. A lavina azonban beindulós fajta. Tibor új “szavakkal is színez” és új “színekkel is szavaz” …a képözönben talán kialakul egy sajátos ember kettős gondolat-képpárjának özöne is. Az egymást inspiráló Univerzális Alkotó Erő.
Ennek első szüleményével köszöntöm 50. követőmet. Nem számláltam eddig az oldal ezen részét, de a múlt hét óta kíváncsi voltam, ki lesz az…Véletlenek nincsenek, hiába szerepel a szó előző bejegyzésem címében. Szeretettel köszöntelek Tibor, találj színtelen képek mellé is színes szavakat! Találjak színekkel szavazott gondolataid mellé méltó képeket…  Köszönöm Kati!

Enciklopédia, by wiki

Május első vasárnapja

Edgar Alan Poe: Anyámnak (To My Mother, 1849)

Az angyalok – úgy érzem – odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".

Ezért hívlak már rég e drága néven,
Ki több vagy, mint anyám – szívem szívét
Töltöd be, a Halál adott cserében,
Virginiám bús lelkét bontva szét.

Szülőanyám*, ki rég alant pihen,
Csak engemet szült, ám te Azt, kinek
Emléke drágább mindennél nekem.

Ezért szeretlek jobban holt anyámnál
Oly végtelenül, mint hitvesemet
Jobban szerette lelkem önmagánál.

(ford.: Kardos László)

(*Roznyai Bálint jegyzete: A verset Poe anyósának, Maria Poe Clamnek írta, aki igen nagy szeretettel törődött a költővel felesége halála után.

Szülőanyám... – meglepő Poe kijelentése, ugyanis többször említette, hogy mindent, nemcsak a testét, de költői tehetségét is korán elvesztett édesanyjától örökölte.)

Minden nőben ott az anya egész életében. A termő ékes ág előbb bimbózik, később elszárad, terméketlenné válik, de mindig ékes marad. A bimbó a majd benne fejlődő az új életről álmodik. A gyümölcsöt adó kiteljesedik az életadás misztériumában. A termését elhullató pedig gyermekei boldogulásában nyeri örömét, a küldetés beteljesedésének igaz boldogságában. Nincs egy nőnek nagyobb fájdalma, ha rajta kívül álló okok miatt nem adhat életet. A vágy azonban annál erősebb benne az anyaság után, és ezt minden egyéb módon igyekszik is megélni. Számomra ez a nap az Igazi Nőnap, mert a nő attól az, ha Anya is tud lenni, mindegy hogyan, miként a versben is...
Titeket köszöntelek szeretettel...

(Ha van időtök, olvassátok el a Horizont c. írásomat... Rólatok szól.)

Csak egy vers a holnapokra

József Attila
(A SZERETŐK HALLGATVA ÁLLTAK...)

A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.

Ami belülről jön

Ma is a városból indultam Újpestre. Előbb azon az ellentmondáson tűnődtem el az úton, hogy télen a természet lemeztelenedik. A föld is, a fák is elveszejtik ruháikat, csak nagy ritkán takaróznak lenge dérfátyolba, vagy súlyosabb hólepelbe. Az ember meg felöltözik. Aztán ahogy tavaszodik és tovább melegedik az idő, úgy kerül le egyre több ruha mirólunk, és úgy lesz a természet egyre felöltözöttebb. Mindez annak a kapcsán kezdett el motoszkálni az agytekervényeim között, hogy mennyi szép nő rohangászik ebben a városban. (Persze az egész országban!) Ez meg azért tűnt fel, mert ugye a jó idő beköszöntével lekerülgetnek a nagykabátok és az egyéb formatakaró öltözeti kellékek. Ahogy a virágok kibomlanak a harmatos reggeleken, úgy nyílnak meg szemeink láttára a tavasznak viruló lányok, asszonyok. És ez lesz még jobb is. Ha valamiért ki tudnak manapság strandra csalni, az csak a látvány...

Aztán a szépség kezdett el foglalkoztatni. A fogalom. Mi a szép? Mitől válik valami, vagy valaki a számunkra széppé? Van-e, lehet-e egyáltalán egyetemes szépségről beszélni? Hiszen akit én szépnek látok, azt más nem biztos, hogy annak. Amíg más el tud andalodni egy szép harmónián, attól lehet, hogy én a világból ki tudnék futni. Egy rigónak gyönyörűség egy giliszta, még egy horgásznak is, az "Istenek a fejükre estek"-ben meg úgy nézett a kis bushman a fehérneműben tüskék között szambázó szőke bigére, mint egy szürkegém a francia krémesre.
Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a szépséget a szükség alapvetően behatárolja? Ha szomjas vagy, ne igyál bort? Nemcsak azért mert a víz a legjobb szomj oltó, hanem azért, mert az íze másodlagos lesz. (Jó borból úgysem lehet annyit inni, hogy eltelj vele. Vagy a pénztárcád nem bírja, vagy te.) Az élvezetnek pont ez a lényege: a "dolgokat" magukért szeretni. A használati tárgy nem ajándék, és kiéhezetten mindegy kivel elégíted ki magad, nem a másik számít, hanem önmagad. Igazán az a szép, akit/amit a szívünkkel látunk. A tanyán felnőtt embernek Budapest egy börtön, nekem meg a világ legszebb helye, mert nemcsak a szükség köt ide, hiszen odébb állhatnék, hanem a szívem. Az igazi szépség belülről fakad, csak belülről láthatjuk is meg. És csak az, akinek szól, vagy aki megérti. Vagyis abban találsz gyönyörűséget, amit nemcsak szeretsz, meg is érted, vagy elfogadod, hiszen azért szereted.
Egy tájat láthat a szemed szépnek, ha átrohansz rajta, nem kapsz tőle többet, mint egy egyéjszakás kalandtól. Ha elidőzöl benne, beszívod az illatát, megérzed a különböző hangjait, amit a játszi szelek keltenek együtt a madarak dalával, már nem a szemeddel, hanem a lelkeddel látod. És ha fotózol, egész más képet is hozol haza onnan.

Számtalan nőt látok ilyennek-olyannak. Lehet, ha megismerhetnék egy az utamba akadt, lélegzet elállító szépséget, egy pillanat alatt mázként töredezne le róla a belsejéből sugárzó negatív erők miatt. Míg egy kevésbé figyelem felkeltőt egy órás beszélgetés után mindennél szebbek láthatnék. És nemcsak azért nem szólítok le olyan szép, vagy érdekes arcú embereket, akiket szívesen fotóznék, mert gátlásos vagyok. Azért is, mert ahhoz, hogy képileg közel tudjak hozzájuk kerülni, előbb emberileg kell. Nem a külseje felől akarom megközelíteni. Az első, kívülről jövő benyomás azonban sok mindent takar. Nem akarom annak a lehetőségét megadni, hogy a saját rossz felismerésem kapcsán más becsapottnak érezze magát.
A belső szépséget a lelki harmónia és az ebből táplálkozó szeretet teremti meg. Ez nagyon sok összetevőből áll. A külső behatások megfelelő feldolgozásának és a belülről fakadó démoni erők elfojtásának a képességéből. Vigyázni kell, saját érzéseink elhomályosíthatják szemeinket, a lelkieket is. A rózsaszín ködben hallott angyali szavak a képzeletünkből jönnek, nem a másik lelkéből. És a rózsaszín ködben sokszor nem a másikhoz szólunk, hanem magunkhoz. Azért nem vesszük észre a hibákat, mert nem akarjuk. Holott az igazi szeretet csak a hibák elfogadásán keresztül érhet tartóssá. A barátaink azért a barátaink, mert a hibáikkal együtt szeretjük őket. A szerelmünk meg azért az szerelmünk, mert azt hisszük, hogy nincs hibája. Aztán a kémia felszívódása után úgy válnak láthatóvá a hibák is, mint hajnalban a nap első sugarára a réti virágok. Ekkor dől el mennyire időtállóak az érzéseink. A baráti szeretet örök. És ez az alapja minden mély emberi kapcsolatnak. Azt csak az emberségen keresztül lehet megtalálni. Frank Zappa fogalmaz erről nagyon találóan: "A szerelmem az a barátom, akivel le is fekszem."

Szóval, csak gyönyörködöm a külsőkben. Fáj néha a szívem, ha érzem a jó kép, vagy egy érdekes ismerettség lehetőségének az elmulasztódását, de így is van rendjén. Ha egy találkozás elrendeltetett, az égiek úgyis megteremtik erre a lehetőséget. Az igazi figyelmet közvetlen környezetemre kell irányítanom, hogy akik fontosak a számomra, vagy én nekik, a szívemmel láthassam őket, és ők is az enyémet. De szeretem a szemem rajta felejteni a világon. Talán azt is másképp tudom nézni. Mindig meg kell próbálni a felszín alá nézni, vagy ha nem lehet, legalább érezni. Sok mindennel lehet így találkozni, amivel sokan nem. A legromosabb külsejű ház ablakából a bent élők világító szelleme világíthat felénk...

Barackvirágok

Itt van az ideje, talán lassan el is virágzanak. Ennek azonban csak örülhetünk, mert hamarosan termésbe fordulnak és megajándékoznak bennünket hamvasan mosolygó gyümölcseikkel. A sárgabarack az egyik kedvencem. Akármilyen formában. Úgy, ahogy van, akár a fáról közvetlenül, dunsztos-, vagy pálinkásüveghez igazítva az állagát, jöhet! Anyám mázsaszámra főzte be. 100 üveggel biztos elrakott lekvárnak. (Jó, akkor ez legalább olcsó volt.) Egyszer rajtakaptak éjszaka a spájzban, amint egy literes üveg végét kanalazom ki. Kezdték érteni, miért fogy olyan gyorsan... Voltam vagy 10 éves???
Fiatal koromban a kedvenc reggelim egy félbevágott zsemlecipó volt, vastagon megvajazva mind a két fele, és egy negyedüveg lekvárral meg is rakva. Lement mellé egy liter tej is. Még volt kapacitásom. A sárgabarack-lekváros palacsintával csak a tésztájába reszelt almás vetekedhetett (jó vastagon megszórva fahéjas porcukorral). Anyám azt telente szokott készíteni. A központi fűtés csapnivaló volt (ja kérem, kis pénz, kis szolgáltatás). Ha hideg volt odakinn, akkor odabent is, és akkoriban volt bőven. Így kiszorultunk a konyhába. Valami mindig sült, és attól ott legalább meleg volt. Nagyon szerettem kint ücsörögni a kis sámlin, míg Anyám sütögette a jó vaskos, almareszelékkel telt tésztákat. Nem nagyon kerültek tálra, ott helyben, forrón faltuk őket és jókat röhögtünk.
Általános iskolás osztályfőnökömnek sosem tudtam megbocsátani, hogy egy családlátogatást pont palacsinta sütésre időzítette. Nem elég, hogy részletesen beszámolt a nem éppen jó cselekedeteimről, de fel is falta az összes lekváros palacsintát, csak a kakaósból, meg a túrósból hagyott. A túróst sosem szerettem, ma sem. Minden másban igen, palacsintában nem, nem tudom miért? A kakaós meg olyan unalmas ízű, de ha nincs más, jöhet.
Gyerekként a világból ki lehetett a szilvalekvárral kergetni (a csülökpörkölttel is :). A derelyét is barackkal kellett készítenie Anyámnak. Barackos gombóca valami mese volt (a mag helyére mézes diót tett), bár abból szerettem a szilvásat is. Ma már nagyon is szeretem lekvárnak is, nem csak szatmári, vagy őrségi párlatként, mint ahogy ráéreztem a feketeribizke és az áfonya lekvárállagának nagyszerűségére is. A barack azonban ma is az első számú alapanyag. (Na jó, az eper csak azért nem, mert nem vagyok Krőzus, hogy azt a mennyiséget beszerezzem, amiből jutna lekvárnak is, befalni csak úgy, és még száraz pezsgős kellemes hangulatú estékre is.)
Lám, kezembe akad egy kép, és hová el nem kalandoznak a gondolataim ennek a vasárnapi semmitmondásnak az okán...

A mai napra

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben-másban
istenhez is hasonlított.

Egy zsidó orvostól kapott
Kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot –
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.

(József Attila, 1927)

Az időben

A minap álmomban olyan valakik, akiknek – úgy éreztem – hatalmukban állhat, feltettek egy kérdést: Akarom-e tudni, mennyi van még hátra? Még álmomban is nemmel válaszoltam.

Jó-e az, ha tudom? Nem olyan ez, mint egy izgalmas történetnek előre tudni a végét? Vagy egy fináléra épülő szimfóniának csak a végét hallanánk? Tisztában lennék egy intervallummal, és lehet, hogy fenekestől felborulna minden. Olyan dolgokat végeznék be, amit lehet, hogy nem is kéne, és olyanokat hagynék ki, amiket kár lenne. Vagy, főleg ha rövid az időm, elmenne azzal, hogy megoldjam annak a problémáját, hogy ne hagyjak szeretteimre anyagi és egyéb terheket?

Azt hiszem a sorsban az a legjobb, hogy a Nagy Regényíró tudja csak a cselekmény teljes folyamát. Mi olvasók, meg átengedjük magunkat a történéseknek, vele együtt sodródunk a megoldás felé, lépten-nyomon kellemes, vagy kellemetlen meglepetésekkel szembesülve. Minden a végén dől el. Akkor tudunk azonosulni a Szerző valós szándékaival. Ha tetszett a könyv, újra olvashatjuk, és immár ismerve a végkifejletet, tudunk a finomságokra koncentrálni, azokból okulni. Így kereshetjük tovább az új könyveket, amiknek a főszereplőivel úgyis azonosulnunk kell.

Nem akarom tudni. Nem akarok az idő foglyaként vergődni a vég tudatának rácsai között. (Csak ha valami elkerülhetetlen véggel állok szemben.) Szeretem ezt a zeg-zugos ösvényt, amit az Életnek nevezünk. Néha sűrű erdőben vergődök, néha nehéz hegyre kapaszkodok fel, ahonnan összetört lélekkel zuhanok a mélybe. De megfürdök a napsütötte, virágos rétek szerelemillatában, és elmerülök a város színes forgatagában ugyanúgy, mint a Természet puha csendjében. Nem szeretem a hosszú egyenes utakat. A kanyar mögött, elérhető távolságban várhat valami meglepetés. Van miért előre haladnom. A hosszú egyenes elriaszthat, megállásra késztethet, főleg, ha nem is látni, mi van a végén. A kanyarok lerövidítik az utakat, mégha ez ellentmondásosan is hangzik. A kanyargós úton jobban érvényesül az "itt és most" tétele. És sosem arra gondolok, hogy az Átjáró vár, de ha az, ez is az élettel jár. Azon is majd át kell keljek.

Egyik bejegyzésemben azt írtam: Az idő nem előlünk fut, velünk együtt halad. Néha kiszállok belőle. Kivűlállóként próbálom nézni azt a vonatot, amiben száguldunk kiindulási pontunktól a végcélig. Arcokat ragadok ki magamnak, vagy a magamét szemlélem mások lelkével. Bámulok az időn. Az állandón és a mégis változón. A szubjektíven. Mert a teknős béka 200 éve ugyanannyi, mint egy vörösbegynek a 2. A száguldó rakéta meg lomha csiga a fényhez képest. Időnket csak mi mérhetjük, hogy aztán megfelelően el tudjunk számolni vele, amikor megkérdezik: Hogyan használtad ki???

A fény felé - Zebegény, 2007 (1 pillanat az 55-ből)
Időben - Óbuda, 2004

Lebegés

Ki ne szeretett volna már bakszakáll, vagy pitypang termésként sodródni a levegőben az ismeretlenbe? Virágporként rábízni magát a véletlenre, hátha egy befogadó bibére talál a sors szelének jóvoltából. Ilyenkor tavasszal a zsendülő kikelet óhatatlanul átragad ránk is, a Természet hajdanvolt gyermekeire. Lelkünk a cinkékkel együtt nyitja a kéket, a virágokkal együtt akarunk mi is szépségre, csalogatásra nyílni. Az örök megújulásra. Az egyre melegebben sugárzó napból töltjük fel a lelkünkben télen pislákolásra ítéltetett fényt. Keressük a kiutat a négy fal közül, vissza Földanya kebelére. Fejünket avarszagú dombjaira hajtva érezni a szülőotthon puha melegét. Hagyni, hogy levegőkarjával simítsa el bőrünk ideges borzulásait. Hallani akarjuk dúdoló szavát a kövek nyelvére lefordítva. Lebegni akarunk a boldog tudattalanság üdvözülésében, sodródni az időben, átengedve magunkat a szépnek. A bennünket körülvevő világ acsarkodó, eszelősen rohangászó részéből a szebbiknek, az élhetőnek. Ez a tavasz, az új és a megújuló érzések évszaka.
Szárnyaljunk együtt vele...

Intuíciók

Ma a fészbúkon kértek tőlem egy régi képet, s miközben kerestem, ezt is megtaláltam. Addigra már ért egy-egy behatás, innen-onnan. Az egyik oldalról a metafizikai síkra terelt realitás, máshonnan a rossz emlékeken való túl lépésből fakadó felszabadulás. Kaptam egy érdekes, és kellemesen érintő elemzést, és megajándékoztak a szép időkre való emlékezés édes ízével. Egy új oldalról pedig a régi idők szép oldalának a fontosságáról kaptam jelzést. Úgy döntöttem, ezeket az intuíciókat sugallók megérdemlik ezt a leporolt, régi, ám nekem mégis kedves képet... ha már egyszer itt a Tavasz :)

Keresztutak

"A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket a sorsukra"

Jim Morrison (ford.: Hobó)

2008-ban készítettem egy fotót, ami tovább gondolásra ösztönzött. Össze is ütöttem egy cikket a FotóMozaikba, ami azonban inkább a kép fotográfiai körülményeiről szólt. Kedd éjjel elkerült az álom, ilyenkor a konyhába szoktam magam száműzni. TV-hez nem volt kedvem, megteltem egy rétestészta sorozat epizódjaival. A Jim Morrison kötetet vettem magamhoz, nem is értem miért, hiszen elő kellett bányásznom, nem volt kéznél. Abban találtam a fenti idézetet. Ez nagyban passzolt a cikkben is megemlített Tolkien és Robert Johnson-Eric Clapton vonatkozásaiban fellelhető spiritualitásra. Azóta motoz bennem a Keresztutak tovább boncolgatása. Kicsit szétnéztem a saját archívumomban, és két régebbi írásomban is találtam utalásokat a keresztezésekre. Ezekből ollózva, kicsit hozzá-, meg elvéve bonyolódom bele ismét a témakörbe. (Dőlt betűkkel az eredeti szövegek.)

Minden élet egy út, ami a leszületéstől a visszalényegülésig vezet. Nem feltétlen egyenes, de épp a kanyarjai tehetik változatossá, vagy akár egyedivé. A nekünk kiszabott utat sok másik keresztezi, és az a mi döntésünk, hogy melyikeken haladunk. Töretlenül előre, vagy tétován olykor kitérve a mellék- vagy tévutakra. Mennyit töprengünk a keresztutaknál, és rájövünk-e, hogy nem az egyenes van innen kijelölve nekünk, hanem az egyik oldalirány? De melyik? Döntéseinkből eredő hibáink legalább annyira alakítják a jellemünket, mint a helyes választások. A megtett kilométereket pedig nem csak a tettek, hanem az emberek is jelentőssé teszik. Akik meghatároztak egy-egy irányt, vagy csupán mély lenyomatot véstek az emlékezetünkként végig cipelt márványtáblára, értelmet adva a rögök taposásának. Csak ezekre akarok majd visszatekinteni. Ezek az emberek útjelzők, a kilométerkövek, melyek nem csak a megtett út hosszát jelölik, hanem annak tartalmát is. Ha sok olyant hagyhattam magam mögött, melyekre még úgy is szívesen emlékszem vissza, hogy már reményem sem lehet újra látnom őket, csak belső képi emlékezetem tárházából előidézve őket, tartalmas életet hagyhatok itt az örökösök emlékkönyveibe írva.
Némelyik mellett úgy mentem el, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá, mégis olyan szakaszt jelölt, amire örökké vissza lehet gondolni. Ezek az elmulasztott, ám mégis édesen felsejlő álomködök a múlt homályos párájában. Több az, amelyiknek már az elérésekor érezhettem, bár hamar tovább kell haladnom mellőle, mégis az ott eltöltött idő egy életre szól.
Kövük súgta pillanatuk az időtlen térben kísért...

Nem olyan régen írtam valamelyik bejegyzésemben, a Harry Potterből idézve, hogy nem a képességeink határoznak meg, hanem a döntéseink. És ahogy fentebb arra utalok, hogy mennyire inkább jellemeznek a hibázásaink, az is döbbenetes, hogy azokat az embereket szeretjük igazán, akiket – még a velünk szemben elkövetett – hibázásaik ellenére is szeretni tudunk.

utunk során sok fontos mellett megyünk el úgy hogy nem is veszünk tudomást róla talán csak az elkövetkezendő vagy a másik dimenzióba kerülő életben
fájdalmat hiányérzetet talán majd ott kelt
de mit érez a vándor mikor éhesen nem szakíthat az út mellett pompázó fa gyümölcséből
mikor fáradtan nem pihenhet le az árnyat adó kertben
szomját nem olthatja a forrás hűsében
mi ad azoknak erőt akik elfogadják a sors útját és nem térnek le róla
bátorság vagy gyávaság inkább nem tudni mi várhat az emberre ha nem szalasztja el az adódó lehetőséget
de mit lehet tenni akkor ha a nem és az igen egyformán rossz válasz
a sors e az ha hallgatásba burkolózunk
hiba e vagy erény a szótlanság
takargathatjuk-e álszenteskedve életünk ballépéseit a ránk kiszabott sors porhanyóssá durrogtatott pokrócával

<<< >>>

El fog jőni az időm, számot is vethetnék akár, állok majd elébe, minek jönnie kell. Batyum a hátamon, benne az elhagyott kilométerek köveinek emlékrögei. Súlyuk eltérő, de értékük egy. Életem magammal cipelt, boldog súlyú csillámlapkái. Fényük mind kedves nekem. Az emlékek éltettek, s újakért léptem mindig tova, még akkor is, ha tudtam, nem marad már mit learatnom, soha. Sorsom egy, életre kelni, megélni és beleegyezőn nyugodni, ha érzem, vannak utak, nem az enyémek, s azokon is ott maradt a lábam nyoma.
Egyszer eljő majd mindenki ideje, és ebben már ők is poros lábú, fáradt vándorként tekinthetnek vissza megjárt útjaikra, hátrahagyott köveikre. Az ő vállaikat is húzzák majd a tövükben gyűjtött emlékek súlya. Számot is vethetnek majd, s ők is tudni fogják majd, melyek voltak a legfontosabbak, de vajon azok megtudják-e valaha, akiknek édes terhű emlékeivel együtt megyünk neki az Utolsó Átjárónak?

Nem vágyom még az elmúlásra, csak nyitott lélekkel tekintek elébe, mert tudom, nem az, hanem a megújulás vár. Nem rég hallottam egy gondolatot: akkor nyílik ki igazán a szemünk, amikor örökre lehúnyni készülünk. Ezt az időhatárt szeretném minél jobbal kitágítani.

mi marad meg bennünk amikor az út végén visszatekintünk a megtettre
enyhíti-e majd a sok megélt szép annak a fájdalmát ami kimaradt
okolhatunk-e valakit és valamit vagy bölcsen beérjük a megadatottal és ezek megőrzésével hajtjuk örökre nyugovóra fejünk még akkor is ha azt kell elfogadnunk hogy ennyi volt amit el lehetett érni javításra soha nem adatik meg az esély
mi marad itt belőlünk és mit vihetünk magunkkal
múlhat-e azon hogyan döntöttünk amikor a keresztutaknál megadatott az egyenestől való eltérés lehetősége
mi simítja el végleg a lelket ha nem csak az elmúlás

<<< >>>

A világ, melyre születni hivattunk adott, de nem biztos, hogy álmaink szerint épült. Ha kicsit alakítani is tudunk rajta a magunk kedvére, az jobbára csak illúzió. A törvények Istentől erednek, mi legfeljebb kikerüljük őket. Utunk viszont egy – csak másképp jutunk oda –, amit az azt szegélyező, magunk kiválasztotta, vagy nekünk rendeltetett kövek elfoszló porába vésett a megingathatatlan akaratú sors, még ha olykor keserű fintorral is…

Kicsit hosszúra nyúlt elmélkedésemet a cikk végső gondolatával zárom: A jármű nélküliség lélektelenséggel telíthetné a képet, de a sínek fényes vonalának játéka akár a lelkek útját is szimbolizálhatja. És egy szerencsés pillanatban találkozó lelkek kereszteződésénél nem nagyon lehet fontosabb az életünkben. Ehhez viszont hozzá kell tennem még egy Morrison strófát:

 

"– Mi az összeköttetés?

– Amikor két – végtelennek és egymást
kizárónak gondolt – mozdulat
találkozik egy
pillanatban

– Az időben?

– Igen."

(ford.: Hobó)

Bónusz: Palotai Misi, fészbúkos cimborám révén jutottam hozzá egy mesés linkhez, ami a YouTube-ra vezetett. Amellett meg találtam egy Crossroads-ot a Creammel, de elsősorban az oldie-kat, a R&B-t, a Creamet és Claptont kedvelőknek ajánlom. Nekik viszont csemege lesz... (42 évet fiatalodtam..., már akkor odavoltam ezért a számért, most meg hozzá néztem őket :)

Blognap

Bezony ám, én is betöltöttem ma az 1 évet ezen a szent helyen. Bár be kell valljam, nem ez az első ilyen próbálkozásom. 2008-ban volt egy hirtelen felindulásból elkövetett kezdeményem egy másik szolgáltatónál. Aztán eluntam, mert a Fiamon, Lányom barátján és Mizón kívül nem igazán voltak izgalmas látogatóim, és a blogismerettségek is nagyon gyéren csordogáltak, meg az életem is bonyolulttá vált. Töröltem negyvenegynéhány nap után, és úgy gondoltam, a fene, aki ilyen időrabló dolgokba fektessen energiát.
Aztán tavaly Gyöngyi elküldte a blogcímét és a Blogger világa megtetszett. Azóta itt mutogatom a képeimet és bombázgatom az olvasókat az agymenéseimmel. A kezdeti belendülést újra lelassította az életem tovább bonyolódása, a Moloch-kal vívott szélmalomharc, és egy Kedves Ismerős által a nyakamba zúdított töménytelen tennivaló (ez nem panasz!!!).

Ennek az évnek azonban úgy mentem neki, hogy nem akarom hanyagolni ezt az oldalt. Nem is elsősorban magam miatt, hanem azok miatt a – egyre jobban szaporodó – olvasók miatt, akik rendszeresen idelátogatnak. Olyanok is, akik nem nevezik meg magukat a sidebar-on, de azért morcosan felhívnak, vagy dobnak egy mélt, ha sokáig csendben vagyok. Ezt érzem a legfontosabbnak. Aranyos emberekkel tartani a kapcsolatot, belelátni a mindennapjaikba, örömeikbe-kínjaikba, ízeikbe-képeikbe, gondolataikba-lelkükbe. Nagyot tárult a világ előttem Általatok. (Tényleg megfelelhetek a fejlécre firkantott mondatnak :) A már ismert "blogcimbik" (from Mizó) mellé egy csomó újra nyílt ki a szemem. Friss, fiatal képekre és alkotószellemiségekre, bűbáj íz-, képvadász és publikász hölgyekre, figyelemre méltó jellemekre.

Szeretek mindenkit (ezért nem is emelek ki senkit :), aki idevetődik, és akikhez én is ellátogatok. Ma esti 3 (vagy 6?) decimet a Polgári Körben Veletek együtt gurítom le, mindannyiótok egészségére!
B(l)ogozzuk tovább együtt az élet kis és nagy kérdéseit!!!

Ui.: Az éjjel gyönyörűséges módon kimúlt a tél. Sokáig bámultam az ablakból. Fotózni is lett volna kedvem, de a nőcik rossz néven vették volna, ha ezért felriasztom őket édes álmukból. De megérdemel a ravatalára egy másik képet, mi meg már tényleg a tavaszt!!!

A lélek szabadsága

Tarthatsz rabságban madarat, etetheted is, becézheted is, akár meg is gyógyíthatod, ám amint lehet, kiröppen az ablakodon, nem törődve azzal, hogy űrt hagy-e a lelkedben, talán újra megsérül, talán éhezni, fázni is fog, veszély is leselkedhet parányi életére, akkor is a szabadságot fogja keresni, a korlátlan szárnyalást az ég végtelen kékje alatt, mert erre teremtődött, a lélek szabadsága nélkül kalitba zárt testet őrzünk énünk zárt ablakú falai között, s még e testet is csak közös akarattal birtokolhatjuk, a teljes egyenjog íratlan törvényeit követve, hogy ne kihasználás, megalázás legyen a vágy kergetése, a lélek rabságban tartása a teremtés elleni vétek, mert az elengedés elfogadása az élet állandó megújulásának magasabb szintű megértése.

Kedves Hölgyeim!

Nem tudok választani a virágaim közül erre a napra Nektek. Így a tavasz reményét kívánom a szívetekbe-lelketekbe, és azt hogy minden nap Nőnap legyen az elkövetkezendőkben (is) a számotokra.
Egy virágot nem tudok választani, de egy egész csokorra valót igen. Nézzétek, hallgassátok örömmel (pasik is megtehetik)!

Utazók

Egy barátom vadászott le egy osztályfalra firkantott idézetet tablófotózás közben. Sajnos a szerző nem maradt meg az emlékezetében, de annyira jó, hogy ezt a képet ezzel szeretném kommentálni:
 "Az igazi utazónak nincs csomagja."

Terebess Gábor

Közben egy fészbukos ösmerős a szerzőt is megtalálta. Lám, Zotyó barátom az idézetre sem emlékezett pontosan, de az is lehet, hogy én vagyok a bűnös :)
Napos hétvégét Mindenkinek!

A mai naphoz

Örülni kéne, hiszen elhagytuk a téli hónapokat, a teleholddal beköszöntött a március, meg a szép idő is, még ha most nem is igazán lehet tartós, de az ígéret benne van. Mégis, van akinek az új hónap szomorúságot lopott a szívébe, ami beárnyékolja a madárdallal átszőtt tavaszias fényeket. Az élet könyörtelen ostorcsapásait legalább olyan nehéz elviselni – majd ráébredni arra, minek mi is a célja, és talán elfogadni –, mint egy olyan hírhez hozzászólni, ami közvetlenül nem érint.

Néhol találkoztam már a blognévvel és a hozzá tartozó miegyébbel, ma azonban szembesültem a valós személlyel, aki itt hagyott – eddig azt hittem, csak Benneteket, ám az egész fotóstársadalmat is. A mai nap azzal telt, hogy jobban utána böngésztem a háttereknek. Ha valaki egész életében csak annyit tesz, hogy áldozatos munkájával egy fotótörténelmi kiállítást alapoz meg valaki másnak az életművéből, mert egyedül az iránta, munkássága iránt érzett alázat vezérli, az sosem hal meg. Hiszen velünk marad azáltal, amit létrehozott. És Veletek marad azáltal, amit kaphattatok tőle, személyesen. Ezt őrizzétek meg! Tanuljatok tőle és vigyétek tovább az Ő szellemiségét a saját képeitekben, gondolataitokban, s ha úgy adódik, tanácsaitokban, tanításaitokban.

Olyan képemet érzem itt most alkalmas kiegészítésnek, amit fájó szívvel kellett kihagynom tavalyi kiállításomból, mert nem tudott sehová sem beilleszkedni. Lám ezért, most van itt a szerepe...

Engedjük el a lelkét, hogy a szelleme velünk maradhasson!

Két állapot

Egyedül költöttem el vasárnapi ebédfélémet. Megkívántam rá a hűtőben dekkoló muskotályból. Az első tavaszias nap bolond erővel dőlt be konyhaablakon. Ahogy a hűtőre raktam az üres poharat a fény varázsos táncba kezdett az üvegen keresztül megtörve. El is ballagtam a gépért. Aztán megtelt a pohár, és a fény is mintha megnyugodni látszott volna, hogy színt festhetett a borral egyesülve. Ha már ott volt a gép, ez is megért egy képet. A két állapot közötti különbség most meg néhány kérdést.

Lehet-e közös vonást találni a tiszta fény hatására egy üvegpohár és az ember lénye között? Hasonlíthatom-e a testemet hozzá? Ami ha üres, lélektelen. Mivel kell megtelnie a testben lakozó léleknek, hogy a Teremtő Fényt kisimulva törje meg? A sok minden benne rejlő lehetőségből a minél építőbbet, lelkünk üdvét adhassa. Hiszen nem mindegy, mi van belül, és milyen fény éri. Üres vagyok-e, ha csak gondolatok töltenek s érzések nem? Vagy elég-e az érzések halmaza gondolatok nélkül? Hol a kettő között az egyensúly? Mi teremti meg? A külső Fény juttat el minket a belsőhöz, vagy fordítva? Minek kell belül lennie, hogy a Fény a legkevésbé törjön meg? Hogy a megvilágító szándék töretlenül érvényre juthasson.

Nem tudom... Csak azt, ha üresnek érzem magam belül, akármilyen fény ér, kuszának látom a világot. Egy jó van benne: mindig tovább lépésre ösztönöz. És ez nem azonos azzal, hogy teletöltök egy szép üvegpoharat valami jó itallal, és a fénybe állítom...