Boldog Új Évet Mindenkinek!
(Nyugtassatok meg, ma még senki nem mondta, ugye? :)
A történet még az óévből való.
A Nagy sokat beszélt arról, hogy már nagyon várja, hogy a Tibipapával elmenjenek megnézni a rákokat és a halakat.
Egy idő után az is kiderült, hogy nem a Tropicariumról van szó, hanem a METRO Áruházról.
Egy vidám napon be is jelentette Tibipapa, hogy akkor ő elvinné a két kiskorút.
Picit felszaladt szemöldökkel megkérdeztem, hogy biztos-e abban, hogy egyedül akar a két gyerekkel nekivágni a dolognak?
Kicsit sértetten nézett, mert
1. egyrészt az ő cukimuki-csiribiri unokái tündérek és ugyan mi baj lehetne
2. három nagykorú gyermekük van, csak elbánik egyedül kettővel.
(Jól van, Apu, menjél csak. Sok sikert!)
(A történéseket Tibipapa és a Nagy - sokszor egymásnak kicsit ellentmondó - utólagos elbeszélése alapján rögzítettem.)
Szóval, elindult a vagány banda.
Rövid autós utazás után megérkeztek az áruházhoz.
Tibipapa kiemelte a Nagyot a kocsiból és mondta neki, hogy ott várjon, majd átment a túloldalra és megkezdte a Kicsi kiszabadítását a biztonsági gyerekülésből.
Miután ez sikerült, gondolta, bezárja az autót.
Egy gombnyomás a központi zár.
Ötödszörre sem akarta hagyni magát a kocsi.
Amikor a hatodikra már erőből próbálta, kicsit előregörnyedt.
És akkor meglátta a Nagyot.
Aki a kocsiban ült nyugodt arccal.
(Elmondása szerint elfáradt a várakozásban és visszaült a kocsiba.)
Miután sikeresen bejutottak a nagyáruházba és bevásárlókocsit is szereztek, a két gyerek a kocsi két oldalán engedelmesen baktatott, a kocsi oldalába kapaszkodva.
Ez volt a "Nagyszülő büszkén feszít a varázslatos unokáival" pár perce.
Majd a Kicsi kitalálta, hogy be akar ülni a kosárba.
De nem oda, ahol gyerekülés van és ahová az átlag ül.
Nem, nem.
Oda, ahová a megvásárolt árut kell pakolni.
Tibipapa próbált logikusan érvelni, de az itt nem hatott.
A Kicsi lehajtott fejjel előregörnyedt és zokogni kezdett.
(Dráma tagozat, 2. évfolyam, 4. óra tananyaga)
A Kicsi tehát a bevásárlókocsi rakodóterében folytatta, még könnyes szemmel, de már boldogan az útját.
Ez azért jó, mert ha a Kicsi beül oda komplett téli felszerelésében, akkora helyet foglal el, hogy pont elfér mellette 2 szem mogyoró.
Ami meg ennél nagyobb, azt csak nagyon közel hozzá lehet pakolni és akkor úgyis felbontja.
(Ha ehető, meg is eszi. Ha nem, akkor is megpróbálja.)
5 idilli perc után a Nagy is szólt Tibipapának, hogy ő is szeretne beülni.
Tibipapa, mint egy elszánt túsztárgyaló, minden érvét bevetette, miszerint egy ilyen nagy és okos kislány milyen dedósan néz ki egy ilyen kocsiban...bla-bla-bla.
Fölösleges volt, persze.
A Nagy is előregörnyedt, és elkezdett sok könnyel, sikítva sírni.
(Dráma tagozat, 4. évfolyam, 6. óra tananyaga)
Nem hiába mérnök Apukám, sokat agyalt, hogy lehetne megoldani a dolgot.
Minden maradék érvet és motivációt (pl. kapsz csokit) bevetett és így a Kicsit ki tudna szedni a kocsiból.
Amikor nyúlt volna a Nagyért, hogy végre betegye a kocsiba, az közölte, hogy (figyeljetek!)
"Köszi, Papa, de most már nem akarok bemenni. Nincs társaság."
...
jólvanbazmeg
...
Eztán még megnézték a vízi állatokat, majd a gyerekek póráz nélküli kecskékként portyáztak az áruházban.
Utána hazajöttek.
Apukám soha egy rossz szót nem szólna az unokáira.
Úgyhogy közölte, hogy "minden rendben volt" és kiment a műhelyébe, mert sürgősen barkácsolnia kellett valami fontosat.
Gondolom az idegeit.
Simára.
