Török/Görög fánk, avagy lokma

Nem az iskolának

Témanap. Ilyenkor szokták bemutatni gipsz, ecet, piros tempera és még ki tudja, minek a segítségével, hogy hogyan működnek a vulkánok. Prezentálni, hogyan kel ki a kiscsibe a tojásból, behozni az iskolába a kis kedvenc tengerimalacot, akinek rémálommá fajul a napja a sok szerető simogató kéztől. Láttam én már gyufaskatulya aljába becelluxozott neonhalat is. Gondoltam ki ausztrál népviseletet, mert az osztály Ausztráliát húzta. (Rövid tanakodás után a fűszoknyát elvetettük és a marhapásztorlány-vonalat helyeztük előtérbe). Remek ötlet, körbejárni egy témát minden oldalról. Tulajdonképpen nem csak egy-egy napon kéne így működnie a tanításnak. Igaz, a természettudományos témák mintha kissé felülreprezentáltak lennének.

Nos, ezen most változtatott a budai gimnázium. Nem pontosan tudom, mi lehetett a vezérelv, de talán az, hogy a gyerekek ismerkedjenek meg a valósággal. Azzal, ami körülveszi őket, de nem tudnak róla igazán semmit. Utazás az ismeretlenbe, ami az iskola kapujánál kezdődik. Volt dramatizált előadás a hajléktalanok életéről, „író-olvasó”-találkozóval a hajléktalan nénivel, akinek a sorsa kibontakozott a színpadon. Beregisztrálták őket életmentő-tanfolyamra. És volt társasjáték is a társadalmi viszonyokról. A gimnazisták családokat képeztek. Attól függően, hogy hány fős csapatokkal játszottak, alakultak egy-, két- vagy többgyermekes családokká. Ennek megfelelően kapták a segélyt, a gyermekek utáni ellátást, és ehhez mérten alakultak a költségeik is. A cél: túlélni a hónapot. Ismerős? Gyermekem csapata nyert, nekik még maradt is a hónap végére 12 ezer forintjuk. A többiek mind mínuszba futottak. Hogyan volt lehetséges ez? Nem a mínuszba futás, arról vannak elképzeléseim, hanem a megtakarítás. Az opciók között szerepelt a feketemunka is, ezért a nyertes csapat csak azt vállalt. Sem adókat, sem járulékokat nem kellett fizetniük. Hát, na.

-          Mi volt ez a játék? Szociopoly? – kérdeztem, miközben hazafelé tartottunk a téli estén az autóval, így a lányom nem láthatta a megnyúlt arcomat.

-          Igen, az! Hogy találtad ki?

Hát hogyan is? „Ha nem tudom a választ, máris pálcáért nyúl, Élet Tanár Úr”. Nem tudom, hogy azt elmondták-e a nyertes csapatnak, hogy mi történik akkor, ha nem csak hónapokra bontva kell gondolkodni, hanem nagyobb távlatokban, évtizedekben, nyugdíjas években. Hogy a biztonságnak munkahelyi biztonságot is kellene jelentenie, munkavédelemmel, munkahelyvédelemmel. Hogy nem csak családi egységeknek kell célba érnie, hanem egy egész társadalomnak, megosztva egymás között a terheket, felelősséget viselve egymásért. Talán nem is a gyerekeknek kellene ezzel a játékkal játszaniuk. Nem csak nekik.

Szociopoly, Szürreality.

Nem az iskolának, az életnek.

Ehhez a poszthoz nem is illene más, csak egy Hóvégi sokadika rovatba illő recept.

És ugyan farsang már elmúlt, de jöjjön egy fánkrecept. Ha nem lakunk vele jól, akkor a nagyböjti előírásoknak is eleget tehetünk vele.

Török/Görög/Perzsa/ókori/egyiptomi fánk

Lokma, lukumadesz. Luqmat al-qadi, vagyis teleszájú bíró névvel illették már a 13. században, Bagdadban. Sőt, nagyon hasonló étel elkészítését dokumentálták az ókori egyiptomiak IV. Ramszesz sírján is.

Nem véletlen, hogy ennyi nép a magáénak tudja, hiszen kevés és természetesen összetartozó hozzávaló kell bele.

Eredetileg fűszeres mézes sziruppal öntik le. A magyar valóságba a fahéjas cukor is beleillik (és a közép-európai ízlésemmel amúgy sem szeretem a túl édes szirupokat). Sőt, cukor sem kell, és akkor szaftos húsok körítése is lehet. Na persze, ha jól gazdálkodtunk Szociopolyban.

Hozzávalók

A tésztához

½ kg liszt

1 cs. szárazélesztő

1 tk cukor

egy csipet só

langyos víz

A kisütéshez

olaj

A szóráshoz

cukor és fahéj

A tésztához valókat összekeverjük. Annyi vizet adjunk hozzá lassan adagolva, hogy folyós, de sűrű tésztát kapjunk. Lényeges, hogy a víz langyos legyen, de ne forró, csak így kel meg a tészta.

Letakarva, meleg helyen 40-60 percig pihentetjük.

Felmelegítjük az olajat, és vízbe mártott két evőkanállal beleszaggatjuk a tésztát. Az egyik segít a tésztának lekerülni a másikról. (Lusta Kevés idővel rendelkező háziasszonyok – mint én is – használjanak egy kanalat, lesz, ami lesz alapon). Az olaj bő legyen, hogy szépen úszkáljanak benne a fánkocskák és ne túl forró, nehogy úgy járjunk, hogy a közepe még nyers, de a széle már szénné sült.

Ha szép sárgák a fánkocskák, megfordítjuk és a másik felüket is átsütjük.

Szalvétát terítünk egy tálba, erre fektetjük a kisült fánkokat.

Még melegen megszórjuk fahéjas porcukorral.

Aki mégis sziruppal öntené nyakon, főzzön össze kb. 3 és fél deci vizet 20 dkg cukorral, egy evőkanál mézzel, fűszerezze fahéjjal, citromlével, és öntse le ezzel a sziruppal a fánkocskákat.

Tejfehérjementes.

Tojásmentes.

A családfőt egy ideje üldözi egy befektetési tanácsadó egy nagyon jó ajánlattal. A családi szociopoly most úgy hozza, hogy egyelőre nem szeretnénk ezt, nem így, nem itt. A befektetési tanácsadó nem az a fajta, aki ezt meg szokta érteni, így hát már a telefon kijelzőjén megjelenő szám láttán „jaj, már megint!” kiáltást hallat a hívott fél. Kisfiam a rapid és hatékony megoldások híve, gyorsan elő is áll a javaslattal:

- Mondd ezt: én azt szeretném, ha a rokonaim tényleg szomorúak lennének, amikor meghalok!

Bár gyermekem ugyan egyelőre nem az életnek, hanem az iskolának tanul, azt hiszem, nem kell féltenem.

Nem ismertem ezt a játékot korábban, a nevére csak ráhibáztam. Akit közelebbről is érdekel, pontos neve: Szociopoly. Gazdálkodj,ahogy tudsz. A játékhoz kézikönyv is tartozik, amelyben bemutatják „azokat az adatokat, tudományos eredményeket, jogszabályokat vagy hétköznapi tapasztalatokat, amik segíthetnek megérteni, miért is fordul egy család az uzsoráshoz, milyen feltételekkel kaphat valaki közmunkát, miért kényszerül falopásra, hogy mennyi napszámért lehet ma feketemunkát vállalni, mennyi élelmiszert lehet ennyi pénzből megvásárolni.”

Chia, a bűnös mag

Gyerekként imádtam az Alfa magazint. Olyasmi volt ez, mint a National Geografic Kids, csak ebben voltak képregény részletek is. Kivágtam a nekem legjobban tetsző írásokat és képeket, és egy vonalas füzetbe ragasztottam őket, együtt a Donald rágóban található képregényekkel, a dombornyomott matricákkal (Éééértik? Dombornyomott matrica a hetvenes években!) és hát mit is szépítsem, igen, nos, a banánokon található eredetmegjelölő matricákkal (pironkodó szmájli). Talán ez utóbbiakat volt a legnehezebb beszerezni, lévén, hogy a banán akkoriban ritka volt, mint a fehér holló. Érdekes füzet – ezt írtam az elejére, és még ma is megvan. A szüleim elő is fizettek nekem erre a sajtótermékre. Nos, jól tettem, hogy kigyűjtöttem a színes képeket, döbbenetes híreket, mert az Alfa magazin kisvártatva megszűnt. Csakúgy, mint jó pár társa, amire előfizettünk: a Lúdas Matyi, a Verena kötős újság és még sok más.

   Aztán volt, hogy világot látni szerettünk volna. Megvettük a repülőjegyet….és…..megszűnt a légitársaság.

   Írjam, ne írjam? Volt egy álomutazós tervem is. Igen, a Közel-Kelet lett volna a cél.

   És most itt a chia.

   Eddigelé nem sokat törődtem a chiával. De aztán az úgy volt, hogy beültem egy tejivóba a barátnőmmel. Répatortát vettem, mert ezúttal sokkal szerencsésebb voltam, mint Nyuszika, és a jépatojta még nem szűnt meg. Akkor jött egy nyugdíjas dzsigoló, az a fajta, aki mindig is értette a dürgést, és odaszólt a süteményes pultban álló lánynak:

-          Szívem, van chiapuding?

-          Mindjárt hozok hátulról – szólt a válasz a bennfentes beavatottnak.

   Ejha, chia puding! Gyúlt ki agyamban a piros fény. Ez valami extra dolog lehet. Na, majd legközelebb. És legközelebb, amikor arra jártam, mert a szomszédos postán régi szenvedélyemnek hódolva hó elején vásároltam egy sor sárga és fehér papírfecnit nagyon sok pénzért, éreztem, hogy ez az a pillanat. Le kell öblíteni a keserű élményt valami édessel. És akkor megismerkedtünk. Mit is mondjak, isteni volt. Gyorsan el is olvastam a chiáról, hogy milyen értékes alapanyag. Mert igaz ugyan, hogy régebben állateledelnek használták, de aztán rájöttek, hogy van benne egy csomó omega 3, ami most fontos, és így azok is hozzájutnak ehhez az értékes alapanyaghoz, akik allergiásak a halfélékre. Aztán van még benne alfa-linolénsav, a szív és érrendszer támogatója, mert emeli a jó koleszterin szint mennyiségét. Ráadásul nagy a rosttartalma, sok vizet képes felvenni, azaz telítettségérzést okoz, fogyókúrában jól használható. És még a szénhidráttartalma sem túl magas. És hogy erre ilyen jól rájöttek, rájöttek arra is, hogy mostantól kezdve a termelési költségei is megnőttek. Más oka nem lehet, hogy ilyen aranyárban adják, mert aligha hiszem, hogy állateledel korában is ennyibe került. Különben a vagyü marha tartási költségei eltörpülnének a chiával etetett jószágoké mellett. Na, mindegy, nyeltem egy nagyot, és vettem, mert érzetem, hogy ennek az új szenvedélyemnek hódolnom kell.

   Nem telt el két nap, és mit olvasok az „újságban” (abban, amelyiket nem szüntettek – még – meg)? Ugye kitalálták? A chia mag rosttartalma annyira magas, hogy az esetleges emésztési problémák miatt szakemberek nem ajánlanak többet fogyasztani napi 15 grammnál (á, el sem merem képzelni, mi lehetett az állatoknál, akik nem ebben a mennyiségben ehették). Csak előrecsomagolt formában, vagy bizonyos ételek összetevőjeként értékesíthető. „Kizárólag pékárukba, reggeli gabonapelyhekbe, valamint gyümölcs-, csonthéjas és magkeverékekbe legfeljebb 10 %-nyi mennyiségben, továbbá a magot törve vagy őrölve gyümölcslevekhez és gyümölcsital-keverékekhez legfeljebb 15 g/450 ml mennyiségben adagolva adható. Vagyis nem árusítható „chia puding”, „chia joghurt”, sem más hasonló dolog.”̽ 

   Puff neki.
   Ciao chia?

   Kicsit már félek magamtól. Vajon mi szűnjön meg legközelebb?

Chiapuding

Azért én még otthon csinálhatok, csináltam is. Ez ám a magyar virtus! És ebbe sem kell több 15 grammnál adagonként.

Szénhidrátcsökkentett változatban készítettem el. Ha elhagyjuk a joghurtot, vegán. Ha nem akarunk sztéviát használni, elhagyhatjuk, vagy tehetünk bele cukrot. A tetejére nyírfacukorral készített eperlekvárt tettem. Természetesen cukros is jó.

Hozzávalók 4 adaghoz

4 ek. chiamag

2 deci kókusztej

1 ek. sztévia (elmaradhat)

2 ek. görögjoghurt (elmaradhat)

eperlekvár

1. A chiamagokat lábasba tesszük, hozzáöntjük a kókusztejet és a sztéviát.

2. Addig főzzük, amíg be nem sűrűsödik, gyakran megkeverjük. Ez körülbelöl 3-4 percet jelent.

3. Ha kihűlt, belekeverünk 2 evőkanál joghurtot, ha szeretnénk.

4. Eperlekvárt teszünk a tetejére.

Na jó, a chia tényleg inkább állateledelnek néz ki 

Tojásmentes.

Tejfehérjementes. (joghurt nélkül).

Vegán. (joghurt nélkül)

Nos, legalább annyira hülyén néztem, amikor a veszélyes chiamagról olvastam, mint kisfiam, amikor meglátta a tévé képernyőjén, hogy kik a focimeccs egymás ellen játszó csapatai:

- Eger-USA????

A megfejtésért görgessen lejjebb!

(GER-USA)

Idézet forrása: Index

Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:

- Ezt osszák el.

A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:

- Ezt pedig szorozzák meg.

Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.

And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.

   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.

A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta

A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók

Madársaláta

grillezni való sajt (pl. halloumi)

3 körte

2 ek vaj

1 ek gyümölcsecet

2 ek akácméz

3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj

2 ek citromlé

só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.

Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.

Hozzávalók

egy kisebb lila káposzta fele

2 édes narancs

1 gránátalma

egy marék dió

2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)

1 ek gyümölcsecet

2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár

fahéj

só

bors

A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.

Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.

A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.

A diót felaprítjuk és átpirítjuk.

Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.

Gluténmentes.

Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.

- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.

- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!

- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.

- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.

Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

Húsgombócleves

A vendéglőben a környező asztaloknál ülők szemei is mind rám szegeződtek, az asztalunknál csend lett. Onnan jöttem rá, hogy hülyeséget beszélek. Mivel gondolatban már azzal foglalkoztam, hogy kanalazom a gőzölgő húsgombóclevest. Úgy képzeltem, hogy sok, nagyon sok cérnametéltet is kapok hozzá. Visszatekertem a jelenetet addig, hogy „és önnek mit hozhatok?” „Cérnametéltet!’ – mondtam én.

Megnyugtattak, hogy lesz benne.

Húsgombócleves

Kisfiam szerint az ebédben van hús. A leves pedig húsleves. Nos, ezzel a levessel mindkét elvárásnak eleget teszek.

Klasszikus recept, minden évszakra. Gyorsan elkészül. Öt literes lábosban szoktam főzni.

Hozzávalók

Minél több féle leveszöldség

Egy fej vöröshagyma

Egy cső zöldpaprika

Egy csokor petrezselyem

10-15 fekete borsszem

Só

2.3 sáfrány-szál, ha van otthon

A húsgombócokhoz

40-50 deka darált hús

2 gerezd fokhagyma préselve

6 ek zsemlemorzsa

1 tojás

Majoranna

Só

Bors

Cérnametélt (mert szerintem a levesben a tészta: cérnametélt)

A leveszöldségeket megpucoljuk, az általunk kedvelt méretre vágjuk. A zöldpaprikát egészben hagyjuk. Mindig teszek a húslevesbe, mint ahogy a felső, szennyezett héjától megfosztott, egész vöröshagymát is. A téli időszakban a friss zöldség mellett mélyhűtött zöldségkeverékből is szoktam beletenni a levesbe (pl. ceruzabab, kukorica, karfiol, brokkoli), hogy minél változatosabb legyen.

A sóval, a szemes borssal és a zöldpaprikával feltesszük főni.

Közben összekeverjük a húsgombócokat a hozzávalókból, és diónyi gombócokat formálunk belőle. Ha a zöldségek már majdnem megpuhultak, beletesszük a húsgombócokat és még fél óráig főzzük a levest. Ha kész, frissen aprított petrezselyemmel megszórjuk. A petrezselyemnek nagy a C-vitamin tartalma, ezért annak megkímélése miatt jobb, ha ezzel már nem főzzük tovább.

Közben elkészítjük a cérnametéltet is, a levesből vett lével.

Tejfehérjementes.

-          Anyukám ez a husi olyan puha. Jaj, nagyon finomat főztél, én nagyon szeretem ezt! Olyan jó, hogy ezt főzted! Talán még a medvetalpnál is finomabb!̽

̽(aki olvasta a Winnetou-t, annak bizonyára nem meglepő, hogy a világ legfinomabb étele a medvetalp!) 

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

Van nálunk egy helyi termelői piac. Minden hónapban egyszer, az első szombaton. A „helyi” szó persze tágan értelmezett, de ne kicsinyeskedjünk, végül is a megye határain belül marad. És a magyarországi megyék nem olyanok, mint a kínai tartományok, amelyek Franciaország méretűek. Bárhogyan is, de nekünk nagyon jó szolgálatot tesz ez a piac. Feltöltjük a kamrát friss és jó minőségű élelmiszerrel, olcsóbban, mint ahogy azt a „helyi” globális szupermarketből tennénk.

Kerül a kosárba krumpli, tojás, zakuszka, azaz, sült paprikás, padlizsános krém, amit kis üvegben vettünk először, de annyira bevált, hogy már két nagy üvegnél tartunk, ugyanis a gyerekek egy ültő helyükben képesek megenni a finom, igazi, kovászos, kerek kenyérre kenve. Viszünk aztán savanyúságot, mézet, akácot, hársat, szerencsés években selyemfüvet (a tavalyi év kevés termést adott), vegyeset. Hummuszt, házi készítésűt, akárki megnyalja mind a tíz ujját utána. Télen feketeretket, sütőtököt, kelkáposztát. Édes lilahagymát. Nagy kincs! Nyáron cukkinit, dinnyét, epret, málnát. Palántákat, fűszerkertbe, virágosládába. Túró, tejföl, kőrözöttnek csakis juhtúró. Túró Gyuri, gyerekeknek rögtön a kezükbe is egy-egy darab. Lángos sajnos nincs, pedig az én nagymamám lángost vett nekem mindig, amikor elkísértem a piacra. Itt és most van ám batáta is! A koronát a Böllér Bt. standjánál tesszük fel a piacozásra. Házi kenőmájas, hétnyelven beszélő töpörtyű, rózsaszín bélű füstölt szalonna, csécsi. Füstölt kolbász, szarvas is. Sütnivaló kolbász, télen vastagabb, véres hurkával, májassal. Nyáron vékony, grillezni való, magyaros is, bajoros is.

Itthon aztán megterítünk, mindent kipakolunk az asztalra. A lágyabb ízektől indulok. Zöldségrémek, kecskesajt. Füstölt pisztráng. Aztán jöhet a nehéz tüzérség. Katonák a fehérbélű ropogós kenyérből, rá töpörtyű vagy húsos szalonna, lila hagymával. Kenőmájas a hegyes-erősből kanyarított karikákkal. A férjem csak annyit mond: művész! (Mármint a böllér.) Én azt hiszem, a kenőmájas a kedvencem. Nem, a töpörtyű, nem, mégis inkább a kenőmájas. Csak azért hagyom abba, mert egy minimális önfegyelem szorult belém. Viszont régóta hasonló választ adok, mint Boborján, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. „Az ebéd!” - vágta rá ő. A termelői piaci reggeli! – mondom én.

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

A recept a Húgomé. Melengető leves téli napokra.

A batáta (patata – krumpli! Mondja spanyolos lányom), más néven édes burgonya. C-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma magas, cukorbetegek is fogyaszthatják! A színe sokféle lehet, a lilától a narancssárgán át a fehérig. A kumpli és a manióka után a harmadik helyen áll a világtermelést figyelembe véve a gumós és gyökérzöldségek listáján.

Hozzávalók

5 közepes sárgarépa

1 batáta (kb. 40 deka)

1 fej vöröshagyma

Kb, 1 centi friss gyömbér

2 deci tejszín

Olívaolaj

Oregánó

Só

frissen őrölt bors

a tálaláshoz sajt, esetleg csípős zöldpaprika

A zöldségeket megpucoljuk, felkockázzuk.

Az olívaolajon megdínszteljük a hagymát, aztán átpirítjuk kissé a zöldségeket.

Felöntjük vízzel (3-4 liter), belereszeljük a megtisztított gyömbért, fűszerezzük.

Addig főzzük, míg a zöldségek meg nem puhulnak.

A lábost lehúzzuk a tűzről. Összeturmixoljuk a levest. A tejszínt óvatosan hozzáöntjük. Még egyet lehet rottyintani rajta (de nem muszáj).

Karakteresebb ízű sajtot is lehet bele reszelni, a répa és a batáta elbírja.

Gluténmentes.

Tojásmententes.

Nos, az olasz nyelvvel, én nem voltam annyira jól felszerelve, amikor betértünk a helyi termelőhöz a tengerpartról hazafelé tartó úton. Krumpli kellett volna a vacsorához. Az apró rákocskák és az olívaolaj már ott lapultak a kocsi csomagtartójában. Már akkor is esküdtem a helyi termelőkre, és úgy gondoltam, hogy egész jól értem az olaszokat, biztosan ők is megértenek majd engem. Így hát, bekanyarodtunk a gazda udvarára. A bekezdésig, odáig, hogy buonasera, még egész jól ment a társalgás. Ezután jött a tárgyalás.

-          Potato? – mondtam ki az általam olasznak vélt szót, kérdő hangsúllyal.

Nem értette a jó gazda, így hát többször megismételtem a kérdésem. Sajnos kutató szemeim sehol sem fedeztek fel egy árva krumplit sem, amire rábökhettem volna. Így hát egyre kétségbeesettebben és reményvesztettebben ismételgettem: potato, potato…prego… Ettől fény gyúlt emberünk fejében:

-          Á, Pietro elment Rómába!  - kisebb megkönnyebbülést láttam a gazda arcán, végre kivágta magát. Miközben ezt gondolhatta: A lókötő Pietro! Itt ez a külföldi nő, a szokott forgatókönyv szerint átvágta. Dehogy mondom meg, hol van.

Ekkor megláttam egy szép ökörszív-paradicsmot az ablakban.

- Tomato. – mondtam kijelentő hangsúllyal. Mint tanító néni az első olaszórán. – Potato? – kérdeztem újfent, és a kérdéshez még a karomat is széttártam, nyomatékosítandó a kérdő hangsúlyt. Ekkor újra fény gyúlt emberünk szemében, ezúttal a helyes következtetésre jutott.

- Patate! – mosolyodott el szélesen. És már hozta is a krumplit. Már csak a befejezés volt hátra: Arrivederci!

Birsalmasajt

Apukám kedvence. Ezért fogtam neki a főzésnek, és meg is szerettem.

Pedig sokáig némi hátborzongással gondoltam rá, pedig nem is szegény birsalma tehetett róla. A barátnőm nagymamája faluról küldött csomagokat. A falu nevére már nem emlékszem, arra viszont nagyon is, hogy szinte minden oroszóra azzal kezdődött, hogy a tanárnő megkérdezte, vajon merre van ez a falu: na szévere ili na júge? Azaz északon vagy délen? Sose tudtuk meg, hogy a legalább hússzor elismételt párbeszédnek melyik pontján jött rá a tanárnő, vagy rájött-e egyáltalán, hogy ezt mintha már hallotta volna. Mi viszont egy életre megjegyeztük ezt a két égtájat. A keletet tudtuk a Vosztok-programból, a nyugatra meg valószínűleg sose lesz szükségünk – gondolhatta bárki, és nem sejtettük, hogy az üzenet el van rejtve pedig a szóban (a Zapad, a Zanyad idejöjjön). 
    A falusi csomagok, melyeket a nagymama küldött, tele voltak finomsággal.  Ági barátnőm pedig szép szeletet kanyarított a birsalmasajtból, még mielőtt a többiek hazaérnek. Valami nagyon furcsa íz ömlött el a szájában. Az osztály évekig ismételte szent borzadállyal: zselés kacsavér volt ugyanis, ugyanolyan őzgerinc formájú, mint a birsalmasajt. Azóta sem tudom, mire használják a zselés kacsavért. Még csak nem is hallottam soha ilyesmiről, azóta sem. Az esszénk témája ezúttal azonban nem a kacsavér, hanem a

Birsalmasajt

Hozzávalók

Birsalma

Kristálycukor

Dió

Mandula

egy citrom héja és leve

A birsalmákat megmossuk, hogy lejöjjön róluk az a kis barna pihe. Feltesszük főni annyi vízben, hogy ellepje – ha kell, használjunk több edényt.

Igen, egyben, héjastul, magházastul. A birsalma kemény gyümölcs, miért fárasztanánk hát vele magunkat, hogy háztartásunk legélesebb késeivel, metszőollóval, gyémántvágóval, flexszel próbáljunk megszabadulni a felesleges részektől? Michelangelo óta tudjuk, hogy minden kőtömbben benne lakozik a szobor, csak le kell faragni a felesleget, nos, én ebben az esetben egy lényegesen egyszerűbb megoldást ajánlok. A titok az, hogy a birsalmákat nagyon puhára kell főzni, majd krumplinyomón áttörni.̽ Úgy, ahogy van: a felesleges rész – a magház – pedig szépen benne marad a krumplinyomó belsejében.

A passzírozás közben a pürét ügyesen adagolva meglocsoljuk a citromlével, hogy ne barnuljon meg.

Megmérjük a birspürét és annyi kristálycukrot teszünk hozzá, amennyi a gyümölcs. Folyamatos keverés mellett közepes tűzön összefőzzük, a mennyiségtől függ, hogy mennyi ideig tart, körülbelül fél-háromnegyed óra kell hozzá. Ha egy porcelán tányérra teszünk a püréből, akkor látni fogjuk, hogy nem folyik szét, megőrzi az alakját – ekkor már jó lesz a birsalmánk.

Amíg a püré fővöget, egy éles késsel (zsilettpengével, orvosi szikével) levágjuk a citromról a sárga héját apró darabokban, vigyázva, hogy a keserű fehér héjból ne jusson mellé.

A főzés végén hozzákeverünk egy marék diót és a citromhéjat, ha szeretjük, mandulát. Tűzálló edénybe – legcsinosabb az őzgerinc-forma - merjük úgy, hogy a tetejét – ami majd az alja lesz, ha kiborítjuk a tálból – szépen lesimítjuk annak érdekében, hogy egyenesen megálljon majd a lábán.

Már csak pár napot kell várni és kész is a birsalmasajt.

Ha megdermedt, elválik az edény falától. Szépen, óvatosan kisegítjük a birsalmasajtot az edényből.  Cupp, mondja majd ő az edénynek. Cupp, mondjuk majd mi a birsalmasajtnak.

Gluténmentes.

Tojásmentes.

Tejfehérjementes.

̽ Márványtömbök esetén nem alkalmazható módszer.

A birsalmasajt nagy utazó. Nem csak országon belül kel útra, faluról a városba. Most nemzetközi vizekre evez, na jug, azaz délre megy majd egy repülő fedélzetén. Nem először teszi ezt, mindig izgulok egy kicsit, hogy sikerül-e célba juttatnom. Van elképzelésem róla, hogy a reptéri bőröndröntgenben minek nézhetik, ezt azonban a biztonsági szűrőprogramok miatt nem írom most ide. Egyben mindenki biztos lehet: kacsavér nem lesz benne. Kockázatot pedig kizárólag a haskörnyéki úszógumikra jelenthet.

Apukám boldog születésnapot!

Fociskártya a köbön

- Na, ne ijesztgessen! – ezt mondtam a kutya-macska boltosnak, aki mellékfoglalkozásként újságot és fociskártyát is árul, amikor elmesélte, hogy a 25 éves fiaival is járt ki bolhapiacra cserélgetni a kártyákat. Arra már én is rájöttem, hogy a jövő szezonban új album lesz esedékes. A kisfiamnak viszont hiába magyarázom, hogy biztos lehet benne, hogy a kártyákat a gyártók úgy adagolják, hogy egyes focisták csak a szezon vége felé kerülnek majd forgalomba. Ő ezt nem és nem akarja megérteni, legjobban 100 csomag fociskártyát szeretett volna Karácsonyra. Ha annyit nem is, azért Mikulás és Jézuska is hozott jó párat. Ezenkívül pedig marad a cserélgetés. Meg az azzal járó bonyodalmak.

- Anyu, Te mit csinálnál a helyemben? Norbi vissza akarja kapni azt a kártyáját, amit tegnap cserélt el velem, és azt mondta, hogy megver, ha nem adom vissza!

Nemcsak engem, az apját is megkérdezte. Egymástól függetlenül szinte szóról szóra ugyanazt mondtuk:

-        Add vissza a kártyát és mondd meg neki, hogy többet nem cserélsz vele, mert nem becsületes üzletember.

-        Nem, nem adom vissza!

-        Jól van kisfiam. Ez a te döntésed, és neked is kell viselned a következményeket.

Másnap a munkahelyi ebédlőben is elmeséltem a beszélgetésünket. Láttam, ahogy az életet nálunknál praktikusabb oldaláról szemlélők csóválják a fejüket ezt a szofisztikált bölcsész-választ hallva, és helyeslően bólogatnak a kisfiúnk álláspontjára. Egyes sportolók még azt is megüzenték neki, hogy alulról kell lebontani az embert.

-        Na, mi volt Norbival? - kérdeztük a kisiskolást a napközis foglalkozás végén, némi megkönnyebbüléssel eltelve, mivel láthatólag haja szála sem volt meggörbülve.

-        Semmi. Odajött hozzám, megkérdezte, hogy elhoztam-e a kártyát, én meg mondtam, hogy nem! És ezután elment.

Azt hiszem érdekérvényesítő-tanfolyamra a kisfiunkhoz kell beiratkoznunk.

Sütőtökkrémleves tökmagolajjal, snidlinggel

A sütőtökkel úgy jártam, hogy régebben nem szerettem, ám fognélküli, enni tanuló gyermekeim szájába olyan sebesen kellett bekanalaznom, hogy magam is megkóstoltam, mi lehet ebben olyan jó. Egész megkedveltem. A gyerekeim azóta tudnak rágni, a sütőtökből kiszerettek, én viszont benne ragadtam. Ha látok egy szép darabot a boltban, nem tudom ott hagyni. Leves formájában pedig mégis csak a család asztalára tehetem.

Hozzávalók

Egy kiló sütőtök

2 kisebb-közepes szétfővő krumpli

10 borókabogyó

2 ek vaj

1 l kockaleves (bio leveskockából)

Só

Frissen őrölt bors

1 ek alma- vagy borecet

Levesbetétnek

2 ek tökmag

1 ek apróra vágott snidling

4 ek tökmagolaj

3-4 ek olívaolaj

Pirított kenyérkocka

A tököt és s krumplikat megtisztítjuk, felkockázzuk. A borókát apróra zúzzuk. Mivel nincs mozsaram, egy húsklopfolóval jó párat ráütöttem a vágódeszkán.

A vajban röviden átpároljuk a tököt, a krumplit és a borókát, majd felöntjük az alaplével. Sózzuk, borsozzuk és közepes lángon kb. 15 perc alatt puhára főzzük.

Botmixerrel összepépesítjük a levest, hozzákeverjük az ecetet.

A kenyereket felkockázzuk. Egy tepsibe alufóliát teszünk, ezen eloszlatjuk a kenyérkockákat, óvatosan meglocsoljuk olívaolajjal. Alsó és felső lángon addig sütjük, amíg aranybarna nem lesz.

A tökmagolajat. a snidlinget és a kenyérkockákat a tányérban adjuk a leveshez.

Tejfehérjementes.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

A focisalbum természetesen Nagyiékhoz is velünk utazott Karácsonykor. Nagynénje is belelapozott.

- Ó. Most már értem ezt a fociskártya-dolgot! – mondta, miután megcsodálta benne az idei szezonban játszó sok csinos sportolót.

Előkarácsony

Előkarácsonyt tartottunk. A segítsüti licitnyertese úgy kérte ugyanis a süti leszállítását, hogy az advent első vasárnapjára érjen oda egy távoli városba. Így azokat – diós aprósütemény-válogatást, másnéven karácsonyi süteményeket, úgy is, mint vaníliás kifli, moszkauer, diós puszedli – ma kellett megsütnöm. Ráadásul ebédre halat sütöttem, mert felfedeztem, hogy a szupermarket mirelitrészlegén csinos pisztrángokat árulnak kettesével csomagolva. Csak egy hétig hagytam, hogy izgassák a fantáziámat, aztán a tettek mezejére léptem…

Pisztráng citrommal, kakukkfűvel

A fantáziámat régóta izgatta az a kép is, amit a híres szakácskönyvben már régóta nézegettem, a látvány adta a recept alapját. Ráadásul a kertben még mindig hozza a leveleit a kakukkfű

Hozzávalók

Pisztráng

Citrom (ha lehet, bio)

Friss kakukkfűágak

Olívaolaj

Só

Fokhagyma

A pisztrángokat megmossuk (ha fagyasztott, sós vízben kiolvasztjuk, mintegy 2 óra alatt), szárazra töröljük, tepsibe fektetjük őket. Hasukat megtöltjük citromkarikákkal és kakukkfűágakkal. Meglocsoljuk olívaolajjal, és egy kis vizet is öntünk alájuk.

A sütőben 175 fokon körülbelül fél órát sütjük, amíg már csak egy kis víz van alattuk.

Közben olívaolajba préselünk 3-4 fokhagymagerezdet, egy fél teáskanál sóval összekeverjük. A halakat bekenjük a fokhagymás péppel, és a sütőbe visszatolva még kb, tíz percig sütjük őket, amíg a víz teljesen el nem párolog.

Tejfehérjementes.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Kisfiam nem volt feldobva a haltól, talán megijedt tőle, hogy az ételen eléggé látszik, hogy egy igazi élőlényből lett. Ezt, mondjuk meg tudom érteni, sohasem értettem a középkori lakomák képeit, hogy miért is jó az, hogy a különféle sültek úgy érkeznek a nagy tálakon, mintha még viselnék a gyönyörű tollruhájukat. És persze a kismalac, citromkarikával a szájában sem nyerő nálam. Hát szóval a hal alakú hal nagy feltűnést keltett gyermekeim körében.

Miközben a karácsonyi hangulatot gyertyafény és meghitt zene tette teljessé, nagyobbik gyermekem azt kérdezte:

-        Ez a hal tudta, hogy én fogom megenni?

-        Hát már hogy tudta volna, Mimikém, azt sem tudta, hogy a világon vagy, talán még azt sem, hogy ő maga a világon van.

-        Dehogyisnem tudta, hogy a világon van – szólt az ellenállás hangja – csak lehet, hogy már nem volt kedve élni, és épp ez lett a veszte.

Mindig mondom, hogy ez a gyerek menjen pszichológusnak (igaz, hogy ő erre meg azt szokta válaszolni, hogy dehogy is, nem akar rengeteg szomorú emberrel találkozni – mondom én, hogy ért a lélek dolgaihoz – a lelki szemeim előtt pedig megelevenedik az élni nagyon is akaró pisztráng, amelyik ellenállási mozgalmat szervez tenyésztői ellen).
 Mimi persze így rögtön saját magának is felmentést adott, hogy nem is olyan nagy baj, hogy megette azt a szegény lényt. Finom volt.

Ui: a fényképezőgépemet egy ügyes mozdulattal elhajítottam, így fellázadt a munka ellen, nem pisztráng ugyebár, hogy ficánkolnia kelljen. Úgy hallottam, a karácsonyi angyalok meglepnek majd eggyel...

 

Könyvek, könyvek, könyvek…

Egyik kedves szenvedélyemnek hódoltam a minap. Szüleim – szintén zenész...izé... könyvbarát - garázsából pakoltam elő jó pár könyvesdobozt. Majd egy évtizede vártak arra, hogy újra napvilágot lássanak. Ez már az utolsó előtti adag. Ahogy jut egy kis pénz, új könyvespolcsor kerül az új lakásba, valamint én, aki már nyálcsorgatva várom, hogy mikor pakolgathatok újabb adag könyveket. Az új polcokkal pedig új koncepciók is születnek. Most például az, hogy a keleti gyűjtemény darabjait térképszerűen helyezem el a polcokon, azaz a különböző keleti kultúrákról hírt adó kötetek egymáshoz képest úgy helyezkednek el, ahogyan a térképen is megtalálhatjuk őket. A könyvekhez fűződő szenvedélyes szeretetemen kívül az is motivál a könyvpakolásban, hogy még a gyermekeim gyerekkorában szeretném megtalálni a gyerekkori könyveimet. Ez az aktuális adaggal részint sikerült is, kivéve azt a kettőt*, amire legjobban fáj a fogam (igazából évek óta tudom, hogy az utolsó dobozban lesznek). Helyettük találtam rengeteg más kincset. Apukám tinédzserkori Jules Verne sorozatát (kisfiam le is csapott A tizenötéves kapitányra), régi Galaktika magazinokat Anyukám gyűjtéséből, Durrell-könyveket, dédnagymamám-nagymamám receptes füzeteit (ezeket beszkennelem majd, és szépen sorra főzöm belőle az ételeket, a leveseken kezdve a sort. Mert fogásonként külön írták a füzeteket, gyönyörű gyöngybetűkkel, dőlt írással, fekete tintával. Ilyen a címkefelhő a 20. század elején! És hát néhány olyan kötet is a kezembe akadt, amihez nagy képzelő erőre van szükség, ha velük kapcsolatban szeretnénk választ kapni a következő égető kérdésekre: mért születtek meg? Ki olvasta egykor és ki olvassa ma? Az örökkévalóság reményében rótta-e a sorokat a szerző a papírra? Ízelítőül néhány cím: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 (1958-ból, tele „autentikus” szöveggel), Hasznos tanácsok a Hitopadésa meséiből (azt nem találtam, hogy hogyan jöjjünk ki a fizetésünkből gazdasági válság esetén, de mégcsak egy tuti paleós recept se volt benne sehol.) És a személyes kedvencem: A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában (1986). Sejtésem szerint több száz oldalon arról lehet szó benne, hogy durvára senki nem csinál semmit. Megszereztem viszont a Húgom képregényes könyvét, amire annyira irigykedtem. És megtaláltam a rajzfüzetét is, aminek az első lapján egy lány fejéből gondolatfelhő pattan ki, amiben egy kutya van. Egyértelmű az üzenet: kutyát szeretett volna. Azóta állatorvos lett…

 Bableves

Nyilván nem találom fel vele a spanyolviaszt, de szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá, hogy milyenek is voltak a gyerekkori ízeik. Bächer Iván írta, hogy a családjában senki nem jegyezte le a paradicsompüré receptjét, az annyira magától értetődő volt. És tessék, most nem sikerül reprodukálni azt a régi finom ízt. 
A bablevesben nem szeretem se a csipetkét, se a krumplit. Legalább kisebb a szénhidrát-tartalma. Ezt a mostani levest bográcsban főztem. 



Hozzávalók 
füstölt csülök, vagy sonka
bab (előző este beáztatva)
sárgarépa
fehérrépa
petrezselyem
 A rántáshoz 
olaj
liszt
pirospaprika
fokhagyma 

Feltesszük a babot főni a füstölt hússal együtt. Egy jó óra múlva hozzáadjuk a zöldségeket.

 Közben elkészítjük a rántást. Megfuttatjuk rajta a fokhagymát, majd ha kihűlt, hozzáadjuk a pirospaprikát is (hogy meg ne égjen). Ha a zöldségek megpuhultak, beletesszük a rántást a levesbe és legalább 10 percig főzzük (tovább is lehet) 

A végén megszórjuk az apróra vágott petrezselyemmel. Tejföllel tálaljuk.

Tojásmentes. 
Tejfehérjementes. 

 A könyvesboltokhoz életem párja is meglehetősen vonzódik. Hogy mást ne mondjak, az első randevúnk is egy könyvesboltban esett. Azóta is rendszeresen találkozunk könyvesboltban, arra való tekintettel, hogy ott várjuk be egymást, és aztán együtt jöjjünk haza. Mivel általában rám kell várni, így a férjem már több könyvet olvasott ki a boltban álldogálva. Legutóbb úgy esett, hogy én vártam őrá. Épp tanév eleje volt, a bolt bejárata mellett rögtön leárazott nyelvkönyvek voltak (nyelvtanár – is – vagyok). Köztük egy olasz könyv (hobbiolasztanuló vagyok, az utóbbi másfél évben a 6. leckéig jutottam). Méghozzá az volt a címe, hogy Gasztrokulturális kalandozások Olaszországban (gasztroblogger vagyok). Magyar szövegekkel, fotókkal, nyelvtani és szókincs feladatokkal, sok ismerettel és szép színes képekkel. Találja ki a kedves Olvasó, hogy hátam mögött a szeptemberi iskolakezdés minden örömével és kínjával, a zsebemben meglehetősen kevés konyhapénzzel vajon otthagytam-e a könyvet a boltban? Naná, hogy nem! Gyorsan a pénztárhoz siettem vele, és elővettem a bankkártyámat. Ekkor autóajtó-csapódást hallottam, lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan bukom le a férjem előtt, hogy ilyen könnyelműséget művelek. Ijedtemben kiesett a kezemből a fizetőeszköz. Láttam, hogy a könyvesboltos fiúnak rosszul esett, hogy csak úgy elé hajítottam a bankkártyát.
- Jajj, már azt hittem, a férjem jött meg, és félek, mit szól, hogy csak úgy költöm a pénzt. – a költekező, unatkozó háziasszony szerepe hihetőnek tűnik ezen a környéken. Azt mégiscsak zsenánsnak éreztem, hogy a fizetésem maradék részeit költöm itt el.
 - Hát persze, persze – mondta megértő mosollyal az arcán.
- Én pedig szépen ártatlanul tovább fogok nézelődni itt, a táskámban a könyvvel – zártam le a beszélgetést (kint ugyanis viharos szél fújt).
- Természetesen! – mondta ő.
Hát erre szoktuk azt mondani a Húgommal, hogy Livin’ on the edge…. azaz két végéről a gyertyát.

*A két keresett könyv Bogáti Pétertől való, Az ágasvári csata és A hóvirág másodkormányosa jelenti a címük.

Mákos pite

- Főtt kukorica, Maaaais!!!!! – már a balatoni nyaralás előtt a fülembe csengett tavalyról az olyan sokat hallott két szó és a dallam, amin eléneklik. Kiszuperált-átalakított campingkerékpáron tolja a két fiú a műanyagdobozokat, és kínálja belőle a finom csemegét, miközben csilingelnek is. Ambivalensek az érzéseim: a szunyókálásomba-pihenésembe nem egyszer belerondítanak, ugyanakkor örülök, hogy ezek a fiatalok pénzkereseti lehetőséghez jutnak. A fél strand velük együtt énekli a két szót, a cocco, coccobello magyar változatát, mondom, hogy fülbemászó a dallam, még ha idegesítő is – mint a legtöbb sláger. Ráadásul számtalan humorizálásra ad alkalmat.

- A szakállas fiú mért csak magyarul mondja?

- Mert nem beszél idegen nyelveket. – szól szarkasztikus magyarázatom. Sőt, gondolatban számtalanszor eljátszom a jelenetet, hogy odamegyek a kétnyelvűhöz és megkérdezem: tessék mondani, hogy van a főtt kukorica németül?

- Mais, ma is! – incselkednek ki a vízből a magyar gyerekek az egyik árussal (nem az enyémek).

- Holnap is! Bizony! – mondja, és tényleg ott van, mindennap rendületlen lelkesedéssel tolja a bringuszt. Buzgalma indokolt, szerény számításaim szerint milliós nagyságrendű tétellel szállnak ki a szezonból (ami jobb, mint a tavalyi, ezt ő mondta, a mojito-árus pedig rosszabb évre panaszkodik). A kukoricát kissé borsos áron kínálják. De hát minden drága itt a magyar tenger partján, úgy kalkulálhatunk, hogy bármit veszünk, fagyit, jégkrémet, lángost, palacsintát, kürtőskalácsot, vagy kisfiam vágyainak netovábbját, azaz vattacukrot, az 400-500 forintba fog kerülni adagonként. Így hát a következő ajánlatot teszem gyermekeimnek:

- Akkor a Balaton-parton mindennap kérhettek valamit, de jól gondoljátok meg, hogy mit és mikor, mert ha kikértétek, akkor utána már legfeljebb a zsebpénzetekből vehettek mást magatoknak. Én pedig ezt jól meggondolnám, mert hazafelé bemegyünk Kapolcsra és hátha ott láttok olyasmit, amit inkább megvennétek.

A jól bevált hűtőtáska és a hazai biztosítják az ellátmányt amúgy. Nagymamájuk pedig induláskor a kezükbe nyomott még egy-egy kékhasút is vattacukrozás végett.

A megállapodásunk jó politikának bizonyul, a gyerekek alaposan végiggondolták, mit kérjenek, mire költsenek. Nincs felesleges sóvárgás, folytonos nyúzás. Az első választás mi más is lehetne, mint a vattacukor.

-        Na, itt a boldogság, Balaton és vattacukor? - kérdezem rózsaszínszakállú kisfiamat.

-        Nem azért örülök, hanem mert a családommal vagyok! – mondja ő. Mi pedig az apjával szépen olvadásnak indulunk, mint mojitóban a jég, és nem a majd 40 fokos melegtől.

Mi is lehet a kapocs a mákos pite és a kukorica között? Nos, nemrégiben láttam egy meglepő párosítást a gasztroangyalban: a tirpák vidék egyik hajdani finomsága volt a cukros mákkal megszórt főtt kukorica. Még nem próbáltam ki, de úgy képzelem jó lehet, végül is a kukorica is olyan, mint a gabona, azaz egy mákos tésztával állunk szemben plusz ízekkel. A kamrám polcain elterülő mákból azonban mégsem ezt, hanem egy jó kis mákos pitét készítettem.

Mákos pite

Hozzávalók

A tésztához

30 dkg liszt

22 dkg margarin

3 tojássárgája

1-2 ek. tejföl

A töltelékhez

40 deka darált mák

30 dkg cukor

3 tojássárgája

4-6 tojásfehérje

1 citrom

1 cs vaníliás cukor

5 dkg vaj

3 ek. baracklekvár

Nyári szezonban egy-két szem friss sárgabarack

A tészta összetevőit összegyúrjuk, hideg helyen pihentetjük.

Közben összeállítjuk a tölteléket: a mákot a cukorral és egy kis vízzel, valamint a barackokkal összefőzzük. A tűzről levéve hozzáadjuk a vajat, a tojások sárgáját, a citrom héját és levét, a vaníliás cukrot és a baracklekvárt.

Felverjük a tojásfehérjéket habnak és óvatosan azt is a töltelékhez keverjük.

A tésztát egy kisebb és egy nagyobb részre osztjuk.

A tésztacipókat kinyújtjuk, a nagyobbikat kivajazott tepsibe fektetjük. Ráhelyezzük a tölteléket, majd befedjük a vékonyabb tésztalappal.

Villával megszurkáljuk és 175 fokon 45-50 perc alatt világosra sütjük.

Tálaláskor porcukorral megszórjuk a tetejét.

Tejfehérjementesen Liga margarinnal.

Viszketett a pénz kisebbikem zsebében, viszketett nagyon. Így esett, hogy megnéztük a bazársori vízipisztolyokat és meg is vette zsebpénzének maradék részeiből a legnagyobbat. Ezen kicsit elfilozofáltunk, hogy jól tette-e vajon. Én azon az állásponton voltam, hogy az embernek el kell követnie hibákat, hogy megtanulja kezelni a pénzét. És hát az is egy szempont, hogy felnőttkorában majd elmondhatja magáról, hogy övé volt a Part legnagyobb fegyvere. Amit különben határtalanul megszeretett. Ez biztosan genetikus, a férfiaknak a fegyverekhez való kötődésük. Különben mi más magyarázná, hogy amikor megérkeztünk szálláshelyünkre, maga mellé fektette a vállról indítható rakétakilövőt és barátságos hangon (ahogyan a kezemből alakított aNyúlhoz szokott szólni amúgy, amikor elmondja neki a titkait) így szólt hozzá:

- Ezentúl itt fogsz lakni velünk!

És hogy mi lett a kapolcsi vásárban? Hát nem lett nyálcsorgatás. Mert sajnos úgy alakult, hogy oda se ballagtunk.

Csak gyorsan búcsút vettünk a Balatontól a kukoricaárus szavaival, mint ahogyan az, egy nehéz nap végén így köszönt el egyik utolsó vevőjétől:

- Cső!

Az élethez kell egy kis szerencse….

Utózönge: míg ezeket a sorokat róttam, és már-már meghatottság homályosította el a köztem és a képernyő közötti teret, oltári veszekedés zaja hallatszott a gyerekszoba felől. A szokásos koreográfia: az egyik idegesíti a másikat, az meg odacsap, odalök. Zokogás, könnyek. Fenn és lent az érzelmi hullámvasúton. Ilyen ez a popszakma.  

A receptet egy szuperjó receptgyűjteményből vettem, amit egy kedves barátnőmtől kaptam, arravaló tekintettel, hogy gyerekkorom ízei nyugat-dunántúliak. A Kisalföld receptjei a címe.