A hosszú és fáradtságos utazást két, tűzpirosnak nem nevezhető Logan-nel tettük meg. Hegyen (Atlasz), völgyön (valami más), mindenféle berberek által lakott területeken vergődtünk át, bár az Atlasz talán picit keményebb falatnak tűnt az addig óramű pontosságú kávédaráló-motorral felszerelt gepkocsinak. Hiába no, mégis egy néhol 4000 méteres hegyvonulatról beszélünk. Ahogyan távolodtunk Marrakestől, úgy nőtt meg az egységnyi területre eső varázslók száma. Mivel a ruházatuk erősen megtetszett, íziben elhatároztam, hogy én is beszerzem a szükséges kellékeket (djellaba), az elhatározást tett követte, siker viszont nem koronázta, így hoppon maradtam. Majd legközelebb. A varázslópopuláció növekedése során markánsan megváltozott az építészet is, egyre jobban dominált a homokszínű szín, no meg az agyag/vályog (vagy valami más, sajnos nem értek hozzá), mint alapanyag.
A hétfői indulás picit későre sikeredett és mivel már mindenki morgolódott, hogy miért nem alszunk, olyan döntés született teljesen demokratikusan, hogy megállunk. A választás (emlékeim szerint) a festői Er Rachidia-ra esett, ahol is egy hideg, de annál tágasabb szállodában töltöttünk el egy estét, természetesen baráti áron. A városba érve tudatosult bennünk a tény, hogy bárkit is kérdezünk meg Marokkóban, annak van legalább egy szállodája, tevekaravánja, berber sátra, súlyos esetben mindez egy flamingókkal töltött tóra való kilátással büntetve.
Na de másnap elértük a Szahara legszélét: pici porfészek (Merzouga), helyi viszonyokhoz képest pompázatos hotel, természetesen az ott dolgozó pincérszerű úriembernek éppen volt egy bátyja, aki sokkal olcsóbban tudott nekünk tevegelést* szervezni, mint amennyiben a hotelben került volna. A pazar látvánnyal egybekötött ízletes ebéd után megkerestük a másik hotelt, ahol a tevék már be voltak idomítva és minden készen állt a sivatagi ruccanáshoz. A két órásnak beharangozott tevegelésből végül 1 óra 40 perc lett, de az arcokon végignézve senki sem bánta ezt. Főleg nem az én tevém, aki az elején még nagyfiú volt, le is hajított a felszállásnál (pihe puha Szaharai homokba esni mellesleg raj), viszont 20 perc után elkezdett szegény úgy lélegezni, mint egy leépítésre váró mozdony. Kiderült, hogy ennek félig én vagyok az oka, másik félig pedig az úriember, aki felerősítette a nyerget a jószágra. Az ugyanis picit hátracsúszott, nekem pedig így minden befolyásomat latba véve kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak le a púpján, amit ő rossz néven vehetett. Gondolom a tény, hogy a nyerget felerősítő hám szorította a nyakát és emiatt nem kapott levegőt, nem igazán emelte a komfortérzetét. Mindegy, az út közepén gyors hotfix, hámot megigazít és innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.
Mire megéreztünk a táborhelyünkre, leszállt az éj. Mohamed (becenevén Moha, ahogy egyik barátja, Moha szólította) készített nekünk ízletes mentateát, ami amúgy erősen elterjedt a környéken. Ezután úri lakoma egy jókora tajine-ből. Kis zenélgetés következett (ha megtalálom a felvételt, majd valamilyen úton-módon feltöltöm), Moha#1 volt a dobgép, Moha#2 pedig furulyázott. Lefekvés előtt még következett egy két vicces dolog (többek között egy fél liter Finlandia vodka elfogyasztása, amit még a frankfurti reptéren vásároltunk be, biztos, ami biztos alapon). Szegény Moha#2 addig nem imátkozhat megint, amíg valahol szertartásosan jól meg nem mosdik és ezáltal megtisztul mindeféle lelki nyavajától. A berber sátorban viszont melegebb volt, mint azt gondoltam, igaz, körbe voltam véve mindenféle melegítő anyagokkal.
Reggel 6-kor ébredés, majd a Merzouga homokdűnére való felrohanás történt. Napfelkelte az adta, meg kell hagyni. Amint a felkelő nap sugara megcsillan a szomszédos, Marokkóval fagyos, de már olvadó viszonyt ápoló algériai tájakon, az könnyeket csalna még a legelszántabb szenvtelen terminátorgépek szemébe is.
Összeszedtük magunkat, finom homokot kiszórtuk minden cuccunkból, Moha elővezette a felfrissült jószágokat valamelyik dűne mögül, mi pedig fájó szívvel elhagytuk a terepet. Visszaérve Merzougába (a faluba) megannyi vadlégy társaságában bőségesen megreggeliztünk, majd Mohával meglátogattuk a Group du Zaïd főhadiszállását. Kis afrikai szórakozásban volt részünk: volt tánc, muzsika, tea és mindenféle magvak. A muzsikusok beleadtak mindent, csak úgy csattogtatták a csattogtató hangszereiket (amihez még csak hasonlót se láttam). Ezt követően meglátogattuk még Moha házát is. Találkoztunk rengeteg testvérével, főleg öccsek voltak, meg legalább egy húg/nővér. Előtte való este kiderült, hogy a szüleik még nomádok, szóval bóklásznak a környéken össze vissza, ő pedig nem tud írni és olvasni. Tudtommal ez nem olyan ritka jelenség arra fele. Viszont búcsúzáskor az öccsek adtak nekünk néhány rajzot, rajta a marokkói tarzan és egyéb egzotikus szuperhősökkel. A rajzok felirattal vannak ellátva (francia vagy arab), szóval ha jól érzem akkor ők már írástudósok lesznek. Hiába no, ez a társadalom most van ott, ahol az európai népek voltak néhány száz évvel ezelőtt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a lemaradásukat sokkal hamarabb be fogják hozni.
Eztán a lóerők közé csapva elindultunk Agadir felé.
 |
| morocco - sahara |
*: nem tevék voltak, hanem dromedárok, de nem vagyok hajlandó ezt az archaikus vizigót szót gyakran használni
