Még mindig a múlt héten vagyunk. Csütörtököt kiheverve másnap már hajnlai 9-kor felkeltem és bevonultam az oskolába mítingelni a szingapúri túrát vezető tanárral. Én voltam ugyanis a pénzt kezelő jóember a mindenki között. Eljött a végső elszámolás ideje. A míting fél 10-re volt megbeszélve, 10-re már a tanár is megjelent. Előtte negyed órával azért felhívtam telefonon, hogy nincs-e találkája velem fél 10-től? A válasz: de igen, megfelel-e nekem az időpont? Nekem tökéletes, főleg így negyed órával utánna. Viszont az elkövetkező 4 órában sikerült elintézni a 30 percesre tervezett feladatot, utána pedig a munka nehezebbik felét megfogva 2 és fél teljes órán keresztül robotoltam az energiaháromszögben.
Napközben Juhász kollega már zaklatott, hogy este a szó legszorosabb értelmében le kéne dzsezzelni a városba. Nagyfaluban éppen
summerjazz fesztivált tartanak, mindennap megannyi koncert. A pénteki azért volt különleges, mert egy magyar zenekar húzta. Egész konkrétan a
Lantos Zoltán Mirrorworld kvartett. Az úriember hegedűvirtuóz: pengette, vonta, nyúzta és tekerte a szerszámot. Ráadásul személyreszabott tizenvalahány húros eszközét is bemutatta. Harmónia minden mennyiségben.
A négyes második tagja Borbély Mihály, fúvoshangszeresmindenes. Mindent, amit meg lehetett fújni, hát ő megfújta. A végén még az is kiderült, hogy a debreceni egyetem jazzklubja által szervezett kurzuson is tartott egy órat annak idején (onnan volt nekem ismerős).
A dobos / ütőshangszeres / bádogos / indiai mittoménmis úriember személyében Horváth Kornélt tisztelhettük. Nagyon széles palettát vonultatott fel, legkülönösebbnek azt mondanám, amikor egy bádogkinézetű bádogot olyan módon kezdett el csapkodni, hogy azt kerestük, hogy honnan jön a dallam. Hát onnan jött. Mély benyomás mindenesetre.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban meg kell említeni Lukács Miklós cimbalommestert. Talán ő volt az, aki miatt én elhatároztam, hogy elmegyek a koncerte. Nemcsak, hogy imádom a cimbalmot, de a fent említett úriember különösképen fontos szerepet tölt be a magyar cimbalomtársadalomban: benne tiszteljük az
Anima Sound System rulezzenekar
We Strike! című albumának a cimbalmosát. A CD-mre a végén sikerült is egy aláírást szerkeszteni a művész úrtól. Kiderült, hogy ő akkor látta előszőr ezt a CD-t és a számokat sem hallotta készen, bevonult a stúdióba, feljátszotta a dallamot, majd távozott. Az Anima frontember meg állítólag ígért neki egy tiszteletpéldányt, de ez mindmáig várat magára.
A koncert végén még szóbaelegyedtünk velük, nagyon közvetlen emberek, teljesen meglepődtek, hogy magyarokkal találkoztak.
Ami a koncert körülményeit illet: kicsit felborult bennem a csütörtökön felálló kép a finnekről: néhányan szinte végig beszélgették a koncertet, az elején a zenekar külön megkért mindenkit, hogy fejezzék be, mert nem tudják elkezdeni. És most 60-70 éves emberekről van szó. Nagyon olyan érzésünk volt, hogy ők csak lejöttek sörözni, de egy dzsezz-zenekar megzavarta őket. Nem általánosítok azért, mindössze néhány emberről volt szó, de akkor is furcsa. A koncert végén a szervezőbizottság pedig mindenkit egyenként megkért, hogy vagy fizet 6 pénzet ráadásként a következő performanszra, vagy pedig lesz kegyes és távozik. Megemlítve ezt a kocsma előtt a zenekarunknak, nem akarták elhinni. Szerintem erre sem lehet felkészülni.
Majd hazamentünk.
Megnyugvással töltött el a tudat, hogy egész távolra kerültek tőlem olyan személyek, mint az imént emlegetett grúz uriember, az örökifjú Hitler, ifj. George "dábljú" Bush, de még maga Margaret Thatcher is. Sikerült magam bepozicionálni szorosan Ghandi mellé, de tőlem nem nagyon messze zsibbad maga a Dalai Láma is.
Margaret Theatcher a teszt kitöltése után,
Elit klubb, kár lenne kimaradni belőle. Azt éreztem, hogy a vertikális tengely alsó felére fogok kerülni, viszont bevallom, hogy nem gondoltam volna, hogy a mantissza origóhoz viszonyított bal oldalára sodródom. Nem tudom milyen szinten kell komolyan venni ezt az egészet, de minimum érdekes. Ez vagyok itt én:
klikk bátran a képre, mert ez rohadt kicsi lett!
